Hermelin-rend (Nápoly)
A Hermelin-rend a nápolyi királyság ura,Ferrante d'Aragona [1] által 1463. szeptember 29-én alapított lovagrend volt. A díjazottakat arany gallérral jutalmazták hermelint ábrázoló medállal, amelynek latin mottója : Malo mori quam foedari (Inkább meghalok, mint hogy meggyalázzanak).[2]
| Hermelin-rend | |
| Megalakulás dátuma | 1463. szeptember 29. |
| Típus | lovagrend |
| Alapító | II. Ferdinánd |
Az alapítás napja nem volt véletlen, hiszen a rendet Szent Mihály arkangyal tiszteletére szentelték, sőt az évnek ezen a napján kellett az ünnepélyes szertartásoknak is megtörténniük, amelynek előestéjén a lovagok gyónása és szentáldozása előz meg. valamint május 8-án, amely a szent garganói megjelenésére emlékezik, ünnepségre került sor. Ferrante király már Monte Sant'Angelo városának elfoglalása során is bizonyította odaadását, amely mindig is zarándokhely volt a jól ismert szentélyhez. Ez volt az oka annak, hogy Ferrante a Hermelin Rend megalapítása mellett döntött. [3]
A kitüntetettek kötelezettségei
szerkesztés
A lovagok fő kötelezettsége a hit és a római egyház védelme, valamint a király iránti feltétlen odaadás volt. A rend lovagjainak funkcióira és összejöveteleire szánt templom a feltételezések szerint a San Michele in Castel dell'Ovo vagy a Monteoliveto temploma volt. A rendet Szent Bazil regulája alá helyezték. Tisztjei az elöljárók voltak, ezt a pozíciót maga az uralkodó, a hírnök vagy a fegyverek királya és a titkár töltötte be. A lovagok által viselt gallérról a rend jelképe, a hermelin lógott. A bírói méltóság a nápolyi koronával együtt az osztrákokra szállt, de később a rendet elhanyagolták és kihalt. A lovagok számát 27-ben határozták meg, köztük mindannyian nagyon lojálisak voltak az uralkodóhoz, a Királyság legszembetűnőbb bárói, a korabeli vezetők és zsoldoskapitányok, akiknek hasznuk származott például egy, ill. több hűbérbirtok, címek létrehozása, fontos tisztségek betöltése. A szövetséges államok fontos uraiból sem volt hiány. [3]
A hermelin: Nápoly és Milánó egyesülésének jelképe
szerkesztésKülönféle hipotézisek léteznek a rend szimbolikájával kapcsolatban. Egyesek szerint a hermelin fehér színe Ippolita Maria Sforza tisztaságát, míg a rend mottója, a malo mori quam foedari azt a gondolatot képviselheti, amely arra késztette a királyt, hogy megbocsásson a lázadó báróknak, nehogy beszennyezze. magát. [3]
A Hermelin-rend a Nápolyi Királyság és a Milánói Hercegség egyesülésének jelképe volt. Ludovico Sforza, il Moro néven ismert, azért törekedett erre a kitüntetésre, mert azt akarta, hogy Milánó hercegeként ismerjék el unokaöccse, Gian Galeazzo Maria Sforza helyett. Amikor megkapta a fent említett kitütetést aragóniai Ferrantének a bárók összeesküvésének visszaszorításában nyújtott segítségért, a Morók a tekintélyes megnemesítés megünneplésére, megbízta Leonardo da Vincit, hogy fesse meg a Hölgy hermelinnelt, valószínűleg szeretője, Cecilia Gallerani milánói nemesnőt ábrázolva, ölében a vadállattal, amely szintén a tisztaság szimbóluma. A Nápoly és Milánó közötti politikai kötelék nevében Gian Galeazzo Maria Sforzát Aragóniai Izabellával, Ferrante unokahúgával adták össze. De amikor Ludovico bitorolta Gian Galeazzo hercegi szerepét, arra kényszerítette Isabellát, hogy Paviába költözzön, veszélyeztetve a Nápoly és Milánó közötti szövetséget. Isabella nagyapja, Ferrante közbenjárását kérte, aki végül visszavonta a Hermelin-rend gallérját, és felbontotta a lombard hercegséggel való uniót.
