Deobandi (hindiül: देवबन्दी; pastu és fárszi:دیوبندی; pandzsábi és urdu: دیوبندی afgán;دیڤبندی; arab الديوبندية}}; bengáli: দেওবন্দি}} ; gudzsaráti|દેવબંદી ; orija: ଦେଓବନ୍ଦି) a szunnita iszlámon belüli reformmozgalom[1][2], amely a 19. század végén alakult ki az indiai Deoband városában működő Darul Uloom iszlám szeminárium körül.[3][4][5] A szemináriumot többek között Muhammad Kászim Nanautavi, Rasid Ahmad Gangohi alapította 1866-ban[4], nyolc évvel az 1857-58-as indiai szipojlázadás után.[3][5][6][7] A deobandi mozgalom politikai szárnya, a Dzsamiat Ulema-e-Hind 1919-ben jött létre, és az összetett nacionalizmus[8] tanának propagálásával jelentős szerepet játszott az indiai függetlenségi mozgalomban.[9][10][11]

Teológiailag a deobandik a taglíd (a jogi precedensnek való megfelelés) tanát vallják, és a hanafita iskola hívei.[12] Alapítói az iszlám tudós és mudzsadíd Sah Valiullah valláspolitikai tanításából és a vahhábita ideológiából merítettek.[4] A deobandi iskola a kezdeti években békés vallásközi vitákat folytatott a keresztény és hindu tudósokkal.[3] A megalakulás kezdeti szakaszában a működési költségeket részben a hinduk állták, mivel az akkori deobandi filozófusok a hinduk, keresztények és muszlimok egységét, a multikulturalizmust és India felosztásának ellenzését hirdették.[11]

Az 1970-es évek végétől kezdve a mozgalom a vahhábizmus hatása alá került főként Afganisztánban és Pakisztánban[3]. Az 1980-as évek elejétől a 2000-es évek elejéig egyes deobandista ideológusokat nagymértékben finanszírozott Szaúd-Arábia[13]. A pakisztáni kormány támogatta a deobandi fegyveres szárnyát, hogy a Szovjetunió Afganisztáni és India kasmíri jelenlétét visszaszorítsa. A deobandista szabadcsapatok részére küldött fegyverek és pénzügyi támogatás később komoly konfliktusokat tápláltak a térségben.[14] A mozgalom, amelynek központja ma főként Indiában, Pakisztánban, Bangladesben és Afganisztánban van, elterjedt az Egyesült Királyságban,[15] és jelen van Dél-Afrikában is.[16] A pakisztáni, bangladesi és afganisztáni ágak és az eredeti indiai szemináriumok India felosztása óta – az indiai–pakisztáni határral kapcsolatos politikai okokból – sokkal kevesebb kapcsolatot tartanak fenn egymással.[3]

A deobandi mozgalom követői rendkívül sokfélék; egyesek az erőszakmentesség hívei, mások militánsak.[17] A Darul Uloom Deoband következetesen támogatta a tálibok polgári akcióit,[18] de a 2000-es években többször elítélte az iszlám terrorizmust, 2008-ban fatvát bocsátott ki ellene.[3]

Az indiai brit gyarmatosítást[3] az indiai tudósok egy csoportja az iszlám megrontásának tekintette. A csoport megalapította a Darul Uloom Deoband néven ismert iszlám szemináriumot (medreszét),[3][4][19] ahol a deobandik iszlám megújító és antiimperialista ideológiája kezdett kibontakozni,[20] és idővel a Darul Uloom Deoband a kairói al-Azhar Egyetem után az iszlám oktatás és kutatás második legnagyobb központjává vált. Az indiai függetlenségi mozgalom idején, majd a gyarmatosítás utáni Indiában a deobandik az összetett nacionalizmus fogalmát hirdették, amely szerint a hindukat és a muszlimokat egy nemzetnek tekintették, akiket arra kértek, hogy egyesüljenek a brit uralom elleni harcban[11].

