Főmenü megnyitása

Huszár

magyar könnyűlovasság
Magyar Frimont huszár. A 9. huszárezred parancsnoka 1806-1831 között Frimont János volt,[1] litográfia
Magyar huszár 1830 körül

A huszár (lengyelül: husaria, németül: Husaren, olaszul: ussaro) a 15. században Magyarországon kialakult könnyűlovassági fegyvernem katonája. A könnyű fegyverzetű huszárok a pajzsosok alkotta biztonsági gyűrűből kitörve, elsőként csaptak rá az ellenségre, állandóan nyugtalanították azt, de a nagyobb ellenséges erő elől kitértek, a nehéz lovasság mögé húzódtak, amint azonban a támadásra újból kedvezővé vált a pillanat, ismét előretörtek.[2]

A szó eredeteSzerkesztés

 
Középkori huszárok csatája, Hoefnagel Esztergomról készített metszetének részlete, 1595
 
Than Mór: Pihenő Károlyi-huszárok

Minden szónak, kifejezésnek az akusztikai és grafikai jelentősége mögött külön formai és szellemi tartalma is van. Ezért egy-egy szó eredetét illetőleg nem szabad csupán egyoldalú szemlélet vagy elgondolás alapján véleményt mondani, hanem azt megelőzőleg figyelembe kell venni mindama tényezőket is, amelyek a szó keletkezésére, mint érzés vagy gondolat megnyilvánulására, a keletkezés pillanatában hatottak, s amelyek a szónak értelmet kölcsönöztek. Nos, vegyük sorra azokat a tényezőket, amelyek a huszár szó keletkezésére hatottak, amelyek ennek a gyönyörű magyar kifejezésnek: értelmet, jelentést, lelket adtak.

A "huszár" szó, mint népies kifejezés, törvényeinkben először az 1498:111. t. c. szövegében "Unum Hussaronem..." fordul elő. Ezt azt jelenti, hogy a magyar lovaskatonák közül egyeseket már e törvény megalkotása előtt is huszárnak neveztek, mert ez a népies kifejezés már a törvény szövegében is előfordult olyan időben, amikor a törvényeket nem magyar, hanem latin nyelven irták. A "huszár" kifejezést használta már Mátyás király is, és pedig 1481. május hó 10-én kelt levelében, amelyet Eger érsekéhez, Veronai Gáborhoz intézett. Ebben a levélben, mikor seregének tagozódásáról ír, ezt a mondatot írta: "Equités levis armatúráé, quos husarones appelamus" (könnyűfegyverzetű lovas, kit huszárnak nevezünk).

Bizonyos feltételezések szerint a huszár szó szerb-horvát eredetű, eredeti jelentése „rabló”; alapszava, a husa jelentése rablás, rajtaütés, rablótámadás. Amit itt pár mondatban megkísérelek örökre cáfolni.

Ha a huszár szavunk tényleg az állítólagos délszláv katonai kifejezésből a "guszar-gusar-husa"-ból származnék, úgy nálunk a hangzócsere a többi szláv eredetű szavainkban is megtörtént volna és ma azt mondanók: szolha, draha, Visehrad, Csonhrad stb. De, mert a mi nyelvünkben a "h" hangzó sem fonetikailag, sem ortografiailag változásokon nem ment át, képtelenség elhinni azt, hogy szláv eredetű szavaink közül a "g-h" hangzócsere csak a huszár szavunknál történt volna meg.

"Az, hogy Dusán szerb cár 1336/56., évi törvényei tisztára rabló értelemben beszélnek a szerb guszárokról, figyelembe sem veendő. Ugyanis a szerb komitácsik a magyar huszár becsületes nevét bitorolták, hogy maguknak a szerbek előtt olyan tekintélyt szerezzenek, mint amilyen tekintélye volt akkor a magyar huszárnak a szerbek előtt. Az, hogy Jurisich Miklós huszárnak nevezte magát, kit I. Ferdinánd a horvát-szlavón várak kapitányává nevezett ki, csak azt bizonyltja, hogy boldog volt, midőn a kereszténység szolgálatában állva, az akkor ismert legkiválóbb katonának nevét használhatta, amit tőle senki sem vett zokon. Elvégre ő állott egy idegen hadszervezet kötelékében, tehát neki kellett ahhoz igazodni."

