Főmenü megnyitása

Gian Galeazzo Ciano, Cortellazzo és Buccari 2. grófja (Livorno, 1903. március 18.Verona, 1944. január 11.) olasz fasiszta politikus, külügyminiszter, Benito Mussolini veje, akit végül az apósa elleni puccsban való részvételéért végeztek ki.

Galeazzo Ciano
Galeazzo Ciano01.jpg
Született Gian Galeazzo Ciano
1903. március 18.[1][2][3][4]
Livorno[5][6]
Elhunyt 1944. január 11. (40 évesen)[6][1][2][3][4]
Verona[7][6]
Állampolgársága
Házastársa Edda Mussolini (1930–1944)
SzüleiCostanzo Ciano
Foglalkozása
Tisztség
  • Undersecretary of State of the Council of Ministers of the Kingdom of Italy (1934. szeptember 6. – 1935. június 26.)
  • minister of Popular Culture of the Kingdom of Italy (1935. június 26. – 1936. június 11.)
  • minister of Foreign Affairs of the Kingdom of Italy (1936. június 11. – 1943. február 6.)
Kitüntetései
  • Fehér Sas-rend
  • Szent Sír Lovagrend nagykeresztje
  • Order of the Most Holy Annunciation
  • Knight Grand Cross of the Order of Saints Maurice and Lazarus
  • knight grand cross of the order of the crown of italy
  • Silver Medal of Military Valour
  • Order of the German Eagle
  • Order of the Golden Spur
  • Knight Grand Cross of the Order of Saint Stephen of Hungary
  • Knight Grand Cross of the Order of Pius IX‎
  • Máltai lovagrend
  • knight of the Order of Saints Maurice and Lazarus
  • Katolikus Izabella-rend nagykeresztje aranylánccal (1938)[8]
Halál okagolyó általi halál

Galeazzo Ciano aláírása
Galeazzo Ciano aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Galeazzo Ciano témájú médiaállományokat.

Tartalomjegyzék

Ifjúsága, tanulmányaiSzerkesztés

Apja, Constanzo Ciano első világháborús tengerésztiszt és a fasiszta mozgalom egyik magas rangú, alapító tagja, később kereskedelmi és postaügyi miniszter és a képviselőház elnöke lett. Galeazzo jogi és diplomáciai tanulmányokat folytatott, első állomáshelye Rio de Janeiro lett. 1930. április 24-én feleségül vette a diktátor lányát, Edda Mussolinit, akivel Sanghajba utazott konzulként. Három gyermekük született, Fabrizio (1931), Raimonda (1933) és Marzio (1937).

Egy fényes karrier kezdeteSzerkesztés

1935-ben tért haza, és apósa megtette sajtó- és propagandaügyi miniszternek. Ezt követően részt vett az abesszíniai háború hadműveleteiben, és mint bombázópilóta tüntette ki magát. 1936-ban a Duce a washingtoni nagykövetségre áthelyezett Fulvio Suvich külügyi államtitkár helyére nevezte ki külügyminiszternek, mivel Ciano militarista szellemisége céljainak sokkal megfelelőbb volt.

Az ifjú, sármos Ciano elnyerte a trónörökös, a későbbi II. Umbertó és neje, a belga Maria José bizalmát, és ő lépett elő a legfőbb informális kapcsolattá köztük és a fasiszták között. A mindkét fél szemében gyümölcsözőnek tekintett kapcsolatot maga III. Viktor Emánuel is erősíteni kívánta Mussolini potenciális örökösével, így az egyik legmagasabb kitüntetéssel, a Collare della Santissima Annunziatával ruházta fel.

NémetellenességSzerkesztés

Ciano a berlini olasz nagykövet, Bernardo Attolico és a királyi ház támogatásával azon munkálkodott, hogy minél távolabb tartsa Olaszországot a náci Németországtól. Ez sokáig sikerült is. Amikor a nemzetközi elszigeteltséget végül a Hitler felé történő közeledéssel megtörni kívánó diktátor 1936-tól Berlin–Róma tengelyről beszélt, majd 1939 májusában megszületett az Acélpaktum, Ciano mind többször konfrontálódott vele.

