Főmenü megnyitása

A kezdetektől 1867-igSzerkesztés

Az oktatás általános helyzete Erdélyben 1867-igSzerkesztés


A 17. században jelent meg a konventuális ferences (minorita), valamint az obszerváns ferences ág Erdélyben.
A ferences rend a kifejezett rendi képzés mellett a gyermekek és ifjak iskolázása terén is szerepet vállalt, tevékenységük egy része a pasztoráció területére szorítkozott, azonban minden olyan helyen, ahol ez szükségesnek látszott, iskolát is alapítottak. Tanítási módszereik alapjául a jezsuiták által bevezetett Ratio Studiorum állt, erre az alapra az egyes tanárok a maguk karizmája, tehetsége alapján építették fel a tananyagot. 1751-ben nyilvánosságra hoztak egy saját tanítási tervet, szabályzatuk első részében a Mária Társulat szabályzata és működése volt, a második a tananyagot s a tankönyveket tartalmazta[1]. A tanárokat 1848-ig a rendi káptalanok nevezték ki, de 1773-mal kezdődően Mária Terézia tanügyi rendeleteinek következtében ezeknek az iskoláknak a sajátos ferences jellege mind jobban a háttérbe szorult.
A 17. században körülbelül egyidőben három kolostori iskolát említenek: a csíksomlyóit, a mikházit és a szárhegyit. A középiskolás tanmenet kialakítását az 1661-es tatár- betörés meghiúsította. Kezdetben a tanulók számát sem tudjuk, a feljegyzések, ha készültek is, megsemmisültek. 1690-ben Csíksomlyón 171, 1694-ben 200 diák tanult. 1698-ban, miután 1694-ben még egyszer, utoljára felégették a tatárok, a Csíksomlyón a grammatika és szintaxis osztályokban 100 tanulót találunk. 1706-ban Székelyudvarhelyen a jezsuiták mellett, majd azok kiűzetésével tőlük átvéve a stafétát, úttörő munkát folytatak a katolikus iskolázás terén, az elemi oktatáson kívül kifejlesztették a középfokú oktatást is, Szárhegyen és Mikházán, valamint Esztelneken[2][3] [4], ahonnan később[5] a hely félreeső volta miatt a Kézdivásárhely melletti Kantára[6]telepítették. A 18. században sikerült Dévát, Szászvárost, Szászsebest mint katolikus plébániát visszaállítani, és mindenütt ferencesek vállaltak szerepet benne. Ezt követően Vajdahunyadon, 1712-ben Désen telepedtek meg[7] majd sikerült Segesvárra eljutniuk, valamint Szebenben is ismét letelepedniük [8]. Kolozsvárra is sikerült visszajutni, s új helyen, az Óvárban helyet kapni. [9] A rendi nevelés 18. században ért el magas fokot, ekkor az újoncházak Csíksomlyón, Szárhegyen, Esztelneken, Mikházán, Medgyesen, Vajdahunyadon voltak, hittudománnyal és bölcselettel foglalkoztak a fontos kézimunka mellett, a rend történetének megismerésére, valamint az orgonálás, a gregorián ének a szertartások elsajátítására fordítottak nagy gondot.[10] Aradon 1707-ben indult az iskola, a schola trivialis, ezt 1745-től fokozatosan négy osztályúvá fejlesztettek, az 1753-54-es tanévtől poétikai és retorikai osztály is működött. Szilágysomlyón 1740-ben indult a tanítás, Nagybánya csak a jezsuiták után, 1776-ban vették át a minoriták a gimnáziumot.


A magyar oktatás helyzetének alakulása a megyében 1867-igSzerkesztés

1867-1918 közöttSzerkesztés

Az oktatás általános helyzete Erdélyben 1867-1918 közöttSzerkesztés

SZÍNJÁTÉK A FERENCESEK ERDÉLYI ISKOLÁIBAN A 18-19. SZÁZADBAN BODÓ MÁRTA1

A 19. századi viszontagságok közepette a ferencrend a fegyelem megtartását tartotta fő céljának, hiszen a jozefinista rendeletek következtében például éppen saját utánpótlását a világi papság felkészítésére kijelölt központi, közös szemináriu- mokban kellett nevelnie. A belső reformok végrehajtása után tudott a rend ismét fejlődni, a 20. század elejéről való az az adat, miszerint a kifejezetten rendi kiképzés négy lépésben négy helyszínen történt: a kisszemináriumi a székelyudvarhelyi Szerafikumban, a noviciátus Medgyesen, a filozófiai képzés Csíksomlyón s a teológiai Vajdahunyadon.3 A minoritáknál a rendi képzés a 20. század elején két lépcsőben történt, noviciátus Marosvásárhelyen, teológiai képzés Nagybányán

A magyar oktatás helyzetének alakulása a megyében 1867-1918 közöttSzerkesztés

1918-1940 közöttSzerkesztés

Az oktatás általános helyzete Erdélyben 1918-1940 közöttSzerkesztés

SZÍNJÁTÉK A FERENCESEK ERDÉLYI ISKOLÁIBAN A 18-19. SZÁZADBAN BODÓ MÁRTA1

A minoritáknál a rendi képzés a 20. század elején két lépcsőben történt, noviciátus Marosvásárhelyen, teológiai képzés Nagybányán.4 A 20. század ismét hányattatott történelmi kor Kelet-Európa számára, ahol az erdélyi magyarság többször is impériumváltáson ment át, majd a század közepén történt kommunista hatalomátvétel magát a vallási életet, annak szervezett kereteit is alapjaiban rengette meg, ezen belül a szerzetesi életet alig tűrte meg a rendszer, saját utánpótlását sem volt szabad biztosítania, titokban tehette csak, ebből következik, hogy az oktatás-nevelés, a tanulóifjúság nem volt többé a szerzetesrendek kezében, befolyása alatt. A politikai rendszerváltás óta még túl kevés idő telt el, hogy a korábbi szervezettség fokát visszaállíthassa a vallásos közösség

A magyar oktatás helyzetének alakulása a megyében 1918-1940 közöttSzerkesztés

1940-1945 közöttSzerkesztés

Az oktatás általános helyzete Erdélyben 1940-1945 közöttSzerkesztés

Tőkés István : A romániai magyar református egyház élete 1944-1989, Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1990, Szerkesztette Barabás Béla. ISBN 963-8105-054

