Magyarország bécsi nagykövetsége

diplomáciai képviselet, nagykövetség

Magyarország bécsi nagykövetsége (németül: Botschaft von Ungarn, Wien) a Magyarország és Ausztria kapcsolatainak kiemelt intézménye, egyúttal a legrégebbi, ma is működő külképviseletünk: 1918-ban nyitották, és mindmáig ugyanabban az épületben található. Az intézmény Bécsben, a Bankgasse(wd) 4-6 szám alatt működik, nagykövetünk 2019-ben Nagy Andor.

Magyarország bécsi nagykövetsége
Palais Strattman Bankgasse 4-6 Ung Botschaft.JPG
Rangja nagykövetség
Küldő ország Magyarország
Fogadó ország Ausztria
Alapítva 1964. október 31.
Vezető Nagy Andor (2018. augusztus 25. – )
Beosztása magyar nagykövet Ausztriában
Irányítószám 1010
Cím Bankgasse 4-6
Ellenkező képviselet Ausztria budapesti nagykövetsége
Elhelyezkedése
Magyarország bécsi nagykövetsége (Bécs)
Magyarország bécsi nagykövetsége
Magyarország bécsi nagykövetsége
Pozíció Bécs térképén
é. sz. 48° 12′ 37″, k. h. 16° 21′ 48″Koordináták: é. sz. 48° 12′ 37″, k. h. 16° 21′ 48″
Magyarország bécsi nagykövetsége weboldala
EmbassyPages.com ID
A Wikimédia Commons tartalmaz Magyarország bécsi nagykövetsége témájú médiaállományokat.

ÉpületeSzerkesztés

A hatalmas, három utcára néző barokk palota-komplexum fő épülete 1692–94-ben épült Johann Bernhard Fischer von Erlach tervei alapján Theodor Strattmann gróf, udvari kancellár számára, ezért Bécsben Strattmann-palota néven is ismerik. 1747-ben gróf Nádasdy Lipót, a Magyar Udvari Kancellária akkori vezetője vásárolta meg maga és a hivatala számára. E kancellária utódintézménye volt a király személye körüli körüli miniszter és kis hivatala, az „a latere minisztérium” ami a monarchia felbomlásáig az épületet birtokolta.[1]

Egy 1922-es leírás szerint a palota első emeletének nagy részét hatalmas termek és egy hosszú galéria foglalták el. A legfontosabb az úgynevezett delegációs terem volt, ahol a Monarchia idején a közös ügyek intézésére a két állam parlamentjei által kiküldött delegációk üléseztek. Ennek folytatásában helyezkedett el a követ magánlakása, azaz rezidenciája tucatnyi szobával, a másik oldalon pedig a legfontosabb irodák, amik szintén gazdag berendezésű, reprezentatív termek voltak, damaszttal borított falakkal, fehér-arany díszítésű mennyezettel. Az első emeleten volt az öt „miniszteri vendégszoba”, szintén reprezentatív termek, de az épületben természetesen sok más szerényebb vendégszoba is rendelkezésre állt főleg a budapesti utazók elhelyezésére. A második emeleten volt a nagykövet helyettesének, az első beosztottnak a lakása mintegy tíz szobával, és több más tisztviselői lakás is.[2]

TörténeteSzerkesztés

Az első világháború következtében felbomló Osztrák–Magyar Monarchiából önállósodott Magyarország legfontosabb - politikai, gazdasági és kulturális - kapcsolatai Ausztriával voltak (1919. októberéig: Német-ausztriai Köztársaság). Mindaz, ami addig a monarchiában a két ország között zajlott és belügynek tekintették, hirtelen külüggyé vált. Ezt tükrözi, hogy a legelső külképviselet, amit Magyarország megnyitott, a bécsi volt: az önálló Magyarországot 1918. november 16-án kiáltották ki, a külügyi igazgatásról szóló V. néptörvény december 13-án született meg, ám mindezeket megelőzve, 1918. november 11-én[3] bécsi követté nevezték ki Harrer Ferencet, aki november 14-én Bécsben át is adta megbízólevelét.[4] Harrer szervezte meg a követség működését, munkája ezzel lényegében véget is ért: december elején már visszautazott Budapestre, hogy magának a külügyminisztériumnak a szervezetét felállítsa.[5]

Harrert gyors egymásutánban - a magyarországi belpolitika fordulataihoz igazodva - többen követték, az első, huzamosabb időt követként ott töltő diplomata Masirevich Szilárd volt, aki 1921-től 1925-ig képviselte hazánkat. Ekkor a követség igen nagy létszámú hivatal volt, a tisztviselők jelentős része még mindig a visszamaradt közös ügyekkel foglalkozott, sokféle sajtó-, katonai és felszámoló részleg működött. Az első beosztott Barcza György volt.[6]

