Finn Nagyhercegség

A Finn Nagyhercegség (finnül Suomen suuriruhtinaskunta, svédül Storfurstendömet Finland, latinul Magnus Ducatus Finlandiæ, oroszul Великое княжество Финляндское, Velikoye knyazhestvo Finlyandskoye) a mai Finnország jogelődje volt 1809 és 1917 között az Orosz Birodalom autonóm nagyhercegségeként, az orosz cár irányítása alatt.

Finn Nagyhercegség
Suomen suuriruhtinaskunta
1809. szeptember 17.1917. december 6.
Finn Nagyhercegség címere
Finn Nagyhercegség címere
Finn Nagyhercegség zászlaja
Finn Nagyhercegség zászlaja
A Finn Nagyhercegség 1914-ben a korabeli Európa térképén
A Finn Nagyhercegség 1914-ben a korabeli Európa térképén
Nemzeti himnusz: Maamme / Vårt land
"A Finn Nagyhercegség himnusza"
Általános adatok
Fővárosa Turku (1809-1812)
Helsinki (1812-1917)
Terület360 000 (1910) km²
Népesség2 942 000 (1910) fő
Hivatalos nyelvek svéd
finn
orosz
Vallás
Pénznem svéd riksdaler (1809-1840)
orosz rubel (1840-1865)
finn márka (1865-1917)
Kormányzat
Államforma autonóm nagyhercegség
Dinasztia Romanov-ház
Államfő I. Sándor (1809-1825)
I. Miklós (1825-1855)
II. Sándor (1855-1881)
III. Sándor (1881-1894)
II. Miklós (1894-1917)
Kormányfő Georg Sprengtporten (első helytartó)
Nyikolaj Visszarionovics Nyekraszov (utolsó helytartó)
Carl Erik Mannerheim (első alelnök)
Anders Wirenius (utolsó alelnök)
Törvényhozás Finn Parlament
ElődállamUtódállam
 SvédországFinnország 
A Wikimédia Commons tartalmaz Finn Nagyhercegség témájú médiaállományokat.

TörténelmeSzerkesztés

ElőzményekSzerkesztés

A nagy északi háborút lezáró nystadi béke (1721) Oroszország kezébe adta Észtország, a Finn-öböl Ingermanlandnak nevezett partvidékét, Délnyugat-Karéliát és Viborg várát. Finnország többi része svéd kézen maradt. Az 1741–1743-as orosz–svéd háborút lezáró turkui béke az új határt a Kymi folyó mentén vonta meg. Az 1788–1790-es orosz–svéd háború alatt a III. Gusztáv svéd királlyal szembenálló finn tisztek megalapították az oroszpárti Anjalai Szövetséget. Az 1807-es tilsiti béke immár a mai Finnország teljes területét Oroszországnak adta. Az 1808–1809-es finn háborút lezáró fredrikshavni békében (haminai béke, fredrikshamni béke, 1809) Svédország végleg lemondott a finn területekről, amelyeket Oroszország annektált és nagyhercegséggé szervezett.

NacionalizmusSzerkesztés

Az ország(rész) hivatalos nyelve az orosz uralom alatt is a svéd maradt. A nemzeti öntudat erősödéséhez jelentősen hozzájárult a Kalevala 1835-ös első, majd 1849-es bővített kiadása. II. Sándor cár liberális törvényei nem csak a kapitalizmus térnyerését segítették, de a finn kultúra fejlődésének is kedveztek. Az 1863-ban hozott nyelvrendelet a finnt az ország második hivatalos nyelvévé tette.

1878-ban szervezték meg a nagyhercegség saját hadseregét.

A fennomán (finn nemzeti) mozgalom az 1880-as években lassacskán párttá szerveződött; mellette a svéd kisebbség mozgalma volt számottevő. Harmadik érdemleges tényazőként a liberálisok léptek fel.

Ezeknek a folyamatoknak kívánt véget vetni II. Miklós cár 1899 februárjában kiadott manifesztuma, amelyben korlátozta a nagyhercegség alkotmányát. Az ezután következő időszakot (1899–1905) nevezik a finn történelemben az első elnyomás korának.

  • 1901-ben feloszlatták a finn hadsereget;

Demokratikus változásokSzerkesztés

Az 1905 őszén kirobbant általános sztrájk hatására a cár visszavonta az alkotmányt korlátozó rendeleteit. az 1906-os választási reform választójogot adott a nőknek és az addigi (négy rend képviselőiből alakított) rendi országgyűlést egykamarás parlamenttel váltotta fel.

Az 1907-es országgyűlési választást a Finn Szociáldemokrata Párt nyerte; erre reagálva következett a második elnyomás kora (1908–1916). Ennek végén, az 1916-os országgyűlési választáson ismét a Finn Szociáldemokrata Párt szerezte a legtöbb mandátumot. A finn hivatalos szervek ezután tárgyalni kezdtek az orosz ideiglenes kormánnyal az ország autonómiájáról. A delegációk megállapodását az orosz ideiglenes kormány el is fogadta, de a finn parlament alapjaiban átírta; az általa elfogadott törvényben a parlament a külpolitika és a hadügyek kivételével magáénak nyilvánított minden törvényhozó hatalmat.[1] Erre reagálva az ideiglenes kormány feloszlatta a nemrég választott parlamentet. Az 1917 októberében tartott új választáson a polgári pártok kerültek többségbe, az új parlament pedig 1917. december 6-án kikiáltotta a független Finn Köztársaságot.

FüggetlenségSzerkesztés

A független Finnországot a nagyhatalmak közül elsőként (1918. január 4-én) Szovjet-Oroszország ismerte el. Az országban polgárháború robbant ki.

KövetkezményekSzerkesztés

A polgárháború a „vörösöket” támogató orosz csapatok kivonása után gyorsan a képzettebb tisztek vezette és Németország támogatását élvező „fehérek” győzelmével ért véget. A breszt-litovszki békeszerződést után Finnország a német érdekszférába került. Német példára a parlamentáris rendszert is kétkamarásra változtatták. A konzervatív szenátus kísérletet tett az alkotmányos monarchiává alakulásra — uralkodónak a német császári házból kértek volna fel valakit. Németország első világháborús veresége miatt azonban ebből nem lett semmi, és Finnország független köztársasággá vált.

GazdaságaSzerkesztés

A finn–orosz vámhatár megszüntetése jótékonyan hatott a finn iparra. Ez a fellendülés a század közepéig tartott, majd 1860–1880 között ismét felgyorsult. Ezzel párhuzamosan a mezőgazdaság vezető ágazatává az állattenyésztés vált.

1811-ben megalapították a Finn Bankot. Az 1860–1865 között végrehajtott pénzreformmal az országnak önálló valutája lett, a finn márka. Mivel sokan teljes föld nélkül maradtak, sok parasztnak pedig nem volt elegendő földje, a szegények tömegesen vándoroltak ki az országból.

KözigazgatásaSzerkesztés

A nagyhercegség uralkodója „Finnország nagyhercege” címmel az orosz cár volt; az államszervezet tényleges vezetését a főkormányzóra bízta.

1812-ben egyesítették a nagyhercegséget a már 1721-ben megszerzett Viborggal (Viborgi kormányzóság). Az egyesült nagyhercegség fővárosa Helsinki lett.

ForrásokSzerkesztés

JegyzetekSzerkesztés