"Az erdélyi református egyház négy évszázados története eggyéforrt az erdélyi magyarság sorsával" 9.o. " .. a Romániai Református Egyház mindössze az első világháborút követő trianoni békekötés (1920. jún. 4.) óta létezik, holott a történelmi múlt ösvényei a reformáció századába vezetnek." 17.o. ...a Trianon előttiévszázadokban eltérő a múltja az erdélyi résznek, és még eltérőbb a királyhágómellékinek, mely önállóan egyáltalán nem is létezett." " A királyhágómelléki egyházkerület többévi vajúdás után alakult meg, abból a 182 egyházközségből, amelyek korábban a tiszántúli egyházkerülethez tartoztak, de a trianoni döntés következtében román uralom alá kerültek. Ezt az egyházkerületet hivatalosan 1926-ban ismerte el a román állam. Nehezen érthetően csak 1939. november 22-i dátummal jelent meg a törvényes elismerés (Monitorul Oficial, 1939.nov. 22., 271.sz.)" 17.o. "Az erdélyi egyházkerületnél szükségtelen volt a megalakulás, mivel az 1564. évi nagyenyedi zsinat óta szervezett létkeretek között működik évszázadról évszázadra." 17.o.
" A református egyház másik sajátos és átütő erejű vonása a magyarnyelvűség. Hangsúlyozandó, hogy a „református egyház” nem magyar, hanem magyar nyelvű. Amint a Statútum előírja „Az egyház istentiszteleti és belső nyelve a magyar” . Vásárhelyi János püspök az 1948. évi zsinati munkálatok alkalmával tartott beszédében még hangsúlyozza: „A mi egyházunk magyar egyház...Ez az egyház itt egészen a magyaroké. Magyaroknak magyar nyelven szolgál, hírdeti számukra Isten Ígéjét. Kívűlről senki nem igazgatja” [11]
" Bizonyos, hogy a keresztyén hitet nem szabad és nem lehet egyetlen népnek a nyelvéhez sem hozzákötni, de szintén kétségtelen, hogy a történelmi fejlődésben a református hit és a magyar nyelv szétválaszthatatlan egységgé formálódott."

Az egyházkerület története A reformáció helvét (kálvini) irányzata már az 1550-es években elterjedt az erdélyi magyarok körében. 1559-ben a marosvásárhelyi zsinat az úrvacsoráról szóló református tanítást fogadta el, az 1564. évi nagyenyedi zsinaton pedig a kálvini és lutheri irányzatok végképp elváltak egymástól. Ez az időpont tekinthető az erdélyi református egyház létrejöttének. Négy évvel később, a tordai vallásbéke a lutheránus, evangélikus, és antitrinitárius vallások mellett a reformált helvét egyházat is szabad bevett egyházként (recepta religio) ismerte el. Első püspökük Dávid Ferenc volt, aki azonban később unitáriussá lett. Így a reformátusok csak 1577-ben választottak ismét maguk vallásán való püspököt Tordai Sándor András személyében. A 16. század végén az erdélyi egyházkerületnek nyolc egyházmegyéje volt, a 20. század elejére ezek száma 18-ra nőtt, 563 egyházzal.

Az erdélyi reformátusság a 17. századi református fejedelmek uralkodása alatt aranykorát élte, gyakorlatilag államegyház volt, amelynek befolyása a többi felekezetekre is kiterjedt. A reformátusok püspöke egyben a fejedelmek udvari papja volt Gyulafehérvárott. Az ottani kollégiumot Bethlen Gábor 1622-től külföldi professzorok meghívásával egyetemmé akarta fejleszteni. Miután 1658-ban a tatárok fölégették a várost, A kollégium 1662-ben Nagyenyedre költözött, de 1672-ben az elűzött sárospataki kollégium tanáraival újból megindult Gyulafehérvárott a tanítás.

A 17. század végén Erdély a Habsburg Birodalom része lett, és ezzel megszűnt a reformátusok kiváltságos helyzete, sőt az új hatalom a társadalom katolizációjára törekedett. Az erdélyi református egyház azonban továbbra is megőrizte integritását és lelki identitását. Ebben a püspök és zsinat mellett szerepe volt az 1682-től létrehozott Főkonzisztóriumnak, amely világiakból és egyháziakból álló testület volt, és elsősorban az egyház világi vonatkozású ügyeit intézte. 1718-ban a Habsburg-kormányzat kitiltotta Gyulafehérvárról a református kollégiumot, akkortól Marosvásárhelyen működött tovább az iskola. 1854-ben a nagyenyedi, kolozsvári, marosvásárhelyi, székelyudvarhelyi teológiai főiskolák Kolozsvárott egyesültek, majd 1862-ben ez az intézet Nagyenyedre, végül 1896-ban vissza Kolozsvárra költözött. A püspökök 1782-től Nagyenyeden, majd 1854-től Kolozsvárott szolgáltak. Miután az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezést követően Erdély egyesült Magyarországgal az Erdélyi Református Egyházkerület is részese lett a reformátusok országos szervezetének, az 1881-ben létrejött Zsinatnak.

Az 1989-es forradalom után a korlátozások megszűntek, Nagy Gyula püspök lemondott, helyette Csiha Kálmánt választották (1990-2000). Az egyházkerület korábbi nevét is visszanyerte, vagyonának azonban 2007-ig csupán kétharmadát kapta vissza. Ennek ellenére négy városban (Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely és Kézdivásárhely) alakult református középiskola, Marosvásárhelyen és Nagyenyeden pedig református osztályok működnek állami iskolák keretében.















A magyar oktatás helyzetének alakulása a megyében 1940-1945 közöttSzerkesztés

1945-től napjainkigSzerkesztés

Az oktatás általános helyzete Erdélyben 1945-től napjainkigSzerkesztés

Az 1945. március 6-án kinevezett Petru Groza miniszterelnök kisebbségpolitikája igen ellentmondásosnak tekinthető: bizonyos intézkedései a jobboldali kormányok korábbi magyarellenes politikájára emlékeztetnek, miközben napvilágot látott több, a magyar kisebbség sérelmeit orvosolni szándékozó jogszabály is. Ez utóbbiak kiadásával és a „demokratikus, magyarbarát kormány” propagandájával az volt Groza szándéka, hogy országáról az addigiakhoz képest előnyösebb képet tudjon kialakítani, azzal a céllal, hogy a magyar–román határvita kérdésében a maga javára billentse a mérleg nyelvét. Ezen okok miatt amíg Dél-Erdélyben 1945 tavaszán–nyarán több, az Antonescu-diktatúra alatt bezárt iskola végre megnyithatta a kapuit,(ámbár a magyar oktatási nyelvű tanintézmények krónikus hiányát csak 1946–47-re sikerült megszüntetni), addig Észak-Erdélyben a román közigazgatás visszatérése (1945. március 9–13.) után a magyar nyelvű oktatásnak több területen is súlyos problémákkal kellett szembenéznie. [12]

