Letizia Ramolino

korzikai nemesasszony

Maria-Letizia Buonaparte/Bonaparte (született Ramolino/Romolini; Ajaccio, Korzika, Genovai Köztársaság, 1750. (vagy 1749.) augusztus 24Róma, Pápai állam, 1836. február 2.), leggyakrabban: Letizia Bonaparte, korzikai nemesasszony, I. Napóleon francia császár édesanyja. A Francia Birodalom kikiáltása után „Madame Mère”-ként vált ismertté.

Letizia Bonaparte
Letizia Bonaparte portréja a francia festő, Robert Lefévre festményén.
Letizia Bonaparte portréja a francia festő, Robert Lefévre festményén.
Született Maria-Letizia Ramolini
1750. augusztus 24.[1][2][3]
Ajaccio
Elhunyt 1836. február 2. (85 évesen)[1][2][3]
Róma
Állampolgársága
Házastársa Carlo Buonaparte (1764. június 2. – 1785. február 24.)[5][6]
Gyermekei
SzüleiAngela Maria Pietra-Santa
Gian Girolamo Ramolino
Foglalkozása arisztokrata
Sírhelye Chapelle Impériale
A Wikimédia Commons tartalmaz Letizia Bonaparte témájú médiaállományokat.
SablonWikidataSegítség

Származása, gyermekkora szerkesztés

Maria-Letizia Ramolino Ajaccióban, Korzika szigetén született, amely ebben az időben a Genovai Köztársasághoz tartozott, 1750. (vagy 1749.) augusztus 24-én. Apja, Giovanni Geronimo Ramolino katonatisztként szolgált, és az ajacciói helyőrséget vezényelte.[7] Anyját Angela Maria Pietra-Santának hívták.

A Ramolino család Lombardiából származott, és nemesi ranggal rendelkezett.[8]

Letizia hat éves volt, amikor apja meghalt. 1757-ben anyja feleségül ment Franz Fesch-hez, egy svájci származású tiszthez, aki a genovai haditengerészetnél szolgált. Ebből a házasságból két gyermek született, köztük a későbbi Joseph Fesch bíboros.[7]

Letiziát otthon tanították, és kizárólag a ház körüli munkákban szerzett jártasságot, ahogyan a legtöbb korzikai nő ebben az időben.[7]

Házassága és gyermekei szerkesztés

1764. június 2-án, 14 évesen Letizia férjhez ment egy tizennyolc éves joghallgatóhoz, Carlo Buonapartéhoz, aki egy toszkán nemesi családból származott, amely a XVI. század óta élt Korzikán.[7] A házaspárnak tizenhárom gyermeke született, akik közül nyolcan élték meg a felnőttkort.[7]

Első két gyermekük, egy Napoleone nevű fiú és egy Maria-Anna nevű lány csecsemőként meghalt. Ezután Carlo két évre Rómába költözött, majd visszatérve, csatlakozott Pasquale Paolihoz, egy republikánus vezéralakhoz, a titkáraként.[9] 1768. július 7-én született meg Giuseppe nevű fiuk, aki később Joseph néven vált ismertté.

1768-ban, miután Genova átadta Korzika szigetét Franciaországnak, Carlo és Letizia csatlakoztak a Paoli által vezetett gerillamozgalomhoz, és a hegyekbe menekültek, ahonnan a franciák ellen harcoltak.[7] Az ismét várandós, mindössze tizenkilenc éves Letizia maga is részt vett a harcokban. Miután a forradalom 1769. májusában elbukott, a házaspár visszatért Ajaccióba. 1769. augusztus 15-én, Mária mennybevételének ünnepén Letizia éppen misét hallgatott az ajacciói katedrálisban, amikor megindult a szülés. Otthonában egy fiút szült, aki – egy, az előző évben elhunyt nagybácsi után – a Napoleone nevet kapta.[7] Mivel Letiziának nehezére esett a szoptatás, egy szoptatósdajkára, Camilla Llatira bízta a fiát.[10]

A Buonaparte házaspár összebarátkozott a sziget új katonai kormányzójával, Charles Renével, Marbeuf grófjával és Bertrand de Boucheporn intendánssal. 1777-ben Marbeuf támogatásával Carlót választották meg Korzika versailles-ba delegált képviselőjének.[7]

1778-ban Carlo Franciaországba vitte Josephet és Napóleont, hogy a Collège d’Autun-ben folytassák tanulmányaikat. 1779-ben, talán a kormányzóval való barátságának eredményeképpen, Carlo számára nemesi bizonyítványt állítottak ki, így a kilenc éves Napóleont ösztöndíjjal felvették a brienne-i kadétiskolába.[11]

