Főmenü megnyitása

Magyar katonai hírszerzés 1918–1945

Az első önálló, modern magyar hírszerző szolgálat az első világháború után jött létre a magyar honvédség keretében, mint katonai hírszerző szolgálat, ami azonban a katonai, valamint a polgári elhárítás egyes feladatait is ellátta. A magyar katonai felderítés és elhárítás egészen 1950-ig nem határolódott el szervezetileg egymástól. A trianoni békeszerződés rendelkezései miatt 1938-ig a Hadügyminisztérium VI. Főcsoportjának (Vezérkar) 2. Osztálya, vagy az Osztrák–Magyar Monarchia idejéből örökölt nevén a Nyilvántartó Iroda végezte a hírszerzést és a kémelhárítást. Miután a bledi egyezmény kimondta az országok fegyverkezési egyenjogúságát, a Vezérkar ismét nyíltan működhetett ésa HM VI-2. Osztálya a VKF 2. Osztálya elnevezést kapta. A belső szerkezet alig változott, a hírszerzést a Központi Offenzív Alosztály (Koffa), a Nyilvántartó Alosztály (Nyil, értékelő részleg), az Attasécsoport és az X-csoport (lehallgatás és rejtjelfejtés) végezte. A Defenzív Alosztály (Def) a katonai elhárítás, kémelhárítás feladatai mellett politikai rendőrségi funkciókat is ellátott, üldözte az antifasiszta ellenállókat. Lényegében ez a struktúra maradt fenn a Horthy-korszak végéig.[1]

TörténeteSzerkesztés

A vesztes első világháború után Bécsben feloszlatták az osztrák–magyar katonai hírszerzés szervezetét, a Nyilvántartó Irodát. Az új magyar Honvédelmi Minisztériumra hárult a feladat, hogy megteremtse az önálló magyar katonai felderítés alapjait. Böhm Vilmos miniszter elrendelte a HM felderítéssel foglalkozó főosztályának megszervezését, vezetőjévé Sztójay Dömét nevezték ki, aki a monarchia idejében a Nyilvántartó Iroda vezető munkatársa volt. Az új főosztály hírszerző és katonapolitikai osztályból, valamint más kisegítő és támogató részlegekből állt.[2]

A Magyarországi Tanácsköztársaság idején a hírszerzés a hadsereg-parancsnokság alárendeltségébe került, mint a Vezérkar II. csoportja. (Innen datálódik a következő 70 évnek az a gyakorlata, miszerint a katonai hírszerzés nevében a szerepel a kettes szám.) Részei a következő alcsoportok voltak:[2]

  • „S” nyilvántartó;
  • cseh-tót;
  • román;
  • délszláv;
  • sajtó;
  • rejtjelző és elhárító (védelmi).

A Tanácsköztársaság bukása után a trianoni békeszerződés előírásainak megfelelően 1921-ben a fővezérséget is meg kellett szüntetni. A HM egyik osztályát, a VI., úgynevezett katonai főcsoportfőnökségét építették ki rejtett vezérkarnak, amelynek alárendelt osztályai, szervezetei is rejtve működtek.[3]

A VI. katonai főcsoportfőnökség alatt működött a 2. osztály (VI/2. o., hírszerzés és kémelhárítás). Részei a nyilvántartó, elvi, laboratóriumi és rejtjelző alosztályok, valamint a D jelű (defenzív) kémelhárító alosztály voltak. Katonai attasékat delegáltak Bécsbe, Berlinbe, Varsóba, Rómába, Párizsba, Bukarestbe, Belgrádba, Szófiába és Ankarába.[3]

1927-ben megindulhatott a magyar honvédség fejlesztése. Az addig engedélyezett 35000 fő helyett a létszámot 62500 főben határozták meg és hét vegyes dandárt állítottak fel. A dandároknál alosztályokként létrehozták a VI/2. osztály alárendelt szerveit. A vámőrségnél is működtek felderítő szervek.[3]

1932-ben, Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején az addigi VI. főcsoportfőnököt nyíltan a magyar királyi honvédvezérkar főnökévé nevezték ki, és egyidejűleg a VI/2. osztályt VKF 2. osztállyá nevezték át. Ezen belül a hírszerzést a Központi Offenzív Alosztály (Koffa) (operatív részleg), a Nyilvántartó Alosztály (értékelő részleg), az Attasécsoport és az X-csoport (lehallgatás és rejtjelfejtés) végezte. A Defenzív Alosztály (Def.) a kémelhárítás feladatait és politikai rendőrségi funkciókat látott el, üldözte az antifasiszta ellenállókat.[1]

