Belső-Szolnok vármegye

történelmi vármegye

Belső-Szolnok vármegye (latinul Comitatus Szolnok Interior, németül Innere Szolnoker Gespanschaft, románul: Comitatul Solnocul Interior) Magyarország egyik történelmi vármegyéje volt Erdélyben. Létrehozásának időpontját 1320 előttre teszik, megszűntének időpontja 1876, amikor Belső-Szolnok majdnem egésze Doboka vármegye legnagyobb részével - kiegészülve a Kővárvidék egy részével - Szolnok-Doboka vármegye néven egyesült. Székhelye Dés volt.[1]

Belső-Szolnok vármegye
Ország
Központ Dés
Népesség
Népességismeretlen
Nemzetiségek románok, magyarok, szászok
Földrajzi adatok
Terület3340 km²
Térkép
Belső-Szolnok vármegye térképe
Belső-Szolnok vármegye térképe
Belső-Szolnok vármegye az első katonai felmérés térképének részletén, 1782-85
Közigazgatási egységek egy 1862-es térképen

ElnevezéseSzerkesztés

Nevét - akárcsak Közép-Szolnok vármegye - nem Szolnok városról kapta, hanem mint a királyság fontos sótermelő vidéke, feltehetően a honfoglalást követően itt élő szláv népek ajkán született "sótermelő" kifejezésből származik.[2] Szerbül a sót ma is сол-nak, vagyis szol-nak mondják. Erre húzódott az erdélyi sónak az Alföld és Tisza felé szállításának hagyományos útvonala.

Régebbi források az elnevezést a Péter magyar király második uralkodása idején élt Zonuk ispán nevéből származtatják.[3]

Kiss Lajos neves helységnévkutató azonban a szó szláv eredeztetését elfogadhatatlannak tartja, szerinte puszta személynévből keletkezett magyar névadással, a kor dokumentumaiból a Zolnic és a Zounuc személyneveket emeli ki mint lehetséges forrást. Ezek a személynevek a magyar „szó” főnév származékai lehetnek „szószóló”, „követ” jelentéssel. (Hasonlóan a Fegyvernek helynév keletkezéséhez.)[4]

FekvéseSzerkesztés

Északon Moldvával és Máramaros vármegyével, keleten a szász Besztercevidékkel és Doboka vármegyével, délen szintén Dobokával, nyugaton Dobokával és Kővárvidékkel határos.[3]

TörténeteSzerkesztés

Az egykor egységes - és hatalmas - Szolnok királyi vármegye a 13. században kettévált: Belső- (erdélyi) és Külső-Szolnok (tiszai) vármegyékre. Az is oka lehetett a szétválasztásnak, hogy a terület nyugati része az egri, míg keleti az erdélyi egyházmegyéhez tartozott. Első írásos emlék a vármegye létéről 1320-ból származik. A szétválást követően Belső-Szolnok az erdélyi vajda hatáskörébe került, míg Külső-Szolnokot továbbra is a király által kinevezett ispán irányította.[5]

1848 után a császári közigazgatás a megyéket lényegében megszüntette, és csak 1861-ben állították vissza a korábbi közigazgatási rendszert. 1876-ban pedig Csépán, Entrádám, Magyarnemegye, Oláhnemegye, Oláhnémeti, Priszlop, Szamospart és Tóhát településeket Beszterce-Naszód vármegyéhez csatolták, a többi részt pedig az akkor létrehozott Szolnok-Doboka vármegyéhez

KözigazgatásaSzerkesztés

A 18. század végén négy mezővárossal és 192 faluval rendelkezett,[6] ebből az alsó kerületben három mezőváros (Dés, Désakna, Szamosújvár) és hat járásban 102 falu,[7] a felső kerületben egyetlen mezőváros (Retteg) és négy járásban 85 falu.[8] Az alsó kerület járásai: dési, bálványosváraljai, bethleni, alparéti, vádi, szurdoki.[9] A felső kerület járásai: rettegi, kőfarki, kackói, láposi.[8]

