Magyarország bécsi nagykövetsége

diplomáciai képviselet, nagykövetség

Magyarország bécsi nagykövetsége (németül: Botschaft von Ungarn, Wien) a Magyarország és Ausztria kapcsolatainak kiemelt intézménye, egyúttal a legrégebbi, ma is működő külképviseletünk: 1918-ban nyitották, és mindmáig ugyanabban az épületben található. Az intézmény Bécsben, a Bankgasse(wd) 4-6 szám alatt működik, nagykövetünk 2019-ben Nagy Andor.

Magyarország bécsi nagykövetsége
Rangja nagykövetség
Küldő ország Magyarország
Fogadó ország Ausztria
Alapítva 1964. október 31.
Vezető Nagy Andor (2018. augusztus 25. – )
Beosztása magyar nagykövet Ausztriában
Irányítószám 1010
Település Innere Stadt
Ellenkező képviselet Ausztria budapesti nagykövetsége
Elhelyezkedése
Magyarország bécsi nagykövetsége (Bécs)
Magyarország bécsi nagykövetsége
Magyarország bécsi nagykövetsége
Pozíció Bécs térképén
é. sz. 48° 12′ 37″, k. h. 16° 21′ 48″Koordináták: é. sz. 48° 12′ 37″, k. h. 16° 21′ 48″
Magyarország bécsi nagykövetsége weboldala
EmbassyPages.com ID
A Wikimédia Commons tartalmaz Magyarország bécsi nagykövetsége témájú médiaállományokat.

Épülete szerkesztés

A hatalmas, három utcára néző barokk palota-komplexum főépülete 1692–94-ben épült Johann Bernhard Fischer von Erlach tervei alapján Theodor Strattmann gróf, udvari kancellár számára, ezért Bécsben Strattmann-palota néven is ismerik. 1747-ben gróf Nádasdy Lipót, a Magyar Udvari Kancellária akkori vezetője vásárolta meg maga és a hivatala számára. E kancellária utódintézménye volt a király személye körüli körüli miniszter és kis hivatala, az „a latere minisztérium” ami a monarchia felbomlásáig az épületet birtokolta.[1]

Egy 1922-es leírás szerint a palota első emeletének nagy részét hatalmas termek és egy hosszú galéria foglalták el. A legfontosabb az úgynevezett delegációs terem volt, ahol a Monarchia idején a közös ügyek intézésére a két állam parlamentjei által kiküldött delegációk üléseztek. Ennek folytatásában helyezkedett el a követ magánlakása, azaz rezidenciája tucatnyi szobával, a másik oldalon pedig a legfontosabb irodák, amik szintén gazdag berendezésű, reprezentatív termek voltak, damaszttal borított falakkal, fehér-arany díszítésű mennyezettel. Az első emeleten volt az öt „miniszteri vendégszoba”, szintén reprezentatív termek, de az épületben természetesen sok más szerényebb vendégszoba is rendelkezésre állt főleg a budapesti utazók elhelyezésére. A második emeleten volt a nagykövet helyettesének, az első beosztottnak a lakása mintegy tíz szobával, és több más tisztviselői lakás is.[2]

Története szerkesztés

Az első világháború következtében felbomló Osztrák–Magyar Monarchiából önállósodott Magyarország legfontosabb – politikai, gazdasági és kulturális – kapcsolatai Ausztriával voltak (1919. októberéig: Német-ausztriai Köztársaság). Mindaz, ami addig a monarchiában a két ország között zajlott és belügynek tekintették, hirtelen külüggyé vált. Ezt tükrözi, hogy a legelső külképviselet, amit Magyarország megnyitott, a bécsi volt: az önálló Magyarországot 1918. november 16-án kiáltották ki, a külügyi igazgatásról szóló V. néptörvény december 13-án született meg, ám mindezeket megelőzve, 1918. november 11-én[3] bécsi követté nevezték ki Harrer Ferencet, aki november 14-én Bécsben át is adta megbízólevelét.[4] Harrer szervezte meg a követség működését, munkája ezzel lényegében véget is ért: december elején már visszautazott Budapestre, hogy magának a külügyminisztériumnak a szervezetét felállítsa.[5]

Harrert gyors egymásutánban – a magyarországi belpolitika fordulataihoz igazodva – többen követték, az első, huzamosabb időt követként ott töltő diplomata Masirevich Szilárd volt, aki 1921-től 1925-ig képviselte hazánkat. Ekkor a követség igen nagy létszámú hivatal volt, a tisztviselők jelentős része még mindig a visszamaradt közös ügyekkel foglalkozott, sokféle sajtó-, katonai és felszámoló részleg működött. Az első beosztott Barcza György volt.[6]

