A gyufa (régiesen gyújtó) egyik végén gyúlékony anyaggal bevont, dörzsölésre könnyen gyulladó, tűzgyújtásra vagy hőadásra használt éghető (fa)pálcika. Két legfontosabb változata a csak a speciális dörzsfelületen meggyulladó biztonsági gyufa vagy svédgyufa, illetve a gyakorlatilag bármely érdes felületen tűzre kapó, mindenen gyulladó dörzsgyufa. Kínában már a 6. században használtak tűzgyújtásra kénnel átitatott fenyőfa pálcákat, de a modern gyufát csak a 19. század elején találták fel, és 1834-ben nyílt meg az első magyarországi dörzsgyufagyár.

Égő gyufaszál

A zajtalan és robbanásmentes biztonsági gyufát 1836-ban a magyar Irinyi János szabadalmaztatta még vegyészhallgató korában. Találmányát és a gyártási jogokat eladta Rómer István bécsi gyógyszerésznek, akivel ennek kapcsán barátságot kötötött.

A mindenhol elérhető, olcsó gyufával számtalan játék játszható, sok a felnőttjáték is köztük, logikai, matematikai, geometriai rejtvények, de van gyufával játszható társasjáték is. Az ömlesztett gyufaszálak tárolására használt gyufásdobozokat hamar hasznosították reklámfelületként is, gyűjtésük különösen az 1960-as–1980-as években örvendett nagy népszerűségnek világszerte, így a magyar gyufa- és gyufacímkegyűjtők, úgynevezett fillumenisták körében is.

Fizikokémiai jellemzői

szerkesztés
 
Különféle kiszerelésű gyufák

A négyszög vagy kör keresztmetszetű gyufaszálak anyaga többnyire puhafa (fűz, nyár, lucfenyő) vagy bükk, de ismertek levélben árusított, lapszerű fa-, keményített papír és műanyag gyufák is (levélgyufa). Átmérője általában 2, hossza 37-47 milliméter. A modern biztonsági gyufa vagy svédgyufa fejét alkotó elegyet az oxidálószer (kálium-dikromát, kálium-klorát, ólom-dioxid, mangán-dioxid), antimon-szulfid, színezék, üvegpor és kötőanyag képezi.[1] Az utánizzás megelőzéséül a gyufaszálat különböző anyagokkal kezelik (vízüveg, nátrium- vagy ammónium-foszfát stb.), majd paraffinnal vonják be. A gyufafej az előkészített dörzsfelületen gyullad meg, amelyet vörösfoszfor, barnakőszén, őrölt üveg és kötőanyag elegyítésével állítanak elő. A gyufa fejét a gyújtófelülethez dörzsölve a skatulya oldalán lévő vörösfoszfor gőzzé alakul, s ez gyújtja be az oxidálószert tartalmazó gyufafejet. Az égés átterjed a puhafa gyújtószálra, és a láng néhány másodperc alatt hevesen, 600 Celsius-fok hőmérsékleten, szúrólángszerűen ég el.

A gyufa egyszer használatos, ezért kereskedelmi forgalomba nem szálanként, hanem ömlesztett csomagolásban, gyufásskatulyában, gyufásdobozban, illetve gyufalevélben kerül. A kiskereskedelmi forgalomban jellemzően négy féle csomagolásban kapható: gyufásdobozban úgynevezett háromnegyedes (47 mm-es gyufaszálak, kb. 50 db gyufa), háromnegyedes rövid (37 mm, 50 db) és családi (47 mm, kb. 400 db), gyufalevélben pedig ultralapos gyufákat árusítanak (kb. 40 db). A gyulladást elősegítő dörzsfelület e tárolóalkalmatosságok külső részén kap helyet.

