Magyarországi Kárpát-egyesület

(Magyarországi Kárpát Egyesület szócikkből átirányítva)

A Magyarországi Kárpát-egyesület (MKE, németül Ungarischer Karpatenverein, szlovákul Uhorský karpatský spolok) Magyarország első, 1873-ban alapított turistaegyesülete.

Magyarországi Kárpát-Egyesület (MKE)

Alapítva
Megszűnt 1945
Típus egyesület
Tevékenység természetjárás
Székhely Budapest
Cím 1024 Budapest, Lövőház utca 39.
Nyelvek Magyarország magyar
elnök Wehner Géza
Kulcsemberek Dauner Kristóf, Mészáros János, Méhes László, Mayer Zsuzsanna
Működési régió Magyarország Magyarország

A Magyarországi Kárpát-Egyesület weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Magyarországi Kárpát-Egyesület témájú médiaállományokat.

Története szerkesztés

Három korszak volt az MKE trianoni békeszerződést megelőző időszakában.

  • első, „késmárki” korszak (1873–1883)
  • második, „lőcsei” korszak (1884–1891)
  • harmadik, „iglói” korszak (1891–1920)

A Tátra nagy iramú feltárása a Kassa–Oderbergi Vasút 1871-ben történt megnyitása és az MKE, mint első hazai turistaegyesület Tátrafüreden történt megalakulása (1873. augusztus 10.) után kezdődött. A vasút megnyitásával az ország távolabbi részén élők számára is elérhető közelségbe került a természetszeretetükről híres szepesiek által már századokkal azelőtt megismert hegység. Az MKE a Tátra, és általában a Kárpátok feltárására, megismertetésére, az abban az időben fejlődésnek indult idegenforgalom elősegítésére alakult, nem utolsósorban a Szepesség természeti kincseinek kiaknázása céljából. Az Egyesület életét és tevékenységét a székhelyének változása szerint három részre oszthatjuk.

Nagy elődeink közül ebben az egyesületben tevékenykedett többek között: Déchy Mór (1851-1917) a marosdécsei születésű geográfus, aki elsőként mászta meg a Monte Rosát az Alpokban, majd a Kaukázus kutatója lett; Eötvös Loránd (1848-1919) világhírű fizikus és hegymászó; Téry Ödön (1856-1917) orvos. Meg kell említeni, hogy a tagdíjakon és adományokon kívül a tátrai fürdőbevételek egyharmada is az MKE-t illette. Az egyesület kiadói tevékenysége is jelentős: sok tudományos értékű cikket közöltek. 1889 februárjától megjelent a „Turisták lapja”, az első magyar természetjáró folyóirat.

A „késmárki” korszak (1873–1883) szerkesztés

 
Rózsa-menedékház

Az első, „késmárki” korszakra (1873-1883) estek a látványos útépítések, joggal nevezhetjük ezt a korszakot az útépítések időszakának. Ezek az útépítések az első időkben a már azelőtt is létezett, kezdetleges ösvények, csapások helyreállításából és későbbi karbantartásából álltak, hisz a nagyobb esőzések után, valamint minden tavasszal ezen utakat újra kellett javítani. A későbbiekben kiépítették az első jelzett turistaösvényeket a déli oldal völgyeibe, így 1875-ben a Tar-pataki-völgybe, 1876-ban a Felkai-völgybe, 1877-ben a Menguszfalvi-völgybe, 1878-ban pedig a Zöld-tavi-völgybe. Az első magashegyi út a Felkai-völgyben vezetett egészen a Lengyel-nyeregig, ezt 1892-ben építette az MKE Sziléziai Osztálya. Ez az osztály működése teréül a Felkai-völgyet választotta, ahol is nagy érdemeket szerzett a völgy túravidékének megismertetésében, feltárásában.

Jelzett utakat építettek a hegymászótudást nem igénylő csúcsokra (pl. Tengerszem-csúcs, Nagyszalóki-csúcs), valamint a Bélai-Tátra egyes részeibe, a nehezen megközelíthető csúcsok megmászásának elősegítésére pedig vasláncokat alkalmaztak, többek között a Lomnici-csúcs, a Tengerszem-csúcs, a Tátra-csúcs és a Gerlachfalvi-csúcsra vezető hegymászóösvény egyes helyein.