Az elemi és középfokú oktatás problémáiSzerkesztés

Az 1945. május 28-i királyi dekrétum elrendelte, hogy mindazok az román tanintézmények melyek a bécsi döntést követően eltávoztak Észak-Erdélyből, vissza kell térjenek az elhagyott épületeikbe. A visszatérő románok azokat az épületeket "foglalták vissza", amelyeket a bécsi döntést megelőző húsz évben a román kormányok önkényesen, sokszor karhatalmi erőszakkal "sajátítottak ki" a magyar közösségtől: a falusi elemi iskoláktól a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemig. [13] Ennek következtében a világi iskolák egy része a magyar egyházak épületeibe, vagy ideiglenes, nem oktatási célra készült épületekbe szorult vissza.[14] A törvénynek igen súlyos következményei lettek, mivel a visszatérő román iskolák minden épületet visszaköveteltek – tekintet nélkül az illető vidék magyarságának arányszámára, és a tömb-magyar vidékeken – nagyrészt a Regátból "importált" tanulókkal – sorra nyíltak meg a két világháború között az "elmagyarosított/elszékelyesített" románok "visszarománosítására" létrehozott középiskolák. [12] Nem csak az 1940–44 közötti, állami intézmények további fennmaradása került azonban veszélybe, hanem néhány egyházi iskoláé is. Például a két világháború között erőszakkal kisajátított nagykárolyi és máramarosszigeti római katolikus főgimnáziumokat most ismét a megszűnés veszélye fenyegette. Az iskolaépületek körüli vitákat az 1945. október 3–i nemzetnevelésügyi miniszteri törvényrendelet sem oldotta meg. [15] Mindezek mellett a tanszemélyzet kérdése is komoly feszültségeket okozott: az egyre bővülő iskolahálózathoz szükséges tanszemélyzet "besorolása" (vagyis az állami elismerés és ezzel a fizetési nyilvántartásba vétel) egyre késett. Az észak-erdélyi állami, valamint a dél- erdélyi felekezeti iskolák tanítóinak "besorolása" csak 1946. május 27-ével rendeződött véglegesen . A középiskolai tanárok helyzetének tisztázása még tovább húzódott, a felekezeti középiskolák tanárainak besorolása pedig csak 1946 őszén történt meg. A "besorolások" megkezdése ellenére továbbra is fennmaradt a pedagógushiány, amely akkora volt, hogy 1946 májusában még mindig 968 tanár hiányzott a magyar középiskolákból és középfokú szakiskolákból. [16] Az akkori magyarellenes közhangulatot igen jól mutatja az az eset, amikor a nagyarányú magyar pedagógushiány miatt 1946 tavaszán a nemzetnevelésügyi minisztérium által elkészített rendelet tervezet – amely engedélyezte volna 350 magyar állampolgárságú tanár és tanító 5 évre történő szerződéses alkalmazását – a román nacionalista közvélemény felháborodása miatt nem lett gyakorlatba ültetve. A nagyarányú pedagógushiány miatt fennállt annak a veszélye, hogy erre hivatkozva bezárják az adott elemi-, vagy középiskolát, esetleg román tanerőket vezényeljenek oda. Ismét próbálkozások történtek ugyanis arra, hogy a kompakt magyar lakosságú vidékekre román pedagógusok tömegét nevezzék ki. [17]


A tanszemélyzet státusának rendezetlensége ürügyként szolgált a teljes magyar nyelvű oktatás alulfinanszírosására, anyagi támogatása gyakorlatilag az 1946. novemberi parlamenti választásokig változatlan maradt, így a Magyar Népi Szövetség 1945-ben a magyar oktatás finanszírozása céljából létrehozta a Petőfi Alapot, amelyhez a magyar egyházak is jelentős összeggel járultak hozzá. A nem törvényesített, azonban 1944. végén de facto létrejött oktatási autonómia keretei a Groza-kormány elnéző kisebbségpolitikájának köszönhetően 1945–46 folyamán tovább bővültek. A kolozsvári és brassói tankerületi főigazgatóságok magyar tagozatának hatáskörébe kerűlt az összes erdélyi magyar tannyelvű elemi és középiskola, de tovább működött az 1944 őszén Észak-Erdélyben létrehozott 11 megyei tanfelügyelőség is. Az önálló magyar tanügyigazgatás mellett az autonómia másik lényeges eleme a saját tankönyv és külön tanterv volt. A Horthy-rendszer tankönyveit (főleg irodalom, történelem, és földrajz területén)természetesen nem lehetett használni, a természettudományos tárgyak esetében a magyarországi tankönyvek használata fölött a felettes hatóságok is szemet húnytak. A tankönyvek égető hiányát csökkentette az 1946-ban létrehozott Magyar Tankönyv Bizottság tevékenysége, amely elkezdte kidolgoztatni az új, "demokratikus szellemű" tankönyveket, majd 1947-ben megkezdődött a román tankönyvek magyarra fordítása is. Az iskolák tantervei több változáson mentek át, de 1946-tól a nemzeti tantárgyakat is magyarul lehetett tanítani, a román nyelv kötelező tanulásának idejét kitolták az elemi iskolák harmadik évére, és minden magyar diák az anyanyelvén érettségizhetett, függetlenül attól, hogy egyházi, vagy állami iskolában végezte a tanulmányait, azonban az oktatási autonómia jogi megszilárdítását nem sikerűlt elérni, de ennek ellenére a magyar oktatási autonómia mindvégig a jogi provizorátus bizonytalanságai közepette létezett.

A különböző nehézségek ellenére a párizsi békeszerződés aláírásáig a magyar tannyelvű elemi, közép- és felsőfokú oktatási intézményeknek olyan széleskörű hálózata jött létre, amely azóta is egyedülálló a magyar kisebbség 1918 utáni történelmében. [18] A fejlődés elsősorban Dél-Erdélyben volt látványos, hiszen itt sok helyen a nulláról indult a magyar iskolahálózat kiépítése. [Lásd az 1. táblázatot.]

A magyar nyelvű felsőoktatásSzerkesztés

A magyar tannyelvű felsőfokú oktatásban is több pozitív fejlemény történt 1945 után. Megalakult a Magyar Tannyelvű Állami Tudományegyetem Kolozsváron [19], bár a Nagyszebenből visszatérő I. Ferdinánd Tudományegyetemnek vissza kellett szolgáltatni a volt Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem mind az 52 épületét, így az orvosi és természettudományi karok megfelelő épületek nélkül maradtak. A problémát az orvosi kar Marosvásárhelyre, az ottani, üresen álló hadapródiskola épületébe való költöztetésével sikerült rendezni. Az 1945. decemberétől Bolyai János nevét viselő magyar tudományegyetem 4 karral (bölcsészet-, természettudományi, jog- és közgazdasági, orvosi) és 77 tanszékkel rendelkezett. Az egyetem számára az 1945–1947 közötti periódus egyértelműen az intézményépítés, a gyarapodás éveit jelentette. Az 1946/47-es tanévben már több mint 2.000 hallgatóval rendelkező egyetemen a színvonalas oktatást a mintegy harminc-harminchárom magyarországi professzor biztosította. (A magyarországi vendégtanárok tanévenként változó számát 1948-ig még kiegészítette mintegy 150–200, szintén magyar állampolgárságú oktató és műszaki segédszemélyzet is.) A magyarországi professzorok mellett igyekeztek "helyi", megfelelően képzett, tudományos múlttal rendelkező szakembereket is bevonni az oktatásba. [20] A kommunista párt hatalmát azért jól mutatja az a tény, hogy olyan oktatók is bekerülhettek az egyetemre, akik semmiféle komolyabb tudományos, vagy szakmai teljesítményt nem tudtak felmutatni, egyedüli érdemük a "marxista eszmékkel való felvértezettség" és a párthűség volt. [21] Az egyetemen folyó tudományos kutatásnak biztosított kezdetben keretet – a még 1941-ben létrehozott, és 1945 őszén a Bolyai Tudományegyetemhez csatolt – Erdélyi Tudományos Intézet, amely 1948-as elsorvasztásáig müködött. Az új egyetem életében az első negatív változás 1947 őszén következett be, amikor tanszékek megszüntetésére, valamint több, nagy tekintélyű professzor nyugdíjazására, vagy elbocsájtására kerűlt sor.