A hadsereg-fejlesztés nyomán az az új hadtest-parancsnokságoknál hírszerzői és kémelhárítói feladattal a törzsekben nyílt megjelöléssel 2. osztályokat szerveztek. Ekkor neveztek ki katonai attasékat Londonba és Washingtonba, majd 1935-től Moszkvába is. Hamarosan katonai attasékat küldtek Svájcba, Finnországba (akkreditálva Stockholmba is), Spanyolországba, Horvátországba valamint Szlovákiába. Gyakorlatilag ugyanezekből az országokból érkeztek Budapestre külföldi katonai attasék. (1943-tól két olasz katonai attasé is volt Budapesten, a Badoglio- és a Mussolini-kormány képviseletében is.)[4]

A VKF 2. osztály közvetlen alárendeltségében működtek Budapesten a 101. és Nagyváradon a 102. rádiófelderítő (RÁF) zászlóaljak.[5]

A magyar katonai hírszerzés szolgálati szabályzata (1930)Szerkesztés

A Honvédelmi Minisztérium által kiadott szabályzat két fő részből állt:[6]

  • Hírszerző szolgálat I. rész: Hírszerzés, nyilvántartás, propaganda, szabotázs, forradalmasítás.
  • Hírszerző szolgálat II. rész: Utasítás a kémelhárító szolgálat ellátására.

Tartalmilag a természetesen szigorúan titkos szabályzat legfőbb elemei a következők voltak:

  • A hírszerző szolgálat feladata, hogy az ország vezetését más államok katonai és katonapolitikai helyzetéről tájékoztassa, és így döntéseihez alapot szolgáltasson, egyúttal megóvja a meglepetésektől. A szolgálat részei a hírszerzés, a hírek nyilvántartása (A „nyilvántartás” kifejezés a hírszerzés értékelő-elemző munkáját fedi, az osztrák-magyar katonai hírszerzés fedőnevéből (Nyilvántartó Iroda, Evidenzbüro), a rádiófelderítés valamint a kémelhárítás. Háborúban ezekhez járul még az ellenség erkölcsi erejének megbénításának célját szolgáló tevékenység (mai kifejezéssel pszichológiai hadviselés) is.
  • A hírszerző szolgálat egységes központi irányítás alatt áll. Szervezeti egységei a legfelsőbb vezetés, valamint a magasabb parancsnokságok mellett, a határ mentén és esetleg külföldön működnek.
  • A hírszerző szolgálat a felderítés különleges személyi, tárgyi és műszaki eszközeivel hajtja végre a feladatát.
    • Személyi eszközök: hírszerzők, foglyok, szökevények, a lakosság. A hírszerzők működésük szerint hírforrások, kutatók, beszervezők és futárok lehetnek.
    • Tárgyi eszközök: zsákmányolt okmányok, a cenzúra és a sajtó.
    • Különleges műszaki eszközök: ezeket a híradó csapatok vezetékes és vezeték nélküli lehallgató szolgálata nyújtja. A távíró és távbeszélő útján végzett kiváltás elektromos lehallgató készülékkel folytatható. Ilyen készülékek a távbeszélő, a rádiólehallgatók, a rádió-iránymérők.

A szabályzat foglalkozik azzal a kérdéssel is, hogy a hírszerző szolgálat betelepített, vagy utazó hírszerzőket is alkalmaz.

A hírszerzők követendő eljárását illetően a szabályzat leszögezi a leleményesség, rugalmasság fontosságát. A hírforrások egy része a híranyagot eredetiben tulajdonítja el, vagy fényképen, esetleg szó szerint lemásolva rögzíti. A kutató hírszerzők olyan egyének ismeretségét keresik, akik a hírszerzőkül kiszemeltek viszonyairól felvilágosítással szolgálhatnak. A beszervezők igyekeznek a hírszerzőkül kiszemelteket személyesen megismerni és velük közvetlen viszonyba jutni, várva az alkalmas pillanatot a beszervezésre. A futárok a híranyag átvételének helyét és környékét előbb szemrevételezik, hogy menekülésük esetén terepismerettel bírjanak. A futárok csempészik haza a híranyagokat.

