Ritchie Blackmore

Richard Hugh „Ritchie” Blackmore (Anglia, Weston-super-Mare, 1945. április 14. –) híres angol gitáros és zeneszerző. Klasszikus, blues és improvizatív elemeket is ötvöző, rendkívül dinamikus gitárjátékának köszönhetően a szakma a világ egyik legjobb rockgitárosának tartja. Pályafutásának kezdetekor egyedi szólói, riff-jei hatalmas áttörésnek számítottak a rockzene történelmében, stílusa és gitárjátékának hangzásvilága máig páratlan.

Ritchie Blackmore
Ritchie Blackmore 1977.jpg
Életrajzi adatok
Születési név Richard Hugh Blackmore
Született 1945április 14. (75 éves)
UK Weston-super-Mare, Anglia
Származás Angol
Házastársa Candice Night (2008-napjainkig)
Gyermekei Jürgen Blackmore (1964 október 7.)
Pályafutás
Műfajok hard rock
heavy metal
rock
folk rock
Aktív évek 1960-tól
Együttes Deep Purple
Rainbow
Blackmore’s Night
Hangszer elektromos gitár, akusztikus gitár, mandolin, egyéb pengetős hangszerek
Tevékenység
  • gitáros
  • dalszerző
Kiadók Tetragrammaton, Warner Bros., Polydor, BMG, SPV, Spinefarm
IPI-névazonosító
  • 00041104344
  • 00041499477

Ritchie Blackmore weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Ritchie Blackmore témájú médiaállományokat.
Ritchie Blackmore 1971-ben, Hamburgban
2009, Chicago

Elsősorban a Deep Purple és a Rainbow alapító tagjaként vált ismertté. Gitárimprovizációban nem sokan tudják megközelíteni, elképesztő szólókat és dallamíveket képes leimprovizálni, szinte sosem hallhattunk Purple és Rainbow koncerteken olyan szólókat, gitárjátékot, ami megegyezik a stúdióban felvett hanganyaggal, mindig másképp adták elő dalaikat. Jon Lord Hammond orgonájának hangzásával és stílusával karöltve gitárjátékának nem igazán volt párja fénykorában.

1997 óta feleségével, Candice Nighttal (eredeti neve: Candice Lauren Isralow) a Blackmore’s Night formációban zenél együtt, ám meglepetésszerűen 2018-ban kiadott egy Rainbow dalt, Waiting For A Sign címmel,[1] ami bizonyítja, hogy a rock műfajában sem fejlődött vissza gitárjátéka az évek alatt. Feleségével New Yorkban, Long Islanden élnek.

Mivel tagja volt a Deep Purple zenekarnak, 2016 áprilisában beiktatták a Rock and Roll Hall of Fame-be.

Zenei stílusaSzerkesztés

Ritchie Blackmore-t szokás minden idők egyik legnagyobb hatású gitárosának nevezni, akinek sajátos stílusa jelentette a Deep Purple és a Rainbow hangzásának egyik legfontosabb elemét.

Játéka az újszerűség erejével hatott, ugyanis Blackmore eltért a blues-pentaton skáláktól, helyette játékában rengeteg moll (modális) skálát használt, ezáltal olyan szólókat alkotott, amelyek a 60-as évek végén, a 70-es évek elején még az újszerűség erejével hatottak. Ezért szokták is mondani, hogy Blackmore tudatosabban és professzionálisabban használta gitárját, mint kortársainak többsége.

Stílusára a blues, a komolyzene, valamint a középkori muzsikák voltak hatással.[2] Témáiban többször alkalmazott komolyzenei dallamíveket, ezért gyakran nevezik a neoklasszikus metal egyik legkorábbi előfutárjának is. Még a gitárját is az arab skálára hangolta, annyira megragadta a keleti zenevilág.

Gitárjátékával olyan zenészeket inspirált, mint Vinnie Moore, Yngwie J. Malmsteen, Gary Holt, Steve Vai, Joe Satriani, John Norum és így tovább.

A Deep Purple legklasszikusabb és legsikeresebb korszakát az 1969 és 1973 közé tehető Gillan-Glover-Paice-Lord-Blackmore (Mk. II) felállás képezi, ezért a rajongók többsége is ennek a felállásnak tulajdonítja az együttes védjegyszerű hangzásának a kialakulását.

PályafutásaSzerkesztés

Első gitárját tizenegy évesen kérte, s apja azzal a feltétellel vette meg: vagy megtanul rendesen játszani, vagy a fején töri ketté. Az apai „ösztökélésre” klasszikusgitár-leckéket vett, ez alapozta meg technikai tudását. Az iskolát tizenöt évesen hagyta ott, mert magával ragadta a rockzene. A hatvanas évek elején a korszak több rövid életű formációjában felbukkant, stúdiózenészként dolgozott, mígnem 1968-ban beszállt a Roundabout együttesbe, amely később Deep Purple néven vált ismertté. Az együttes nevét az 1930-as évek egyik slágere után kapta, amely Blackmore nagyanyjának kedvence volt.

