Szláv népek

szláv nyelveket beszélő népek

A szláv népek a szláv nyelveket beszélő népek összefoglaló elnevezése.

A szláv szó etimológiája szerkesztés

A szlávokat bizánci történetírók a 6-7. században Sklabenoi és Antoi neveken említik, Iordanes latin nyelvű Geticájában pedig Sclaveni, Venethi és Antes neveket használ különböző csoportjaikra. Korabeli arab források pedig a szaklab (tbsz. szakáliba) formát alkalmazzák.[1] Ezek egy része kapcsolatban áll a szlávok önelnevezésével: Slovene. Ezzel a szóval kapcsolatban gyakran felvetődik az a téves etimológia, miszerint ez a Slava=dicsőség szóból származna. Ez az értelmezés azonban tudományosan nem állja meg a helyét, hanem a 18-19. századi nemzeti mozgalmak romantikus szemléletének gyümölcse.

A slow- szógyök eredetileg többjelentésű volt. Az egyik jelentést a slava=dicsőség szó vitte tovább, a másik a slovo=szó alakban található. Az utóbbi lehetséges értelmezés szerint a szlávok ezzel azt fejezték ki, hogy érthető nyelven beszélnek, ellentétben az idegenekkel, akiket nem értettek, ezért nyemec=némának neveztek – ami a mai szláv nyelvekben a német-et jelenti (és a magyarba is innen került mindkét szó).

A nyelvtudomány mai állása szerint azonban egy harmadik értelmezés a legvalószínűbb, mert a slow- gyök mocsarat is jelentett, az -en eredetjelzővel együtt pedig a mocsarak között lakó értelmezést kapjuk, ami megfelel az ősi szláv települési területeknek.

Ami az antokat és venéteket illeti, egyelőre nem tudni, a szlávok melyik csoportjaira vonatkozhattak ezek, a valószínűleg kívülállók által adott elnevezések. Ebben a korban a szlávok még nemzetségi szervezetben éltek. A törzsek mint mesterségesen szervezett, politikai alakulatként is értelmezhető szervezetek csak később, a szétvándorlás előtt jöttek létre.

Őstörténetük szerkesztés

 
A szláv nyelvek európai eloszlásának térképe


A napjainkban leginkább elfogadott elmélet szerint az indoeurópai eredetű szláv népek őshazája Belarusszia és talán Észak-Ukrajna lehetett, bár a korábbi szakirodalomban ettől eltérő – a Kárpátoktól északra, az Oderától a Dnyeperig húzódó – őshaza-rekonstrukciókat is ismerünk. Mindezek az őshazaelméletek azon alapulnak, hogy a szlávok kialakulását mocsaras környezethez kötik, de régészetileg egyelőre egyik sem igazolt. Egy harmadik -minden szempontból kalandos, az Orosz Őskrónikán alapuló - elképzelés szerint a szláv őshaza a Kárpát-medence volt, ahonnan az avarok érkezése szorította ki a szlávokat. Azonban ez a verzió egyrészt minden a Kárpát-medencére vonatkozó ókori forrásnak ellentmond, medencénkben az ókorban és a középkor kezdetén nem ismertek szlávokat, csak pannonokat, szkíta, kelta népeket, a római birodalom latin és vegyes nyelvű betelepedettjeit, germán, török (hun, avar) népeket és csak utánuk jelennek meg a szlávok. A helybeli eredetű pannonok kivételével ezek a népek mind betelepedett, gentilis életmódot folytató felső-réteget képeztek. Pannon-medencebeli szlávokról először Paulus diakónusnál olvashatunk, az ő bizonysága szerint 595-ben - avar fennhatóság alatt - már voltak szlávok a felső Dráva-völgyben (Paul. Diac. IV. 10). A szlávok minden ókori forrás szerint Idősebb Plinius, Tacitus, Iordanes A Visztulától keletre és a Balti-tenger közelében alakultak ki, kialakulásuk centrumát a Pripjaty-folyó mocsaras vidéke képezte. A szlávok Kárpát-medencei eredete természetesen régészetileg sem igazolható, de hamis őshaza elképzelésükről egyes szlavofil képviselőik még a XIX. században is meg lehettek ugyan győződve, de az tarthatatlan és több kérdést is fölvet.