A magyar nyelvű művészképzést az 1946-ban létrehozott önálló Magyar Zene- és Színművészeti Főiskola [22] biztosította.
A magyar nyelvű műszaki és agrármérnökképzés problémája hosszas viták, alkudozások után 1947-ben, illetve 1948-ban rendeződött, a meglévő kolozsvári román főiskolákon hoztak létre magyar tagozatokat. A világi felsőfokú oktatási intézményeik mellett az egyházak is rendelkeztek felsőfokú, főiskolai jellegű intézményekkel. A római katolikusok a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán, valamint a szatmárnémeti, nagyváradi és temesvári szemináriumokon, a reformátusok a kolozsvári Kolozsvári Református Theológiai Fakultáson, míg az unitáriusok az önálló Theológiai Akadémian folytattak lelkészképzést. (A magyar evangélikusok a református teológián tanultak.) Az oktatás nyelve természetesen a magyar volt, és a teológiák belső életébe az 1948. augusztus 4-i "kultusz" törvény megjelenéséig az állam nem szólt bele. Az 1948. április 13-án elfogadott szovjet típusú alkotmány megszavazásával azonban lezárult egy korszak a magyar nyelvű oktatás történetében. Az elkövetkező tíz év átmenetet képvisel a Petru Groza nevével fémjelzett – jogkiterjesztő, intézményépítő – magyarságpolitika, valamint az ötvenes évek végétől, hatvanas évek elejétől egyre jobban megerősödő, a két világháború közötti kisebbségpolitika számos elemét, eszmeiségét átvevő, nyíltan asszimilációs politika között.


Az 1948 -as "tanügyi reform"[23] az egész romániai oktatásügy számára új korszakot jelentett, de a magyar nyelvű oktatás szempontjából külön döntő jelentőséggel bír, ugyanis a törvény megszüntette az addig egyházi kézben lévő – olykor három–négyszáz éves –, elemi– és középiskolákat. A három római katolikus egyházmegyének összesen 468; a két református egyházkerületnek 531; az unitárius egyháznak 34; a magyar evangélikus egyháznak 8 oktatási intézményét államosították. [24] Az egyházi iskolák megszüntetésén túl a törvény felszámolta az addig épp hogy csak megtűrt oktatási autonómiát is. Szeptember 1–ével megszűntek az önálló magyar tankerületek; magyar tanfelügyelők továbbra is maradtak, de a későbbiekben számuk egyre csökkent. A tankönyveket "egységesítették", ami a kisebbség sajátos szempontjait figyelmen kívül hagyó, országosan "egységesített" tankönyvek megjelenését jelentette; az addigi tananyagot a románhoz igazították, megígérve, hogy "a nemzetiségi iskolák tananyagának összeállításánál figyelembe veszik a sajátosságokat."

Az elemi iskola négyosztályos volt, kötelező, de ingyenes,aközép– és felsőfokú oktatás esetén tandíjat kellett fizetni. [25] A IV. osztály után három osztályos gimnáziumot vezettek be (V–VII. osztályok). A törvény a középfokú oktatás idejét négy évben szabta meg, és négy iskolatípust hozott létre: a) líceumok, b) pedagógiai iskolák, c) technikai iskolák, d) szakmai iskolák. Az első két típus iskolái a közoktatásügyi minisztérium, a másik kettő pedig a különböző szakminisztériumok (egészségügyi, bányászati stb.) igazgatása alá tartoztak. [26] Végül pedig három évi átmeneti "engedményt" után a nemzeti kisebbségek gyermekeinek ismét már az első évben kötelezővé vált a román nyelv tanulása,majd a IV. évtől kötelezővé tették az orosz nyelv oktatását is. [27] A tudományegyetemek az oktatásügyi minisztérium, míg a különböző profilú felsőfokú oktatási intézetek (főiskolák) a különböző szakminisztériumok felügyelete és irányítása alá tartoztak. Az egyetemek diáklétszámát minden évben – "az ország szükségleteinek megfelelően" – a minisztertanács állapította meg. [28]


A "reformtörvény" megjelenésének másnapján, augusztus 4-én kiadták a 177. számú "kultusz" törvényt. Ez minden egyháznak egy papnevelő intézetet engedélyezett, ezért a római katolikus egyház esetében csak a gyulafehérvári szeminárium maradhatott fönn a továbbiakban. (Nem csak a temesvári, vagy a szatmárnémeti, hanem a bukaresti és a iaşi-i szemináriumok is megszűntek.) 1948. november 15-én a bukaresti hatóságok nyomására "egyesültek" a református és az unitárius teológiák és megalakult az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet. A felsőfokú oktatásban az 1948-as "felsőoktatási törvénynek" titulált közoktatásügyi miniszteri rendelet hozott jelentős változásokat. Ezzel – szovjet mintára – az egész országban "leválasztották" a tudományegyetemek orvosi karait és létrehozták az önálló orvosi egyetemeket. Így jött létre a Bolyai Tudományegyetem orvosi karából is a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet [29] általános orvosi, gyerekgyógyászati, gyógyszerészeti, közegészségtani és fogászati karokkal. (Az 1950/51–es tanévben 927 hallgatója volt az intézetnek.) A Bolyai Tudományegyetem is átszervezésre kerűlt: felállították a pedagógiai, pszichológiai, a filozófiai [30]a filológiai a történelem–földrajz, a természettudományi, a matematikai és fizikai, a kémiai,valamint a közgazdaság–, jog– és közigazgatástudományi kart. (Az 1950/51–es tanévben 1.418 hallgatója volt az egyetemnek.)