Az, hogy a "húsz" szavunk nem turáni eredetű szó, lényegtelen. Dr. Gombócz Zoltán megállapítása szerint a nyolc, kilenc és tíz szavunk sem turáni, hanem iráni eredetű szó. Mégis azt mondjuk, hogy: hatvan, hetven, nyolcvan, kilencven, de nem mondjuk: egyven, kettőven, tizven, hanem "tíz, húsz, száz". Tehát mert ezek a számnevek már az őshazában keletkeztek, a "húsz" szavunk átvétele vagy kialakulása a későbbi huszár szavunk keletkezésére befolyást nem gyakorolhatott. Az "ár" szavunk pedig turáni eredetű ősi magyar szó. Ami pedig a délszláv katonaelem nemesítését illeti, hogy ki, mikor, miért kapott magyar nemességet, a nemesi társadalomnak melyik rétegébe került és mint magyar nemes haderő szervezetéhen milyen szerepet töltött be, ma is meg lehet állapítani, mert az Országos Levéltár őrzi azt a 73 hatalmas könyvet "Lieber regis", amelyekbe 1526-tól kezdve habsburgházi királyaink által kiadott nemesi okmányok szövegét bejegyezték. Sajnos, a korábbi korból származó királyi könyvek elpusztultak.

Az, hogy a záraiak a magyar királyhoz küldölt hírnökeiket, kik a magyar királytól a Velenceiek ellen segítséget kértek, "cursor"- nak nevezték, lényegtelen és teljesen tárgyonkívüli történelmi tény. Tehát arra hivatkozni nem lehet. Sőt a cursort a huszárral egy napon még említeni sem szabad, először, mert a magyar huszár sohasem "futár", kit őseink fullajtárnak neveztek, mert egyideig csakis a hon védelmére hivatott, kiváló harcos volt; másodszor, mert a római hadsereg nagy egységeinél, a légióknál a harcosokon kívül, akiket miles-milites v. exercitus-exercitui-nek neveztek, még "auxilia" nevű segédcsapatok is voltak, amelyeknek tagjai nem harcoltak, csak a harcosok szükségletét biztosították és általában csak kisegítő szolgálatot végeztek. Ilyen segédcsapatok voltak kezdetben a "turma" nevű lovasegységek is, amelyeknek tagjai futárszolgálatot végeztek és akiket "cursor" futárnak neveztek. Tehát csak ennyi az értelmi és származási, vagyis logikai összefüggés a cursor és a Huszár szó között. A latin futni igével: fugit, fugere értelmi összefüggésben álló: "cursus" futás szóból keletkezett "cursor" latin szó kezdetben csak gyalogfutó személyekre vonatkozott. Mert mint tudjuk, a rómaiak a cursor szót lovasfutárra csak akkor kezdték vonatkoztatni, midőn Kr. előtti században a rómaiak a Duna mentén élő jazyg stb. turáni lovasnépeket megismerték és lovagló művészetüket nem győzték csodálni. Tehát latin cursor sem etimologiailag, sem történelmileg nem áll összefüggésben a magyar huszárral és természetes, annak legelső őse sem lehet.[3]

Ettől eltérően Magyarországon még népszerű az a szómagyarázat is, miszerint a husz (húsz) szóból származik, mivel (Corvinus) Mátyás király elrendelte, hogy húsz-húsz jobbágytelek után egy katona állíttassék a király seregéhez, ezt azonban a nyelvészek tévesnek tartják.[4]

1403-ban kelt latin nyelvű okmány említ egy huszár kapitányt, továbbá egy valószínűleg a 15. század elején írt okmány egy Imre Huszár nevű egyént, és végül egy 1449-ben kelt okmány magyar huszárt említ. Mátyás király egy 1481-ben írt latin levelében a fekete seregén belüli könnyűlovasságot már huszároknak (hussarones) nevezi („equites levis armaturae, quos hussarones appellamus” magyarul „könnyű fegyverzetű lovasok, akiket huszároknak nevezünk”).[5]