A honvéd vezérkar főnöke 1942-es utasításában a VKF 2. fő feladatát az „idegen államok hadseregének, katonai-politikai viszonyainak és háborús teljesítőképességének nyilvántartásában” határozta meg.[7]

A VKF 2. Osztály főnökeiSzerkesztés

A Magyar Honvédség Harcászati Szabályzata a felderítésrőlSzerkesztés

A Magyar Királyi Honvédség általános harcászati szabályzata, szélesebb körhöz szólva, nem az erősebben konspirált hírszerzésről, hanem az általános katonai felderítésről szól.[8]

Eszerint: „A felderítés célja, hogy adataiból a vezető idejében képet alkosson az ellenségről, és így elhatározása és terve számára alapot nyerjen.”

A felderítés nemei: hadászati (stratégiai), harcászati (taktikai) és harcfelderítés.

„A hadászati felderítés a hadászati elhatározásokhoz szolgáltat adatokat. Feladata: az ellenség mozgósításával és felvonulásával kapcsolatos vasúti, közúti és vízi közlekedésnek, csapatmozdulatoknak, repülőtereknek, állandó és tábori erődítéseknek, később nagyjában a már felvonult ellenség helyzetének, szárnyainak, egyes csoportjai közötti hézagoknak, gyorscsapatainak, hátsóbb seregtesteknek, csapatszállításoknak, nagyobb szállításoknak, nagyobb csapat- és vonatmozgásoknak stb. a megállapítása.

E feladatokat a légi és földi felderítés eszközei egymást kiegészítve oldják meg, a súly rendszerint a légi felderítésen van. A földi felderítés eszközei elsősorban a sereglovasság, a gépkocsizó seregtestek és más gyorscsapatok.”

A felderítés elrendelése:

„A vezető a felderítésre adott parancsban mindig világosan és határozottan jelölje meg, hogy mit akar megtudni.”

„A hadsereg- (önálló hadtest) parancsnok rendeli el a légi és a földi hadászati felderítést, kijelöli az alárendelt hadtestek (seregtestek) felderítési területét a légi és a földi harcászati felderítés céljára.”

„A hadászati légi felderítés mélysége az illető seregtestnél legalább 3-4, a földi felderítés mélysége legalább 2-3 napi menettávolságra lehet. A légi felderítés területének szélessége kb. megegyezik annak a mélységével. A földi felderítés szélessége lovas seregtesteknél általában 40-50 km, gépkocsizó seregtesteknél általában 60-80 km.”

Ezekhez az elvekhez igazodtak lehetőség szerint a magyar honvédség magasabb parancsnokságai és a csapatok a háború alatt.

A magyar katonai hírszerzés a második világháború előtt és alattSzerkesztés

Az első világháború utáni békerendszer keretében Magyarország számára leginkább a trianoni békeszerződés nyertesei, az úgynevezett kisantant államok voltak a potenciális ellenfelek. Közülük is elsősorban az akkori Csehszlovákiát tartották a legveszélyesebbnek.[9]

A csehszlovák hadsereg az 1930-as évek vége felé francia segítséggel korszerűen felszerelt, jól kiképzett, ütőképes katonai erő volt. A román hadsereg ezzel szemben az ország gazdasági helyzetéhez képest túlméretezett, korszerűtlen és hiányosan felszerelt haderő volt. Jugoszlávia hadserege sem volt alkalmas hosszabb háborúra hiányosan felszereltsége és súlyos anyagi nehézségei miatt.

A magyar hadbalépés idején Csehszlovákia már felbomlott, részei döntően német protektorátussá váltak, Jugoszlávia német megszállás alá került, Romániától pedig a második bécsi döntéssel Magyarországhoz csatolták Észak-Erdélyt, és a maradék Románia Magyarországgal együtt a Német Birodalom szövetségese lett a Szovjetunió elleni háborúban.

A Szovjetunió elleni háborúba lépéskor a VKF 2. osztály alapvetően két részre tagozódott: a hírszerzésre (H.) és a kémelhárításra (D.).