A követség jelentősége az 1930-as évekre csökkent: a magyar külpolitika a német vonalat erőltette, az ennek hullámain létrejövő olasz–osztrák–magyar szövetségben Ausztriának már alig jutott mozgástér, hiszen az 1938-ban bekövetkezett Anschluss fenyegetettségében kellett politizálnia.[5] 1938. április 11-én le is fokozták a követséget: a Harmadik Birodalomhoz csatolt Ausztria önálló államisága megszűnt, ezért az intézményt főkonzulátussá minősítették át és berlini magyar követség alá helyezték.[7] Az első főkonzul a kevésbé ismert Bobrik Arnó lett. Mint főkonzulátus, az intézmény a második világháborút követően megszűnt, 1945-46-ban felszámolás alatt állt, majd '46-47-ben politikai képviseletté alakult, hogy 1947-ben követség, majd 1964. október 31-től nagykövetségi rangú legyen.[8]

1947-ben az éppen Svájcban tartózkodó Nagy Ferenc miniszterelnököt lemondatták, ami a magyarországi kommunista hatalomátvétel egyik jelentős állomása volt. A diplomáciai kar számos tagja nyújtotta be ekkor lemondását, köztük Bartók László bécsi követünk is, aki ezt követően emigrációba kényszerült. 1950-ben ezen a követségen nyílt meg az első hírszerző rezidentúra: hat év alatt tíz hasonló szervezeti egység alakult világszerte, melyek a külképviseleti szervek fedése alatt működve végeztek kémtevékenységet.[8][* 1]

A rendszerváltás előtti utolsó nagykövetünk - aki maga is részt vett a páneurópai pikniken - Nagy János volt.

A nagykövetség alá tartozik nyolc tiszteletbeli konzul: Bécs, Linz, Bregenz, Kismarton (Eisenstadt), Graz, Innsbruck, Klagenfurt am Wörthersee és Salzburg városokban.

A bankgassei rablásSzerkesztés

1919. május 2-án Hajós Jenő követségi titkár - kihasználva, hogy Bolgár Elek követ Magyarországon tartózkodott - segítőjével feltörték a követnek és a gazdasági megbízottnak a követség épületén belül elhelyezkedő lakását, és ellopták azt a jelentős készpénzállományt, amit a Magyarországi Tanácsköztársaság vezetői utasítására csempésztek ki Ausztriába. Az akkori áron több mint 6 és fél tonna arany értékének megfelelő, közel 140 millió koronát a tolvajok az ellenforradalmi kormánynak szerették volna eljuttatni az Antibolsevista Comitén keresztül. A sikeres betörést követően felfegyverzett magyar katonatisztek szállták meg az épületet - valójában a bécsi rendőrök szeme előtt egyszerűen bemasíroztak oda -, lefegyverezték a benti őrséget, megvárták Bolgár Elek és Fenyő Andor hazatértét, majd további egy követségi alkalmazottal együtt elrabolták őket. A súlyos diplomáciai skandalum az osztrák pénzügyminiszter és a bécsi rendőrfőnök tudtával történt. A pénz egy részéből magát az ellenforradalmat finanszírozták később, közel felét a bécsi rendőrség lefoglalta és visszajuttatta Magyarországra a Tanácsköztársaság bukását követően, de valójában soha nem történt teljes körű elszámolás, az összeg hollétét még évekkel később is firtatta a sajtó. A követség alkalmazottait már másnap kiszabadították, az elkövetők részben elmenekültek, részben rövid vizsgálati fogsággal megúszták a támadást.[9]

MegjegyzésekSzerkesztés

  1. A diplomácia lehetőségeinek felhasználása a hírszerzés céljaira akkor és azóta is általános gyakorlat a számottevő hírszerzéssel rendelkező országok körében. A legnagyobb hatalmak gyakran több száz fős külképviseletein rendesen a hírszerzés több ága (katonai, polgári hírszerzés) is képviselteti magát rezidentúráival az úgynevezett „legális hírszerzés” keretében.

HivatkozásokSzerkesztés

  1. Barcza 157. o.
  2. Barcza 166-167. o.
  3. Bölöny József: Magyarország kormányai 1848–1975. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1978. 238. o.  
  4. Magyarország bécsi követe átadta megbízólevelét. Délmagyarország, VII. évf. 275. sz. (1918. nov. 15.) 3. o.
  5. a b Pritz Pál: A bécsi követség története a két háború között. Külügyi Szemle, XII. évf. 2. sz. (2013) 55–68. o.
  6. Barcza 160. o.
  7. KÖZLEMÉNYEK: A bécsi m. kir. követség átszervezése m. kir. főkonzulátussá. Külügyi Közlöny, XVIII. évf. 3. sz. (1938. ápr. 30.) 1. o.
  8. a b Baráth Magdolna – Gecsényi Lajos: Főkonzulok, követek és nagykövetek: 1945–1990. Budapest: MTA BTK Történettudományi Intézet. 2015. 89. o. arch Hozzáférés: 2019. aug. 29.  
  9. Gábor Sándorné: Az 1919-es bécsi magyar ellenforradalmi emigrációról. Párttörténeti Közlemények, X. évf. 3. sz. (1964. szept.) 114–155. o. (fizetős hozzáférés)

ForrásokSzerkesztés