Az elveszett alkotmány

Arany János szatirikus eposza (1845)

Az elveszett alkotmány[1] a pályakezdő Arany János első nagyobb elbeszélő költeménye, szatirikus eposza. 1845-ben készült és megnyerte a Kisfaludy Társaság éppen akkor kiírt pályázatát.

Az elveszett alkotmány
1893-as kiadású könyv fedőlapja
1893-as kiadású könyv fedőlapja
Szerző Arany János
Eredeti cím Az elveszett alkotmány
Ország  Magyarország
Nyelv magyar
Műfaj szatirikus eposz
Kiadás
Kiadás dátuma 1849

Antik versformája ellentétes Arany koráról alkotott időszerű véleményével. Az eposz előrevetíti a kort, amelyben megszűnnek a kiváltságok:

Az aranybullák oda lesznek,
Alkotmány oda lész, oda lész az adótlan élet,
És botozás mind, mind eltűnnek idővel, e földről;
Mint eltűntek azok, kik ez elvek népei voltak.
Új fajok állnak elő, új eszmék kelnek agyunkban,
Majd megavulnak ezek, szintúgy, mint mi elavultunk,
S új tavasz éled föl, mindég más fajta virággal.

KeletkezéseSzerkesztés

Az 1840-es évek a reformtörekvések időszaka volt történelmünkben. 1845-ben már ismertek voltak Széchenyi, Kossuth munkái; Kemény Zsigmond már röpiratot adott ki a korteskedés ellen, Eötvös József a börtönügyről. Már bemutatták Nagy Ignác Tisztújítás című vígjátékát, és megjelent Petőfi Sándor komikus eposza, A helység kalapácsa, 1845-ben pedig Eötvös regénye, a A falu jegyzője. Az utóbbi művek és a kor kérdései egyaránt befolyásolhatták az eposz keletkezését.

Arany János Nagyszalontán írta a művet. Jól ismerte környezetét és bosszúsan szemlélte Bihar vármegye nemességének durvaságát, önzését, a politikai torzsalkodást, a konzervatív és a liberális párt küzdelmeit. Mindez helyet kapott a műben, bár különösebb előzetes terv nélkül fogott hozzá az íráshoz. Időközben tudomást szerzett a Kisfaludy Társaság pályázati hirdetményéről, mire költeményét átfésülte és beküldte.

A Kisfaludy Társaság vígeposz írására hirdetett pályázatára öt pályamű érkezett. Az elveszett alkotmányról a bírálók közül Erdélyi János elismeréssel nyilatkozott, de Vörösmarty Mihálynak nem volt jó véleménye, inkább csak a beérkezett öt közül a legtűrhetőbb munkának tartotta. 1846. február 7-én hirdették ki, hogy Arany műve lett a pályázat győztese és elnyerte a jutalmul kitűzött huszonöt aranyat. Az eposzt a Kisfaludy Társaság Évlapjai 7. kötete közölte először, mely azonban a tervezett 1846 helyett csak 1849-ben jelent meg. A műnek így a maga korában nem volt hatása.

TartalmaSzerkesztés

A szatirikus elbeszélő költemény hét énekből áll. Meséje szegényes, a korabeli vármegyei korteséletben játszódik. Központi alakja egy konzervatív nemes, Rák Bende. Rögtön az elején így mutatja be hősét és adja meg az alaphangot a költő:

Férfiat énekelek, ki sokat s nagy-messze rikoltott,
Sőt tett is valamit (kártyára kivált); ki hogy az volt
Aminek énekelem, tudniillik férfi, mutatja
Hátramaradt nagy kostöke, karcsú makrapipája,
Melynek szűk fenekén némán gyászolja halálát
Már élveztelenűl maradott legutóbbi bagója.
(…)
A maradásnak volt ő kortesbajnoka: posvány
Volt, folyamok szélén, mely nemcsak hogy maga nem folyt,
Nem, hanem a folyamárt is gátlá gyors haladásban,
És ez elég érdem, neve hogy felróva maradjon.