A törzsi szervezetben élő szlávokat innen valószínűleg a szomszédos germán népek elvándorlása mozdította ki; beköltöztek az elnéptelenedett területekre. Az is felmerült, hogy a bizánci írók a Sclavenoi népnevet egyfajta gyűjtőfogalomként használták,[2] továbbá a kelet-európai szláv népmozgás másként és lassabban zajlott, mint feltételezték (tekintettel a germán népelemekre és a steppevidék török népeire).

A szláv népvándorlás a 6. század végén kezdődött és elsősorban nyugati és déli irányú volt. A mai szláv népek ekkor még nem alakultak ki, nagyszámú törzs vett részt a vándorlásban. Nagy változást jelentett a szlávság történetében az avarok betelepülése a Kárpát-medencébe (568): Bizánc meggyengítésével és a balkáni védelmi vonalak áttörésével elősegítették a dél felé vándorlást. E mozgások eredményeként a szláv törzsek fejlődése szétvált, és három csoportjuk alakult ki: előbb keleti és nyugati, majd a nyugatiból kiváló déli.

 
Szláv népek

Nyugati szlávok szerkesztés

Lengyelek szerkesztés

A Visztula menti szláv törzseket Piast-nemzetségből száramzó I. Mieszko (969-992) fejedelem fogta össze kíséretére támaszkodva. A csehekhez hasonlóan szembekerült a németekkel. A lengyelek váltakozó eredménnyel harcoltak ugyan, de megvédték függetlenségüket. 966-ban beengedte a német hittérítőket, és csatlakozott a római egyházhoz. Mieszko fia, I. (Vitéz) Boleszláv (Bolesław Chrobry, 992-1025) a németekkel szemben sikereket ért el, és 1000-ben Gnieznóban önálló lengyel érsekséget hozott létre. Ennek köszönhetően a lengyel egyház közvetlenül a pápa felügyelete alá került, és függetlenedett a Német-római Birodalomtól. Boleszláv 1025-ben királlyá koronáztatta magát, ami a lengyel állam növekvő erejét mutatta. A térségben Magyarország mellett Lengyelország is az önálló fejlődés útjára lépett.

Csehek szerkesztés

A morvák bukását követően a Cseh-medence szláv törzseit a Přemysl vezértől származó fejedelmek (például Szent Vencel) egyesítették. I. Boleszláv (935-964) fölvetette népével a nyugati kereszténységet, és támogatta az egyházat, amely hatalmának támaszává vált. Egyházi és államszervezetük azonban nem tudott függetlenedni a német egyháztól, püspökségük (Prága) csak a század második felében jött létre (973), de az is a mainzi érsekség felügyelete alá tartozott.

Szlovákok szerkesztés

A nyugati szlávok közül az elsők között Pribina fejedelemsége jött létre a mai Szlovákia területén, Nitrava (Nyitra) központtal. 828-ban Pribina egy templomot is felszenteltetett Nyitrán. A felszentelésen részt vett Adalramus salzburgi püspök, aki ezt az eseményt feljegyezte. A morva fejedelemség 833 körül elfoglalta Pribina országát, őt és fiát elűzték. Pribina fiával, Kocel herceggel menedéket keresett. A frankok vazallusaként később Zalavár környékét szerezte meg (Blatnograd).

A mai szlovákok ősei több szláv elem összeolvadásából alakultak ki a késő középkor folyamán a Magyar Királyság területén. Etnogenezisükben alapvetően három szláv népcsoport vett részt: a 12. század végétől betelepülő morvák, oroszok és kisebb részben lengyelek.[forrás?] Egyetlen történeti forrás sem igazolja, hogy a Vág és Nyitra völgyében élő morva csoportok megérték volna a Magyar Királyságot.[3] A szlovákok elődeinek nem volt sem közös nyelvük, sem közös nemzettudatuk, a szlovák kifejezés is csak a 18. században jelent meg először. Az egykori tót megnevezés mai pejoratív értelmű használata mellett a szlováktól különböző történeti jelentést is hordoz. A különböző származás miatt a szlovák tájszólások akár a meg nem érthetőség szintjéig különböznek egymástól még ma is. A szlovák értelmiségiek (papok és tanítók) a 19. század folyamán dolgozták ki a szlovák irodalmi nyelv és nemzettudat elemeit. A magyar szabadságharc alatt az osztrák udvar még csak a szlovákság kis csoportját tudta szembefordítani a magyarsággal és a reformtörekvésekkel. A magyar politikai elit az osztrák-magyar kiegyezést követően, a magyar állameszmét követve magyarosító politikát folytatott, és végleg elidegenítette a szlovák politikai szereplőket a közös hazától. Csehszlovákia létrejöttével a csehszlovák és a szlovák nemzeti eszme is felerősödött, de igazán csak az 1950-es évektől meginduló urbanizáció nyomán jutottak el a lakosság döntő többségéhez.[4]