Két fő változata a csak a speciális dörzsfelületen meggyulladó biztonsági gyufa vagy svédgyufa, illetve a gyakorlatilag bármely kemény felületen tűzre kapó, mindenen gyulladó gyufa. Ez utóbbiakat az jellemzi, hogy a gyufafej tartalmazza a szokványos dörzsfelület kémiai összetevőit is. További formai, illetve funkcionális változatai a szokványos gyufánál hosszabb (többnyire 10 centiméteres) és vastagabb kandallógyufa, illetve a lakkozott felületével extrém körülmények között is hosszan tartó égést biztosító vihargyufa.[2]

A ’gyufa’ szó eredete

szerkesztés

A gyufa megjelölésére eredetileg, a 19. század első felében a német Zündholz mintájára tükörfordítással létrehozott gyújtófácska használata terjedt el, amely aztán az 1840-es évekre egyrészt gyújtó, másrészt a mind a mai napig fennmaradt gyúfa~gyufa alakra rövidült.[3]

Története

szerkesztés

A gyufa megjelenése előtt a tűzgyújtás legelterjedtebb eszköze a tűzszerszám volt, amely kovakőből, egy acéleszközből és egy taplóféleség feldolgozott, kiszárított belső anyagából állt. Ha a kovát súroló irányban az acélhoz ütögették, az utóbbiból kirepülő szikrák lángra lobbantották a könnyen gyulladó taplóanyagot. Ezzel az eljárással akár csak egy pipa meggyújtása is nagy odafigyelést, ügyességet kívánt, az eszközök minőségétől, állapotától függően hosszabb időt, perceket vett igénybe.[4]

Kezdeti kísérletek: a mártógyufa és a dörzsgyufa

szerkesztés
 
Giulio del Torre A kis gyufaárus című festménye (1929)

Kínában már a 6. században használtak tűzgyújtásra kénnel átitatott fenyőfa pálcákat, de a modern gyufa feltalálása a 19. század elejére esik. A 18. század végén a fehérfoszfor felhasználásával kísérletezték ki az első, még nem dörzsgyufaszerű gyújtóeszközöket (például foszforos gyertya). 1805-ben a francia vegyész, Louis Jacques Thénard asszisztense, Jean Chancel kísérletezett ki egy költségesen előállítható és meglehetősen veszélyesnek bizonyult gyufaféleséget, a mártógyufát, amely kereskedelmi forgalomba soha nem került. A gyufa gyúlékony fejét kálium-klorát, kén, cukor és gumi elegyével vonta be, amely egy kisebb kénsavas azbesztet tartalmazó edénybe merítve gyulladt meg. A későbbi évtizedekben a francia François Derosne és az angol G. Cooper igyekezett tökéletesíteni a mártógyufát, de használata továbbra is veszélyes maradt.[5]

Az első dörzsgyufát John Walker angol vegyész találta fel 1827-ben. Robert Boyle 1680-as évekbeli kísérleteit alapul véve állította össze azt az antimon(III)-szulfid, kálium-klorát, termésgumi és keményítő alkotta elegyet, amely érdes felülethez dörzsölve meggyulladt. Az általa congrevesnek elnevezett gyufa szabadalmi jogait Samuel Jones vásárolta meg, és végül lucifers néven hozta forgalomba. E kezdetleges gyufának azonban több hibája is volt: a gyufa a hozzá mellékelt dörzspapír segítségével nehezen, de siker esetén robbanásszerűen gyulladt meg, a láng nagysága kiszámíthatatlan volt, ráadásul elviselhetetlen szaggal járt együtt. 1831-ben a francia Charles Sauria fehérfoszfort adott a gyulladóelegyhez, amely könnyebb gyulladást eredményezett, és csökkentette a kellemetlen szagokat. Az újítás viszont azzal járt együtt – lévén a fehérfoszfor rendkívül gyúlékony –, hogy a gyufaszálakat légmentesen kellett tárolni. Ráadásul az újonnan nyílt gyufagyártó üzemek munkásai tömegesen kaptak foszformérgezést, sőt, követtek el foszforral öngyilkosságot, így a veszély felismertével széles körű kampány indult a fehérfoszforos gyufák betiltásáért.[6]