Ezzel a veretes hexameterekkel bemutatott „hőssel”, a „maradásnak kortesbajnokával” szemben áll Hamarfy, a liberálisok vezérének szatirikus alakja. Környezetükben megjelenik a kisebb szereplők tarka sokasága, az alakokat hol komikus leírások, hol csak a "beszélő nevek" egyénítik (Hangady táblabíró, Doronghy nevelő, gróf Telivér, Maradossy, Nemadózy). A két párt ádáz küzdelmébe – amint egy eposzban illik – beleszólnak a túlvilági vagy mesés hatalmak, különösen Armida, a maradiak, és Hábor, a haladó pártiak védőszellemei. Maga a történet elvész a részletekben és a humoros leírásokban, az eposznak szinte nincs is cselekménye. Rák Bende állás után néz, korteskedni jár a megyében, ez tartja össze valamennyire a részleteket. Előbb a megyei tisztújítás képei, majd a korteskedés országos ügyei következnek: a védegyleti gyűlés (Nemzeti ünnep lész itten: Védegyleti Gyűlés.), a nemesi kiváltságok, a képviseleti rendszer, a házi adó. A vármegyei urak ezekhez való önző, kiváltságokat féltő viszonyulását a költő gúnyos mosollyal mutatja be. Armida kívánságára például Rák Bende elmeséli életét, de ez inkább az elmaradottság és a politikai élet szatirikus rajza.

Folytak a készületek. Mert két párt volt a megyében,
Egyik az ős magyarok nemadózó pártja: tapasztalt
Ősz öregek, nagybirtokosok, grófok, hadi tisztek,
Consiliariusok (mindhárom fajja ezeknek),
Táblabirók és szolgabirók, közbirtokosocskák,
Végre a romlatlan, címerleveles rokonoknak
Szép szót megfogadó, jogokat védő sokasága.
Másik a hígvelejű szóhősök zajtele pártja:
Kik miután magokat vagyonoktól megszabadíták
Most szabadelvűknek szeretik hánytatva nevezni.
Máskép pörkerülő prókátorok, elszabadított
Gazdai tisztek, bűnkereset-sujtotta uracskák,
Pusztult földesurak, kitagadt fiak, írnok öcséim,
(…)
A maradandó párt tens Nemdy urat kiabálta;
A szaladandó párt valamely nagyszáju Parázsit.

Folyik a harc csellel, erőszakkal, szóval és bottal is. Végül, a két tábor összecsapásának csúcspontján a terembe: Két tündéri alak berepűl s helyt fog az oltár / Gazdag emelvényén: daliás ifjú, csodaszép hölgy. A két allegorikus alak, az ERÉLY és a LELKESEDÉS megjelenése és rövid szózata egyszerre véget vet a harcnak és lecsillapodnak a kedélyek.

Kritikai értékelésébőlSzerkesztés

Az elveszett alkotmány Arany János első nagyobb elbeszélő költeménye, csipős gúnnyal megírt komikus eposza. Hiányosságait maga a költő is érezte, különösen a kompozícióval volt elégedetlen.

„Az egész valami elnyúló, s mint egész, kiállhatlan valami lőn. Nincs kerekdedség, nincs a kellő emelkedés és elfogyás; epizódjaiért látszik élni” – írta 1846. februárban kelt egyik levelében. Ezt a véleményét később is többen osztották. Kivonatok a későbbi kritikákból:[2]

Toldy Ferenc kedvezően nyilatkozott az eposzról: „Bár nyelv és vers sok kívánandót hagyott, tekintve a komoly alapot s a szatirai ér gazdagságát és csípősségét, e mű meghaladott mindent, mit gúnyköltészetünkben eladdig bírtunk.” (1868, idézi Pintér Jenő).