Morvák szerkesztés

A morvák hoztak létre tartós államot a Frank Birodalom határterületén, a Morva folyó völgyében, a 9. században, I. Mojmir vezetésével. A frank befolyás ellensúlyozására bizánci térítőket hívtak be. Cirill és Metód tevékenysége nyomán önálló szláv nyelvű egyház jött létre, külön a morvák nyelvéhez igazodó írással. Morvaország fénykorát Szvatopluk (870-894) fejedelem alatt élte, aki jó viszonyra törekedett a nyugattal, elüldöztette a keleti térítőket, és országával együtt a római katolikus egyházhoz csatlakozott. Hatalmát kiterjesztette a környező szláv területekre: a Cseh-medencére és a Kárpát-medence északnyugati részére. Szvatopluk halálát követően fiai között harc indult a hatalomért, és a magyarok és frankok együttes támadása elsöpörte államukat.

Kasubok szerkesztés

Lengyelország északnyugati vidékén élő népcsoport, a Lengyelországban élők száma közel 5000-re tehető.

Szorbok szerkesztés

A felsőszorbot Bautzen, az alsószorbot Cottbus környékén beszélik. Az alsószorbban lengyel hatás, míg a felsőszorbban cseh hatás figyelhető meg. Egyes adatok szerint a két nyelvet kb. 150 ezer ember beszéli Németországban.

Sziléziai nyelv szerkesztés

A sziléziai nyelv vagy sziléz nyelv (sziléziaiul ślůnsko godka, lengyelül: język śląski) nyugati szláv nyelv, amelyet Sziléziában (a mai Lengyelország, Csehország és Németország területén) beszélnek. A 2002-es népszámlálás szerint 509 000 ember tekinti anyanyelvének a szilézt, ez természetesen nem jelenti azt, hogy ennyi is a beszélők száma. Más szilézeknek viszont ez csupáncsak nyelvjárás, ezért ők a lengyelt jelölték meg anyanyelvüknek. A szilézek teljes létszámát becslések 960 ezer főre teszik.

Vitatott, hogy tekinthető-e önálló nyelvnek. A nyelvészek egy része szerint csak a lengyel nyelv egy nyelvjárása. Németek nem ismerik el nyelvként, ezért náluk is csak lengyel dialektusnak van besorolva.

2012-ben felmerült, hogy regionális nyelvvé nyilvánítanák a szilézt.[5]

Délszlávok szerkesztés

A Balkánon illír és trák eredetű romanizált lakosság, valamint görögök éltek, ez a lakosság részben latinul, részben pedig a közös görög nyelven beszélt.

582-ben az avarok szétzúzták a Balkán északi határát védő bizánci erődrendszert. Az avarok nyomában szláv lakosság szivárgott be a Balkánra. Ők voltak a korai délszlávok, de csak a 8. század közepétől tudunk egyértelműen megnevezni népeket.[6]

Szerbek szerkesztés

A szerbek a Dunától délre eső területeken telepedtek le a 7. század végén. A 9. században lettek ortodoxok Cirill és Metód tanító- és szervezőmunkája révén. A terület a középkorban a Török Birodalom része lett. 1878 óta függetlenek.

Bolgárok szerkesztés

Az első szláv államalakulat a Balkánon jött létre a 7. század végén (681). Az itt élő szláv törzseket a török eredetű nomád bolgár (bolgártörök) törzsek meghódították, és ezzel összefogták őket. A bolgártörökök létszáma azonban csekély volt a szlávokéhoz képest, ezért rövidesen teljesen beolvadtak a szláv népességbe. I. Mihály (9. század) népével felvetette a kereszténységet (865). Uralkodása alatt jött létre a ortodox kereszténységen belül a szláv nyelvű egyház, Cirill és Metód tanító- és szervezőmunkája révén. A szertartások nyelvévé a görög helyett a szlávot tették, és létrehozták a cirill ábécét. A későbbiek folyamán több rokon nép is a kereszténység e változatát vette fel. A bolgár állam fénykorát I. Simeon uralkodása alatt (893-927) élte, amikor szinte az egész Balkán-félsziget országához tartozott. Felvette a cári (császári) címet, és már Bizánc elfoglalásával kísérletezett, de nem járt sikerrel. Bizánc a Fekete-tengertől északra élő magyarokkal szövetkezett Simeon megtörésére. A bolgár cár a magyarokkal ellenséges besenyőket felhasználva vereséget mért őseinkre. Ez a kudarc szerepet játszott abban, hogy a magyarok a Kárpát-medencébe költöztek.

