Főmenü megnyitása

Személynév

olyan tulajdonnév, amely egy ember nevét jelöli

Az onomatológia személynevekkel foglalkozó ágát az antroponímia terminussal nevezzük meg. A személynevek közé a keresztnevek, vezetéknevek, becenevek és ragadványnevek tartoznak.

A tulajdonnevek a nyelv legősibb elemei közé tartoznak. Nyelvi-kommunikációs szükségletből, és nyelven kívüli, társadalmi tényezők hívták őket életre.

KeletkezésükSzerkesztés

Keletkezhetnek közszavakból, ez a tulajdonnevesülés vagy tulajdonnévvé válás. Például a vadász közszóból a Vadász családnév. Tulajdonnevekből is keletkezhetnek tulajdonnevek. Például Erdély > Erdélyi családnév. Fordítva is megtörténhet, hogy a tulajdonnevekből közszavak jönnek létre, ezt hívjuk köznevesülésnek.

Kategorizálhatjuk őket denotátumaik és funkciójuk alapján. A két legnagyobb csoport a személy- és helynevek. Ezek egymásból egyaránt létrejövő tulajdonnév kategóriák.

A keletkezés, változás és kihalás folyamatát ugyanazok a tényezők befolyásolják, mint a közszavaknál, de a külső, nem nyelvi tényezők nagy befolyással bírnak rájuk.

Társadalmilag, történelmileg meghatározottak. A művelődéstörténeti hatások jelentős változást idéznek elő.

A közszavakhoz hasonlóan természetes és mesterséges úton egyaránt létrejöhetnek. A mesterséges névalkotás az újmagyar kor előtt nem volt jelentős. A tudományos igények, a névkészlet bővítése miatt sok tulajdonnevet alkottak. A belső keletkezésű tulajdonnevek névteremtéssel, névalkotással jönnek létre.[1]

TörténetükSzerkesztés

KeresztnevekSzerkesztés

Az egyénnevek eredet szerint lehetnek magyarok, illetve idegen eredetűek, azaz jövevénynevek.

Az ősmagyar korban az egyelemű névadás a kizárólagos forma. A világi névadás volt a jellemző. Ezek a nevek nem öröklődtek, és a születéskor kapott név csak ritkán maradt meg az egyén egész életére. A névcserék ebben a korban általánosak lehettek. A személyek nevei változtak, és előfordulhatott a többnevűség is, amikor az egyének a régi és új nevüket egyszerre használták. A megnevezés a megkülönböztetésről, megszólításról és kollektív érintkezésről szólt.

Az ómagyar korszakban az egyelemű nevek még többségben vannak, de a kereszténység térhódításával megjelennek a kezdetleges többelemű nevek. A névadás utalhatott a születés körülményeire (milyen napon született, hányadik gyerek), kívánság- vagy predesztinációs nevek lehettek (ezek általában belső tulajdonságra utaltak), lehettek leíró nevek, amelyek külső tulajdonságra utaltak. Óvóneveket is kaphattak, ami azon a hiedelmen alapult, hogy segítségükkel a névadók megtéveszthetik a rossz szellemeket. Ezek lehettek elrejtő vagy letagadó nevek, amellyel a gyermek létét próbálták titkolni, hogy a rossz szellem ne is keresse. Lehettek csúnya vagy rossz jelentésű szavakból alkotott nevek, amelyekkel próbálták elérni, hogy a rossz szellemnek ne is legyen indoka keresni a gyermeket.

A középmagyar korban a nem keresztény nevek szinte teljesen kiszorultak a használatból. A protestáns egyház próbált lazítani ezen a szokáson, de csak kismértékben tudták befolyásolni a névválasztást. Szabadabban lehetett választani a névanyagból, de ez nem hozott nagyobb változatosságot, inkább az elszürküléshez vezetett. A legjellegzetesebb férfinevek a János és az István. Az ősmagyar kori nevek nem szorultak ki teljesen a névanyagból, ilyen például a Farkas. A női nevek megterheltsége még nagyobb, mint a férfiaké, hiszen kevesebb női név található a martirológiumban. A gyakori nevek az Erzsébet, Katalin és Anna.[2]