A magyar huszár történeteSzerkesztés

A huszárok legkorábbi említésükkor, a 14. század végi forrásokban többnyire délszláv eredetű, török módon harcoló könnyűlovasokat jelentettek. 1432-ben, illetve 1449-ben még végvidéki rablóknak, a latin nyelvű szövegekben malefactornak, praedatornak nevezték őket, de a délszlávoknál a török elleni harcokban már ekkor is komoly szerepet kaptak.[6]

Mozgékony, könnyű csontozatú arabs vagy magyar lovon küzdöttek, törökös öltözetet, zsinóros mentét, szűk lovaglónadrágot viseltek. Legfontosabb szerepük az irreguláris harcban, a portyázásokban, lesvetésben, a biztosításban és felderítésben volt, de a nyílt csatákban is megállták a helyüket.[6]

Mátyás király huszárjaiSzerkesztés

Mátyás zsoldoscsapatainak, a később fekete seregnek nevezett haderőnek a huszárok már megbecsült részét képezték. A török szpáhihoz hasonló, nem egészen könnyű fegyverzetük volt. Könnyű „huszársisakkal”, tárcsapajzzsal, esetenként könnyű mellvérttel, fő fegyverként szablyával, gyakran kopjával, majd később karabéllyal harcoltak.[6]

Mátyás korában még létezett egy régebbi fajta könnyűlovasság is. Bonfini az 1477-es győri tábor leírásánál azt írta, hogy „a királynak háromféle, cseh, rác és magyar” lovassága van. A megkülönböztetés itt nem nemzetiséget, hanem a lovassági fajtát jelentette: a cseh a nehézlovasságot, a rác a huszárságot, a magyar pedig a korábbi típusú könnyűlovasságot jelentette. Ez a különbségtétel a 15. század végére megszűnt, a huszárság alatt ekkor már egyértelműen a magyar könnyűlovasságot értették.[6]

A 15. század második felében összetételük az eredetileg főleg délszláv elemekből vegyessé, majd főleg magyar etnikumúvá vált. Ettől kezdve egészen a 20. századig ők alkották a magyar könnyűlovasságot. Sikereik nyomán a 16. században már „magyar fegyvernemként” vált ismertté és terjedt tovább Európában, a 17-18. századra már a legjobb könnyűlovasságnak számított.[6]

Mátyás király huszárjai, korabeli német és olasz írók szerint: nemes ifjak és urak által vezényelt tizedeket, századokat és ezredeket képeztek, és fürge, apró, de rendkívül kitartó és edzett lovakon, másfél ember hosszúságú kopjákkal, szablyákkal és fokosokkal harcoltak. Öltözetük igen jól cserzett bőrökből készült. Sarukat viseltek, melyekre a sarkantyúkat szíjakkal csatolták fel; fejüket csúcsban végződő, orrvédő rúddal ellátott sisak, vagy pedig vastag nemezből vagy báránybőrökből készített kucsmákkal, felső testüket némelyek sodronyinggel, mások a vállra vetett báránybőrökkel bélelt, cserzett bőrökből készített rövid felső ruhával (mente) s egy e fölött viselt farkasbőrrel védték. A nyilazó magyar lovasokat nem hívták huszárnak, hanem jászoknak.