A szervezeti változások mellett jelentősek az oktatói karban lezajlott személyi változások is, ennek szellemében 1948 őszén a magyar állampolgársággal rendelkező oktatók nagy többségének nem újították meg a szerződését. [31]

A magyarországi professzorok (kényszerű) távozását követően – már az "osztályharc fokozódása" közepette – a magyarországi Rajk–per romániai visszhangja képpen 1949november 3–án a Securitate letartóztatta dr. Csőgör Lajos, a marosvásárhelyi orvosi egyetem, és Balogh Edgárt, a Bolyai Tudományegyetem rektorait, majd 1952 augusztus 30–án Demeter Jánost, a jog– és közgazdaságtudományi kar dékánját, az egy évvel korábban szabadon

engedett Balogh Edgárt, valamint Jordáky Lajost, a Bolyairól még 1947–ben elbocsájtott szociológia professzort. 1952 őszén újabb nagyarányú "tisztogatás" zajlott a Bolyai egyetemen is. Szeptemberben eltávolították a Bolyai Tudományegyetemről a "régi garnitúra" megmaradt szakemberei közül Jakó Zsigmondot, Szabó T. Attila t, valamint az ideológiailag megbízható "ifjú káderek" egy részét, többek között Benkő Samut és Hajós Józsefet. A fanatikus sztálinista Nagy István rektort pedig ekkor Bányai László "váltotta" fel. (Az eltávolítottak nagy része 1–2 év múlva visszakerülhetett az egyetemre.) Nem csak a Bolyai Tudományegyetemen folyt ekkor "tisztogatás", hanem a Protestáns Teológián is. 1949–ben a legtekintélyesebb professzorokat, Tavaszy Sándort, Gönczy Lajost, id. Nagy Gézát és Imre Lajost eltávolították ("kényszernyugdíjazták"). Az 1946–ban létrehozott kolozsvári Magyar Zene– és Színművészeti Intézet helyett a már említett október 26–i rendelet felállította az önálló Magyar Művészeti Intézetet (Institutul de artă din Cluj, cu limba de predare maghiară) zenei, színművészeti és képzőművészeti karokkal. (A zeneművészati karon olyan elismert zenetudósok oktattak, mint Jagamas János és Lakatos István, míg a színművészeti kar tanárai között találjuk ekkor Senkálszky Endrét, vagy Tessitori Nórát.) 1950–ben ismét átszervezték a művészképzést: ősszel – az elkövetkező évek gyakorlata szerint – egyesítették a magyar és román művészképzést és létrehozták a magyar– és román tagozatos Ion Andreescu Képzőművészeti, Gheorghe Dima Zeneművészeti, és Szentgyörgyi István Színművészeti Intézeteket. (A három intézetben az 1950/51–es tanévben összesen 174 magyar nemzetiségű diák tanult.) A Képzőművészeti Intézet románosítása már 1951 őszén elkezdődött, amikor a megszűntetett iaşi–i képzőművészetiről xlii 100 román diákot Kolozsvárra vittek és ezzel ott 2/3–ra nőtt a román hallgatók aránya. A magyar nyelvű agrármérnök képzés kérdése szintén az 1948. október 26–i rendelettel oldódott meg: ez ugyanis felállította az Agrártudományi Intézet magyar tagozatát, (Institutul agronomic din Cluj, facultatea agrotehnică cu limba de predare maghiară) ahol kezdetben 4, majd 5 éves mérnökképzés folyt. Az ötvenes évek elején tovább folytatódtak Kolozsváron az intézményi "átszervezések": 1951. október 1–én beindult a kolozsvári Jog– és Közgazdaságtudományi Főiskola, amely a Bolyai Tudományegyetem jog– és közgazdaságtudományi, valamint a Babeş jogi karának összevonásával hoztak létre. Ekkor az immáron új intézmény Bástya utcai épületéből ki kellett költöztetni a Pedagógiai Főiskolát, amely a Bolyai Tudományegyetem megmaradt épületeibe szorult. A Jog– és Közgazdasági Főiskola azonban nem volt hosszú életű, mivel 1953. augusztus 31–ével az önálló intézmény megszűnt. A kar azonban a Bástya utcai épületét nem "vitte magával", mert azt a Mechanikai Intézet kapta meg, a jogi kar kénytelen volt a magyar egyetem már úgy is túlzsúfolt Horea úti épületébe szorulni. (Természetesen a Babeş Tudományegyetem a "váláskor" vitte magával a saját épületét.) A Főiskola megszüntetése után négy évvel, 1957–ben a Bolyai Tudományegyetemen felszámolták a magyar közgazdászképzést. A Magyar Autonóm Tartomány 1952–es felállítása után hamarosan kiderült, hogy ebből a bukaresti pártvezetés "magyar kultúrgettót" akar csinálni. Ennek volt az egyik feltűnő jele, hogy a kolozsvári Színművészeti Intézet magyar tagozatát, mint önálló intézetet 1954. szeptemberi hatállyal a Magyar Autonóm Tartomány központjába Marosvásárhelyre helyezték, ami a magyar értelmiség körében nagy felháborodást váltott ki. (1954–55–ben már arról is "kósza hírek keringtek" Kolozsváron, hogy a Zeneművészeti Intézetet is xliii Marosvásárhelyre költöztetik – ahol sem opera, sem filharmónia nem működött. ) A magyar kisebbséget első veszteséget a műszaki oktatás terén érte. Az előzményekhez tartozik, hogy a román illetékesek már a "tanügyi reform" felvetették a magyar tagozat megszüntetését. A Mechanikai Intézet (Institutul de mecanică din Cluj) 1948. decemberi felállítása után a megszűnt Villamos és Gépipari Almérnöki Intézet magyar tagozatának az oktatói és hallgatói, valamint a Román Munkáspárt kolozsvári szervezete kérésére ekkor még a minisztérium lehetővé tette, hogy "kezdetben" az elméleti jellegű tantárgyakat magyar xliv nyelven is előadják. Az anyanyelvi oktatás további szélesítésére azonban már nem került sor, mivel a minisztérium nem járult hozzá a tantestület magyar oktatókkal történő bővítésére, xlv ezért az 1948/49–es tanévben a 47 tantárgyból csak 9–et adta elő magyarul is. (Mindeközben a hivatalos kimutatásokban a Mechanikai Intézet is kéttagozatosként szerepelt.) Az oktatásügyi minisztériumban az ötvenes évek elején végül az az álláspont győzedelmeskedett, hogy az ipari vállalatok államosítása után "fölösleges" a magyar nyelvű mechanikai oktatás. Ennek következtében az 1953–54–es tanévvel megszüntették a magyar tagozatot.