1919-ben a deobandi tudósok egy nagyobb csoportja megalakította a Dzsamiat Ulema-e-Hind politikai pártot, amely ellenezte India felosztását. 1919-ben a deobandi tudós Maulana Sied Huszajn Ahmad Madani segített ezen eszmék terjesztésében „Muttahida Qaumiyat Aur Islam” című szövegével.[11] A deobandik egy csoportja később elhatárolódott ettől az állásponttól, és csatlakozott Muhammad Ali Dzsinnah Muszlim Ligájához, köztük Asraf Ali Thanvi, Sabbir Ahmad Uszmani, Zafar Ahmad Uszmani és Muhammad Safi Deobandi, akik 1945-ben megalakították a Jamiat Ulema-e-Islamot.[21]

Az olyan szervezeteken keresztül, mint a Jamiat Ulema-e-Hind és a Tablighi Jamaat,[22][23] a deobandi mozgalom terjedni kezdett,[24][25] az indiai Darul Uloom Deoband végzősei olyan országokból, mint Dél-Afrika, Kína és Malajzia, több ezer medreszét nyitottak szerte a világon.[18]

JegyzetekSzerkesztés

  1. Commins, David. The Wahhabi Mission and Saudi Arabia. New York: I.B. Tauris, 138–139. o. (2009). ISBN 978-0-85773-135-7 
  2. Ingram, Brannon D.. Revival from Below: The Deoband Movement and Global Islam. Oakland: University of California Press (2018). ISBN 978-0520298002 
  3. a b c d e f g h Puri, Luv (2009. november 3.). „The Past and Future of Deobandi Islam”. CTC Sentinel, West Point, New York 2 (11), 19–22. o, Kiadó: Combating Terrorism Center. (Hozzáférés ideje: 2020. szeptember 15.)  
  4. a b c d Faith-Based Violence and Deobandi Militancy in Pakistan. Basingstoke: Palgrave Macmillan, 139. o.. DOI: 10.1057/978-1-349-94966-3 (2016). ISBN 978-1-349-94965-6 „Some prominent founders of the Darul Uloom Deoband, such as Muhammad Qasim Nanautavi and Rashid Ahmad Gangohi, drew further inspiration from the religiopoliticial concept of Shah Waliullah, as well as from Wahhabi ideology, and they set up an Islamic seminary at Deoband in UP on 30 May 1866.” 
  5. a b Urban Terrorism: Myths and Realities. Jaipur: Shashi Jain for Pointer Publishers, 66. o. (2009). ISBN 978-81-7132-598-6 
  6. Ingram, Brannon D. (2009. június 1.). „Sufis, Scholars, and Scapegoats: Rashid Ahmad Gangohi (d. 1905) and the Deobandi Critique of Sufism”. The Muslim World, Chichester, West Sussex 99 (3), 478–501. o, Kiadó: Wiley-Blackwell. DOI:10.1111/j.1478-1913.2009.01281.x. (Hozzáférés ideje: 2020. szeptember 8.)  
  7. Encyclopaedia of Islam, 2nd, Leiden: Brill Publishers, 205. o. (1991). ISBN 90-04-07026-5 
  8. (hindi: mustareka vatanijat vagy muttahidah kaumijat) egy olyan koncepció, amely szerint, mivel az indiai nemzetet különböző kultúrák, kasztok, közösségek és hitek szerint élő emberek alkotják, Indiában a nacionalizmust nem lehet vallás alapján meghatározni. Bár az indiai polgárok fenntartják sajátos vallási hagyományaikat, mégis egyetlen egységes indiai nemzet tagjai. Az ideológiai áramlat szerint a britek indiai szubkontinensre való érkezése előtt nem létezett ellenségeskedés a különböző vallású emberek között, ezért ezeket a mesterséges megosztottságot az indiai társadalom le tudja győzni.
  9. Indigenous People of Barak Valley (en nyelven). Notion Press (2020). ISBN 978-1-64678-800-2 „Muslim politics in India opened a new chapter after the formation of Jamiat Ulema-e-Hind in 1919 A.D. under the initiative of Ulemas of Deoband. It was founded by the dedicated freedom figher Sheikh-Ul-Hindi Maulana Mahmudul Hasan of Darul-Uloom, Deoband. Jamiat played a very active role in India's freedom struggle.” 