Mátyás király magyar huszárjaira méltán büszke lehetett, mert azok néha csodákat műveltek. A sziléziai hadjárat alkalmával Mátyás király kis seregével, kb. 10.000 fő Boroszló várába szorult, de huszárságának javarésze a városon kívül maradt. Ekkor történt meg a hadtörténelemben még soha meg nem ismétlődő és szinte hihetetlen eset, hogy a kb. 80.000 főből álló, cseh-lengyel ostromló sereg parancsnoka az ostromlottói békét kérni (olmützi béke 1474. II. 21.) kényszerült; mert a Báthory István és Kinizsi Pál által vezetett huszárság bátor portyázásai alkalmával a cseh és lengyel seregek részére érkező élelmiszerszállítmányokat elfogták és az ostromló sereg éhínségnek nézett elébe. Mária Terézia korában, ugyancsak a sziléziai hadjárat idején, hasonlóan harcolt a gróf Hadik Barkóczy által vezetett magyar huszárság is; mert Hadik a porosz arcvonalat megkerülve Berlinig portyázott, sőt a porosz fővárost meg is sarcolta. Ha a lovasság átalakulása csak névváltoztatásból állott volna, akkor a franciák Richelieu kora óta Napoleon-ig seregeikben nem alkalmaztak volna annyi sok magyar huszárt, hanem egyszerűen saját lovasságukat nevezték volna el huszárnak. No, de a magyar huszárság harcmódjának elsajátítása nem volt könnyű dolog, hiszen még a hadszervezeti formák átvételére is évtizedekre volt szükség. Tehát a magyar huszárság máról-holnapra sohasem alakult át.[3]

A magyar huszár a 16-17. századbanSzerkesztés

 
Huszárok a 18. században

Mátyás király állandó hadseregének II. Ulászló alatti szétzüllésekor főleg a huszárcsapatok maradtak együtt és részben a királyi és királynéi dandárokhoz, részben pedig a végekhez voltak beosztva. Már a mohácsi vész előtt a stájer rendek horvát és bosnyák zsoldosokból alakítottak lovascsapatokat a török portyázók elleni védelmükre, és e lovasok is huszároknak nevezték magukat. I. Ferdinánd király alatt jelentek meg először horvát és bosnyák zsoldosokból összeállított huszár-csapatok Németország hadszínhelyein, ahol a nép őket, nemzetiségükre való tekintettel „Kroaten”-nek nevezte. Mikor később, a schmalkaldeni háború alatt, a bécsi kormány valódi magyar huszárokat is küldött Németországba, akkor az ottani nép eleinte nem is vette észre, hogy ezek más nemzetbeli katonák, hanem csakis külsejük után ítélve, ezeket is csak horvátoknak nevezte, habár ezeket: „szelídebb erkölcsűeknek és istenfélőbbeknek” is találta, mint a horvátországi lovasokat. A schmalkaldeni háború döntő csatájában (Mühlberg mellett 1547. április 24.) már magyar huszárok is harcoltak, és ők fogták el a schmalkaldeni szövetség fejét, János Frigyes szász választófejedelmet.[7]

A Habsburg-családból származott későbbi királyaink alatt is folytonosan harcoltak ugyan magyar huszárcsapatok a német és olaszországi hadszínhelyeken, és igen sokszor ki is tüntették magukat, csakhogy ezeket a csapatokat többnyire minden egyes hadjárat után rögtön feloszlatták, mert az akkori huszárcsapatok már nem telekkatonákból, hanem zsoldba fogadott harcosokból álltak. Ebben a korszakban ugyanis a törökök által elfoglalt vidékekről igen sok nemes és jobbágy család a magyarok által még megvédett megyékbe menekült; ezeknek a családoknak nagy része később olyan nyomorba jutott, hogy a fegyverforgatásra alkalmas férfi tagjaik – még ha nemesek voltak is – szívesen beálltak jól fizetett zsoldos katonáknak, hogy családjaik sorsán legalább egy keveset segíthessenek.

 
Huszárvirtus. Báry Péter erőpróbája. 1670 körül készült rézmetszet

Rudolf király alatt (1576-1608) ilyen emberekből szervezett huszárcsapatok közül különösen a Pálffy-, Forgács- és Nádasdy-féle huszár-testületek (Corps) tüntették ki magukat. A zsoldba fogadott huszárcsapatokon kívül azonban az ország is állított még folytonosan huszárokat a hazát védő seregekhez; így például 1602-ben a törökök által meg nem szállt magyarországi megyék 1000, a véghelyek (határvárak és az azokhoz tartozó uradalmak) 2000 és Erdély 3000 huszárt küldtek a király seregeihez. Míg a Habsburg-házból származó királyok a törökök elleni hadjáratokra spanyol és német katonákat – főleg gyalogosokat és nehézlovasokat hoztak hazánkba, addig, mintegy ellensúlyozásul, a német államokban és Itáliában harcoló seregeik könnyűlovasságát főleg Magyarországon, részben pedig Szlavóniában összetoborzott lovasokkal képezték; így például a breitenfeldi csatában (1631) is négy magyar és egy horvát-szlavón huszártestület harcolt Tilly seregének soraiban.