Az alsó– és középfokú oktatás helyzete


Bár még 1948 után is nő az alsó és középfokú iskolák, vagy tagozatok száma, az országban végbemenő politikai folyamatok következtében megváltozott az oktatás tartalma, minősége. Az 1948–as "fordulat" után a kommunista párt vezetése az addigiakhoz képest is erőteljesebben avatkozott bele az oktatásba. Egyrészt az 1948–as "reform" után az addig a felekezeti oktatási intézményekben dolgozó, általában kiváló szakmai munkát végző pedagógusoknak csak egy részét vették át az államosított iskolákba és azoknak is nagy hányadát az ötvenes évek első felében "leépítették". A pótlásukra a "dolgozó osztályok" soraiból sebtében kiképzett, szakmailag sokszor hiányos felkészültségű, de ideológiailag maximálisan megbízható tanítók, tanárok kerültek az iskolák falai közé. Ez az általános folyamat természetesen a magyar kisebbség oktatási intézményeit is érintette. Az ideológiai "agymosás", vagyis a "marxista–leninista politikai nevelés és oktatás" kiterjedt az oktatásügy minden szereplőjére, a tanulókra és pedagógusokra egyaránt. 1949. április végén – szovjet minták alapján – megalakították a pionír (úttörő) szervezeteket a 9–14 éves tanulók számára. (Erdélyben elsőként május 15–én Marosvásárhelyen már meg is xlvi alakultak az első pionírcsoportok.) A pedagógusok rendszeresen részt vettek a különféle "ideológiai gyorstalpalókon", "marxista–leninista" tanfolyamokon. Mindezek mellett a különböző aktuális kampányokon, "mozgósításokon" is részt kellett vegyenek: tavaszi szántásra, őszi betakarításra történő mozgósítás, állatösszeírásokat elvégzése stb. Az erőszakos kollektivizálás két nagy hulláma (1948–52 és 1958–62) alatt a kollektívba (termelőszövetkezetbe) történő belépés melletti agitáció volt a fő feladat. (A pedagógusok kiszolgáltatottságát jól mutatja az alábbi, 1957–es utasítás, amelyet egy székelyföldi tanítónő kapott a tanfelügyelőségtől: "A holnapi naptól kezdve 15 napi fizetésnélküli szabadságot kapott, hogy ez idő alatt, hazamenve, győzze meg hozzátartozóit a társulásba való belépésre. Megérkezve haza, köteles jelentkezni a néptanács elnökénél, feladata befejezésével tőle xlvii igazolást kérni az eredményekről." ) A kollektivizálás melletti agitáción kívül az "antiklerikális kampányban" történő részvétel sem fokozta a pedagógusok népszerűségét. Az "iskolánkívüli munka" méreteire jellemző, hogy egy 1950–es oktatásügyi minisztériumi rendelet szerint a tanárok heti munkaideje 48 óra, amiből 30 órát (!) az iskolánkívüli xlviii tevékenységre kell fordítani. A sokszor megalázó és népszerűtlen agitációs/propaganda– tevékenység mellett a párt káderpolitikája szintén megkeserítette, bizonytalanná tette a magyar pedagógusok életét is. A szülők "származásának" kutatása, a párthűség, az ideológiai elkötelezettség vizsgálata jellemezte az ötvenes éveket. A mindent elborító gyanakvás légköre sokszor szinte lehetetlenné tette a színvonalas oktatói/nevelői munkát. A magyar nyelvű elemi és középfokú oktatás szempontjából az 1948. augusztus 3–i tanügyi reform után egyaránt voltak optimizmust és borúlátást sugalló események. A magyar tannyelvű elemi iskolák száma tovább gyarapodott és 2.200 fölé nőtt a számuk. A középiskolák száma azonban jelentősen lecsökkent: a tanügyi reformot követő tanévben 184 helyett csak 79 magyar tannyelvű középiskola működött, amiből azonban 24 tagozat volt. Ez a szám a következő tanévben, 1949/50–ban 106–ra nőtt, de a középiskolák majd’ 40 százaléka tagozat volt. Ez a csökkenés főleg az elméleti középiskolákat sújtotta, amelyeknek éppen az értelmiségi utánpótlásban volt fontos szerepük: míg 1947–ben 64, döntő részben humán líceum/főgimnázium működött, addig ez a tanügyi reform után 22–re csökkent. [lásd a 2. sz. táblázatot] Olyan tradicionális magyar iskolavárosokban szűnt meg a magyar nyelvű elméleti képzés, mint Nagyenyed, Gyulafehérvár és Máramarossziget. Jellemző az is, hogy az ekkor még mindig mintegy 80 százalékban magyar lakosságú Marosvásárhelyen, vagy Szatmárnémetin ugyanannyi elméleti iskolája volt a románoknak, mint a magyaroknak. (Miközben például Gyulafehérváron megszűnt a magyar nyelvű középfokú oktatás, addig Bukarestben 1949 őszén új épületet kapott a volt református elemi iskola, – 1945 után Egységes Magyar Gimnázium – és létre hozták a 12 osztályos 5. sz. Matematika–Fizika xlix Líceumot az ott élő magyar diaszpóra gyermekei számára. ) 1952–ben újabb alkotmányt született, melyben a nemzetiségi oktatásról szóló fejezet szinte szó szerinti ismétlése az 1948–as alkotmány passzusainak. (Az egyetlen lényeges változás az, l hogy immár a "nemzetiségek" helyett a "nemzeti kisebbségek" kifejezést használják.) Az újabb alaptörvény létrehozta a székelyek–lakta területekből a Magyar Autonóm Tartományt. Bár a MAT természetesen semmiféle autonómiával nem rendelkezett, de az anyanyelvi oktatás a tartományban egyelőre megnyugtató helyzetben volt. Az 1952/53–as tanévben a tartományban 250 hétosztályos elemiből 201 (80 százalék), a 12 középiskolából pedig 9 (75 li százalék) volt magyar tannyelvű. (A magyar kisebbség aránya ekkor mintegy 77 százalékra tehető.) Egy másik adat szintén azt mutatja, hogy a magyar tannyelvű oktatási intézmények aránya nagyjából megfelelt a MAT–on belül élő magyar lakosság arányszámának. Az 1953/54–es tanévben például a 781 négy– és hétosztályos elemi iskolák közül 569 (73