Horvátok szerkesztés

Az Adria és a Száva közötti hegyes, erdős vidéken telepedtek le a 7. században a horvátok. Először az avarok alattvalói voltak, ebből a korból származik a báni méltóságnév (Baján avar vezér nevéből). A horvátok frank hatásra a nyugati kereszténységhez csatlakoztak, és ezzel bekerültek a nyugati kultúrkör vonzásába. A 10. században a pápaságra támaszkodva hozták létre államukat. I. László magyar király 1095-ben Magyarországhoz csatolta Horvátországot. Önálló államukat 1991-ben alapították meg újra.

Szlovének szerkesztés

A szlovének függetlenségüket csak 1991-ben érték el. A Magyarországon és a Muravidéken élő szlovénokat vendeknek nevezik. Az egyes politikai csoportosulások (mint amilyen a magyarosító, vagy a revíziós) megpróbálták többször elérni, hogy a vendet nyilvánítsák szlovéntől külön álló népnek, ez azonban saját céljaikat szolgálta volna. Bővebben lásd: szlovének szócikk.

A vendek és a szlovének között inkább nyelvi (vend nyelv) és kulturális tekintetben van különbség, mert a vendek slovenci-nek vallják magukat az anyanyelvükön, akárcsak a szlovének. Az elkülönítésnek a fenti módozata abszolút helytelen, sőt inkább önös megoldás. A vendekre új kifejezésként ma már a pannon szlovén-t használják egyesek.

Van egy harmadik csoport is, amely szintén vita tárgya, a réziaiak, akik réziai nyelvet a szlovén másik elszakadt dialektusát beszélik.

Macedónok szerkesztés

A mai macedónok családfája igen vegyes. Nyelvi és kulturális gyökereik a 6. századig nyúlnak vissza, mikor a szláv törzsek Macedónia területére vándoroltak, s ott letelepedtek. Több, a 20. század elején dolgozó kutató, így például William Z. Ripley, Coon[36] és Bertil Lundman[37] Macedónia szláv nyelven beszélő lakosságát bolgárokként jellemzi, s a két népességet gyakran ugyanazon alcsoportjába rakják a rassznak. H. N. Brailsfordhoz hasonlóan más írók szerint Macedónia szláv nyelven beszélő lakossága mind a szerbekhez, mind a bolgárokhoz köthető, de nemzeti öntudatukat nem lehet pontosan meghatározni. Brailsford szerint Északnyugat-Macedónia lakosságának egyes részei szerb, míg Ohrid népessége bolgár

Keleti szlávok szerkesztés

A Dnyeper és a Volga forrásvidékének erdős, mocsaras táján élő szláv törzsek különböző fejlettségi szinten álltak. Északon és délen, ahol idegen népekkel érintkeztek, előrehaladt a törzsi szervezet bomlása, míg a belső, elmaradott területeken korszakunkban is az ősi, vérségi kötelékek a meghatározóak, és a halászat, vadászat biztosította a megélhetést. Fontos szerepet játszottak a Kelet-Európán át, a folyók (Dnyeper, Don, Volga) mentén húzódó kereskedelmi útvonalak, melyeken a kora középkorban a normannok (itt varégok) bonyolították le a forgalmat. A varég kereskedők, s egyben katonák és kalózok telepeket hoztak létre tevékenységük védelmére. Ezek a városok (Novgorod, Kijev) képezték a keleti szláv államok magvait. A térséget a novgorodi normann Rurik-család egyesítette. Oleg (879-912) megszerezte Kijevet, és birodalma központjává tette. Utódai fokozatosan leigázták a még független törzseket. Országuk a Kazár Birodalom és a Volga vidékét uraló bolgártörökök mellett Kelet-Európa jelentős hatalmává emelkedett. Az államhatalom megszilárdításában nagy szerepet játszott a kereszténység felvétele. Vlagyimir fejedelem (980-1015), aki bizánci hercegnőt kapott feleségül, népével együtt a keleti egyházhoz csatlakozott, így a kijevi államban (Kijevi Rusz) a szláv nyelvű liturgia terjedt el.