A 18. századtól a romantika és a nemzeti törekvések hatására új neveket kezdtek képezni különböző módokon. Az írói névadás is jelentős volt ebben a korban. Más népektől vettek át neveket (Klaudia, Gertrúd), képzéssel alkottak neveket egy már meglévő névből (György > Györe, Györk, Györke), idegen végződésekkel képeztek neveket (Barbara > Barbiána), azonos tövű férfi és női nevek (Árpád - Árpádina), összetett névalakok (Kisanna, Annavirág). Ezenkívül rövidüléssel, csonkulással és mozaiknevek alkotásával is jöttek létre új nevek. Ismét divatba jöttek az ősmagyar vagy ősmagyarnak vélt nevek (Árpád, Csaba, Emese stb.). Sok ekkori nevünket az írók, költők találtak ki, és hoztak divatba (Tünde, Tímea, stb.), illetve még ma is jellemző mód,hogy filmekből, könyvekből anyakönyvezzenek neveket (Anakin, Frodó, stb.).[3] A legjelentősebb változás ebben a korban a keresztnévadás szabályozása, amely 1895-ben az állami anyakönyvezés bevezetésével kezdődött. Két aspektusban szabályozza a névadókat: névviselő nemének megfelelő nevet kell adni, illetve az idegen neveket magyar helyesírással kell anyakönyveztetni.

CsaládnevekSzerkesztés

Családnévnek akkor nevezünk egy névtípust, ha valóban családot jelöl, az egész család, felmenők és leszármazottak viselik, vagyis öröklődik. Az öröklődés előtt az egyén neve mellett álló kiegészítés meghatározására a szakirodalomban több szakkifejezés is előfordult, például másodlagos név vagy másodlagos névelem, körülírás, meghatározó körülírás, közelebbi meghatározás. A családnevek legfontosabb tulajdonsága, hogy öröklődnek, apáról gyermekre szállnak, így pedig a leszármazást jelölik.

A családnevek előzményei, a megkülönböztető névelemek a 13. században jelentkeztek először a forrásainkban.

A kialakulásukban nagyon sok tényező játszhatott szerepet. A nyugati hatások, illetve a belső, társadalmi osztálytagozódás, de magának az egyelemű névadásnak a fokozatos elszürkülése is a családnevek kialakulásához vezetett. Jogi szempontból az adóösszeírásokban, örökösödési ügyekben nem volt elhanyagolható a pontos megnevezés. Így a 13. századra már sokszor a rokonsági viszonyokat is odaírták (1211: filius sacerdotis Helie, Martinius; 1267: Iuan dicto Feketev; 1290: Stephanus Kuun dictus), de ez még nem egyenlő a kételemű névadással, hiszen ez az elem pontosítást, körülírást szolgál, és nem öröklődik. Ezekben a körülírásokban latinos alakban megtalálható vagy az apa neve filius szerkezettel, vagy helységnév, vagy nemzetségnév.[4]

A XIV. század körül a főúri-köznemesi rétegben bontakozik ki a kételemű névadás, ez már öröklődik, így innentől számíthatjuk a családnevek kialakulását. A jobbágyoknál és a polgárságnál még az egyelemű nevek találhatóak meg. A kételemű nevek célja a pontos meghatározás. Ez a másodlagos név lehetett az apa egyelemű neve, nemzetségnév és világi névadáson alapuló név is. A XV. század elejére kezd megszilárdulni az öröklődő családnevek rendszere, viszont még nem állapodtak meg, és rendszeresen, gyakran változtak.[5]

Jelentésük szerint lehetnek apanévi, helynévi eredetű, népre utaló, társadalmi helyzetre, foglalkozásra, valahová való tartozásra, külső-belső tulajdonságra utaló családnevek.

Az újmagyar kortól a természetes keletkezési módok mellett a mesterséges családnévalkotás is szerepet kapott. Ez a jelenség II. József 1787-es rendeletekor kezdődött.

Házassági nevekSzerkesztés

A nők nevét kezdettől fogva egy vagy több férfirokonukhoz viszonyítva jegyezték fel, ezért nem meglepő, hogy a nőket házasságkötésük után a férjük családnevével jelölték meg. Az ómagyar kor végére kialakul a -né asszonynévképző. A megnevezés sosem volt egységes: a Kovács Józsefné típus mellett számos más variáció is ismeretes. 1895-től a hivatalos forma a Kovács Józsefné típus, de az évek folyamán folyamatosan bővítették, így 2004 óta hatféle változat választható. (1. Kovács Józsefné, 2. Kovács Józsefné Szabó Ilona, 3. Kovácsné Szabó Ilona, 4. Kovács Ilona, 5. Szabó Ilona, 6. Kovács-Szabó vagy Szabó-Kovács Ilona.) A legfőbb újítás pedig, hogy a férj is felveheti a felesége családnevét. Így az asszonynév kifejezés helyett a házassági név, a leánykori név helyett pedig a születési név használatos.[6]

BecenevekSzerkesztés

A becenév minden olyan megszólító vagy emlegető névformát magába foglal, amelynek a célja a kedveskedés, becézés. Ide tartoznak a Baba, Cica, Öcsike stb. nevek, de nem tartoznak ide a Julcsa, Pista, Jóska, stb. nevek, mert ezek nem hordoznak gyöngéd, becéző jelleget. A mai használat szerint minden olyan névforma, amely a keresztnév bármilyen alakváltozata, függetlenül a funkciótól és használattól. Az ómagyar korhoz képest a becéző képzők száma, illetve produktivitása jelentősen csökkent.