százalék) volt magyar tannyelvű. Ezzel szemben a tartomány székhelyen – bár a lakosság 75 lii százaléka volt magyar –, 22 magyar és 13 román tannyelvű középiskola működött. A Magyar Autonóm Tartomány létrehozása mellett a "lenini–sztálini nemzetiségi politika" másik megtestesítője a moldvai csángó iskolák létrehozása volt. 1947 végén Ştefan Voitec nemzetnevelésügyi miniszter elrendelte 4 magyar tannyelvű I–IV. osztályos elemi iskola felállítását Lészped, Klézse, Külső–Rekecsén és Újfalu (Ferdinánd) falvakban. Januárban már 824 beiratkozott gyermeket tanított 8 tanító. Az 1951/52–es tanévben a minisztérium statisztikái szerint csak Bákó tartományban már 38 csángók–lakta településen folyt magyar nyelvű oktatás. (A Iaşi tartománybeli nagy csángó településen, Szabófalván és a déli csángó falvakban, mint Ploskucén, Gajcsána, Magyarfalu nem jöhettek létre magyar iskolák, bár volt igény a magyar tanítóra.) A magyar tannyelvű I–IV. osztályok mellett magyar óvodákat is létesítettek. (1952/53–ban már 13 faluban működött magyar óvoda.) A bákói pedagógiai líceumban (tanítóképzőn) az 1952/53–as tanévben megnyílt a magyar tagozat, amelynek az lett volna a feladata, hogy a csángók közül kinevelje a magyar iskolák tanszemélyzetét. (Az első évben 31–en jártak a magyar tagoztra.) A moldvai magyar iskolák azonban nem bizonyultak hosszú életűeknek. Miközben az ötvenes évek elején több csángó faluban még újabb és újabb magyar osztályokat szerveztek, 1949–ben Bogdánfalván már meg is szűnt a magyar nyelvű oktatás. 1953–55 között az iskolafelszámolás eredményeként az alig pár éves iskolák sorra szűntek meg. (1948–58 között mintegy 120 magyar tanító oktatott több–kevesebb ideig a moldvai csángók között.) A moldvai magyarság (csángók) történelmükben először magyar iskolákhoz juthattak. Az erőszakos asszimiláció miatt azonban ekkor már csak kb. 100.000 csángó beszélt magyarul, ám a magyar iskolahálózat felállításával reális esély nyílt arra, hogy a nyelvvesztés folyamata idővel megálljon. A moldvai magyar nyelvű oktatás azonban rengeteg problémával küszködött. Az iskolaépületek nem egy helyen oktatásra teljesen alkalmatlan, rossz épületekben voltak. (A falu egyetlen iskolaépülete ugyanis a román nyelvű oktatást szolgálta.) Nagyon hiányosan voltak ellátva iskolai felszereléssel, szemléltető eszközökkel. Mindezek mellett a tanítók egy része szakmailag gyenge felkészültségű volt, vagy gyenge román tudással rendelkezett. (Pedig ez különösen fontos volt azon a vidéken, ahol az előrehaladott nyelvváltás miatt a tanulók szókincsének egy része már román volt.) Ezen problémák mellett ráadásul a nacionalista – "csángó janicsár" – katolikus papok és a román államapparátus helyi képviselői részéről egyre nagyobb nyomás nehezedett a szülőkre, hogy vegyék ki a gyermekeiket a magyar iskolákból. A fenti eredmények után ötvenes évek elején sokaknak úgy tűnt, Romániában a kisebbségi kérdés már nem "kérdés". Ezt a (hamarosan tévesnek bizonyuló) vélekedést erősítette meg az RMP első titkára, Gheorghe Gheorghiu–Dej is, amikor 1953. januárjában kinyilvánította, hogy a Román Népköztársaságban "megoldották a nemzeti kérdést".

JegyzetekSzerkesztés

  1. Bodó,2004
  2. Bodó,2004.  A minoriták Erdélyben először Esztelneken telepedtek meg 1680 körül 1680-as megtelepedésről Kilián István beszél a Régi Magyar Drámai Emlékek XVIII. század Minorita iskoladrámák című kötetében (Budapest 1989), 8., ugyanezt állítja Marton József is Az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye története című kötetében
  3. Bodó, 2004.  Nagy Mózes egyedül látta el a környéket, Esztelnek, Lemhény, Nyújtód, Bereck plébániáit, de Szentkatolna, Hatolyka, Imecsfalva, Petőfalva, Zabola, Kőröspatak, Illyefalva, Zágon plébániáin is szolgálatot teljesített, sőt Baróton is kisegített. Ez a buzgó plébános látta azt is, hogy a rendszeres képzés hiányában szenvednek a tehetséges székely ifjak, valamint hogy saját nevelésű papokkal kellene sürgősen enyhíteni a szükségen. Terve egy papnevelő intézetet létrehozása volt. Ezért szeretett volna szülőfalujában, Esztelneken iskolát alapítani, s mivel a csíksomlyói obszerváns ferencesek munkájáról jó véleménnyel volt, őket szerette volna megnyerni erre. Ám a protestáns rendektől való félelem a somlyói barátokat visszatartotta ettől a lépéstől. Ezek az okok vezették Nagy Mózest arra, hogy, az iskolát mindenképp indítani akarván, a ferences rend másik ágához, a konventuálisokhoz forduljon. Olasz minorita szerzetesek voltak misszióban Moldvában, innen hívott hát a kezdetben Esztelneken saját birtokán indított iskola vezetésére szerzeteseket. 1679. december 5- én kelt adománylevél (amely Nagy plébános számára a plébánia közelében egy telket adományoz) nyomán lehet az iskola alapítást és indítást időben elhelyezni. Az iskola iránt az érdeklődés nagy volt, a létszám hamar növekedett, s 1693-ban emiatt nagyobb helyre volt szükség. Úgy határoztak, hogy a Kézdivásárhelyhez közeli Kantán tágasabb hely kínálkozik az iskola bővítésére, ezért oda átköltöztek.
  4. Bodó, 2004.  BENDA Kálmán, Ferences iskola Esztelneken a XVII. században, in: Az értelmiség Magyarországon a 16–17. században. szerk. Zombori István, Szeged, 1988, 131–138.
  5. Bodó, 2004.  Itt 1751-ben Sztoyka Zsigmond püspök indította újra a minoriták vezetésével az iskolát
  6. Bodó, 2004. Lásd Sávai János, A csíksomlyói és a kantai iskola története, Szeged 1997, 164.
  7. Bodó, 2004.  említi, hogy a Mikházáról kikerült Weiner Konrád Désről sorra járta a környéket, Széken, Désaknán prédikálva
  8. Bodó, 2004.  Itt a rend bölcseletet hallgató növendékei tanultak
  9. Bodó, 2004.  17291753 közt a Studium generale és Jus Canonicum Kolozsváron volt három lectorral
  10. Bodó, 2004.  Emellett a német nyelvet tanulták, erkölcstant Esztelneken, dogmatikát Szebenben, bölcseletet pedig Csíksomlyón
  11. Tőkés I, 1990. 22.o.
  12. a b Vincze, I.köt.
  13. Vincze, I.köt. Nem csak a tanítás céljául szolgáló épületeket "foglalták vissza", hanem a hozzájuk tartozó igazgatói, pedagógusi lakásokat is.
  14. Vincze, I.köt.  Például csak Kolozsvárott 13 állami román középiskola foglalta vissza az épületeit, amelyekből 11 magyar középiskola vonult ki, hogy az egyházi intézmények épületeiben húzza meg magát. Volt olyan egyházi iskolaépület, amelyben három oktatási intézmény szorongott, bár elvétve arra is akadt példa,hogy a visszatért román iskola vezetősége "megtűrte" az épülete egy részében a magyar tanintézményt is.
  15. Vincze, I.köt.  A rendelet 5. szakasza elrendelte, hogy "azokban a helységekben, ahol román nyelvű állami elemi iskola fenntartására nincs elegendő román anyanyelvű tanköteles, ott... az iskolai épületek a magyar tanítási nyelvű állami elemi iskola használatában maradnak." Az október 12–i rendelet ugyanezt az elvet írta elő a középiskolák esetében is. A rendeleteket a román iskolaigazgatók sok esetben egyszerűen semmibe vették, emiatt az épületek körüli vita még 1946-ban is sok helyen a feszültségek forrása maradt , ugyanis a hatóságok az erőszak alkalmazásától sem riadtak vissza. (Például a kolozsvári magyar tanítóképző épületét katonai „segédlettel” vették el, a marosvásárhelyi diáktiltakozás vezetőjét pedig hadbíróság elé állították és elítélték.
  16. Vincze, I.köt.  Egy másik adat szerint az 1947-es tanév elején az elemi iskoláknál 30 százalékos, a középiskoláknál pedig 50 százalékos volt a tanerőhiány.
  17. Előfordult, hogy miközben a magyar iskola tanítóhiánnyal küszködött, a az összesen 5–10 román tanítványra 3 román tanító jutott.
  18. Vincze, I.köt Az MNSz vezetői által 1946 tavaszán meghirdetett "Minden magyar gyermeket magyar iskolába!" – jelszavának megfelelően ebben a néhány évben – a korabeli sajtó tanúsága szerint – a magyar tanulók 100 százaléka az anyanyelvén tanulhatott.
  19. Universitatea cu limba de predare maghiara din Cluj
  20. Így került 1945–46 folyamán a magyar egyetemre például a természettudományi karon Incze Andor, a bölcsészettudományi karon Jakó Zsigmond, vagy az orvostudományi karon Lőrincz Ernő András.
  21. Például Jordáky Lajos és Demeter János (jogász).
  22. Conservatorul Maghiar de Muzica şi Arta Dramatic din Cluj. Olyan neves művészek oktattak az intézetben, mint Eisekovits Miksa, Poór Lili, Márkos Albert és mások
  23. 1948. augusztus 3–i 175. számú "tanügyi reform" törvény
  24. Vincze, II.köt.  A magyar felekezeti iskolák jelentőségét mutatja az a tény, hogy az 1947/48–as tanévben az összes magyar tannyelvű elemi iskolák diákjainak 45 százaléka; a főgimnáziumok tanulóinak 75 százaléka; a tanító és óvónő képzők tanulóinak pedig 56 százaléka járt az egyházak, vagy különböző rendek tulajdonában lévő intézménybe.
  25. Aminek az összegét nem mindig a szülő anyagi helyzete, hanem "származása", az elmúlt rendszerben betöltött társadalmi helyzete szabta meg.)
  26. Vincze, II.köt. A törvény 31. szakasza lehetővé tette, hogy "Az ország sürgős társadalmi és gazdasági szükségleteinek fedezésére" lerövídítsék a középfokú oktatás idejét három évre. Ez tette lehetővé, hogy 1951–ben lecsökkentsék a líceumi oktatást 3 évre – ami által az oktatás néhány évig csak tíz tanévre terjedt ki.
  27. Vincze, II.köt. Az orosz nyelv kötelező tanulását a Szovjetuniótól való fokozatos eltávolodás egyik kísérőjelenségeként 1963–ban szüntették meg.
  28. Ez a totális központosítás a későbbiekben nagyban megkönnyítette Bukarest számára, hogy a magyar egyetemi hallgatók számát egyre csökkentse.
  29. Institutul medico–farmaceutic, cu limba de predare maghiară din Tg. Mureş
  30. 1950–ben megszüntették a pedagógiai és pszichológiai, valamint a filozófiai karokat
  31. Még néhányan (László Gyula, Incze Miklós, Entz Géza) az 1948/49–es tanévben is Kolozsváron maradhattak, Marosvásárhelyről az utolsó professzorok – Miskolczy Dezső kivételével – 1953–ban voltak kénytelenek távozni Magyarországra.