1869-ben Dés királyi mezőváros és Szamosújvár szabad királyi város mellett kilenc járás alkotta: az alparéti, bálványosváraljai, bethleni, dési, kackói, kőfarki, magyarláposi, rettegi és a szurduki.[1]

NépességeSzerkesztés

A 18. század végén a lakosság túlnyomó része román volt, továbbá magyarok, cigányok valamint kisebb számban örmények, szászok, zsidók.[10] A románok a görögkeleti felekezethez tartoztak (182 templom), a magyarok kisebb részben római katolikusok (4 plébánia), nagyobb számban reformátusok (36 egyházközség) voltak. Emellett egy-egy unitárius (magyar) és lutheránus (szász) egyházközség is volt a megyében. Az örmények szintén római katolikusok voltak.[11] Az 1787-es népszámláláskor 20 944 házat, 24 702 családot illetve 134 008 lakost jegyeztek fel.[12]

Nem sokkal a megye megszűnése előtt, 1869-ben Keleti Károly a tanköteles gyermekek anyanyelvi megoszlását véve alapul az alábbi nemzetiségi megoszlást számolta ki: a 138 ezres lakosság 78 százaléka román, 18 magyar, 3 német anyanyelvű volt, és 1 százalékot nem érte el a rutének aránya.[13]

1870-ben 138.307 lakosa volt, melyből 82.527 (59,7%) görög katolikus, 23.846 (17,2%) ortodox, 17.075 (12,3%) református, 6.604 (4,8%) római katolikus, 5.591 (4%) izraelita és 2.664 egyéb (főleg örmény katolikus és evangélikus) vallású volt. 77% román, 17% magyar, 4% zsidó nemzetiségű.[14]

FőispánjaiSzerkesztés

Apor Péter szerint a vármegyének egyidejűleg két főispánja volt; a kettős tisztség a Rákóczi-szabadságharc idején szűnt meg.[15]

Név Tisztségviselés ideje Megjegyzés
Köblösi Theke Lukács[16] 1547–?
Gyerömonostori Kabos Gábor[16] 1570-ben említik főispánként
Apanagyfalvi Apaffy István[17] 1573-ban említik főispánként
Lónai Kendi Sándor[17] 1578-ban, 1585-ben és 1591-ben említik főispánként
Somkereki Erdélyi Gergely[18] 1581-ben és 1594-ben említik főispánként
Kismarjai Bocskay István[18] 1595–1599
Köblösi Theke Ferenc[19] 1594-ben és 1599-ben említik főispánként
Bogáti Bogáthi András[19] 1600-ban, 1607-ben és 1609-ben említik főispánként
Ruszkai Kornis Boldizsár[20] 1604–
Monostorszegi Kun Gáspár[21] 1600-ban, 1607-ben és 1608-ban említik főispánként
Némethy Gergely[22] 1611–1612
Alsó-balásfalvi Cserényi Farkas[23] 1610-ben említik főispánként; Bethlen Gábor, Brandenburgi Katalin és Bethlen István fejedelemsége alatt is hivatalban van
Monostorszegi Kun István[24] 1613-ban és 1615-ben említik főispánként
Hallerkői Haller Zsigmond[25] 1617-ben és 1624-ben említik főispánként, tisztségét haláláig viselte, ami 1627. november előtt következett be
Noszalyi Cseffey László[26] 1627-ben, 1640-ben és 1656-ban említik főispánként
Kékedi Kékedy Zsigmond[27] 1632-ben említik főispánként
Losonczi Bánffy Zsigmond[28] 1638–1646
Csicsókeresztúri Torma György[29] 1660– valószínűleg II. Rákóczi György idején
Uzoni Béldi Pál[30] Kemény János és I. Apafi Mihály idején
Csicsókeresztúri Torma István[31] feltehetőleg Cseffey László utódja, említik 1664 és 1665-ben
Bethleni Bethlen Elek[32] 1678 vagy 1679–? 1687-ben és 1691-ben említik főispánként
Czegei Wass János[33] 1679–1680
Szentmártonmacskási Macskási Boldizsár[34][35] 1680–1693, 1697–
Hallerkői báró Haller István[36] 1693–1697
Gróf Mikes Mihály[37] 1700–?, 1704–?
gróf bethleni Bethlen Ferenc(wd)[15] 1702-1706 Mikes Mihállyal együtt; a Rákóczi-szabadságharc után egyedül 1712-ben(?) bekövetkezett haláláig
Hallerkői báró Haller György[38] 1711–1716
Csicsószentkeresztúri Torma Miklós(wd)[39] 1716–1737
Gyalakúti gróf Lázár János[40] 1742–?
Csicsókeresztúri Torma Károly[41] 1867–1872
Losonczi báró Bánffy Dezső[42] 1875–1876

