Főmenü megnyitása

A bolygó zsidó

Gustave Doré: A bolygó zsidó

A bolygó zsidó (vagy más néven az örök zsidó) legendája egy középkori eredetű történet egy zsidóról, aki az újszövetségi történetben ugyan nem szerepel, de akit a Szentíráson kívüli legenda szerint Jézus a Golgotára menet megátkozott, így kénytelen életben maradni az utolsó ítéletig.[1] A középkori európaiak elsőként 1602-ben, egy német nyelven nyomtatott brosúrában olvashattak a 17. századtól kizárólag Ahasvérusnak nevezett[2] vándorló zsidó nyughatatlan alakjáról.[3] A zsidó személyére és a cselekményre vonatkozóan sok verzió létezik. Többször és több helyen is újralátni vélték a századok során a legenda szereplőjét.

A bolygó zsidó neveiSzerkesztés

A bolygó zsidót sok néven nevezték. Kartaphilosz (= nagyon szeretett), József, Cartaphilus József, Butadeus (= istenverő), Laquedem Izsák. Az arabok is ismerték Szamirir vagy Zerib néven. Zerib Illés próféta fia, akinek Jézus hosszabbította meg az életét. Az arab legendáriumban a személy keveredik azzal, akit Mózes panaszolt be Allahnál az Aranyborjú készítésekor, és aki ezért szintén sanyarú örök életre ítéltetett. Egyes változatok a János 18:10 alapján Málkussal azonosítják. A legkésőbbi, de legelterjedtebb névváltozata az Ahasveros, amely utalás az Eszter könyvében szereplő Ahasvérusra, akit általában I. Xerxésszel azonosítanak. Az újkor elején talán pejoratív értelemben használták általánosságban a zsidókra. Ez a név Ahasver alakra rövidült, később Asvér, Ashver formában is elterjedt.

Ó, ezek a nevek mind az én neveim... és hány még, Uram Isten! Brüsszeli látogatásom után siralmas éneket költöttek rólam, s ez az ének Philippe Mouskes alapján Isaac Laquedemnek nevez - Mouskes ugyanis ezerkétszáznegyvenháromban flamand rímekbe szedte történetemet. Matthaeus Parisiensis angol krónikás, aki egy örmény pátriárkától hallotta, már előbb elbeszélte a históriát. Különféle városokban tett útjaimról gyakran beszámolnak a költők és krónikások, hol Ahasvérnak, hol meg Ahasvérusnak vagy Ahasvère-nek nevezve. Az olaszok Buttadiónak hívnak, latinul Buttadeusnak; a bretonok Boudedeónak; a spanyolok Juan Espera-en-Diosnak. Én magam legjobban az Isaac Laquedem nevet szeretem; Hollandiában gyakran szerepeltem így. Egyes szerzők szerint Poncius Pilátus ajtónállója voltam, és Kartaphilosznak hívnak. Mások csupán foltozó vargát látnak bennem, s Bern városa büszkén őrzi azt a pár csizmát, melyet állítólag én készítettem volt, és távozásomkor hagytam volna a városban. De én semmit sem vallok be személyazonosságomról. Annyit csupán, hogy Jézus megparancsolta: amíg vissza nem tér, mindig csak vándoroljak.
Guillaume Apollinaire: A prágai vándor (Le passant de Prague)[4]

A történetSzerkesztés

A cselekmény is nagyon változatos, az idők során egyre inkább kiszínezték. Az első változatban Kartaphilosz csak megsürgette Jézust, aki épp a háza előtt pihent meg a kereszttel. „Menj már, mit késlekedel?” – mondta neki, mire Jézus ezt válaszolta: „Én maradok és pihenek, de neked menned kell!” vagy: „Én megyek, de te addig várakozol majd, amíg én újra eljövök.” A későbbiek bővítményei szerint erőszakkal elkergette, sőt amikor hozzátették, hogy csizmadia mester volt, akkor már a kaptafával meg is ütötte.