 
József-menedékház

Az utak kiépítésével egyidejűleg a legforgalmasabb helyeken menedékházak is épültek, ebben a tíz évben nyolc menedékházat épített föl az Egyesület. Ezek némelyike csak kezdetleges kunyhónak nevezhető, s inkább csak menedékként, mintsem szállásként szolgáltak az arra járó turistáknak, de mindenképpen a turistaság fejlődését jelképezik, és a későbbi, a kor igényeit kielégítő menedékházak építésének alapjait hordozták magukban. A menedékházak felépítése előtti időkben a turisták a hosszabb túrákat csak úgy tudták teljesíteni, hogy az éjszakát a völgyekben a szabad ég alatt, vagy kedvezőtlen időjárás esetén a természet nyújtotta búvóhelyeken töltötték.

Ezek általában a hegymászó- és turistautak mentén található hatalmas áthajló sziklatömbök voltak, amelyek alá bebújva a turisták legalább fedelet éreztek a fejük felett. Előfordult, hogy kőből épített kis falakkal vették körül a sziklatömb nyújtotta menedéket, ezzel zártabbá és biztonságosabbá téve azt. Az ilyen nagy köveket hívták Tüzelőkőnek, s ilyenekkel majd minden tátrai völgyben találkozni lehetett, s több még ma is áll. 1875-ben felépült a Rózsa menedékház a Tarpataki-völgyben és a József menedékház a Csorbai-tónál, 1876-ban az Egyed menedékház a Weidau réten, 1878-ban a Hunfalvy menedékház a Felkai-tónál, majd 1879-ben a Majláth menedékház a Poprádi-tónál. A Szalóki-tavak mellett az MKE 1878-ban a csúcsot megmászók kényelmére egy kicsiny kőkunyhót építtetett, amely nem sokáig bírt ellenállni az időjárás viharainak, s 4 év múlva, 1882-ben elsodorta a lavina.

 
Hunfalvy-menedékház

Több védőkunyhó, eső ellen védelmet nyújtó fakunyhó is állt a tátrai völgyekben, amelyeket a századfordulón kiadott turistakalauzok is megemlítenek. Csak az érdekesség kedvéért említenék itt néhányat: ilyen volt a Zöld-tó völgyében, a Zsázsa-forrás közelében, 1213 m magasságban álló faházikó, vagy a Késmárki kosár nevű fakunyhó a Zöld-tavi-patak mellett. Ez a kunyhó a többi „kosárhoz” hasonlóan nem más, mint egy hegyi pásztorszállás, amelyet a pásztorok építettek nyájuk védelmére. „Drechsler kunyhó” volt a neve a Barlangliget közelében, a Fekete-víz-völgyében állt kis faházikónak, míg a Nefcer-völgy elején az út bal oldalán, valamint a Hlinszka-völgybe vezető út jobb oldalán, a Szmrecsini-patak mellett is állt egy-egy vadászházikó.

Szintén erre az időszakra tehető a hegység derekán az addigi egyetlen település, Tátrafüred mellé a többi nyaralótelep megalapítása (pl. Csorbai-tó, Újtátrafüred, Alsótátrafüred, Matlárháza, Barlangliget stb.).

 
Majláth-menedékház

Az MKE (csakúgy, mint az É-i oldalon a PTTK) megalakulása után több más teendője mellett a vezetők nyilvántartását és képzését is főbb feladatai közé sorolta. 1874-ben számba vették a D-i oldal addig önállóan működő vezetőit, akik elsősorban Alsó- és Felsőerdőfalváról, valamint Stóláról kerültek ki. Egységes díjszabást, vezetői könyveket vezettek be számukra, kidolgozták a vezetés hatóságilag jóváhagyott szabályzatát, majd 1882-től tanfolyami keretek között készítették fel őket. A századfordulón megjelent majd minden turistakalauzban megtaláljuk a vezetők díjszabását, amelynek mértéke az elérendő cél nehézségi fokán kívül az útvonal hosszától is függött. A fennmaradt leírások szerint már az akkori vezetők is kötelet használtak a veszélyesebb szakaszokon, emellett még mászóvasakat, valamint egy kb. 2 m hosszúságú botot is magukkal vittek. Ennek egyik vége ásóformára kiképezve a növények gyűjtését segítette, másik, kampós vége pedig a sziklafalakon való kapaszkodásra szolgált. Az MKE szervezett keretek közé helyezte a vezetők képzését, és képességükhöz mérten három osztályba sorolta őket. Számukra a jelesebb hegymászók téli és nyári gyakorló-kirándulásokat tartottak. Kioktatták őket az alapvető elsősegélynyújtási ismeretekre is, később a síelés meghonosodásával sítanfolyamokat szerveztek számukra.

