Főmenü megnyitása

Vargyasi Daniel Gábor (Árkos, 1824. április 21.Budapest, 1915.[1] február 6.) magyar politikus, 1848-as kormánybiztos, Udvarhely vármegye főispánja. Fia, ifj. Daniel Gábor szintén politikus lett.

Daniel Gábor
Daniel Gábor főispán.jpg
Született 1824. április 21.
Árkos község
Elhunyt 1915. február 6. (90 évesen)
Budapest
Állampolgársága magyar
Foglalkozása politikus
A Wikimédia Commons tartalmaz Daniel Gábor témájú médiaállományokat.

ÉletrajzaSzerkesztés

Daniel Elek királyi táblai ülnök fiaként született Háromszékben. A kolozsvári unitárius iskolában, majd Marosvásárhelyen tanult. 1843-ban nyugat-európai tanulmánykörútra ment. 1844-ben a királyi táblai kancelláriánál folytatta jogi tanulmányait. 1845-ben tette le a jogi vizsgát, s még azon évben Udvarhelyszék és Küküllő vármegye táblabírája, illetve jegyzője lett. 1846-ban a kolozsvári kormányszékhez került tiszteletbeli fogalmazó-gyakornoknak, ahonnét augusztusban Bécsbe került át az erdélyi udvari kancelláriához, ugyanazon tisztségbe, ahol 1848-ig szolgált. Apja halála miatt ekkor hazatért, hogy az örökséget kezelje. Az 1848-as forradalom során az agyagfalvi gyűlésen, mint segédkormánybiztos szerepelt. Ezért a szabadságharc után, hogy a komolyabb büntetést elkerülje, pár hónapig az erdővidéki alkirálybíróságon kellett dolgoznia. Hivataláról csakhamar lemondott és birtokaira vonult vissza. 1860-ban Széchenyi halála kapcsán egy alapítványt hívott életre, ami székely fiúkat segített a felsőoktatásban. 1861. március 24-én Udvarhelyszék ideiglenes főkirálybírójává nevezték ki, de az Országgyűlés alkotmányellenes feloszlatása miatt egy év múlva lemondott. 1863-ban Udvarhelyszék őt küldte a szebeni gyűlésre képviselőül, ahol felszólalt az alkotmány királyi felfüggesztése ellen. Az Országgyűlés 1865-ös, újbóli összehívásakor visszakerült előbbi állásába, ahol a kiegyezést (1867 eleje) követően az Andrássy-kormány állásában megerősítette és 1869-ben az ideiglenességet megszüntetve végleges főkirálybíróvá nevezte ki. 1870-ben, mint kormánybiztos működött a búni árvízkárosultak érdekében, amiért magas rangú elismerésben részesült. 1875-ben Székelyudvarhely és Oláhfalu főispánja lett, mígnem az 1876-os megyerendezés során ezek önálló közigazgatási identitásai megszűntek és az ekkor kialakított Udvarhely vármegye részei lettek, melynek az első főispánja lett. Ugyanekkor az árkosi zsinat az Erdélyi Unitárius Egyház főgondnokává választotta meg. Ezen posztja révén a főrendiház tagja lett. 1891 decemberében lemondott közhivataláról s nyugdíjba vonult, bár egyházi tisztsége révén a főrendiház tagja maradt, ahol részt vett bizottsági munkákban. Szolgálatai elismeréséül ekkor a Szent István-rend kiskeresztjével tüntették ki. 1896-ban adta ki első családtörténeti írását, ami műfajában az egyik legterjedelmesebb lett. Nagy szerepe volt a Székely Nemzeti Múzeum életre hívásában.

Halálának évét többhelyütt is hibásan 1903-nak írják, holott saját családtörténetéről az utolsó írást 1913-ban jelentette meg Újabb adattár a vargyasi Daniel család történetéhez címmel, Kelemen Lajos szerkesztésében. 1915-ben hunyt el.

ÍrásaiSzerkesztés

JegyzetekSzerkesztés

  1. Halálának évét több helyütt is hibásan 1903-ra datálják.

ForrásokSzerkesztés

További információkSzerkesztés