ForrásokSzerkesztés

  1. Bodó, 2004.: http://rocateo.ubbcluj.ro/studia/st_Bodo_2004.pdf STUDIA UNIVERSITATIS BABEŞ-BOLYAI, THEOLOGIA CATHOLICA LATINA, XLIX, 1, 2004 . BODÓ MÁRTA: SZÍNJÁTÉK A FERENCESEK ERDÉLYI ISKOLÁIBAN A 18-19. SZÁZADBAN
  2. Tőkés I., 1990.: Tőkés István : A romániai magyar református egyház élete 1944-1989, Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1990, Szerkesztette Barabás Béla. ISBN 963-8105-054
  3. EREFLT.: http://www.melte.hu/?q=node/101 Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltára. Honlap http://portal.reformatus.ro/
  4. Vincze I.köt.: Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség oktatásügye 1944–1989 között I.rész:1944–1948. http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index.php?action=cimek&lapid=6&cikk=M970135.HTM
  5. Vincze II.köt.: Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség oktatásügye 1944–1989 között II.rész: 1948–1965. http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index.php?action=cimek&cikk=M970327.HTM
  6. x: http://www.vilaghirnev.net/hirm47.html. Hunyad megyei Hírmondó - III. évfolyam 1. szám (online változat)
  7. x: http://www.nyugatijelen.com/jelenido/stabil_diakletszam_hunyad_megyeben.php 2012.június 14.
  8. x: http://erdely.ma/kozeletunk.php?id=101693 2011.10.09.| Magyar nyelvű oktatás Hunyad megyében
  9. x: http://www.rmdszhunyad.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=55&Itemid=62&lang=hu
  10. Sipos, 2002.: Sipos Gábor, A romániai református egyház intézményrendszere a két világháború között, Korunk 13(2002):4, 28-30. – Lásd még: http://epa.oszk.hu/00400/00458/00052/ereformatus.htm
  11. Lajtai,: Lajtai L. László: Nemzetkép az iskolai történelemoktatásban 1777-1848. A nemzeti történelem konstruálása az első magyar történelemtankönyvekben. http://mek.oszk.hu/01900/01921
  12. x: Az erdélyi és magyarországi román egyházak és iskolák élete és szervezete a világháború előtt. http://mek.oszk.hu/07900/07964
  13. Emlékkönyv, 1893.: Emlékkönyv a Szeben vármegyei róm. kath., a Nagy-Küküllő és Kis-Küküllő vármegyék általános tanitó-egyesületeinek 1893. évi május hó 24. és 25-ik napjain Erzsébetvároson tartott és tanügyi kiállitással egybekötött diszgyűléséről. http://mek.oszk.hu/08600/08633
  14. HírIsk, 1994.: Híres iskolák, neves pedagógusok címmel rendezett Nemzetközi Iskolatörténeti Konferencia előadásainak anyaga Tatabánya, Esztergom, 1994. április 12-13. http://mek.oszk.hu/09600/09632
  15. IskPolg, 1996.: Iskola és polgárság. A Pápai Művelődéstörténeti Társaság konferenciáin elhangzott előadások anyaga, 1996-1997. http://mek.oszk.hu/02100/02166
  16. Hadapr, 1945.: A marosvásárhelyi Magyar Királyi "Csaba királyfi" Honvéd Gyorsfegyvernemi Hadapródiskola története. 1941-1945. http://mek.oszk.hu/03400/03483

További információkSzerkesztés

Kapcsolódó cikkekSzerkesztés