Az 1939 áprilisában ellenállás nélkül megszállt Albánia élére Jacomoni di San Savino altábornagyot nevezték ki. Ez a cím azonban névleges volt, a tényleges főhatalmat Ciano gyakorolta már-már alkirály módjára viselkedve. Azzal hitegette az albánokat, hogy szabadságot ad nekik, és egyesíti őket határon túli testvéreikkel, miközben igyekezett fasizálni őket.

A második világháborúbanSzerkesztés

A második világháború kitörésével Ciano pozíciója mind gyengébbé vált, Hitler állítólag személyesen figyelmeztette Mussolinit, hogy „áruló van a családjában”. A Duce egy a fasiszta párton belüli szervezkedés megakadályozása céljából Cianót leváltotta külügyminiszteri posztjáról és a vatikáni olasz nagykövetség élére nevezte ki, ekkor épültek ki kiváló kapcsolatai a később VI. Pál néven pápává választott Montini bíborossal.

A háború folyamán támogatta a Görögország elleni, katasztrofális vereséggel végződő hadjáratot.

BukásaSzerkesztés

A Fasiszta Nagytanács nevezetes 1943. július 25-i ülésén Ciano is Mussolini ellen szavazott, bár miután az Otto Skorzeny vezette különleges kommandó kiszabadította apósát, követte őt Salòba, az Olasz Szociális Köztársaság elnevezésű bábállam fővárosába. Edda a Vatikánon keresztül megpróbálta megszervezni a családja elmenekülését, mindhiába. Végül a német titkosszolgálat csalta tőrbe Cianóékat, amikor felkínálták nekik, hogy Spanyolországba menekülhessenek.

A volt külügyminisztert Veronába szállították október 18-án, és bebörtönözték a Nagytanács többi, Mussolini ellen szavazó tagjával együtt. A hazaárulónak kikiáltott Ciano és négy társa, köztük a fasiszta párt egyik alapítójának számító Emilio de Bono marsall ügyét nyilvános perben tárgyalták 1944. január 8-án és 9-én. Halálra ítélték és két nap múlva sortűzzel kivégezték őket. Számos vita folyt arról, hogy Mussolini nem akarta vagy nem tudta megvédeni rokonát, akit sokáig örököseként emlegettek. Edda mentőautókkal végrehajtott kísérlete szeretett férje kiszabadítására nem járt sikerrel.

A naplóSzerkesztés

Férjének kivégzése után Galeazzo Ciano özvegye parasztasszonynak álcázva Svájcban keresett menedéket, ahol egy zárdában rejtőzött el férje 1939-1943 között vezetett politikai naplóját őrizve. Rejtekhelyéről először Paul Ghali, a Chicago Daily News tudósítója értesült, és ő intézkedett a napló kiadásáról is. A kiadott Eddát és gyermekeit a szövetségesek egy évig Lipariban őrizték.

EmlékezeteSzerkesztés

JegyzetekSzerkesztés

  1. a b BnF források (francia nyelven). (Hozzáférés: 2015. október 10.)
  2. a b SNAC (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  3. a b Find A Grave (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  4. a b Encyclopædia Britannica (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  5. Integrált katalógustár. (Hozzáférés: 2014. december 11.)
  6. a b c Nagy szovjet enciklopédia (1969–1978), Чиано Галеаццо, 2015. szeptember 28.
  7. Integrált katalógustár. (Hozzáférés: 2014. december 31.)
  8. DECRETO concediendo el título de Caballero y el Collar de la Orden de Isabel la Católica a S. E. el Conde Galeazzo Ciano di Cortelazzo, 1938. július 18.

ForrásokSzerkesztés