Az együttesben akkor rajta kívül a Hammond orgonát mesterien kezelő Jon Lord, a basszusgitáros Nick Simper, a dobos Ian Paice és Rod Evans énekes zenélt, első albumukról a kislemezként is megjelent Hush Amerikában a lista negyedik helyéig jutott. Legendás felállásuk 1970-ben két személycsere után alakult ki, Ian Gillan énekessel és Roger Glover basszusgitárossal készült első lemezüket a Londoni Filharmonikusokkal vették fel. A korong nagy feltűnést keltett, de nemigen fogyott, ezért Blackmore nem túl finoman azt tanácsolta Lordnak, hogy a jövőben inkább olyan zenét játsszanak, amelyre van is közönség.

Így született meg a gitárcentrikus hard-rock. A Deep Purple négy év alatt olyan jobbnál jobb (milliós példányszámban fogyó) albumokat készített, mint az In Rock, a Fireball, a Machine Head és a Japánban készült dupla élő lemez, olyan dalokkal, mint a Black Night, a Child in Time, Speed King. A virtuóz stílusával iskolát teremtő Blackmore gitárszólói legendássá váltak, a Deep Purple védjegyévé lett Smoke on the Water című dal riffje a rockzene egyik legismertebb motívuma, amelyet valószínűleg már mindenki hallott. (A dalt valós események ihlették, ugyanis éppen a svájci Montreux egyik stúdiójában dolgoztak, amikor porrá égett a helyi kaszinó.)

Fender Stratocaster elektromos gitárjával (ma már kapható Ritchie Blackmore szignatúrájú Stratocaster) és önfejű, virtuóz stílusával generációjának összes rockgitárosára hatott. Kezdetben egy Gibson ES-335-ön játszott, azt követte a Fender. A komfortosabb zenélés érdekében gitárjának középső hangszedőit leszerelte. Technikáját befolyásolta, hogy hüvelyk- és kisujja a legtöbb gitárosénál rövidebb, szólójátéka így részben kényszerből kreatívabb, változatosabb.

1975-ben kilépett a Deep Purple-ből, és megalapította a Rainbow zenekart, majd 1984–1993 között ismét beállt régi társai közé. A Rainbow-s időszak óta koncertjein gitárszólónak feldolgozva előadja Beethoven 9. szimfóniájából az Örömódát — ez először a Difficult to Cure című albumon szerepelt. A Deep Purple-lel a zenekaron belüli feszültség miatt szakított 1975-ben (Blackmore-nak soha nem tetszett, ha valami nem úgy volt, ahogy azt ő akarta).

A híres Mark 2 (a második felállás), azaz Gillan, Blackmore, Paice, Lord és Glover másodjára 1984-ben állt össze zenélgetni. A főszervező Ian Gillan (ének) volt, aki már 1982 óta próbálta a legendás ötösfogatot újból a rock országútjára vezetni. Nem véletlen, hogy pont ő kezdte el a dolgot, ugyanis a Gillan Band nem ment valami fényesen, és kár lett volna egy ilyen jó hangot a felejtés homályába küldeni. New York-ba utazott, hogy meghívja Blackmore-t és Glover-t egy baráti kávézgatásra. Az egykori barátok válasza meglepő volt, ugyanis már ők is gondolkoztak egy reinkarnáció megvalósításának lehetőségén. A helyzetük egyszerű, mert a Rainbow, ahol játszottak, gyakorlatilag az övék volt. Ian Paice akkoriban Gary Moore zenakarában dobolt, de mivel egyrészt Gary Moore is nagy barátja volt a Purple muzsikájának, másrészt pedig Jon Lordnak szinte a szomszédja volt, első szóra elengedte Paice-t (egyetlen kérése volt: segítsenek gyorsan másik dobost találni a helyére).