Mindeközben Letizia Ajaccióban maradt, és hat további gyermeke született: Luciano (később Lucien) 1775-ben, Maria-Anna (később Élisa) 1777-ben, Luigi (később Louis) 1778-ban, Maria-Paola (később Pauline) 1780-ban, Maria-Annunziata (később Caroline) 1782-ben és Girolamo (később Jérôme) 1784-ben.[7] A háztartást is ő vezette ajacciói házukban, a Casa Buonapartéban, egyetlen szolgáló, egy Mammuccia Caterina nevű asszony segítségével, aki a gyermekeknek viselte gondját.[12]

1784-1804 szerkesztés

1784-ben Letizia elérte, hogy meglátogathassa Napóleont Brienne-ben, habár a kadétiskola szabályai szerint a tanulók hat évig nem hagyhatták el annak területét, és a látogatásokat szigorúan korlátozták.[9]

1785. február 24-én Carlo Buonaparte gyomorrákban meghalt, és a harmincöt éves Letizia özvegyen maradt nyolc gyermekkel. miután befejezte tanulmányait Autun-ben, Joseph hazatért, hogy betöltse családfői szerepét a család legidősebb fiaként. A család anyagi helyzete egyre romlott, négy kiskorú gyermekről kellett gondoskodni és fizetni a fiúk tandíját. Az egyetlen, aki pénzt keresett, Napóleon volt, aki hadnagyként szolgált a francia királyi hadseregben, és így lassan ő lépett elő családfővé.[7]

1789 szeptemberében Napóleon hazatért Franciaországból, és Joseph-fel együtt a korzikai politikai élet aktív szereplőjévé vált. [7] 1793-ban, miután Napóleon Paoli ellen fordult, Letizia és gyermekei elmenekültek Korzikáról,[7] és a franciaországi Toulonban telepedtek le. Mivel éppen ekkor tetőzött a jakobinus terror, származásukat rejtve varrónőkként szerepeltek a Napóleontól kapott útleveleken. Amikor a brit flotta elfoglalta Toulon kikötőjét, a család tovább költözött Marseilles-be. Mivel továbbra is Napóleon tiszti fizetése volt egyetlen bevételi forrásuk, a lényegében nincstelen Letiziának egy népkonyháról kellett ételt szereznie.[7] 1794. tavaszán, miután Napóleon megnyerte első fontosabb csatáját Toulon ostrománál, dandártábornokká léptették elő, és megemelt fizetéséből az antibes-i Château Saléba költöztette családját.[7]

1796. március 9-én Napóleon feleségül vette Joséphine de Beauharnais-t, anélkül, hogy előbb anyjával beszélt volna a házasságról. Letizia ellenezte a kapcsolatot.[13] Amikor Joseph 1796. május 14-én nagykövet lett a római udvarban, Letizia vele tartott Olaszországba.[14] 1797. június 1-jén, Napóleon diadalmas első itáliai hadjáratát követően Letizia meglátogatta fiát Milánóban Caroline-nal és Jérôme-mal együtt. Innen visszatért Ajaccióba, a Casa Buonapartéba,[8] amelyet erre az alkalomra felújítottak. A sziget prefektusa parancsot kapott, hogy ne tegyen kinevezéseket Letizia vagy féltestvére, Joseph Fesch engedélye nélkül.

Miután Napóleon brumaire 18-án átvette a hatalmat lett, Letizia Párizsba költözött, ahol viszonylag egyszerű életet élt havi 25 000 frank nyugdíjából.[9] 1799. november 10-én éppen színházban volt a leányaival, amikor az előadást megszakítva bejelentették, hogy éppen megakadályoztak egy merényletet Napóleon ellen. Letizia híresen megőrizte nyugalmát, és csak az előadás végén hagyta el a színházat.[15]

Amikor Lucien Napóleon akarata ellenére feleségül vette a Madame Jouberthon-ként ismert Alexandrine de Bleschamp-t, a fivérek kapcsolata megromlott. Letizia Lucient támogatta, és vele, valamint féltestvérével, Fesch bíborossal együtt Rómába költözött leányához, Pauline-hoz, aki Borghese herceg feleségeként élt ott.[16]

A császár édesanyja szerkesztés

 
Madame Mère, 1811.

Miután Napóleon császár lett, testvéreinek a császári fenség (altesse impériale) címet adta (kivéve Lucient és Jérôme-ot).[9] 1804 júliusában Fesch bíboros levelet írt Napóleonnak, azt javasolva, hogy adjon valamilyen címet Letiziának is. Egy császár rendelet a Madame (szó szerint: asszonyom) címet adta neki, de mivel ezt a megszólítást korábban a francia király lányai felé használták, ezt kiegészítették az „őfelsége, a császár édesanyja” hozzáadásával. Kortársai „Madame Mère”-ként (Madame Anya) utaltak rá.[8]

1804. december 2-án Letizia nem vett részt Napóleon koronázásán. Amikor gratuláltak neki fia sikeréért, így felelt: „Pourvu que ça dure !” (Reménykedjünk, hogy tartós lesz!).[9]

1804. december 19-én Letizia Rómából Párizsba költözött, és a Lucientől vásárolt Hôtel_de_Brienne-ben lakott, a Saint-Dominique utca 92. szám alatt. A császár 500 000 frankos évi apanázst biztosított neki.[17] Letizia nem vett részt a császári udvar életében. 1805 és 1813 között Pont-sur-Seine-i kastélyban élt, amelyet Napóleon ajándékozott neki.

