A lodi csata az első koalíciós háború egyik ütközete volt 1796. május 10-én a Bonaparte Napóleon tábornok által vezetett francia sereg és a Karl Sebottendorf tábornok irányítása alatt álló osztrák sereg között. A franciák rohammal átkeltek az Adda-folyó erősen védett hídján, és visszaszorították az osztrákokat. A győzelem eredményeként Lombardia és fővárosa, Milánó francia kézbe került. A csata, annak ellenére, hogy csak kisebb ütközet volt, arra bátorította Napóleont, hogy ne elégedjen meg a beosztott katona szerepével, hanem törjön magasabbra.

Lodi csata
A lodi csata
A lodi csata

Konfliktus Napóleoni háborúk
Időpont 1796. május 10.
Helyszín Itália
Eredmény Francia győzelem
Szemben álló felek
Flag of France.svg FranciaországFlag of the Habsburg Monarchy.svg Habsburg Birodalom
Parancsnokok
Flag of France.svg Bonaparte NapóleonFlag of the Habsburg Monarchy.svg K.F. von Sebottendorf
Szemben álló erők
17 5009500
Veszteségek
c. 400153 halott
1700 fogoly
Térkép
Lodi csata (Észak-Olaszország)
Lodi csata
Lodi csata
Pozíció Észak-Olaszország térképén
é. sz. 45° 20′, k. h. 9° 30′Koordináták: é. sz. 45° 20′, k. h. 9° 30′
A Wikimédia Commons tartalmaz Lodi csata témájú médiaállományokat.

ElőzményekSzerkesztés

1796 tavaszán, miután a francia forradalom leverésére szövetkezett koalícióból Spanyolország, Hollandia és Poroszország kiszállt, Franciaország Ausztria ellen fordult. Bonaparte Napóleon tábornok már hosszabb ideje próbálta meggyőzni a direktóriumot, hogy Itáliában támadják meg az osztrákokat. Február 4-én lemondott az itáliai hadsereg főparancsnoki posztjáról Barthélemy Louis Joseph Schérer, és a tisztséget Bonaparte kapta meg. Ezzel párhuzamosan Párizsban kidolgozták a Bécs elleni támadást, amely három hadsereg felvonulásával számolt. Jean-Baptiste Jourdan 80 ezer emberének a Majna völgyében, Jean Victor Moreau 80 ezer katonájának pedig a Duna völgyében kellett előrenyomulnia. Bonaparte seregének a Pó-síkságon és az Alpokon kellett átvágnia magát.[1]

A tábornok március 26-án érkezett meg Nizzába, és átvette a parancsnoki posztot. A sereg napokon belül elindult Piemont felé a tengerparton. A sereg rossz állapotban volt, és az osztrákok úgy gondolták, hogy még hosszú idő kell ütőképessége megteremtéséhez. Az osztrákokat elsősorban Genova bevétele izgatta, mert így megteremthették volna a közvetlen kapcsolatot John Jervis és Horatio Nelson brit admirálisok flottájával. A francia sereg 18 ezer fős elővédjét André Masséna tábornok vezette, a fő seregtestet Pierre Augereau és Jean Sérurie tábornok irányította.[2]

Az Alpok és az Appeninnek vonalát hetvenezer osztrák és szárd katona őrizte Coni és Genova között. Az osztrák-szárd csapatok megtámadták Masséna Voltriban állomásozó csapatait, és kiszorították őket a városból. Bonaparte dühös volt, mert a fő sereg még nem állt készen a támadásra, viszont meglátta a lehetőséget abban, hogy Johann Peter von Beaulieu tábornok eltávolodott szárd szövetségeseitől és a Eugène-Guillaume d'Argenteau vezette osztrák seregtesttől.[2]

Gyors győzelmekSzerkesztés

Bonaparte 36 ezer katonájával átkelt a Cadibone-hágón és a Bormida-völgyön, és így beékelődött az osztrák-szárd seregbe, kettévágva azt. Április 12-én megverte a d'Argenteau által vezetett hatezer osztrákot a Montenottei csatában. Az osztrák veszteség 2500 fő volt. Másnap Bonaparte a Michelangelo Colli által vezetett szárd sereg ellen fordult, és a Millesimói csatában legyőzte őket. Április 14-én a franciák ismét megverték az osztrákokat a második degói csatában, majd kisebb helyőrséget hagytak a városban.[3]

Április 15-én hajnalban egy 3500 fős osztrák seregtest a horvát parancsnok, Josip Filip Vukasović irányításával megrohanta az alvó franciákat, akik pánikszerűen elmenekültek Degóból. A franciák néhány óra múlva megostromolták a várost, és három visszavert roham után sikerült átkarolniuk a védőket, így Vukasović kénytelen volt visszavonulni Spigno felé. Bonaparte felderítőket küldött ki, akik azzal a hírrel érkeztek vissza, hogy az osztrákok elhagyták Voltrit, és észak, észak-nyugat felé tartanak. Beaulieu fő célja az volt, hogy összegyűjtse az egymástól elszakadt csapatokat, és új védvonalat építsen ki.[2]