JegyzetekSzerkesztés

  1. a b Belső-Szolnok vármegye. Magyar Katolikus Lexikon (Hozzáférés: 2019. júl. 16.)
  2. Gyalay Mihály: Magyar igazgatástörténeti helységnévlexikon. 1 2. Budapest: Egeler Kft. 1991. 140. o.  
  3. a b Benkő 2014 : 483. o.
  4. Kiss Lajos 617. o.
  5. Makkai László: Belső-Szolnok és Doboka megye a középkorban. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület. 1943. 54. o. arch Hozzáférés: 2019. júl. 17.  
  6. Benkő 2014 : 179. o.
  7. Benkő 2014 : 485. és 491. o.
  8. a b Benkő 2014 : 493. o.
  9. Benkő 2014 : 491. o.
  10. Benkő 2014 : 484. o.
  11. Benkő 2014 : 495. o.
  12. Az első magyarországi népszámlálás 1784–1787. Szerk. Danyi Dezső és Dávid Zoltán. Budapest: (kiadó nélkül). 1960.  
  13. Kádár József: Szolnok-Dobokavármegye monographiája I.: A vármegye általános leirása, multja és megalakulásának ismertetése. Közrem. Tagányi Károly, Réthy László, Pokoly József. Deés [!Dés]: Szolnok-Dobokavármegye közönsége. 1901. 45. o.  
  14. Az 1870. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei a hasznos házi állatok kimutatásával együtt. Pest: Országos Magyar kir. Statistikai Hivatal. 1871. 62. o.  
  15. a b Lázár 1889: 176. o.
  16. a b Lázár 1889: 156. o.
  17. a b Lázár 1889: 157. o.
  18. a b Lázár 1889: 158. o.
  19. a b Lázár 1889: 159. o.
  20. Lázár 1889: 160. o.
  21. Lázár 1889: 161. o.
  22. Lázár 1889: 162. o.; MÉL [http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC10888/11222.htm II.]
  23. Lázár 1889: 162–163. o.
  24. Lázár 1889: 163–164. o.
  25. Lázár 1889: 164–165. o.
  26. Lázár 1889: 165–167. o.; Benkő 2014 : 485. o.
  27. Lázár 1889: 167–168. o.
  28. Lázár 1889: 168–169. o.; Benkő 2014 : 485. o.
  29. Lázár 1889: 170. o.; Benkő 2014 : 485. o.
  30. Lázár 1889: 170–171. o.; Benkő 2014 : 485. o.
  31. Lázár 1889: 171–172. o.; Benkő 2014 : 485. o.
  32. Lázár 1889: 172–173. o.; Benkő 2014 : 485. o.
  33. Lázár 1889: 173. o.
  34. Lázár 1889: 173–174. o.
  35. Új magyar életrajzi lexikon IV. (L–Ő). Főszerk. Markó László. Budapest: Magyar Könyvklub. 2002. 366. o. ISBN 963-547-414-8  
  36. Lázár 1889: 174. o.
  37. Lázár 1889: 175–176. o.; MÉL [http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC09006/09288.htm II.]
  38. Benkő 2014 : 485. o.
  39. Erdélyi Krónika
  40. MÉL  II.
  41. MÉL  II.
  42. MÉL  I.

ForrásokSzerkesztés

További információkSzerkesztés