A magyar katonai felderítés hírközpontja a nyilvántartó („Nyil”) alosztály volt, amely úgynevezett „arcvonalakra” tagozódott. Ezek közül a legfontosabbak a szovjet, balkáni, román, bolgár és az angol arcvonalak voltak. Ezek szoros figyelemmel követték az adott országok katonai, politikai és gazdasági helyzetét. Ide érkezett minden felderítési adat a hírszerzőktől, katonai attaséktól, illetve nyílt forrásokból (rádióadások, újságok). A „Nyil” rendszeres napi tájékoztatókat készített a katonai vezetés számára, emellett kéthetente összefoglaló jelentések is készültek a legfontosabb célországok helyzetéről.[10][11]

A németekkel elvileg megállapodás volt a hírszerzési adatok cseréjéről, de a tőlük kapott információk információk általában szerény értékűek voltak. A VKF 2. osztálynál viszont német összekötő tiszt tevékenykedett, aki megkapta a magyar hírszerzés adatait.[12]

A hírszerzés irányító szerve a központi offenzív alosztály (rövidítve „Koffa”) volt. A vezérkari főnök és a hadműveleti csoportfőnök szabta meg a VKF 2. osztályvezető útján a hírigényeket, felderítési feladatokat a Koffának, ahol azután megtervezték, megszervezték a feladatok végrehajtását.[13][11]

Román viszonylatban aktív tevékenységet folytattak, de viszonylag csekély eredménnyel. Az értékesebb in formációk a jó kapcsolatokkal rendelkező bukaresti katonai attasétól származtak. Szlovákia mint német szövetséges nem jelentett komoly veszélyt, de a magyar hírszerzés azért itt is működött.[13][11]

A nyugati hatalmak helyzetének „nyilvántartása” főleg német hírszerzési adatok, a semleges országokban működő katonai attasék jelentései, és nyilvános források alapján történt, hírszerzőket oda a VKF 2. osztály nem küldött.[13]

Hasonlóképpen a Szovjetunió területén sem szervezett a VKF 2. hadászati felderítést. Az 1941-es hadjárat idején a magyar csapatok teljes mértékben a németektől, az Abwehrtől, illetve az elöljáró „Dél” hadseregcsoport, és a 17. német hadsereg törzseitől kapták meg a szükséges felderítési adatokat. A magyar hadsereg csak az akkori megnevezés szerinti közel-, vagy harcászati felderítést végezte saját erőkkel, lovas, illetve páncélos egységekkel. A gyorshadtest felderítő zászlóaljai mellett tevékenykedett két távolfelderítő repülő század (Sólyom és Heinkel 46-os közel-felderítő gépekkel).[13]

1942-ben a doni magyar 2. hadseregnek a közel-felderítési célokra kerékpáros zászlóaljak, egy árkász szakasz és huszárszázadok álltak rendelkezésére. Az 1. páncélos hadosztály egy felderítő zászlóalj (egy motorkerékpáros, egy gépkocsizó lövész és egy páncélgépkocsizó század – Csaba páncélos gépkocsikkal) tartozott. A hadseregnek 4 darab Heinkel-111-es távolfelderítő és 16 Heinkel-46-os közel-felderítő repülője volt.[13]

A VKF 2. osztály „Koffa” alosztályához tartoztak a külföldön szolgáló magyar katonai attasék, akik főleg a funkcióikkal járó „megengedett” hírszerzési feladatokat végezték a fogadó országokban. Ide tartoztak kapcsolattartási és egyben elhárítási céllal a Magyarországra akkreditált külföldi katonai attasék is, akik közül elsősorban a román végzett aktív hírszerző munkát.[14][11]

A hírszerzéshez tartozott az „X” alcsoport, amely rejtjelfejtéssel foglalkozott. Ez a csoport igen nagy mennyiségű értékes megfejtett híranyaggal látta el a HM és a Külügyminisztérium vezetését. Sikeresen fejtették meg egyes külföldi követségek és katonai attasék jelentéseit is. A részleg létrehozójának (és 1925-ig vezetőjének), Pokorny Hermann tábornoknak a tevékenységét (különösen az orosz rejtjeleknek az első világháború alatt történt megfejtését, melyet tananyagként ismertettek) a háború után még a szovjetek is elismerték.[15]

A rádiófelderítő alegységek szintén sikeresen működtek. Központjuk a mátyásföldi katonai repülőtéren, „szárnyállomásaik” (az iránymérők) pedig Debrecenben, Kecskeméten, Szegeden és Győrben voltak. Mindenekelőtt a Szovjetunió ellen dolgoztak. A lehallgató állomások egyikét a Vakok Intézetében működtették. A magyar rádiófelderítés együttműködött a Magyarország területén elhelyezett német lehallgató állomásokkal.[14][11]

A VKF 2-nek saját fejlett laboratóriuma és speciális nyomdája is volt a hírszerzők felszerelésére szolgáló hamis okmányok, pecsétek, fényképező berendezések, levélfelbontó és eszközök elkészítése céljából.[14]

