Főmenü megnyitása

Gabriela Mistral

chilei költőnő és diplomata

Gabriela Mistral, született Lucila Godoy Alcayaga (Vicuña, Chile, 1889. április 7. – Hempstead, New York, 1957. január 10.) chilei költőnő és diplomata. Az első latin-amerikai szerző, akit 1945-ben lírájának magasröptű gondolatiságáért és érzelmi mélységéért irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. Érzelemgazdag költészetének tárgya a szerelem, az anyai szeretet, valamint az együttérzés minden elesettel.

Gabriela Mistral
Gabriela Mistral-01.jpg
Élete
Születési név Lucila de María Godoy Alcayaga
Született 1889. április 7.
Vicuña, Chile
Elhunyt 1957. január 10. (67 évesen)
Hempstead, New York
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok) vers
Kitüntetései
Gabriela Mistral aláírása
Gabriela Mistral aláírása
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Gabriela Mistral témájú médiaállományokat.

Tartalomjegyzék

ÉletpályájaSzerkesztés

Gyermekkora és fiatal éveiSzerkesztés

 
Kerámia-falkép Gabriela Mistral költőnő tiszteletére, készítette: Fernando Daza, 1971

Lucila Godoy Alcayaga néven született Chilében, az Andokban található egyik apró faluban. Családja baszk-indián származású volt, édesapja tanárként dolgozott, de korán, Gabriela hároméves korában elhagyta a családot. Verseiben, amelynek gyakori témája az anyaság és az anyaszeretet, nem szerepel apakép. Nagy hatással volt rá a nála sokkal idősebb féltestvére, aki tanítóként dolgozott. Gabriela is ezt a pályát választotta és már 16 évesen el kezdett dolgozni kisegítő tanárként, hogy anyagilag támogassa családját. Nem sokkal később elkezdett verseket írni; első költeménye (En la siesta de Graciela) és szerzeményei 1905-ben a La Voz de Elqui és a Diario Radical de Coquimbo című lapokban jelentek meg.

A költőnőSzerkesztés

Írói álnevét – Gabriela Mistral – két példaképe, a francia költő Frédéric Mistral és az olasz író Gabriele d'Annunzio nevéből hozta létre, bár ő azt hangoztatta, hogy az álnév Gábriel arkangyal és a földközi-tengeri szél, a misztrál nevéből adódott.

1909-ben szerelme, Romelio Ureta öngyilkos lett, miután kiderült, hogy részt vett egy sikkasztásos bűncselekményben. Gabriela ezt a szomorú eseményt írásaiban próbálta feldolgozni: 1914-ben a Sonetos de la muerte című művével a Juegos Florales nevű irodalmi versenyen a legjobbaknak járó chilei irodalmi díjjal tüntették ki, amivel egész Latin-Amerikában ismertté vált.

Gabriela Mistral 1906 és 1922 között tanítóként dolgozott számos helyen (La Serena, Barrancas, Traiguén, Antofagasta, Los Andes, Punta Arenas, Temuco, Santiago). 1921-ben az egyik legrangosabb iskola igazgatója lett Santiago de Chilében. 1922-ben megjelent második verseskötete, a Desolación, amit a nemzetközi publikum is lelkesen fogadott. Mint minden írása, ez is a szerelemről, a halálról és a reményről szól.

1922 és 1934 között Gabriela Mistral nagyrészt külföldön élt. A mexikói kultúrminisztérium Mexikóba hívta, hogy segítsen az iskolareformok végrehajtásában. Azután az Amerikai Egyesült Államokba, majd Európába ment. 1930-ban vendégprofesszori címet kapott a New York-i Barnad Colleg-ban és a Vassar College-ban Poughkeepsie-ban, spanyol irodalmat tanított a Columbia University, a Middlebury College intézményekben és a Puerto Ricói Egyetemen. Munkája mellett politikai, szocioökonómiai és kulturális témájú cikkeket írt az El Mercurio lapnak.

2006-ban az állam tulajdonába került levelezéséből kitűnik, hogy szoros érzelmi kapcsolatot ápolt asszisztensével, az amerikai Doris Danával 1946-os New York-i megismerkedésüktől haláláig. Az írónő leszbikus kapcsolatának megismerését ugyanakkor nem könnyen fogadják el egyelőre hazájában.[1]

A diplomataSzerkesztés

Én nem vagyok egyedül

Puszta az éj, árvasága

vízre, hegyre ráterül.

De én, aki elringatlak,

én nem vagyok egyedül!

Az égbolt is olyan árva:

a hold tengerhabba dűl.

De én, aki átkarollak,

én nem vagyok egyedül!

A világ is olyan árva:

tespedt testen bánat ül.

De én, aki megölellek,

én nem vagyok egyedül!"

(Ford.: Jánosházy György)

1933-tól chilei diplomáciai szolgálatot teljesített és a madridi konzulátust vezette. A következő években Chilét képviselte Brazíliában, Spanyolországban, Portugáliában és az Egyesült Államokban. 1938-ban megjelent Tala című verseskötete, amelyben élete legfontosabb személyének, elhunyt édesanyjának állít emléket.