Díjazottak
szerkesztés
Ezt a rendet Ferrante aragóniai királyon kívül [3] [4] a következők kapták meg:
- Alberico Carafa, conte di Marigliano;
- Alessandro Sforza, signore di Pesaro;
- Alfonso II d'Aragona, duca di Calabria, figlio di Ferrante, re di Napoli dal 1494 al 1495;
- Alfonso II d'Avalos, marchese di Pescara;
- Alfonso de Guevara, conte di Archi;
- Andrea di Capua, duca di Termoli;
- Andrea Matteo III Acquaviva, marchese di Bitonto;
- Antonio Carafa, duca di Mondragone;
- Antonio da Montefeltro;
- Antonio Piccolomini, duca di Amalfi;
- Carlo I di Borgogna detto il Temerario;
- Diomede I Carafa, conte di Maddaloni;
- Domizio Caracciolo, signore di Ruoti e governatore della Calabria;
- Edoardo IV d'Inghilterra;
- Ercole I d'Este, duca di Ferrara;
- Everso II dell'Anguillara;
- Federico da Montefeltro, duca di Urbino;
- Ferdinando II d'Aragona, detto Ferrandino, principe di Capua, figlio di Alfonso II e Ippolita Maria Sforza, re di Napoli dal 1495 al 1496;
- Ferdinando de Guevara, conte di Belcastro;
- Francesco II del Balzo, duca di Andria;
- Galeazzo Caracciolo, signore di Vico;
- Galeazzo Maria Sforza, duca di Milano;
- Galeotto Carafa, signore di Tiriolo;
- Gentile Virginio Orsini, conte di Albe e Tagliacozzo;
- Giacomo Caracciolo, conte di Burgenza e gran cancelliere del Regno di Napoli;
- Giacomo Carafa, signore di Castelvetere;
- Giovanni Burcardo, cerimoniere pontificio;
- Gian Giordano Orsini, condottiero[5];
- Giulio Antonio I Acquaviva d'Aragona, duca di Atri;
- Innico I d'Avalos, marchese di Pescara;
- Leonardo della Rovere, duca di Sora;
- Ludovico Sforza, duca di Bari e poi duca di Milano;
- Luigi d'Aquino, signore di Castiglione;
- Marino Caracciolo, conte di Sant'Angelo;
- Matteo di Capua, conte di Palena;
- Onorato Caetani, conte di Fondi;
- Orso Orsini, duca di Ascoli Satriano e conte di Nola;
- Pietro de Guevara, marchese di Vasto e gran siniscalco del Regno di Napoli;
- Roberto Orsini, conte di Albe e Tagliacozzo;
- Roberto Sanseverino, principe di Salerno;
- Roberto Sanseverino d'Aragona, condottiero e capitano di ventura[6];
- Scipione Pandone, conte di Venafro;
- Troiano Caracciolo, duca di Melfi;
- Troilo Arditi, condottiero.
Jegyzetek
szerkesztésjegyzetek
Bibliográfia
szerkesztés- Gustav Adolph Ackermann: Ordensbuch, Sämtlicher in Europa blühender und erloschener Orden und Ehrenzeichen (német nyelven). Annaberg: Berlag von Rudolph & Dieterici, 254. o. (1855). ISBN no
- Goffredo di Crollalanza: Enciclopedia araldico-cavalleresca: prontuario nobiliare. Pisa: Direzione del Giornale Araldico, 69-70. o. (1877). ISBN no
- François JosephMichel Noël: Dizionario delle invenzioni, origini e scoperte relative ad arti, scienze, geografia, storia, agricoltura, commercio, ecc.. Roberto Bertocci (1850). ISBN no
- Claudio Rendina: Gli ordini cavallereschi. Roma: Newton Compton (2016). ISBN 978-88-541-7999-8
- Giuliana Vitale: Araldica e politica: statuti di ordini cavallereschi curiali nella Napoli aragonese. Salerno: Carlone (1999). ISBN 88-86854-47-1
További információk
szerkesztés- Ordine dell'Ermellino nobili-napoletani.it
- ↑ ([[#CITEREFRendina (2016)[pagine mancanti]|Rendina (2016) [pagine mancanti]]]).
- ↑ (Noël (1850) p. 155).
- ↑ a b c d (Nobili-napoletani.it).
- ↑ Ordine della Giara
- ↑ Gian Giordano Orsini
- ↑ Roberto da San Severino