I. Lipót uralkodása alatt Montecuccoli seregében főleg telek-katonákból és fegyver alá szólított nemesi felkelőkből összeállított huszárcsapatok harcoltak a törökök ellen, s az akkori katonai írók főleg Bercsényi Miklós és Koháry huszárjait dicsérik, mint rendkívül merész és ügyes lovaskatonákat.

1688-ban I. Lipót király az 1685 óta együtt levő Czobor Ádám gróf huszárcsapatából, 3000 lovasból álló „reguláris” huszárezredet szerveztetett, amelynek parancsnokává és ezredtulajdonosává Czobor Ádám gróf tábornokot nevezte ki. I. Lipót ezen huszárezred magaviseletével mind a szerbiai, mind a rajna-melléki hadszínhelyeken annyira meg volt elégedve, hogy később még négy reguláris huszárezredet szerveztetett éspedig az Esterházy, Pálffy, Deák és Forgács nevűeket.

A magyar huszárok a 18. századbanSzerkesztés

A Rákóczi-szabadságharc alatt mind Rákóczi, mind a vele szemben álló I. József császár is felállított huszárcsapatokat részben magyar, de jobbára horvát katonákból, amelyek azonban a háború befejezése után ismét feloszlottak. Bercsényi László, Rákóczi testőrszázadosa viszont Franciaországban saját, máig fennálló huszárezredet hozhatott létre, és később megszervezte az egész francia könnyűlovasságot, eljutva a Franciaország marsallja címig.

III. Károly király uralkodása alatt a huszárezredek 10 kompániára voltak tagozva és két-két kompánia egy svadront képzett; az ilyen huszárezred állománya, a törzzsel együtt, 809 lovasból állt. E király alatt szervezték 1733-ban a báró Splényi-féle huszárezredet (1768-ban oszlatták fel), és 1734-ben a báró Havor-félét, a gróf Károlyi-félét és a báró Ghylány-félét (1768-ban oszlatták fel).

 
Hadik András, a történelem leghíresebb huszárának szobra a budai Várnegyedben

Mária Terézia királynő alatt is állítottak fel új huszárezredeket: 1741-ben kettőt: a gr. Beleznay-félét és a herceg Esterházy Antal-félét (1775-ben oszlatták fel), 1743-ban a gróf Kálnoky-félét, 1756-ban pedig – a 7 éves háború kitörésekor – a Jászkun huszár-ezredet (1775-ben oszlatták fel) és a Ferencz Császár-félét. Már III. Károly a magyar huszárezredeken kívül az ország déli határszélein, a határőrvidék lakosaiból 3 lovasezredet is szerveztetett: a bánsági és károlyvárosi határőrvidéki huszárezredeket; Mária Terézia 1762-ben székely határőrvidéki ezredet is állíttatott fel.

1760. szeptember 11-én Mária Terézia parancsára állították fel a „magyar királyi nemes testőrséget”. Az 1764-es rendi gyűlés a 100 fiatal nemesből álló alakulatra évenként 100 000 forintot ajánlott fel, és szabályozta, hogy a jelölteket maguk a vármegyék ajánlják. Ezen kívül, Erdély külön 20 000 forintot adott húsz testőr ellátására. Az egész gárda 120 főből állt, mindenkori kapitánya a hadsereg tábornoki karának tagja volt, és az 1765. évi VI. törvénycikk alapján felvették Magyarország zászlósurai közé. E testőrség szerepe II. József uralkodása alatt csökkent, de egész 1848-ig nagy dicsőségnek számított a tagjának lenni. Az elitalakulatban szolgáltak a híres „testőrírók” is, akik lerakták a modern magyar irodalom alapjait: Bessenyei György, Orczy Lőrinc, Gvadányi József, Dugonics András, Pálóczi Horváth Ádám.[8]