A kisebbik vagyis keleti törzset antoknak, a nyugat felé eső nagyobbikat szlovéneknek nevezték. A két törzs között a Dnyeszter folyam volt a határ. Az antok elnevezést azonban a 68. századra kizárólag a történetírók használták, és ez valószínűleg egyszerűen ragadványnév volt, amellyel idegenek ruházták fel ezt a törzset, mert később teljesen kiveszett a használatból. Annál erősebben tartotta magát a szlovén név, amellyel még a 12. században is nevezték az Ilmeny-tó körül lakó szlávokat, és amelyet kezdetben a Balkán-félszigeti szláv népek is használtak.

Oroszok szerkesztés

Az oroszok a 8. században telepedtek le a mai területen. A varégok által 892-ben alapított Kijevi Rusz nyomán létrejött az orosz Kijevi Nagyfejedelemség. Nagyhatalmi szerepük a 18. században alakult ki.

Ukránok szerkesztés

Az oroszokkal és belaruszokkal közös őseiktől a 1415. században különültek el, nemzetté alakulásuk a 1719. században ment végbe.

Fehéroroszok szerkesztés

Egy időben váltak el a közös őseiktől, mint az oroszok és az ukránok. A belarusz nyelv őse a rutén nyelv volt. A belarusz nemzetállam az első világháború után alakult ki.

Ruszinok szerkesztés

A ruszinok elsősorban Kárpátalján és a szomszédos területeken, Kelet-Szlovákiában, Délkelet-Lengyelországban és Észak-Romániában élnek, innen települtek szórványaik a 18. században a Délvidékre. Vajdaságban és Nyugat-Romániában egy-egy településen ma is többséget vagy jelentős kisebbséget alkotnak (bácskai, illetve szerémségi ruszinok). A 19. században tömegesen vándoroltak ki az Egyesült Államokba és Kanadába. Ukrajnában lélekszámuk egymillió fő körül van.

Kihalt szláv népek szerkesztés

Narentinok szerkesztés

A Dalmácia és Zahumlje közti Paganiában letelepedett szláv törzs, a narentinok felelevenítették az illír kalózkodás hagyományát. Egy idő után az Adriai-tengeren senki nem hajózhatott biztonságban. 642-ben lerohanták Dél-Itáliát és megtámadták a beneventói Sipontét. A narentin kalózok főképp akkor bátorodtak fel, amikor a velencei flotta éppen nem tartózkodott az Adrián, például amikor a velenceiek 827-ben Szicíliába indítottak hadjáratot. Amint a velencei flotta visszatért, a narentinok ideiglenesen megjuhászodtak, szerződést írtak alá Velencével és pogány vezetőjük kikeresztelkedett. 834-ben vagy 835-ben azonban megszegték a szerződést és újra fosztogatni kezdték a Beneventóból visszatérő velencei kereskedőket. Velence büntető akciói 839-ben és 840-ben kudarcot vallottak. Az arabokkal együtt a narentin kalózok egyre gyakrabban támadták meg a velenceieket, sőt 846-ban magára Velencére törtek és kifosztották Caorle lagúnavárosát.

Jegyzetek szerkesztés

  1. Oroszország története. Egyetemi tankönyv. Pannonica Kiadó, 2001. 9. oldal.
  2. Florin Curta: The Making of the Slavs. History and Archaeology of the Lower Danube Region, c. 500–700. Cambridge University Press. Cambridge Studies in Medieval Life and Thought. Fourth Series. Cambridge, 2001. 335–346. o.
  3. Györffy György: "Néppéválás Európában és az Északi Kárpátokban", Kortárs XXVI. 2., 1982., 300. old.
  4. Miroslav Kusý: "A szlovák jelenség", A szlovákkérdés a XX. században, Kalligram, Pozsony, 1996, 496. old.
  5. Regionális nyelvvé nyilvánítanák a sziléziait Lengyelországban
  6. A Balkán rövid története a középkorban

Kapcsolódó szócikkek szerkesztés