Az 1984-es karácsonyi lemezvásárra megjelent az új Deep Purple lp, a Perfect Strangers. Színtiszta Purple, a jellegzetes hangzás, ugyanakkor, mégis modern. A címadó dal azóta minden koncerten alapkövetelmény. Jött a turné, majd a folytatás: The house of blue light (1986, a lemezbemutató turné első 3 állomása Budapest volt). Annyira nem volt nagy visszhangja, mint az előzőnek, de említésre méltó daraboknak is helyet ad. Ismét kiéleződtek a zenekaron belüli ellentétek (ezúttal nem annyira a Gillan - Blackmore ellentét, inkább Gillan elégedetlensége volt az ok), ami oly méreteket öltött, hogy az énekest a többiek - egyhangú döntéssel - egyszerűen kitették a zenekarból.(1987)

1992-ben, viszont akármilyen hihetetlen az mk2 újból összeállt. Igaz, csak egy évre. Elkészült a The Battle Rages on. című lemez, jött a turné, de valahogy nem voltak a régiek. Hiányzott a hetvenes évek szelleme, és ők is csak öregedtek, ott a család is... A rossz hangulatot ezúttal az eddig töretlen Deep Purple-tag, a már-már névjegy Ritchie Blackmore szakítja meg váratlan kilépésével. Közvetlenül egy lekötött japán turné előtt távozott. A turné szervezője azt kérte, hogy a kiesett gitárost egy hasonló nagyágyúval pótolják, hogy ne maradjon el a turné, így került a képbe Joe Satriani, akivel le is zajlottak a koncertek, de Satriani stílusa nem igazán passzolt a Purple zenéjéhez. Jött a virtuóz Steve Morse. Blackmore utánozhatatlanul zseniális és invenciózus játékát ugyan nem pótolta, de figyelemreméltó virtuozitásával a zenekar megőrizte a róla alkotott képet. Valószínű, hogy többé már nem látjuk színpadon a legendás ötöst.

Blackmore egy nem túl sikeres albummal, a The Battle Rages on-nal fejezte be Purple-pályafutását. Távozása okaként elsősorban Gillant nevezte meg, aki szerinte - és bizony sok más szakember szerint is - csak önmagának, a rengeteg alkoholnak, cigarettának és a hangképzés elhanyagolásának köszönheti, hogy elveszítette páratlan hangját, hangszínét, óriási hangterjedelmét. (Magyar érdekesség, hogy Blackmore szerint a magyar vonatkozású Anya című dalt Gillan csúnyán elrontotta, és Blackmore számára ez volt az utolsó csepp a pohárban.) Gillan szerint viszont azóta kitűnő a légkör, újból jammelnek, mint régen, élvezetes a zenélés, és talán visszatértek a legendás hetvenes évek. Talán mindkettőjüknek igaza volt a maga szempontjából.

1995-ben újraalakult a Rainbow Ritchie Blackmore's Rainbow néven. Ebben az időszakban keletkezett a Stranger In Us All című album, amelyen Blackmore jelenlegi felesége, Candice Night vokálosként hallható. Vele 1997 óta játszik együtt Ritchie Blackmore a Blackmore’s Night zenekarban. Inkább már akusztikus gitáron hallhatjuk páratlanul virtuóz, kimunkált, kristálytiszta gitárjátékát. Időnként azonban a jól ismert Stratocaster hangja is megjelenik.

BotrányokSzerkesztés

Több botrányt okozott a „mosoly nélkülinek” is nevezett gitáros, ezek egyike volt az 1974-es California Jam fesztivál (a Deep Purple-lel lépett fel) ahol Blackmore kijelentette, hogy csak sötétben, műfény világításban hajlandó fellépni. Kívánságát nem teljesítették, ennek ellenére színpadra lépett, de olyan ideges volt, hogy a koncert végén, a Space Truckin című számuk előadása közben egy hozzá közel merészkedő operatőrt megtámadott a gitárjával.[3] Nemcsak a kamerát tette tönkre, de a stáb emberét is megsebesítette. Ezután szétverte, majd a közönség soraiba dobta a gitárját, a hangrendszerét felgyújtotta, a színpad felett lévő hatalmas ponyva ettől lángra lobbant, a nézők pánikba estek.[4] A koncert végén a Deep Purple menedzsere, John Coletta azonnal helikopterbe ültette, mielőtt elfajultak volna a dolgok.

Egy másik, legendás történetben Blackmore és Rod Stewart, a Faces énekese egymásnak esett egy szállodában, de amikor valaki megpróbálta szétválasztani őket, a két muzsikus inkább ellene fordult. Az incidens 25 ezer dollárjába került a Warner Bros. Recordsnak.[5]

LemezekSzerkesztés

Deep PurpleSzerkesztés

A lista nem teljes, a koncertalbumok közül csak a fontosabbak szerepelnek.

RainbowSzerkesztés

Blackmore's NightSzerkesztés

JegyzetekSzerkesztés

További információkSzerkesztés

Minden idők 100 legjobb gitárosa (2011-es lista)Rolling Stone magazin
Előző gitáros:
Muddy Waters
(49. helyezett)
Ritchie Blackmore
Deep Purple
(50. helyezett)
Következő gitáros:
Johnny Marr
(51. helyezett)