Riedl Frigyes szerint a költemény hangja Vörösmarty Mihály pátoszára emlékeztet. A hexameteres bőbeszédűség, az allegorizálás mind a Vörösmarty-eposzokra vallanak, mint a torzkép az eredetire. Az eposznak nincs cselekménye, világos meséje. Istenei lelketlen gépek, emberei unalmasak… Tréfái egészben véve hidegek. Előadása magyaros, de cikornyás próza; szókincse azonban igen nagy, sőt részben új.

Beöthy Zsolt úgy látja, hogy a költemény hexameteres formája inkább Fazekas Mihály Lúdas Matyijára, mint Vörösmarty Mihályra emlékeztet. Terv nélküli meséjénél többet érnek komikus képei, isteneinél emberei, különösen néhány mellékalakja.

Kéky Lajos – mint szinte mindenki más is – a nyelv rendkívüli gazdagságára hívja fel a figyelmet. (1908)

Szinnyei Ferenc szerint: „Chaos ez a költemény, melyben a komolyság és dilettantismus vegyül s melyben a humor árja virágot és szemetet hömpölyget.” (1909, idézi Pintér Jenő.)

Voinovich Géza úgy látja, hgy Az elveszett alkotmány nem igazi vígeposz, inkább kis szatíra-darabkákból összerakott, eposszá duzzasztott óriás szatira. Nem csak a politikai élet szatirája, hanem paródia is, a Vergilius-féle minta-eposz gúnyos utánzása. Megjegyzi továbbá, hogy az író bugyborékoló ötletessége a politikai eszmék és jelszavak e lexikonát folyvást mulatságossá tudja tenni. (1929)

Pintér Jenő értékelése: Az eposz meséje száraz, kompozíciója szétmálló, hexameterei egyhangúan pattognak… a túlvilági lények szerepeltetése érdektelen. A költemény megírására elsősorban a nemesi vármegye züllött politikai élete és a vármegyei földesurak önző béka-egérharcai késztették a költőt… a frázisokról lehullatta a leplet, a háttérből előrántotta a marakodások igazi okát: az önérdeket. A hexameteres eposzok dagályos stílusát úgy használta, mint Petőfi a A helység kalapácsában. Vígeposzában horatiusi, szophoklészi idézetek bukkannak elő, parodizált több antik eposzköltőt.

A költemény körül kisebb polémia is támadt. Móricz Zsigmond a Nyugat 1931. évi utolsó számában a mű kritikai élét hangsúlyozta. Az eposz első sorairól írta: „Ezekben a sorokban jelenik meg először az a szociológiai szemlélet, amely csak most [1931-ben], szinte száz év múlva nyert polgárjogot Magyarországon.” Csakhogy a költemény „oly hosszú volt s annyi fölösleges eposzi kellékbe volt belecsomagolva a robbanóanyag, hogy elveszett benne.” Móricz szerint a műre a feledés homálya borult, Arany pedig nem folytatta ezt az irányt. „Megtorpant és elbújt a bölcs hallgatás és még bölcsebb bölcsesség sáncaiba. Soha többet egész életében a közélet kritikáját nem gyakorolta.” A cikkre a Budapesti Szemlében Voinovich Géza higgadtan válaszolt és „védte meg” Aranyt a szemrehányástól.[3][4]

JegyzetekSzerkesztés

  1. Sokszor névelő nélkül szerepel, de az MTA kritikai kiadásában a névelős változat szerepel, és ez a mérvadó. Lásd: MTA kritikai kiadása.
  2. A kivonatosan ismertetett vélemények forrását lásd Pintér Jenő hivatkozott munkájában.
  3. Móricz Zsigmond: Arany János írói bátorsága (Nyugat, 1931. évf.)
  4. Voinovich Géza (1932). «Arany János írói bátorsága». Budapesti Szemle 224. kötet, 305–308. o.  

ForrásokSzerkesztés