 
Egyed-menedékház

A Tátra tudományos feltárása során az MKE megbízásából 1875-ben kezdte el Dezső Dénes professzor a Tátrai tavak mélységének hivatalos felmérését. Elsőként a Csorbai-, a Poprádi- és a Felkai-tó mélységét állapította meg, mely mérések tapasztalatai az Egyesület 1876. évi évkönyvében[1] kerültek publikálásra. Ugyancsak a tudományos munka keretében kezdte meg a tátrai barlangok kutatását dr. Roth Sámuel (1851-1889), a késmárki gimnázium professzora, az MKE egyik legtevékenyebb tagja, 1884-től haláláig ügyvivő alelnöke, aki az Egyesület 1882. évi évkönyvében[2] megjelent írásában a Bélai-Tátra és a Jávor-völgy barlangjait mutatta be.

Magyarországi Kárpát Egyesület az első tizenegy esztendőben kilenc menedékházat épített:

A „lőcsei” korszak (1884–1891) szerkesztés

Az Egyesület életének második, „lőcsei” korszakában (1884-1891) az MKE egyik legjelentősebb vállalkozásaként 1885 és 1889 között kocsiút formájában kiépült a fürdőtelepeket összekötő Tátra körút, valamint erre a korszakra esett az MKE másik nagy alkotásának, a poprádi Kárpát Múzeumnak a megnyitása is.

A Tátra körút megépítése már 1877-től napirenden volt, de megvalósítására csak egy évtized múltán kerülhetett sor. A század nyolcvanas éveiben, az első fürdőtelepek fokozatos létrejöttével párhuzamosan az akkor még egymással összeköttetésben nem lévő települések (Csorba-tó – Tátrafüred – Barlangliget) között, az áthatolhatatlannak tűnő fenyves erdőkön keresztül vezető út építését határozta el az Egyesület. Vezetői felismerték, hogy a turistaforgalom fejlődésének elősegítéséhez e településeket összekötő, jól karbantartott út megépítése nélkülözhetetlen. A tátrai erdők derekán vezető Tátra körút megépítése nyomán jöttek létre a már akkor is létező fürdőtelepek mellé Matlárháza, Tátraszéplak, Felsőhági és Tátralomnic nyaralótelepek, és ezzel az idegenforgalmat a Tátra aljáról, Poprádról és Késmárkról a hegység felsőbb régióiba, a tátrai völgyek közvetlen közelébe hozták fel.

Korábban mindössze egy elhagyatott, régi ösvény húzódott végig a hegyek alján, KNy irányban, Zdiartól Barlangligeten, Matlárházán és Felsőhágin át a Csorbai-fennsíkra, Vichodna (Vychodna) faluig. Ezt az ösvényt, amelynek első írásos nyomai 1590-ből maradtak fenn, Tolvaj-ösvénynek (Diebsteig) nevezték a helybeliek.

A Tátra körút első része, a Tolvaj-ösvény egyes szakaszainak felhasználásával 2 méter széles lovaglóútként 1885-ben készült el, s Barlangligettől Tátrafüredig vezetett. Még ugyanabban az évben elkészült a Tátrafüredet Tátraszéplakkal összekötő, szintén 2 m szélességű lovaglóút, majd ennek folytatásaként 1888-ban a Csorbai-tóig vezető, 4 m szélességő kocsiút kiépültével átadták a forgalomnak a Tátrafüred – Csorbai-tó közötti 19 km-es útszakaszt, amelyet Klotild főhercegnőről Klotild-útnak neveztek el. Érdekességként említhető, hogy a Tátrafüred-Tátraszéplak közötti rész használatáért, az út kiszélesítésének költségeire, vámot szedtek. 1891-ben Szepes vármegye törvényhatósága vette át az út továbbfejlesztésének terheit, és 1893-ban elkészült a Barlangligetről Tátrafüreden át a Csorbai-tóig vezető, kényelmes kocsiút. Az útnak Tátrafüred és Barlangliget közötti szakaszát Mária Terézia főhercegné és férje, Károly Lajos főherceg 1889 nyarán a Magas-Tátrában tett kirándulása emlékére Mária Terézia útnak nevezték el.

A körút nyugati folytatásaként az MKE Liptói Osztálya 1884-ben készítette el a Podbanszkóig vezető ösvényt, amelyet 1894-ben, az alsóbb régiókban vezető, 13,5 km hosszú lovaglóút megépítésével váltottak ki. Több mint két évtizeddel később, 1915-ben készült el a Klotild-út folytatásaként a Csorbai-tó – Podbanszkó közötti kocsiút, könnyebben megközelíthetővé téve a Magas-Tátra nyugati völgyeit.