Alakulhatnak név végi rövidüléssel. Például Zsófia > Zsó, Zsuzsanna > Zsu ~ Zsú, Ibolya > Iboly. Ezenkívül alakulhatnak képzéssel, amely a leggyakoribb formája a beceneveknek (András > Banda, István > Pista, Erzsébet > Böbe, Ferenc > Feri, János > Janó, stb.). Név eleji csonkulással (Alajos > Lajos, Atilla > Tilla, Amália > Lia), ikerítéssel (Ildikó > Ildi-Bildi, stb.), szótagcserével (Gáspár > Gazsi > Zsiga), összetétellel (Ferenc > Kisferi). Ezenkívül még rengeteg módon lehet beceneveket képezni a keresztnévből. A játékosságnak nagyon nagy szerepe jut a becenévalkotásban, ugyanúgy, mint a ragadványnév-alkotásban is.[7]

RagadványnevekSzerkesztés

A ragadványnév terminus használata a 20. század második felében vált általánossá a névtudományban. A ragadványnevek keletkezésében az ember ősi névadási ösztöne található meg. A név és a viselője között szoros kapcsolat van.

A ragadványnevek létrejöttének egyik oka az értelmi motiváció. A gyakran ismétlődő család-és keresztnevek egy közösségen belül már nem tudják betölteni az identifikációs funkciójukat, ezért szükség van az egyén pontosabb megnevezésére. A keletkezésükhöz tehát mindig kell valamilyen közösség, ahol igény van az újabb nevekre. Tehát a keletkezésüknek a motiváció a homonímia elkerülése, a hagyományőrzés, a közösség humora és jellemző ereje, illetve az emberek névteremtési vitalitása. A ragadványnevek történetileg az eredeti, egyelemű nevekből származtathatóak, amelyeknek egy része ragadványnévként élt tovább (Erős, Fekete, Nagy). A családnevek kialakulásában is nagy szerepet kaptak ezek a nevek, hiszen ezek is a pontosabb identifikációt szolgálják. A becenevek közül leginkább a becenévként használt közszavakat sorolhatjuk a ragadványnevek közé (Mónika> Monokli, Szandra> Szalamandra), így sok esetben nehéz közöttük különbséget tenni. A ragadványnevek keletkezésének alapja legtöbbször a család-, kereszt- és becenév. „A felnőttek körében az egyén ragadványnévként viselheti valamelyik ősének, szülőjének, hozzátartozójának, rokonának család-, kereszt-, illetve becenevét.[8]

A diákság körében a ragadványnév pedig a hivatalos névnek valamilyenfajta eltorzításából jön létre. A ragadványnevek a családnevekhez hasonlóan öröklődhetnek. A ragadványnév mellé sokszor egy második vagy egy harmadik ragadványnév is keletkezik, akkor, ha a korábbi név kezdi elveszíteni a kapcsolatát viselőjével, vagy öröklődővé vált, és csak az utódok viselik, vagy a tartalma megváltozik, és már nem jellemzi a viselőjét.[9]

JegyzetekSzerkesztés

  1. Slíz 2018: 284-285.
  2. Hajdú 2003: 347-371.
  3. Fercsik-Raátz 2009:13-18.
  4. Hajdú 2003: 733-737.
  5. Benkő 1949: 2-23.
  6. Slíz 2018:300-301.
  7. Hajdú 2003: 638-732.
  8. Bauko 2007:16.
  9. Bauko 2017: 6-18.

ForrásokSzerkesztés

  • Bauko János 2007. Ragadványnév-vizsgálatok kétnyelvű környezetben (Négy szlovákiai magyar település ragadványnévrendszere) [egyetemi doktori disszertáció]. Eötvös Loránd Tudományegyetem. Budapest.
  • Benkő Loránd 1949. A régi magyar személynévadás. Budapest.
  • Fercsik Erzsébet-Raátz Judit 2009. Keresztnevek enciklopédiája. Tinta Könyvkiadó. Budapest.
  • Hajdú Mihály 2003. Általános és magyar névtan. Osiris Kiadó. Budapest.
  • Kiss Jenő - Pusztai Ferenc szerk. 2018. A magyar nyelvtörténet kézikönyve. Tinta Könyvkiadó.