  10. To Independence and Partition, Sources of Indian Traditions: Modern India, Pakistan, and Bangladesh, 3rd, Introduction to Asian Civilizations, New York: Columbia University Press, 457. o. (2014). ISBN 978-0-231-13830-7 
  11. a b c d Islamic identity in secular India (angol nyelven). The Milli Gazette, 2011. április 9. „The Ulama of Deoband opposed partition and stood by united nationalism. Maulana Husain Ahmad Madani, then chief of Jami’at-ul-Ulama-i-Hind, wrote a tract Muttahida Qaumiyyat aur Islam i.e., the Composite Nationalism and Islam justifying composite nationalism in the light of Qur’an and hadith and opposing Muslim League’s separate nationalism. While the educated elite were aspiring for power and hence wanted their exclusive domain; the Ulama’s priority was an independent India where they could practice Islam without fear or hindrance.”
  12. Metcalf, Barbara Daly. Islamic revival in British India: Deoband, 1860–1900, 3rd impression., New Delhi: Oxford Univ. Press, 141. o. (2002). ISBN 0-19-566049-8 
  13. Sareen, Sushant. The Jihad Factory: Pakistan's Islamic Revolution in the Making. New Delhi: Har Anand Publications, 282. o. (2005). ISBN 978-8124110751 
  14. (2019. október 14.) „Structures of Organisation and Loci of Authority in a Glocal Islamic Movement: The Tablighi Jama'at in Britain”. Religions 10 (10), 573. o, Kiadó: MDPI. DOI:10.3390/rel10100573.  
  15. The Tablīghī Madrassas in Lenasia and Azaadville: Local Players in the Global 'Islamic Field', Muslim Schools and Education in Europe and South Africa. Münster: Waxmann Verlag, 85–88. o. (2011). ISBN 978-3-8309-7554-0 
  16. Templin, James D. (2015. június 1.). „Religious Education of Pakistan's Deobandi Madaris and Radicalisation”. Counter Terrorist Trends and Analyses, Nanyang Technological University, Singapore 7 (5), 15–21. o, Kiadó: International Centre for Political Violence and Terrorism Research. (Hozzáférés ideje: 2020. november 3.)  
  17. a b Abbas, Tahir. Islamic political radicalism: origins and destinations, Islamic Radicalism and Multicultural Politics: The British Experience. London: Routledge, 33–34. o. (2011). ISBN 978-0-415-57224-8 
  18. Ira M. Lapidus, A History of Islamic Societies, p. 626. ISBN 0521779332
  19. The Six Great Ones at Darul Uloom Deoband
  20. A History of Pakistan and Its Origins, Christophe Jaffrelot, p. 224
  21. Burki, Shireen Khan (2013. november 22.). „The Tablighi Jama'at: Proselytizing Missionaries or Trojan Horse?”. Journal of Applied Security Research, London 8 (1), 98–117. o, Kiadó: Routledge. DOI:10.1080/19361610.2013.738407. ISSN 1936-1629.  
  22. Kuiper, Matthew J.: Tablighi Jamaʿat—Oxford Islamic Studies Online. www.oxfordbibliographies.com . Oxford University Press, 2018. február 22. [2018. március 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. január 6.)
  23. Lloyd Ridgeon (2015). Sufis and Salafis in the Contemporary Age. Bloomsbury Publishing. ISBN 978-1472532237. p. 191.
  24. Youssef Aboul-Enein Militant Islamist Ideology: Understanding the Global Threat Naval Institute Press, 2011, ISBN 978-1612510156 p. 223.

FordításSzerkesztés

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Deobandi című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.