A követség jelentősége az 1930-as évekre csökkent: a magyar külpolitika a német vonalat erőltette, az ennek hullámain létrejövő olasz–osztrák–magyar szövetségben Ausztriának már alig jutott mozgástér, hiszen az 1938-ban bekövetkezett Anschluss fenyegetettségében kellett politizálnia.[5] 1938. április 11-én le is fokozták a követséget: a Harmadik Birodalomhoz csatolt Ausztria önálló államisága megszűnt, ezért az intézményt főkonzulátussá minősítették át és berlini magyar követség alá helyezték.[7] Az első főkonzul a kevésbé ismert Bobrik Arnó lett. Mint főkonzulátus, az intézmény a második világháborút követően megszűnt, 1945-46-ban felszámolás alatt állt, majd '46-47-ben politikai képviseletté alakult, hogy 1947-ben követség, majd 1964. október 31-től nagykövetségi rangú legyen.[8]

1947-ben az éppen Svájcban tartózkodó Nagy Ferenc miniszterelnököt lemondatták, ami a magyarországi kommunista hatalomátvétel egyik jelentős állomása volt. A diplomáciai kar számos tagja nyújtotta be ekkor lemondását, köztük Bartók László bécsi követünk is, aki ezt követően emigrációba kényszerült. 1950-ben ezen a követségen nyílt meg az első hírszerző rezidentúra: hat év alatt tíz hasonló szervezeti egység alakult világszerte, melyek a külképviseleti szervek fedése alatt működve végeztek kémtevékenységet.[8][* 1]

A rendszerváltás előtti utolsó nagykövetünk – aki maga is részt vett a páneurópai piknikenNagy János volt.

A nagykövetség alá tartozik nyolc tiszteletbeli konzul: Bécs, Linz, Bregenz, Kismarton (Eisenstadt), Graz, Innsbruck, Klagenfurt am Wörthersee és Salzburg városokban.

A bankgassei rablás szerkesztés

1919. május 2-án Hajós Jenő követségi titkár – kihasználva, hogy Bolgár Elek követ Magyarországon tartózkodott – segítőjével feltörték a követnek és a gazdasági megbízottnak a követség épületén belül elhelyezkedő lakását, és ellopták azt a jelentős készpénzállományt, amit a Magyarországi Tanácsköztársaság vezetői utasítására csempésztek ki Ausztriába. Az akkori áron több mint 6 és fél tonna arany értékének megfelelő, közel 140 millió koronát a tolvajok az ellenforradalmi kormánynak szerették volna eljuttatni az Antibolsevista Comitén keresztül. A sikeres betörést követően felfegyverzett magyar katonatisztek szállták meg az épületet – valójában a bécsi rendőrök szeme előtt egyszerűen bemasíroztak oda -, lefegyverezték a benti őrséget, megvárták Bolgár Elek és Fenyő Andor hazatértét, majd további egy követségi alkalmazottal együtt elrabolták őket. A súlyos diplomáciai skandalum az osztrák pénzügyminiszter és a bécsi rendőrfőnök tudtával történt. A pénz egy részéből magát az ellenforradalmat finanszírozták később, közel felét a bécsi rendőrség lefoglalta és visszajuttatta Magyarországra a Tanácsköztársaság bukását követően, de valójában soha nem történt teljes körű elszámolás, az összeg hollétét még évekkel később is firtatta a sajtó. A követség alkalmazottait már másnap kiszabadították, az elkövetők részben elmenekültek, részben rövid vizsgálati fogsággal megúszták a támadást.[9]

Megjegyzések szerkesztés

  1. A diplomácia lehetőségeinek felhasználása a hírszerzés céljaira akkor és azóta is általános gyakorlat a számottevő hírszerzéssel rendelkező országok körében. A legnagyobb hatalmak gyakran több száz fős külképviseletein rendesen a hírszerzés több ága (katonai, polgári hírszerzés) is képviselteti magát rezidentúráival az úgynevezett „legális hírszerzés” keretében.

Hivatkozások szerkesztés

  1. Barcza 157. o.
  2. Barcza 166-167. o.
  3. Bölöny József: Magyarország kormányai 1848–1975. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1978. 238. o.  
  4. Magyarország bécsi követe átadta megbízólevelét. Délmagyarország, VII. évf. 275. sz. (1918. november 15.) 3. o.
  5. a b Pritz Pál: A bécsi követség története a két háború között. Külügyi Szemle, XII. évf. 2. sz. (2013) 55–68. o.
  6. Barcza 160. o.
  7. KÖZLEMÉNYEK: A bécsi m. kir. követség átszervezése m. kir. főkonzulátussá. Külügyi Közlöny, XVIII. évf. 3. sz. (1938. április 30.) 1. o.
  8. a b Baráth Magdolna – Gecsényi Lajos: Főkonzulok, követek és nagykövetek: 1945–1990. Budapest: MTA BTK Történettudományi Intézet. 2015. 89. o. arch Hozzáférés: 2019. augusztus 29.  
  9. Gábor Sándorné: Az 1919-es bécsi magyar ellenforradalmi emigrációról. Párttörténeti Közlemények, X. évf. 3. sz. (1964. szeptember) 114–155. o. (fizetős hozzáférés)

Források szerkesztés