Magyar ábécé

A magyar ábécé a magyar nyelv írására használatos ábécé, amely 40 latin betűből áll:

A, Á, B, C, Cs, D, Dz, Dzs, E, É, F, G, Gy, H, I, Í, J, K, L, Ly, M, N, Ny, O, Ó, Ö, Ő, P, R, S, Sz, T, Ty, U, Ú, Ü, Ű, V, Z, Zs

Ismeretes továbbá az úgynevezett kiterjesztett magyar ábécé is, ami 44 betűs, mivel tartalmazza a Q, W, X, Y betűket is – melyek a magyar nyelvben családnevektől és idegen szavaktól eltekintve nem szerepelnek:

A, Á, B, C, Cs, D, Dz, Dzs, E, É, F, G, Gy, H, I, Í, J, K, L, Ly, M, N, Ny, O, Ó, Ö, Ő, P, Q, R, S, Sz, T, Ty, U, Ú, Ü, Ű, V, W, X, Y, Z, Zs

Mondat elején és tulajdonnevekben a két- és háromjegyű betűknek mindig csak az első eleme lesz nagybetűs (végig nagybetűs szövegben viszont természetesen mindegyik elemük).

A betűk nevei a következők: a, á, bé, cé, csé, dé, dzé, dzsé, e, é, eff,[1][2] gé, gyé, há, i, í, jé, ká, ell,[3][2] ellipszilon vagy ejj,[4][5][2][6] emm,[2] enn,[2] enny,[2] o, ó, ö, ő, pé, kú, err,[2] ess,[2] essz,[2] té, tyé, u, ú, ü, ű, vé, dupla vé, iksz, ipszilon, zé, zsé.

Sajátosságai más nyelvekhez képestSzerkesztés

Alapvető jellegzetessége, hogy a latin ábécében nem létező hangok közül a mássalhangzókat több betű összetételével fejezi ki, míg a magánhangzókat az eredeti betű mellékjeles kiegészítésével. További sajátossága, hogy a legtöbb nyelvben s-sel írt hangot a magyarban sz jelöli, valamint a j sem a sokfelé megszokott [zs]- vagy [dzs]-szerű hangot, hanem a palatális zöngés réshangot jelöli. A külföldiek számára az is gyakran nehézséget okoz, hogy az y nem önálló betű, hanem a g, l, n, t után kettős betűt alkotva kiejtésmódosító (lágyító, palatalizáló) hatású (turistáktól gyakran hallani például [kirali]-t a Király [utca] helyett). Ezek közül is kivételes a gy, amely valójában nem a g, hanem a d lágyított megfelelője. Az s kiejtésmódosító szerepe szintén szokatlan külföldiek számára a cs és zs összetételében, a cs-t a legtöbb külföldi x-nek ejti.

Betűrendbe sorolásSzerkesztés

Betűrendbe soroláskor a két- és háromjegyű mássalhangzókat különállóknak kell tekinteni (azaz például a Czentár után következik a Csaba), valamint az ékezetes magánhangzókat ékezet nélküli változatukkal együtt – például az á-t az a-val együtt – soroljuk be. Ez alól kivétel az Ö/Ő és az Ü/Ű, amelyek két külön szakaszba kerülnek az O/Ó-tól, illetve az U/Ú-tól szétválasztva). Idegen szavakban a ch is előfordul, amely kétjegyű betű (kiejtése többféle lehet eredetétől függően), de az ábécében elemei szerint rendezzük (c + h-ként).

Azokban a listákban, amelyekben jelentős részben szerepelnek idegen nevek is (pl. lexikonok, atlaszok névmutatójában), a nemzetközi ábécét alkalmazzuk, így az ó/ö/ő-t az o alá, az ú/ü/ű-t az u alá, valamint a többjegyű mássalhangzókat is kezdőbetűjük szerint soroljuk be (pl. cs a c alá).

Elválasztás és kettőzésSzerkesztés

A kettős (cs, dz, gy, ly, ny, sz, ty, zs) és hármas (dzs) betűk nem választhatók el (ez leginkább a dz és dzs betűknél lényeges, amelyeket korábban két betűként tartott számon a helyesírás: ezek elválasztása tehát ma-dzag, bü-dzsé). Kettős betűként fogható fel a ch is, amely egyes idegen eredetű magyar szavakban megtalálható (pl. technika). Hosszú (kettőzött) változatuknál írásban csak első jegyüket kettőzzük meg (pl. loccsan, meggy), elválasztáskor pedig sor végén és a következő elején a teljes alak ismétlődik meg (pl. higy- / gyen). Szintén teljes alakjukban ismétlődnek meg szóösszetételekben (pl. fénynyaláb, kulcscsomó). Kettőnél több azonos mássalhangzó vagy mássalhangzójegy nem kerülhet egymás mellé (pl. tollal); azonban a személyneveknél és az összetett szavak határán kötőjellel tagoljuk (pl.Kiss-sel, Bernadett-tel, sakk-kör, plüss-szamár). A magánhangzók terén ugyanakkor nem áll fenn hasonló korlátozás (azonos és eltérő magánhangzókra vonatkozóan sem, pl. Neeeem. vagy fiaiéi).

Történeti vonatkozásaiSzerkesztés

A magyar latin betűs írás történetét két részre szokták bontani, a régi magyar írásra és a magyar írásra.[7]

A zárt e hangot több más nyelv (angol, francia, román stb.) írásában eltérő betűk, betűkapcsolatok jelölik. A magyar köznyelvből kiveszőben van, de a legtöbb nyelvjárás az e és é hangoktól is jól megkülönböztetve ejti. A zárt e hang ë betűjele nem része a magyar ábécének, azonban A magyar helyesírás szabályai 12. kiadásának 89. szabálypontja (illetve az előző, 11. kiadás 90. pontja) kiejtési segédjelként engedélyezi a Kalmár György által először 1770-ben alkalmazott betűt. Az ë a magyar nyelvészeti hangjelölés bevett betűjele (régebben ė-t is használtak).[8] Tízből hat nyelvjárási régió különbséget tesz a kétfajta e között, míg egy ö-t ejt a helyén.

Az I. világháború után Atatürk magyar nyelvészeket is meghívott, működjenek közre a török írás megreformálásában, a latin betűs írás létrehozásában.[9]

JegyzetekSzerkesztés

  1. A magyar nyelv nagyszótára
  2. a b c d e f g h i A magyar nyelv értelmező szótára
  3. A magyar nyelv nagyszótára
  4. A magyar nyelv nagyszótára
  5. OH. 1017.
  6. Az ly megnevezése = Balázs: Miért érdekes? (2006). „…sajnálatos, hogy helyesírása nincs rögzítve. Még ez a fránya helyesírás-ellenőrző program is aláhúzza, ha ekképp írom: elipszilon. Talán szívesebben látná így: ellipszilon? (Nem, ezt is aláhúzza, bár a Nyelvművelő kézikönyv ezt a formát ajánlja.) Maradjunk az egy l-es változatnál!”
  7. Kniezsa István: A magyar helyesírás története. 2., javított kiadás. Budapest: Tankönyvkiadó. 1959. = Egyetemi magyar nyelvészeti füzetek,  
  8. Helyësen – ë-jelölő eszköz. www.morphologic.hu. Budapest: MorphoLogic Kft. (2006) (Hozzáférés: 2018. okt. 25.) (HTML)
  9. Vecdet Erkun: Magyarországról és a magyarokról visszaemlékezés. Magyar tudomány, (2004)

Külső hivatkozásokSzerkesztés

Kapcsolódó szócikkekSzerkesztés