Már Jézus kétféle válaszából is látszik, hogy a végkifejlet is eltérő. A legegyszerűbb esetben a bolygó zsidó egyszerűen csak nem képes meghalni, addig él, amíg Jézus vissza nem tér a végítéletkor. Amikor a kereszténység az első századtól kezdve elterjedt a Római Birodalom területén, a legtöbb zsidó elutasította ezt a vallást. A keresztények a 4. századra a zsidókat kezdték vádolni, akiket Krisztus és az egyházának megtagadása miatt örök vándorlásra ítéltek. Ezt a vádat erősítette fel a középkorban a bolygó zsidó legendája.[5] A színezett változatokban terjesztett legenda így a népi antiszemitizmus egyik rejtett eszköze lett, a bibliai szenvedéstörténet költött változataként.

IrodalomtörténeteSzerkesztés

 
A „Kurze Beschreibung und Erzählung von einem Juden mit namen Ahasverus” című német nyelvű pamflet, Chrysostomus Dudulaeus Westphalus 1602-es kiadványa

Az első utalás a bolygó zsidóra az Ignoti monachi Cisterciensis S. Mariae de Ferraria chronica et Ryccardi de Sancto Germano chronica priora című, 1228-ban elkészült bolognai krónikában olvasható. Ez a legendárium a 781-től 1228-ig terjedő időszakot dolgozza fel. Az 1223-as évnél említi, hogy néhány zarándok Örményországban találkozott egy zsidóval, aki jelen volt a passió alkalmával a Golgotán. 1232-ben Roger de Wendower angol szerzetes a Flores Historiarumban már arról számolt be, hogy 1228-ban egy örmény érsek találkozott a bolygó zsidóval, aki Londonban számolt be erről a kalandjáról. 1243-ban Philippe Mouskes tournay-i püspök a Chronique rimée, 1250 körül Párizsi Máté bencés szerzetes a Historia Anglica című krónikáikban már kibővített formában közlik a legenda részleteit.

A szerzetesek János evangéliuma két részletét összedolgozva jutottak a bolygó zsidó legendájához. Egyrészt a „nagyon szeretett” (kartaphilosz) tanítvány, János evangélista halhatatlanságára való utalást lehet látni a Jn. 21:20–23-ban. Másrészt a Jn. 18:19–22 beszámol a főpap egy szolgájáról, aki arcon ütötte Jézust, őt a 18:10 miatt Málkus néven tartja számon a hagyomány. E két motívum alkotja a történet biblikus alapját. A bolognai krónika még csak a Jézus ellen vétőről beszél, a két angol krónika viszont a halhatatlanról, a nagyon szeretett Kartaphiloszról. E két elem keveredése hozta létre a bolygó zsidó legendáját, de ehhez kellettek még a későbbi irodalmi művek is. A Butadeus név csak 1300 körül tűnik fel.

 
Ahasverus középkori ábrázolása

A 16. században Németországban kezdett terjedni a bolygó zsidó története. Ekkor nevezték el Ahasvérusnak, és ekkor kezdték úgy gondolni, hogy a bolygó zsidó nem is pihenhet, mindig vándorolnia kell. 1542-ben Paul von Eitzen püspök német teológus egy hamburgi templomban látta,[6] legalábbis egy „Chrysostomus Dudulaeus Westphalus” álnevű, de egyébként ismeretlen szerző szerint, aki Eitzen 1598-as halála után (1602-ben) röpítette világgá a hírt – „Rövid híradás egy Ahasverus nevű zsidóról, etc”. Ez a mű egymagában többet tett hozzá a legendához, mint a többiek összesen, és Ahasverus „személyes beszámolóján” alapulva egészen részletesen leírja az eseményeket. Dudulaeus ezek után hozzátette, hogy 1575-ben Madridban, 1599 karácsonyán Strasbourgban, 1601-ben Lübeckben, később Krakkóban és Moszkvában is látták. Egyes német területeken Laquedem Izsák néven ismerték. Ettől kezdve több német irodalmi mű született a bolygó zsidóról, például Robert Hamerling Ahasver in Rom című költeménye (1865). A magyar irodalomban Arany János Az örök zsidó (1860) című verse[7] épül erre a témára.

Az 1602-es beszámoló hatására a 17. és 18. században egyre-másra vélték látni a bolygó zsidót. 1721. július 22-én Münchenben, majd Bernben, Ulmban és Bécsben is feltűnt. A legenda hamarosan szerteágazott, és a 17. században megszületett a bolygó hollandi tengerészmondája is.[2]

JegyzetekSzerkesztés

ForrásokSzerkesztés

A Wikimédia Commons tartalmaz A bolygó zsidó témájú médiaállományokat.

További információkSzerkesztés