A Magyarország területén állomásozó hadtestek (honvéd kerületek) parancsnokságain lévő 2. (felderítő) osztályok is munkamegosztást alakítottak ki egymás között. A budapesti főleg Csehszlovákia ellen, a debreceni kizárólag román, a szegedi jugoszláv és román irányban. A hadtestek 2. osztályaihoz hasonlóan a folyamőrségnél és a légügyi hivatalnál is volt 2. osztály (hírszerző és elhárító alosztályokkal).[14]

A „Koffa” egészében véve meglehetősen csekély eredménnyel működött, még a szomszédos országok területén sem értek el jelentős eredményt. Ebben főleg a szakemberhiány és különösen az anyagi források, a hírszerzéshez annyira szükséges pénz szűkössége játszott szerepet.[13][11]

A VKF 2. osztály nagy függetlenséggel rendelkező részlege volt az elhárító (defenzív) alosztály (Def.), amely helyileg is elkülönülten, a budapesti Hadik laktanyában (a mai Bartók Béla úton) működött. Az alosztály alapvető feladata a katonai elhárítás volt, s ebben együttműködött a politikai rendőrséggel (Állambiztonsági Rendőrség) és más belügyi szervekkel, valamint a csendőrséggel, és többek között hírhedtté vált aktív szerepet játszott az antifasiszta ellenállók üldözésében is. A háború után a Def. működését összemosták a VKF 2. egész tevékenységével, holott valójában két különálló tevékenységről, hírszerzésről és elhárításról volt szó.[16][11]

A magyar honvéd légierő távolfelderítői a második világháborúbanSzerkesztés

A honvéd légierőnél az 1930-as évek második felére ― a más országok légierőihez hasonlóan ― megszervezték a felderítő repülő alakulatokat. Ezek egyrészt a hadtestek alá rendelt 7, majd 11 közvetlen közelfelderítő repülő századból álltak és He 46, WM–16 Budapest, WM–21 Sólyom, Fw 189, zömmel akkoriban elavuló típusú gépekkel voltak felszerelve.[14]

A fővezérség alárendeltségében a hadászati légi felderítés végrehajtása céljából ugyanakkor létrehozták az 1. honvéd önálló távolfelderítő repülő osztályt, amely 1944. második feléig volt hadrendben. Felszerelésükben az akkor már nem a legkorszerűbb német típusok szerepeltek (He 70, He 111, Ju 86, Ju 88 és Do 215). Összesen mintegy 500 felderítő bevetést hajtottak végre. Bár a távolfelderítőknek nem volt feladatuk a légiharc, a szovjet fronton 20 légi győzelmet arattak. Körülbelül ugyanannyi saját gépet azonban el is vesztettek, és a hősi halottaik száma 45-46 fő volt.[14]

A távolfelderítő repülő osztály első harci bevetésére, He 70-es gépekkel, 1938. őszén került sor, amikor a Felvidék visszacsatolását (Első bécsi döntés) megelőzően röpcédulaszórást hajtottak végre. Hasonló műveletre került sor Kárpátalja visszafoglalása alkalmából is, amikor egyes gépek még szovjet területre is szórtak röpcédulákat.[14]

Ebben az időben szervezték meg ― lényegében ennek az osztálynak az állományából ― a Légifényképező és Kiértékelő Csoportot is, amely Ju 86-os és He 111-es gépekkel Románia, Erdély és Délvidék fölött hajtott végre célfényképező feladatokat. 1940. júniusától az Erdély kérdésében kiéleződött magyar-román feszültség idején a távolfelderítő osztály naponta általában 2-2 géppel 6-8000 méteres magasságból fénykép-felderítést hajtott végre Erdély és Románia fölött. A távolfelderítő osztály 1941. tavaszán 20-25 bevetésben fénykép- és szemfelderítést hajtott végre a Délvidék és Jugoszlávia fölött He 70-es gépekkel.[14]

A Szovjetunió elleni háború kezdetén, már 1941. június 26-án bevetésre kerültek. Budaörsi alapbázisukról ungvári feltöltés után hajtottak végre a feladatokat, szintén HE-70-es gépekkel. 1941. második felében a németektől korszerűbb He 111-es gépeket kaptak.[14]

Az 1942. év második felében a Donhoz felvonultatott 2. magyar hadsereg támogatására rendelt Repülő csoport (később dandár) állományában lévő távolfelderítő osztály szervezése a következő volt:[17]

  • 1/1. távolfelderítő repülő század, 6 db He 111 felderítő gép és 4 db. szállító és futárgép (Ju 86, Fw 58 és Bücker Bü 131);
  • 1/2 tf. szd. földi (kiszolgáló) rész;
  • 1/3. tf. szd. légifénykép-kiértékelő és adatszolgáltató rész.