Irinyi János és a zajtalan gyufa

szerkesztés
 
Irinyi János (1817–1895)

A zajtalan és robbanásmentes biztonsági gyufát 1836-ban a magyar Irinyi János szabadalmaztatta még vegyészhallgató korában. Professzora, Meissner Pál egyik sikertelen kísérlete gondolkodtatta el, és a kálium-klorátot ólom-peroxiddal cserélte fel. A foszfort meleg vízben oldotta fel, majd a kicsapódott foszforszemcséket ólom-szulfiddal és gumiarábikummal elegyítette. A fenyőfa gyufaszálak fejét a képlékeny masszába mártogatta, majd hagyta keményre száradni. Találmányát és a gyártási jogokat eladta Rómer István bécsi gyógyszerésznek, aki az Irinyi-féle biztonsági gyufa gyártásán meggazdagodott, míg Irinyi szegénységben halt meg 1895-ben.[7]

A biztonsági gyufa

szerkesztés

A gyufa legveszélyesebb alkotóelemét, a fehérfoszfort hosszú ideig nem sikerült más összetevővel kiváltani. 1844-ben a svéd Gustaf Erik Paschnak sikerült a fehérfoszfort kiiktatnia, s eljárását egy évtizeddel később honfitársa, John Edvard Lundström tökéletesítette. Az immár valóban biztonságos gyufa (svédgyufa) lényege egyrészt az volt, hogy a gyúelegy egy részét a gyufafejről a skatulya oldalán kiképzett dörzsfelületre vitték át, ezzel csökkentve a gyufaszál gyulladási dinamikáját, másrészt pedig a fehérfoszfort a foszfor allotrop módosulatával, az 1845-ben Anton von Schrötter (1802–1875) osztrák kémikus által felfedezett vörösfoszforral váltották ki. A gyufafej ezt követően immár csak antimon-szulfid és kálium-klorát elegyéből állott, míg a skatulya oldalára került az őrölt üvegszemekkel kevert foszfor.

 
Svédgyufa

A gyártást 1851-ben indították el Jönköpingben (bár a biztonsági gyufát csak később, 1855-ben szabadalmaztatták), de a korábbinál magasabb előállítási költség miatt a nagyközönség továbbra is az olcsóbb, de veszélyes fehérfoszforos gyufát vásárolta. Továbbra is számos foszformérgezéses eset történt Európa-szerte, így az 1870-es évektől kezdve Európa országaiban sorra tiltották be rendeletileg a fehérfoszforos gyufa gyártását és kereskedelmét. Végül 1906-ban ratifikálták a fehérfoszforos gyufa általános tilalmát kimondó berni egyezményt. Ezzel szemben az Amerikai Egyesült Államokban csak magasabb adót vetettek ki az ilyen gyufára, de például az Osztrák–Magyar Monarchiában is csak 1912-ben tiltották be, Ázsiában pedig egészen az 1920-as évekig forgalomban volt. Az eredeti svédgyufa kálium-klorátját a 20. századra felváltotta a kevésbé veszélyes kálium-dikromát, illetve az ólom-dioxid.

A mindenen gyulladó gyufa

szerkesztés

Két francia vegyész, Savene és Cahen állított elő egy olyan, nem mérgező foszfor-szulfid-változatot (foszfor-szeszkviszulfid, P4S3), amely a vörösfoszfornál jóval könnyebben, robbanás nélkül gyullad, így speciálisan előkészített dörzsfelületre nem volt szükség a gyufa meggyújtásához. Találmányukat 1898-ban szabadalmaztatták, s kezdetét vette a mindenen gyulladó gyufa gyártása és kereskedelme, de ez igazából csak az Amerikai Egyesült Államokban lett népszerű.

