Illésházy István (politikus)

Gróf illésházi Illésházy (XI.) István (Pozsony, 1762. április 30. – Baden bei Wien, Ausztria, 1838. július 30.) főúr, politikus, katonatiszt. A Napóleon elleni nemesi felkelés ezredese, majd örökös főispán, az 1800-as évek elejétől a reformellenzékkel rokonszenvező politikus volt. 1830-tól a Magyar Tudós Társaság igazgató tagja. A nagybirtokos főúri Illésházy család utolsó sarja.

Illésházy István
Született	1762. április 30. Pozsony
Elhunyt	1838. július 30. (76 évesen) Baden bei Wien
Állampolgársága	magyar
Foglalkozása	katonatiszt politikus
Tisztsége	magyar országgyűlési követ (1790–1791) főispán (1800. február 28. – 1838. július 30., Liptó vármegye) főispán (1800. február 28. – 1838. július 30., Trencsén vármegye) a magyar főrendiház tagja (1802–1802) a magyar főrendiház tagja (1805–1805) a magyar főrendiház tagja (1807–1807) a magyar főrendiház tagja (1808–1808) a magyar főrendiház tagja (1811–1812) a magyar főrendiház tagja (1825–1827) a magyar főrendiház tagja (1830–1830) a magyar főrendiház tagja (1832–1836)
A Wikimédia Commons tartalmaz Illésházy István témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Élete

Illésházy János gróf és Batthyány Szidónia grófnő elsőszülött fiúgyermeke volt. Középiskolai tanulmányait 1771-től Nagyszombatban végezte, majd a budai egyetemen bölcseletet, Egerben pedig jogot hallgatott. A királyi Kúriánál végezte a kiszabott törvénygyakorlatot, amikor 1784-ben polgári biztosként – Jankovich János tábornok oldalán – részt vett az erdélyi román parasztfelkelés leverésében. 1790-ben Trencsén vármegye követe volt az országgyűlésen, 1792-ben császári és királyi kamarási címet kapott. 1797-ben a Napóleon elleni nemesi felkelésben (inszurrekció) a Liptó és Trencsén vármegyei inszurgensek ezredeseként szolgált.

Apja halálával, 1800-tól Liptó és Trencsén vármegyék örökös főispáni tisztségét töltötte be, s ekként 1802-től országgyűlési követ, a főtábla egyik első szónoka volt. Az országgyűléseken támogatta a reformkort megelőlegező ellenzék elképzeléseit és törekvéseit. 1808-ban szolgálatai elismeréseként a császár az Aranygyapjas rendet adományozta neki, de végül 1822-ben az abszolutista rendszer elleni tiltakozásul lemondott örökös főispáni hivataláról, s birtokaira vonult vissza. Liberális nagybirtokos hírében állt, a szolgálatában vagy hűbéri függésében lévők életszínvonalát erőn felül igyekezett javítani, Érd számára például kiharcolta a gazdasági fellendüléssel járó országos vásártartási jogot. Jótékonykodásai és időnként meggondolatlan pénzügyi döntései végül anyagi nehézségek elé állították, ezért 1826-ban trencséni birtokait eladta, és Pozsonyba költözött. 1825-től haláláig királyi étekfogómester (asztalnok) volt. Részt vett a Magyar Tudós Társaság szervezése és megalapítása körüli munkában, s 1830-ban a társaság igazgató tagja lett.

Elhatalmasodó betegségei és gyomorrákja miatt gyakran látogatott gyógyfürdőket, egy Baden bei Wien-i gyógykezelése alkalmával halt meg, 1838-ban. 1786-ban kötött házasságot Barkóczy Terézia grófnővel, de frigyük gyermektelen maradt, így halálával az Illésházy család kihalt. Nagy értékű kézirat- és könyvgyűjteménye a Magyar Nemzeti Múzeum birtokába került, megmaradt birtokai pedig különböző nemesi családokra – a Batthyányakra, az Esterházyakra és a Sina bankárcsaládra – szálltak.

Források

• Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái V. (Iczés–Kempner). Budapest: Hornyánszky. 1897.  
• Magyar nagylexikon IX. (Gyer–Iq). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 1999. 791. o. ISBN 963-9257-00-1  
• Új magyar életrajzi lexikon III. (H–K). Főszerk. Markó László. Budapest: Magyar Könyvklub. 2002. 451. o. ISBN 963-547-414-8