A körút keleti folytatásaként 1906-ban készült el a Barlangligetről (Tatranská Kotlina)Záron (Ždiar) és Javorinán (Tatranská Javorina) át Lysza Polánáig (Lysá Poľana) vezető szakasz, majd a Bialkán 1908-ban átadott híd forgalomba helyezésével létrejött a kapcsolat a D-i oldal fürdői és az É-i oldal központja között. Az É-i részen már 1892-1897 között elkészült a Zakopanéból a határig vezető, 17 km hosszú út, így a híd átadása után kényelmesen el lehetett jutni a Csorba-tótól egészen Zakopanéig.

Már a múlt század végén tervbe vették a körút bezárását, amely kezdetben a Liptói-Tátrát is körülölelő út megépítésével vált volna teljessé. Mivel azonban a liptói térség hatóságai ezen út megépítésére nem tanúsítottak hajlandóságot, a századfordulón a kör bezárását a Csorbai-tóPodbanszkóCsendes-völgyTomanova-hágó(wd) közötti kocsiút megépítésével képzelték el, és ezzel a Kościeliska-völgyön (Kościeliska Dolina) keresztül Zakopanéba vezető úthoz csatlakoztak volna. Egy másik, kissé merész terv szerint kocsiutat szándékoztak kiépíteni végig a Koprova-völgyön, egészen a Gladki-hágóig, ahol aztán a hegy alatt fúrt alagút vezetett volna át a Lengyel-Öt-tó-völgyébe és a Halas-tóhoz. Bár az előbbi út részletes tervei 1908-ban elkészültek, előbb anyagiak hiányában, később az egyre tudatosabban dolgozó természetvédők tiltakozása miatt ezek csak tervek maradtak, megfosztva ezzel az utókort egy, a Magas-Tátra gyomrában vezető alagútban való közlekedés élményétől.

Kicsit előreszaladva az időben, azt hiszem, leginkább a fenti részekhez kapcsolható a körút további fejlődésének leírása. 1913-1915-ben végezték el a magyar oldalon a teljes útszakasz 8 m-re történő szélesítését, és ettől az időponttól kezdve autóval is lehetett rajta közlekedni. 1919-ben kapta a „Tátra körút” elnevezést, amelyet 1937-ben, a szlovákosítási folyamat részeként Szabadság-útra változtattak. 1926 és 1936 között a veszélyes kanyarok átvágásával, helyenként az út új nyomvonalon történő átépítésével a teljes útszakaszt a kor igényeinek megfelelő aszfaltburkolatú úttá alakították át. 1966-ban adták át a forgalomnak a Csorbai-tótól Podbanszkón keresztül Liptóújvárig vezető autóutat, amely a hegység nyugati oldalról való megközelítését jelentősen megkönnyítette. Az 1970-es sí-világbajnokság előtt ismét egy nagyobb felújítást hajtottak végre a körúton, s többé-kevésbé ekkor alakult ki mai formája.

Az „iglói” korszak (1891–1920) szerkesztés

A Budapesti Osztály kiválásával, majd önálló egyesületté alakulásával, illetve Róth Samu korai halálával vette kezdetét az Egyesület harmadik, „iglói” korszaka (1891–1920). Ebben az időszakban alapították Tátralomnicot, ezekben az években a már meglévő üdülőhelyek fokozatos fejlődésének lehetünk tanúi. A hegymászás rohamos terjedése magával hozta a magasabb régiókban építendő menedékházak igényét is. Ezen igényeket is szem előtt tartva építette fel az Egyesület Sziléziai Osztálya 1895-ben a Sziléziai menedékházat a Felkai-tó partján, valamint a Magyar Turista Egyesület (MTE) 1899-ben a Téry menedékházat az Öt-tó mellett, amely az akkori Magyarország legmagasabb lakott helye volt.

Az MKE tevékenysége során lehetősége szerint támogatta a kulturális munkát is. Az egyesület támogatásával adták ki például Kolbenheyer Károlynak a Magas-Tátráról írt kalauzát, valamint az MKE kiadásában jelent meg 1887-ben a Magas-Tátra első turistatérképe. 1874 és 1917 között magyarul és németül is megjelentek az Egyesület évkönyvei.

Az Egyesület vezetése a századforduló után úgy határozott, hogy a régi Tátra-kutatók emlékére a hegység látogatottabb pontjain emléktáblákat állítanak fel.