Az örökgyufa

szerkesztés

1930-ban az osztrák Ferdinand Ringer szabadalmaztatta az akár hatszázszor is használható örökgyufát. Felfedezése abban állt, hogy a szokásos kálium-kloráthoz az égést lassító, nitrogénfejlesztő metaldehidet adott. Találmánya azonban sikertelen volt, hiszen a már milliárdos nagyságrendben termelő gyufagyáraknak nem állt érdekükben a hasonlóan alacsony előállítási árú, de értelemszerűen kisebb tételben eladható örökgyufa nagyüzemi termelése. Emellett technikai problémák is adódtak: az óhatatlanul keletkező égéstermékek csökkentették az örökgyufa működőképességet, és a metaldehid is a vártnál gyorsabban elillant, így gyakorlatilag pár nap elteltével az örökgyufa egyszer használatossá vált. 1934-ben a magyar Földi Zoltán és Király Rudolf szintén szabadalmaztattak egy hasonlóan feledésbe merült örökgyufa-változatot.[7]

A gyufagyártás

szerkesztés
 
A mártást követő nagyüzemi gyufaszárítás
 
Gyufás dobozok, és különböző gyufacímkék az 1900-as évek elejéről

A dörzsgyufa 1820-as évekbeli megjelenésével világszerte megnyíltak az első, később nagy sikert elérő gyufagyárak (a jönköpingi Lundström, a lyoni Coigent père & Fils, a londoni Bryant and May stb.). 1834-ben nyílt meg az első magyarországi dörzsgyufagyár, Zucker László üzeme, amelyet később a győri (1852), eszéki (1856), szegedi (1858), bajai (1859), szombathelyi (1869), kiskunfélegyházi (1877), budafoki (1894) és kecskeméti (1909) gyufagyárak követtek, s 1910-ig huszonkét gyufagyár működött az országban. Az első világháború után ezek java része bezárt, s a budafoki, kecskeméti és szegedi fedezték az ország gyufaszükségletét (mára a kecskeméti is megszűnt). Az első, speciálisan gyufaipari gépek (furnérhasítók, szálvágók, masszaőrlők) az 1850-es évektől jelentek meg, ami lehetővé tette a korábbi manufaktúrák helyett a nagyipari gyufa-előállítás elterjedését.

Minthogy gyufát és gyufásdobozt hagyományosan a gyufagyárban állítják elő, a gyufaipar nem pusztán faipari ágazat, technológiáiban egyaránt megtalálhatóak a vegyipari, csomagolóanyag-gyártási és nyomdaipari tevékenységek. A nyersanyagként felhasznált, hagyományosan 60 centiméteres hengeres rönköket megforgatják, a ceruzahegyezőhöz hasonló elv alapján éles penge segítségével először vékony lemezt, hámozott furnért készítenek belőle. Ezt utána vékony csíkokra széthasítva szálfurnért állítanak elő, amelyet kötegekben a megfelelő hosszúságúra darabolnak. Az így kapott nyers gyufaszálakat foszforsav vagy foszforsavas ammónium vizes oldatával impregnálják, kifehérítik vagy megfestik, majd meleg légáramban megszárítják. A gyufaszálakat a mártáshoz előkészítve egy keretbe tűzdelik, s az abból kiálló szálvégeket (a leendő gyufafejet) a képlékeny gyúelegybe mártják. Száradás után az immár kész gyufaszálak a gyufásdobozokba kerülnek, s ez utóbbiakra mozgó körkefék mázolják fel a dörzsfelületet eredményező, melegen még képlékeny masszát.[5]

A gyufa a szórakoztatásban

szerkesztés

Gyufajátékok

szerkesztés

A gyufa – bár a tűzoltók szerint nem játékszer – gyakran nyújt szórakozást gyermekek, de főként felnőttek számára. Közismertek azok a „Végy el x gyufaszálat úgy…” kezdetű gyufarejtvények, amelyek során az asztalon elrendezett gyufaszálakból logikai, matematikai vagy geometriai megoldás útján lehet megfejteni az adott rejtvényt. Egy példa a könnyebb gyufarejtvényekből:

 
Végy el öt gyufaszálat úgy, hogy három négyzetet kapj!