III. Károly uralkodásától kezdve igen sok nem magyar tisztet neveztek ki a magyar huszárezredekhez. Ezek az idegenek nem ismerve a magyar harcosok sajátságos jellemét, durva, szívtelen, és bizony sokszor igazságtalan bánásmóddal annyira elkeserítették a magyar tiszteket és legényeket, hogy sok tiszt lemondása után Poroszországba ment, sok altiszt és közlegény pedig szökve ment oda, és ott a porosz király magyar mintára szervezett huszáralakulataiba álltak be. A rossz bánásmód által a császári huszároknál előidézett elégedetlenséget még az is fokozta, hogy Károly király és Mária Terézia uralkodása alatt a református katonáknak is a katonai misékre kellett kivonulniuk, ami a reformátusoknak akkori időben a rajongásig fokozott vallásfelekezeti érzelmeit annyira sértette, hogy már csak ezért is sokan szöktek át a „református király magyar huszárjaihoz”. Végül pedig sok polgári származású huszártiszt azért lépett ki a császári huszárezredekből és lépett be a porosz huszárezredekhez, mert „ott az előléptetésnél csakis a szerzett katonai érdemeket veszik tekintetbe, míg a császári seregben német, belga, írlandi és olasz grófocskák és uracskák, mielőtt még kardjukat ellenséges vérbe mártották volna, máris magasabb rangba jutnak, mint olyan magyar tisztek, akik már harminc és több évet szolgálják Őfelségét, s kiknek testén több a sebhely, mint ahány évet élt fiatal előljárójuk.”[9]

II. József feloszlatta a déli határőrvidék huszárezredeit, meghagyta azonban a székely határőrvidéki huszárezredet, amelyet csak 1851-ben alakítottak át sorhuszárezreddé. 1798-ban valamennyi akkor létező huszárezred 5. osztályaiból két új huszárezredet állítottak össze, az 5. és 7. számúakat. Ugyanakkor Wurmser altábornagy szabadcsapatából egy horvát huszárezredet szerveztek, amelyet azonban már másfél évvel későbben feloszlattak s helyette még egy magyart állítottak fel.

A huszárok részben már a 17. század vége felé, részben a 18. század elején a kopja helyett karabélyt és pisztolyokat kaptak. A 17. század végén szervezett huszárezredek 3000 lovasból álltak; e rendkívül nagyszámú lovas az ezredek vezetését rendkívül megnehezítette, ezért 1701-ben elrendelték, hogy minden huszárezred csak 1067 főből álljon, amelyek 6 svadront képeztek; minden svadron 2 századra (kompánia) volt tagolva. 1770-ben a császári és királyi (cs. és kir.) hadsereg összes lovasságánál, s így a huszároknál is a kompániákba és svadronokba való tagozás helyett a századok (Escadronen) és osztályok (Divisionen) képzése rendeltetett el; 2 század képezett 1 osztályt s az osztályokat parancsnokuk tisztsége szerint nevezték el, a századok pedig minden osztályban számokat kaptak s az osztály nevéhez illesztett számokkal neveztettek meg (p. első őrnagyi 2. század). Az osztályok és századok ezen megnevezését 1851-ben szüntették meg.

1771-ben rendelték el, hogy valamennyi lovasezred harcosai a gyalogharcra is legyenek kiképezve, holott azelőtt csakis a két „Karabinier” (lovasított lövészek) és a 11 dragonyos ezred képeztettek ki rendszeresen a gyalogharcra. A huszárok különben már a 17. század óta igen gyakran harcoltak gyalog is, ha a terep- vagy egyéb viszonyok azt szükségessé tették.