1814-ben Napóleonnal tartott Elba szigetére, száműzetésbe, leányával, Pauline-nal együtt.[9] 1815 februárjában követte Napóleont Párizsba a száznapos uralom idejére. Anya és fia 1815. június 29-én találkoztak utoljára a Malmaison kastélyban.

Öregkora és halála szerkesztés

Miután elbúcsúzott Napóleontól, Letizia Rómába utazott, hogy VII. Piusz pápa védelme alá helyezze magát. Megvásárolta a Rinuccini-palotát a piazza Venezia és a Via del Corso sarkán, és átnevezte Bonaparte-palotának (ma Misciatelli-palota). Itt élt fiával, Joseph-fel és a féltestvérével.[18] Magányosan élt, és kevés látogatót fogadott. Vagyona, amely ékszerei eladásából és befektetésekből származott, kényelmes életet biztosított neki.

Letizia Bonaparte 1836-ban hunyt el, nyolcvanöt éves korában. Halála idejére már majdnem vak volt, és tizenöt évvel élte túl Napóleont. 1851-ben testét átszállították a Császári Kápolnába, amelyet erre a célra építettek Ajaccióban. 1951-ben áthelyezték mellé férje, Carlo Buonaparte földi maradványait is.

Gyermekei szerkesztés

Letizia 1768 és 1784 között tizenhárom gyermeknek adott életet. Öt közülük gyermekkorban meghalt: ketten születésükkor, hárman csecsemőkorban. Nyolc gyermek érte meg a felnőttkort.[7]

Jegyzetek szerkesztés

  1. a b SNAC (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  2. a b Encyclopædia Britannica (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  3. a b Genealogics (angol nyelven), 2003
  4. LIBRIS, 2012. november 12. (Hozzáférés: 2018. augusztus 24.)
  5. Kindred Britain
  6. p11238.htm#i112374, 2020. augusztus 7.
  7. a b c d e f g h i j k l m n o Frank McLynn: Napoleon: A Biography. 2011–04–01. ISBN 978-1-62872-025-9 Hozzáférés: 2021. július 20.  
  8. a b c Patrick de CAROLIS: Letizia R. Bonaparte, la mère de toutes les douleurs. 2014–11–13. ISBN 978-2-259-22968-5 Hozzáférés: 2021. július 20.  
  9. a b c d e f Philip G. Dwyer: Napoleon and Europe. 2014–07–22. ISBN 978-1-317-88271-8 Hozzáférés: 2021. július 20.  
  10. June K. Burton – June K. Burton: Napoleon and the Woman Question: Discourses of the Other Sex in French Education, Medicine, and Medical Law 1799-1815. 2007. ISBN 978-0-89672-559-1 Hozzáférés: 2021. július 20.  
  11. Frédéric Masson: Napoléon dans sa jeunesse: 1769-1793. 2016–12–16. ISBN 978-2-346-10671-4 Hozzáférés: 2021. július 20.  
  12. Hugh Noel Williams: Revival: The Women Bonapartes vol. II (1908): The Mother and Three Sisters of Napoleon I. 2018–12–20. ISBN 978-1-351-34245-2 Hozzáférés: 2021. július 20.  
  13. Christopher Hibbert: Napoleon: His Wives and Women. 2002. ISBN 978-0-00-257092-3 Hozzáférés: 2021. július 20.  
  14. Laure Junot Abrantès (duchesse d'): Memoirs of Celebrated Women of All Countries. 1834. Hozzáférés: 2021. július 20.  
  15. Euloge Boissonnade: 18 Brumaire an VIII: Le coup d'Etat de Napoléon Bonaparte. ISBN 978-2-37324-008-5 Hozzáférés: 2021. július 20.  
  16. Avner Falk: Napoleon Against Himself: A Psychobiography. 2015–08–01. ISBN 978-1-939578-72-3 Hozzáférés: 2021. július 20.  
  17. Andrew Roberts: Napoleon: A Life. 2014–11–04. ISBN 978-0-698-17628-7 Hozzáférés: 2021. július 20.  
  18. Michel Lévy (Hermanos de): Dictionnaire de la conversation et de la lecture: inventaire raisonné des notions générales les plus indispensables a tous. 1852. Hozzáférés: 2021. július 20.