További, gyufával játszott társasjáték a nim, de kártyajátékoknál is előfordul, hogy a téteket gyufaszálak jelképezik (például rablóulti). Hasonlóan népszerű, sokak kedvelt szórakozása a nagy türelmet igénylő gyufamakettek készítése, azaz különböző épületek élethű makettjeinek kidolgozása gyufaszálak összeragasztásával vagy ékelésével, akár egy türelemüvegen belül.

Gyufák, gyufásdobozok és gyufacímkék gyűjtése

szerkesztés

Az ömlesztett gyufaszálak tárolására hagyományosan a fa gyufás skatulyák szolgáltak, amelyeket a 19. század második felétől a papír gyufásdobozok, illetve az 1890-es évektől a levélgyufák egészítettek ki. Ezeket különféle motívumokkal, ábrázolásokkal, címkékkel látták el, s a 20. századtól különböző cégek, majd politikai pártok is reklámfelületként kezdték el használni a gyufásdobozt, s megjelentek a céglogók, a termékreklámok, illetve az elnök- vagy képviselőjelöltek portréi és jelmondatai a skatulyák felületén. Ezek gyűjtése a 20. században, különösen az 1960-as–1980-as években örvendett nagy népszerűségnek világszerte, így a magyar gyufa- és gyufacímkegyűjtők, úgynevezett fillumenisták körében is.[8]

Érdekességek

szerkesztés

A Szegedi Gyufagyár a hetvenes években a híres finommechanikai gyár, a MOM kooperációs partnere volt. A téphető, eldobható gyufák technológiájával gyártotta a hemolizáló pálcát a hemoglobinmérőhöz.[9]

  1. Fire. [2011. november 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. november 19.)
  2. Bálint Andor, Marx György, Rényi Alfréd Műszaki lexikon II. MTA Nyelvtudományi Intézet Akadémiai Kiadó Akadémiai Kiadó
  3. MTA Nyelvtudományi Intézet
  4. Bálint Andor, Marx György, Rényi Alfréd Műszaki lexikon II.
  5. a b Bálint Andor, Marx György, Rényi Alfréd MTA Nyelvtudományi Intézet Akadémiai Kiadó
  6. Bálint Andor, Marx György, Rényi Alfréd Műszaki lexikon II. Hazai gyufagyártás
  7. a b Hazai gyufagyártás
  8. Az egész világ néhány négyzetcentiméteren (magyar nyelven). magyargyufa.hu/. [2016. április 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. június 2.)
  9. Balogh László: A szegedi gyufa másfél évszázada (magyar nyelven). magyargyufa.hu/ FAIPAR, LV. évfolyam 4. szám, 2007. december, 28-29. oldal. [2018. január 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. június 2.)
  • Bálint Andor, Marx György, Rényi Alfréd: Természettudományi lexikon III. (Gy–K). Főszerk. Erdey-Grúz Tibor. Budapest: Akadémiai. 1966. 33–34. o.
  • Műszaki lexikon II.: Polinszky Károly. Műszaki lexikon II. G-M. Akadémiai Kiadó, 135. oldal. o. (1984). ISBN 963-05-0169-4 
  • MTA Nyelvtudományi Intézet: A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I. (A–Gy). Főszerk. Benkő Loránd. Budapest: Akadémiai. 1967. 1136–1137. o. ISBN 963-05-3810-5
  • Hazai gyufagyártás: Magyar Ákos,. Hazai gyufagyártás: múlt – jelen, Faipar, XLIII., 97–100.. o. (199) 
  • Akadémiai Kiadó: Magyar nagylexikon IX. (Gyer–Iq). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 1999. 52–53. o. ISBN 963-9257-00-1  

További információk

szerkesztés
A Wikimédia Commons tartalmaz Gyufa témájú médiaállományokat.