Az osztrák és a szárd sereg elszakadt egymástól, és Bonaparte úgy döntött, hogy Michelangelo Colli ellen vonul. Colli, miután értesült Vukasović degói vereségéről, 13 ezer katonával új állásokba vonult. A szárdok harci kedvére rossz hatással volt az osztrák vereség és visszavonulás, és sokan dezertáltak. Bonaparte április 21-én érte utol a szárdokat, és megverte őket a Mondovì ütközetben. A szárdok hat nappal később fegyverszünetet kértek Cherascónál, és megnyílt az út Piemont felé.[3]

Az ütközetSzerkesztés

Bonaparte május 6-án a Johann Peter von Beaulieu tábornok által irányított osztrák sereg felé indult, amely a északi partján várta. Az osztrákok lerombolták a hidakat, ezért a franciák csónakokat rekviráltak, hogy pontonhidat építsenek. A gránátosok szereztek egy nagy kompot, amellyel átkeltek a folyón. A túlsó oldalt felügyelő magyar huszárok visszavonultak, így a franciáknak sikerült megépíteniük a hidat és kialakítaniuk egy erős hídfőt Piacenza közelében, majd a sereg átkelt a túlsó partra. Napóleon az osztrák balszárnyat akarta megtámadni, de a megfelelő pontonhíd hiányában csak lassan ment az átkelés, és Beaulieu-nek, aki tartott a bekerítéstől, elég ideje maradt kicsúszni a csapdából, és átkelni az Addán, védtelenül hagyva Milánót.[3][4]

Beaulieu utóvédje könnyűlovasokból és gránátosokból állt, parancsnokuk Karl Sebottendorf tábornok volt. Zorlescónál a franciák megtámadták őket, és az osztrákok Lodiba vonultak vissza. Az Adda nyugati partján fekvő várost várárok és négy bástya védte, de Sebottendorf nem akarta megtartani, így amikor a franciák elérték a települést, az utolsó osztrák katonák is átkeltek a hídon a folyó túlsó partjára, ahol erős védelmi pozíciót építettek ki. Napóleon, habár az út szabad volt Milánóba, úgy döntött, hogy elkergeti az osztrákokat a folyótól, mielőtt Beaulieu erősítést kap.[4]

 
Francia tüzérség az Adda partján

Május 10-én délelőtt a franciák két ágyút állítottak fel, amellyel hosszában lőhették a hidat, hogy megakadályozzák a felgyújtását. További 28 ágyút állítottak fel a folyóparton, amelyek az osztrák üteget lőtték. Bonaparte terve az volt, hogy átkarolja az ellenséget, ezért a lovasságot Marc Antoine de Beaumont tábornok vezetésével a folyón felfelé, Mozzanicába küldte, ahol szerinte átkelhettek az Addán. Napóleon ezután várt, hogy a lovasai megtámadják az osztrák jobbszárnyat. Beaumont azonban késett, mert a tervezettnél csak jóval messzebb talált gázlót. Este hat óra körül a tábornok úgy határozott, hogy a gyalogsággal megtámadja a hidat.[4]

Háromezer francia indított szuronyrohamot a hidat védő osztrákok ellen. Az első hulláma főleg savoyaiakból állt, akiket Pierre-Louis Dupas őrnagy vezetett. A támadók nagyjából a híd feléig jutottak, amikor az osztrákok heves tüzelésbe kezdtek, és súlyos veszteséget okoztak a franciáknak. A gyalogság visszafordult. A második hullám André Masséna és Louis-Alexandre Berthier vezetésével elérte a folyó túlsó partját, más francia katonák pedig leugrottak a hídról, és a partra gázoltak. Az osztrákok lovas ellentámadást indítottak, és közel voltak a sikerhez, amikor megérkeztek Beaumont lovasai. Az osztrákok megkezdték a visszavonulást, de a két irányból támadó franciák súlyos veszteségeket okoztak nekik. [4]

KövetkezményekSzerkesztés

A győzelem eredményeként Lombardia francia kézbe került, és Milánó megmentőként üdvözölte Bonaparte Napóleont, aki mérsékelt hazafiakat, liberális polgárokat állított a város élére. A gyors hadi siker eredményeként a parmai és a modenai herceg is békét kötött a franciákkal, az ezért kért jelentős összegnek azonban csak egy részét küldte tovább Párizsba Bonaparte. Május 13-án a tábornok megkapta Lazare Carnot utasítása, hogy ne kezdje meg a tiroli inváziót, hanem induljon a Pápai állam ellen.[5]

A néhány nap leforgása elért győzelmek nagy hatással volt Napóleonra, aki később így emlékezett vissza a történtekre.„Lodi után rájöttem, nem csupán egy tábornok vagyok a sok közül, hanem olyan ember, aki arra hivatott, hogy irányítsa egy nép sorsát. Világossá vált számomra, hazánk politikai életének színpadán akár főszerepet is játszhatnék.”[5]

JegyzetekSzerkesztés

  1. Tulard 92. oldal
  2. a b c Napolun
  3. a b c Tulard 93. oldal
  4. a b c d History of War
  5. a b Tulard 94. oldal

ForrásokSzerkesztés