E döntés eredményeképpen 1902-ben fekete márványból készült (sajnos ma már nem látható) emléktáblák lettek felállítva az alábbi helyekre:

Külön említést érdemel az MKE osztályai közül az 1887-ben alakult Sziléziai Osztály, hisz a Breslauban (magyarul Boroszló, ma Wrocław) székelő osztály tagjai jórészt külföldiek, porosz-sziléziai németek voltak. Ezeknek a természetszerető embereknek a Magas-Tátra volt a legközelebbi magashegység, és mind építő (Sziléziai-ház, a Felkai-völgy és környékének útjai), mind hegymászó, mind pedig irodalmi munkáikkal fontos szerepet játszottak a Magas-Tátra népszerűsítésében. A támogatásukkal kiadott német nyelvű kalauzok közül Carl Albert Scherner Tatra-Führer c., 1875-1876-ban Breslauban megjelent művét, valamint August Otto 1891 és 1925 között 10 kiadást megért Die Hohe Tatra c. kalauzát emelném ki.

A Felkai-völgyben, a Hosszú-tó mellett, a Lengyel-nyeregre vezető turistaút jobb oldalán, egy sziklára felerősítve a mai napig egy nagy méretű emléktábla őrzi a Magas-Tátra első igazi magashegyi turistaútját megépítők emlékét, az alábbi felirattal:

 

SCHLESIER WEG.

ERBÄUT VON DER

SEKTION SCHLESIEN

U. K. V.

IM JAHRE 1893.

A két világháború között szerkesztés

A trianoni békeszerződés után az MKE minden vagyona, minden alkotása is Csehszlovákiába került.

Közben új szervezetek jöttek létre. 1918-ban megalakult a kizárólag magashegymászókból (alpinistákból) álló Magyar Hegymászók Egyesülete, 1920-ban a Természet Imádók Társasága, 1921-ben a MÁVAG Sportkör turista osztálya, 1922-ben a Budapesti SE alakított turista osztályt. 1925-ben a Magyar Munkások Turista Egyesülete, 1927-ben a Budapesti Orvosok Turista Egyesülete jelentett újabb gyarapodást. Az 1930-as évek elején alig remélt nagy lendülettel indult meg az alkotó munkásság. Egymás után épültek a jelentős menedékházak, így a Bánkúti, Telekesi, Újhutai, Dömörkapui, Nagyvillámhegyi, Kőhegyi, Hatvan Ferenc, Szárhegyi, Várgesztesi, Nógrádi menedékház.

Az egyesületek újabb és újabb osztályok révén igyekeztek minél több embert bevonni a turistaságba s így különösen az MTE-nek alakult sok új vidéki osztálya, de lassan-lassan magához tért a mindenétől megfosztott MKE is, és most már a fővárosban kezdte meg új szervező munkásságát.

A bécsi döntések után az elsőnek visszatérő Felvidék kiváltotta a harcot a két vezető egyesület, az MKE és MTE között. A Magyarországhoz visszakerült felvidéki turista központjában, Kassán igen erős és mozgalmas turista élet folyt. Nagy jelentőségű menedékházak (Ottília, Lajos, Erika, Szádelői) voltak a visszakerült Kassa körül és ezeknek megszerzéséért nagy verseny indult meg a két egyesület között. Kassa vezető turistái és velük együtt a város számottevő turistái is valamennyien a Felvidékre úgyszólván hazatérő MKE-hez csatlakoztak és Kassa központtal igen erős MKE osztály alakult és a környéken még több életerős osztálya és csoportja alakult az MKE-nek. Egy kis töredékkel azonban az MTE is osztályt alakított Kassán és ezen a réven igényt jelentett az Ottília menedékházra. A vita eléggé elmérgesedett, végül is döntés végett Jaross Andor felvidéki miniszter elé került az ügy. A miniszter ezután az összes Kassa környéki menedékházakat az MKE-nek ítélte.

Kárpátalja visszakerülésével 17 többé-kevésbé használható menedékház került a Magyarországhoz; ezeket a házakat a honvéd vezérkar az MTE gondozásába utalta. Észak-Erdéllyel visszatért az ország egyik legrégibb turista egyesülete, az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) is és hozzákapcsolódott a magyarországi turistamozgalomhoz.

1945 után szerkesztés

1945-ben a turizmus is újraéledt. A régi országos szövetséget és a turista egyesületek legtöbbjét, így az MKE-t is, az új politikai elvek következtében feloszlatták. 1949-ben az állami vállalatok létrehozásakor a turistaházakat elvették az egyesületektől és a Turistaházakat Kezelő Nemzeti Vállalatban vonták össze. Először Magyar Vándorsport Szövetség, majd Magyar Természetbarát Szövetség (MTSZ) néven működött az országos szervezet.

Napjainkban szerkesztés

Az MKE 1992-ben alakult újjá.

Lásd még szerkesztés

  Lásd még: A Magyarországi Kárpát-egyesület tagjai (kategórialap)

Jegyzetek szerkesztés

Források szerkesztés

További információk szerkesztés