Az osztály 1942. június 20-án kezdte meg a fénykép-felderítő tevékenységét és július 25-re átfogó helyzetképet tudott nyújtani a 2. hadsereg parancsnoksága részére. Ezt követően mintegy 300 km-es mélységig távolfelderítést hajtottak végre, miközben számos légiharcba kerültek a szovjet légierővel.[17]

A lecsökkenő gépállomány kiegészítésére a németektől Do 215-ös gépeket kaptak, de augusztus közepére már csak 2 db. He 111-es és 1 db. Do 215-ös gépük maradt.[17]

1942. november vége felé már észlelték a Don folyón túli szovjet csapatmozgásokat, a szaporodó vasúti szállításokat és a növekvő számú tábori repülőtereket. A doni szovjet áttörést követően a távolfelderítő osztály hátra települt, miközben a repülőgép-állományt Ju 88-as gépekkel egészítették ki. (Ezek a típusok bombavetésre is alkalmasak voltak 250 és 300 kg-os bombákkal.)[17]

A doni vereség után a távolfelderítőket 1943-ban a németek által megszabott feladatok végrehajtására alkalmazták. Mind a személyi, mind a gépállomány tovább csökkent; az osztályt egyetlen századba szervezték. Harci alkalmazásukat 1944. januárban megszüntették és az utolsó Ju 88-as gépet is leadták a németeknek. Az osztály hivatalosan 1944. szeptember 15-ével szűnt meg, személyi állományát más alakulatokhoz osztották be. Ezzel véget ért a magyar hadászati légifelderítés története is. Az osztály, csekély állománnyal és nem a legkorszerűbb gépekkel, de a feladatait sikeresen és hősiesen hajtotta végre. 3800 órát repültek az ellenség fölött, 61000 méter hosszúságú filmet fényképeztek el, amelyről a kiértékelők 250000 másolatot készítettek.[17]

A német megszállás és a nyilas hatalomátvétel utánSzerkesztés

A nyilas hatalomátvétel (1944. október 15.) után a VKF 2. osztály, illetve a „Koffa” alosztály irányítását a Nemzetvezető (Szálasi Ferenc) Munkatörzse mellett létesített Nemzetbiztonsági Iroda vette át. Ezzel a hírszerzés szerepe lecsökkent, mivel a nyilas hatalom a fő súlyt az elhárításra helyezte, és ebben az úgynevezett „Nemzeti Számonkérés Szervezete” jutott fő szerephez. [17] (A hasonló nevű Nemzeti Számonkérő Szék nyilas bíróság volt.)

A magyar nagykövetségeken működő magyar katona-diplomaták egy része már a német megszállás (1944. március 19.) után megtagadta a központ részére végzett munkát, és a külföldön lévő hírszerzők egy része is szétszéledt.[17]

A VKF 2. 1945. elején még diverziós-felderítő akciókat tervezett a szovjetek által megszállt területeken, de ezek már nagyrészt nem kerültek végrehajtásra. A Bakonyban, a Csősz pusztán szervezett „Bakony dandárt” 1945 elején a szovjetek felszámolták.[17]

A háború végén a magyar katonai hírszerzés irattári anyagát a vezérkar Németországba kitelepülő szervei zömmel magukkal vitték, ahol azoknak aztán általában nyomuk veszett.[17]

JegyzetekSzerkesztés

  1. a b Szakértők
  2. a b Hajma 92. o.
  3. a b c Hajma 93. o.
  4. Hajma 93-94. o.
  5. Hajma 94. o.
  6. Hajma 94-97. o.
  7. a b Hajma 97. o.
  8. Hajma 97-98. o.
  9. Hajma 98. o.
  10. Hajma 99. o.
  11. a b c d e f g Kádár Gyula
  12. Hajma 99. o.
  13. a b c d e f Hajma 100. o.
  14. a b c d e f g h i j Hajma 101. o.
  15. Pokorny  VIII. fejezet A felszabadulás (1944–1945). Hajma tévesen Pokorni Henrikként említi. [14]
  16. Hajma 101-102. o.
  17. a b c d e f g h i Hajma 102. o.

ForrásokSzerkesztés

Kapcsolódó szócikkSzerkesztés