19. századi magyar huszárságSzerkesztés

Az 1800. évi inszurrekció, a nemesi felkelés alkalmával a jász-kunok által kiállított nemesek lovasezredét a felkelő sereg feloszlatásakor reguláris huszárezreddé alakították át, azzal a megjegyzéssel, hogy ezen, a jász-kunok területén toborzott legénységgel kiegészítendő huszárezrednek tulajdonosa mindig a nádor lesz (Nádor-Huszár) és ez így is volt 1850-ig. 1800-1859-ig a huszárezredek számát nem szaporították; időközben (1848) szerveztek ugyan egy horvát huszárezredet (Banderiális huszárezred), amelyet azonban 1851 elején ismét feloszlattak és keretével egy dzsidásezredet szerveztek. 1859-ben és 1866-ban magyarországi önkéntesekből állították fel a 13-16. számú huszárezredet.

Az Osztrák–Magyar Monarchia közös hadseregének huszárezredei békében 2 osztályból (1. és 2.), egy-egy osztály 3 századból (1.-6.), egy pótkeretből és egy utász-szakaszból álltak. Mozgósításkor minden ezred még 2 törzsszakaszt és egy tartalék-századot állított fel, a pótkeretet pedig pótszázaddá egészítették ki. Háborúban – a tiszteket is beleszámítva – 150 lovasított és 21 nem lovasított ember képezett egy-egy tábori, azaz a hadszínhelyre vonuló századot. A huszárság lovassági karddal és ezenkívül az altisztek és a törzsszakaszok legénysége forgópisztollyal (30 tölténnyel), a többi legénység pedig hátultöltő karabéllyal (50 tölténnyel) volt felfegyverezve. Az utász-szakasz utászszerszámokat és robbanószereket vitt magával. A huszárezredek tisztikarait részint a bécsújhelyi katonai akadémiából kilépőkkel, részint a morva-fehértemplomi (Mährisch-Weisskirchen, Hranice na Moravě) hadapródiskolában kiképzett hadapródok előléptetésével egészítették ki.

Huszárok más országokbanSzerkesztés

LengyelországSzerkesztés

 
Lengyel „szárnyas” huszár

Már a 16. században Báthory István lengyel király Lengyelországban is szervezett egy huszárcsapatot, amely azonban inkább testőrségnek volt mondható, mert csakis lengyel főnemesek fiait vették fel abba, akik tetőtől talpig keleti mód szerint vértezetten, nehéz lovakon, súlyos lándzsákkal harcoltak; minden egyes úri lovast négy könnyű lovas (pacholek) kísért a harctérre.

OroszországSzerkesztés

A lengyelhez hasonló lovasságot szervezett IV. Iván orosz cár is, ezeket a lovasokat „guszári”-knak nevezte. Ezek a nehézlovasságként szervezett és alkalmazott csapatok csakis I. Péter cár alatt vetették le a nehéz vérteket, s harcoltak könnyűlovas harcmodorral. Péter cár szolgálatába szegődött egy Magyarországról származó montenegrói katona Jovan Albanez, aki megszervezte az oroszországi Szerb huszárezredet, amely több mint ötven évig létezett az orosz hadseregben.

Nyugat-EurópaSzerkesztés

 
Brit királyi huszár regiment, 1850

Thököly szerencsecsillagának letűnése után seregének bizonyos részei külföldre menekültek; több magyar huszár Franciaországba vetődött, ahol a tiszteket szívesen osztották be a francia könnyűlovassághoz, sok közlegény pedig, éppúgy mint a pfalzi háború alatt hadifogságba jutott «császári» huszárok közül is többen a francia lovassági tiszteknek lovászai lettek; e katonás, a francia tisztek által igen becsületes, teljesen megbízható és rendkívül jó lovasoknak mondott emberek a magyar huszárokat különben is már a hadszínhelyeken való működésükből ismerő luxemburgi hercegnek, francia tábornagynak annyira megtetszettek, hogy közülük 200-at zsoldba fogadott, és ezekhez magyar tiszteket osztott be, két századból álló huszársvadront szerveztetett, amely svadront azonban már 1692-ben csupa magyarokból összeállított, 6 századra tagozott, huszárezreddé alakították át. Ezt az ezredet a hadjárat befejezése után feloszlatták, de Villars tábornagy rendeletére már 1703-ban, a spanyol örökösödési háború során ismét felállították. A francia huszárság és az első francia huszárezredet (Bercheny) Bercsényi László alapította meg, Bercsényi Miklós kuruc vezér fia.