A második világháború idején Brazíliában tartózkodott, ahol megismerkedett a Lotte és Stefan Zweig házaspárral, akikkel később szoros barátságot kötött. Utolsó éveiben egészségi állapota (hasnyálmirigyrákban szenvedett) a nyilvánosságból való visszavonulásra kényszerítette Mistralt. 1954-ben még egyszer visszatért Chilébe, ahol lelkes fogadtatásban volt része.

Irodalmi Nobel-díjSzerkesztés

1945-ben Gabriela Mistralt jutalmazták az irodalmi Nobel-díjjal.[2] A Svéd Akadémia tulajdonképpen Paul Valérynek szánta a díjat, aki sajnálatos módon a díjátadás előtt elhunyt. Ez úgy hangzik, mintha Gabriela Mistral csak a második választás lett volna. De ez nem így van: Gabriela Mistral neve 1940-től többször felmerült a Nobel-díj osztók körében. Mivel Mistral spanyolul írta műveit, sok irodalombarátnak és verskedvelőnek nem volt lehetősége arra, hogy megismerje őt és szerzeményeit (Latin-Amerikában már 1914-ben híressé vált a Sonetos de la muerte című művével, amiért első díjat kapott), a fordításokra pedig várni kellett; talán ezért került ilyen későn a díjra jelöltek sorába.

MűveiSzerkesztés

Műveiben, csakúgy mint hétköznapi életében is, az elnyomottakért küzdött, fellépett a nők, az indiánok, a gyermekek érdekében. Szerzeményeit mély szomorúság szövi át. Bár ő soha nem ment férjhez, sok versében megjelenik az anyaság utáni vágy. 1933-ban adoptálta egy testileg fogyatékos unokaöccsét (Juan Miguel), akit saját fiaként nevelt.

Hívő katolikus volt ugyan, de nem az a konzervatív abszolút keresztény, akit Pinochet idején a chilei irodalomkritikusok csinálni szerettek volna belőle. Szimpatizált a Szent Ferenc renddel és annak szabályaival, de soha nem tudta rávenni magát, hogy ő maga is belépjen egy rendbe. Tisztelte Latin-Amerika szabadságharcosait, különösen José Martít (Kuba) és Sandinot (Nicaragua).

India is befolyásolta Mistral alkotásait: Rabindranáth Tagore és Sri Aurobindo nagy hatással voltak rá (1950-ben Pearl S. Buckkal együtt Sri Aurobindot javasolták az irodalmi Nobel-díjra.

Az első verseskötet: DesolaciónSzerkesztés

Első verseskötetében (1922) a szerelmi bánat és a halállal való találkozás témája uralkodik. Elárult szerelemről és a vigasztalanságról, lelki sivárságról ír, amit az élettel és a természettel állít szembe. 1924-ben jelent meg a Ternura című kötete, ami gyerektörténeteket, didaktikus verseket és bölcsődalokat tartalmaz. A dalok még napjainkban is nagyon népszerűek.

A halálé az utolsó szóSzerkesztés

Utolsó verseskötete Lagar címmel 1954-ben jelent meg. Ennek a kötetnek a megjelenését is megelőzte egy személyes tragédia: a költőnő örökbe fogadott unokaöccse szerelmi bánat miatt öngyilkos lett. Egy évvel korábban Stefan Zweig és felesége - akikkel szoros barátságban volt - is az önkéntes halált választották.

Verseskötetei, szerzeményeiSzerkesztés

  • 1914 – Sonetos de la Muerte
  • 1922 – Desolación
  • 1923 – Lecturas para mujeres
  • 1924 – Ternura
  • 1934 – Nubes blancas y breve descripción de Chile
  • 1938 – Tala
  • 1938 – Todas íbamos a ser reinas
  • 1941 – Antología
  • 1954 – Lagar
  • 1957 – Recados, contando a Chile
  • Poema de Chile (1967, posztum kiadás)

Magyarul antológiákban jelentek meg művei: Dél keresztje. Latin-amerikai költők versei (1957); Hesperidák kertje (1971); Hová mégy a nyárban? (1979); Járom és csillag. Latin-amerikai költők antológiája (1984); 12 spanyol és latin-amerikai költő (1995).

Gabriela Mistral-díjSzerkesztés

Tiszteletére 1979-ben az Amerikai Államok Szervezete létrehozta a Gabriela Mistral kulturális díjat (Premio Interamericano de Cultura "Gabriela Mistral" vagy Gabriela Mistral Inter-American Prize for Culture). A díjat többek között megkapta Eladio Dieste uruguayi építész (1990),[3] Camargo Guarnieri brazil zeneszerző (1992),[4] Isabel Allende chilei írónő (1994) és Antonio Cisneros perui költő (2000).[5]

JegyzetekSzerkesztés

Külső hivatkozásokSzerkesztés