A szatmári béke (1711) után sok magyar kuruc külföldre menekült, és ott, főleg Poroszországban, Bajorországban és Franciaországban hadi szolgálatba léptek. Ezek a kurucok szervezték az első porosz és bajor huszárcsapatokat és velük állították fel Franciaországban a második huszárezredet. A Mária Terézia uralkodása ideje alatt vívott háborúk alatt a porosz huszárok is már majdnem olyan nagy hírnevet vívtak ki maguknak, mint a magyar huszárok; viszont Hans Joachim von Zieten híres huszárjainak 60-70%-a nem német, hanem magyar lovas volt. A szatmári béke után magyarokkal szervezett huszárezredek legénysége ugyanis az évek során nemhogy kisebbedett volna, hanem inkább folytonosan nagyobb lett, mert a császári-királyi huszárezredekből folytonosan léptek át magyar tisztek és legények a porosz huszárezredekhez. A német hadsereg híres volt magyar huszárairól, akik Nagy Frigyes idején emigráltak porosz területre.

ItáliaSzerkesztés

Az Itália egyesítéséért vívott 1859-es szárd–francia–osztrák háborúban II. Viktor Emánue szárd–piemonti király Bethlen Gergely grófot, az 1848–49-es szabadságharc honvéd huszárezredesét bízta meg azzal, hogy magyar lovasokból huszárezredet (Usseri di Piacenza) szervezzen; 1860-ban pedig Garibaldi seregében magyarokból két huszárszázadot alakított, akik főleg a Capua alatt vívott döntő csata alatt tüntették ki magukat.

Híres huszárokSzerkesztés

JegyzetekSzerkesztés

  1. [1], huszarmuzeum.hu
  2. Bánlaky József: A hadművészet állapota és fejlődése Mátyás király idején., mek.oszk.hu
  3. a b Nemes-Dedinai Zsuffa Sándor: A huszár szó és a magyar huszárság eredete.
  4. Etimológia II. kötet 174. o.
  5. szerk.: Francis Lieber: Encyclopaedia Americana (angol nyelven) (1831) 
  6. a b c d e Rázsó 114. o.
  7. A Schmalkaldeni Szövetség bukása, rubicon.hu
  8. Kislexikon szócikke[Tiltott forrás?]
  9. Werner Pál porosz altábornagy, volt császári huszárszázados levelei, Berlin 1791
  10. Tengőd község története. [2010. október 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. augusztus 24.)
  11. Skultéty László, a világ legöregebb huszárja (1738-1831). NáraiSkultéty.hu, 2011. november 13. (Hozzáférés: 2019. március 19.)

ForrásokSzerkesztés

  • Etimológia: Benkő Loránd (főszerk) – Kiss Lajos (szerk) – Papp László (szerk): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Budapest: Akadémiai. 1970.  
  • Rázsó: Rázsó Gyula: Kísérlet az állandó zsoldoshadsereg megteremtésére (1458-1490). In Liptai Ervin (főszerk): Magyarország hadtörténete: Két kötetben. 2. javított kiadás. Budapest: Zrínyi Katonai Kiadó. 1985. ISBN 963-326-337-9  
  • A Pallas nagy lexikona
  • Blaskovics József: A magyar huszárság története
  • Nemes-Dedinai Zsuffa Sándor: A huszár szó és a magyar huszárság eredete

IrodalomSzerkesztés

  • A magyar huszárság története/A lovasműveltség sajátosságai, Zürichi Magyar Történelmi Egyesület-Heraldika Kiadó, Budapest-Zürich, 2004, ISBN 963-9349-07-0
  • A szabadságharc huszárai, Hadimúzeum Alapítvány, Budapest, 1998, ISBN 963-04-9957-6

További információkSzerkesztés

A Wikimédia Commons tartalmaz Huszár témájú médiaállományokat.