Monasztikus rendek

monasztikus-szemlélődő rendek
(Monasztikus szócikkből átirányítva)

A monasztikus rendek a keresztény szerzetességben olyan rendek, melyeknek egyes házait, monostorait, apátságait csak laza szálak (ún. monasztikus kongregációk) fűzik egybe, mindegyik szinte önálló (és önellátó), független életet él; tagjai a világtól elvonulnak („fuga mundi”), apostoli feladatot eredeti formájukban nem vállalnak,[1] fogadalmukkal meghatározott helyhez kötik le magukat; közös vonásuk a szabályzatuk szerint különböző mértékű, de hangsúlyos szemlélődés, a közös élet, az egyéni és közösségi zsolozsma (kar-ima), az ünnepélyes fogadalom.[2]

A monasztikus rendeket a különböző fokú klauzúra (elzártság) [megj 1] is jellemzi. A női rendekre mindig is fokozottabban érvényesített, fokozatos szigorítás (6–18. század) után 1969-ben a klauzúrára vonatkozó követelmények enyhültek, rugalmasabbá váltak.[3] A klauzúra legszigorúbb alkalmazása a remeteség hagyományait őrző kamalduli és a kartauzi rendnél figyelhető meg.

A monachizmusSzerkesztés

A monasztikus vagy monachus vagy monakhosz a szerzetesség vagy remeteség életformájának tagja volt. A monasztikus szerzetesség ma a vallásos élet egy általában olyan önkéntes formája, mely során az egyén lemond a saját tulajdonáról, világi igényeiről és követeléseiről, anyagi javairól, és önmagát teljesen a szellemi, spirituális életnek, vallási elmélkedésnek szenteli; esetleg az aszkézis különböző módjait is gyakorolja eközben.

A monachizmus ma egyet jelent a regulát követő, imának és elmélkedésnek szentelt élettel, társulva a regulák szerinti, „Isten jelenlétében” végzett kemény munkával („ora et labora”), s fogadalmuk szerint a monasztikus erények, a tisztaság, a szegénység, az engedelmesség (alázat) szüntelen gyakorlása. A „monasztikus hagyományokhoz való visszatérés” kifejezés azt a koronként felelevenedő törekvést jelenti, mely az evangéliumi élet korai egyházatyák, rendalapítók által rögzített eszmeiségéhez és életideáljához való újbóli közeledést célozza.

EtimológiaSzerkesztés

A görög eredetű szó (μοναχός), a monakhosz és az ebből származó latin monachus jelentése „magányos, egyedül álló” [4][5] és arra a személyre alkalmazható, aki cölibátusban, illetve házastárs nélkül egyedül marad, és „Istennel köt házasságot”.[6]

A μοναζόντες szó első előfordulása keresztény papirusztekercseken 324-re, illetve 334-re tehető. A magányosan élők megnevezésére használták, jelentése pedig „azok, akik egyedül élnek”, de van szír gyökerekre visszamenő értelmezési lehetőség is, amelyben a szó eredetileg a szorosan Krisztus-követőt jelenti.[7] A kifejezést Atanáz patriárka Remete Szent Antalról írt görög nyelvű, és számos másolatban elterjedt életrajza tette közkeletűvé, majd Jeromos latin fordításában rögzült a latinizált változat: monachos/monachus. Jeromos szerint egyedül élőt jelent, más magyarázat szerint belsőleg egységeset, vagy egyetértőt, illetve az egyszülött követőjét.[8]

A fogalom tartalmi változásaiSzerkesztés

A 4. századtól a nyugati kereszténységben a „magányos”, „egyedüli” jelentésben terjedt el a monakhosz szó használata.[9]

Cassianus és Jeromos szerint az az ember, aki egyedül él Istennel.[9]

Ágostonos értelemben már nemcsak a remetéket, magányban élő anakhórétákat, hanem a közösségben élő cenobitákat is jelenti.[9]

A középkor folyamán megmaradt a kétféle értelmezés, de a hangsúly egyre inkább a magányban, világtól elszakadva élő emberre tolódott el.[9]

A monasztikus élettel kapcsolatban Jeromos háromféle típust sorol fel :[9]

  • anakhóréták, akik a sivatag magányában élnek,
  • cenobiták, akik közösséget alkotnak,
  • remobothok, a csavargó, léhűtő életet élő monachusok. [10]

Cassianus ugyanezt a három típust sorolja fel, de harmadiknak a szarabaitákat nevezi.[11]Nursiai Benedek a regulájában a felsorolást kiegészíti egy negyedikkel,[12] akiket girovágusok-nak (vándor monachusok) nevez, és így ecseteli őket:

„Ezek egész életükön át más-más tartományban élnek, három-négy napon majd ebbe, majd abba a kolostorba szállnak vendégül. Mivel folyton csavarognak, soha meg nem állapodnak, saját akaratuknak és a torkosság ingereinek szolgálnak, minden tekintetben rosszabbak a szarabitáknál.” [13]

A monasztikusok között külön csoportot alkotnak azok az aszkéták, akik nem szükségképpen vonulnak ki a világból.[9]

Magyar nyelvünkben hiányzik a szó a monasztikus szerzetes jelölésére. A latinra megy vissza az olasz monaco, a német Mönch, az angol monk, a francia moine, a lengyel mnich szó. Nőnemben: monacha, monaca, Nonne, nun, moniale, mniszka. E kifejezések ősi alapítású, klauzúrás monostorok lakóira értendők.[14]

Előzmények, antik szerzetességSzerkesztés

A korai keresztény szerzetesség a szellemi vezetés és irányítás legalább két korábbi hagyományának ötvözését jelenti.[15] A keresztény szerzetesség kettős forrásozású, az aszkéta (vezeklő) életeszmény több úton valósult meg, a remete (eremita, anakhoréta) és a cenobita életmód fokozatos kiforrása, ötvözése.[16] Mindegyik tartalmazta a ritkább, időnkénti együttimádkozást, szemlélődést, vagy éppen fegyelmezett, szabályok szerinti együttélést vagy együttműködést is.

Keleti szerzetesség (monasztikus előzmények)Szerkesztés

Az őskereszténység aszkétáiról Órigenész szolgál másodlagos forrásból származó adatokkal. A 230-as években caesareai keresztény oktatóként tanítványait már egyféle vallási közösségbe szervezte. Az ős-remeték legismertebbike Remete Pál (aki körül közösségek települtek le) és Remete Antal. Ekkorra már körvonalazódni kezdtek a monachizmus intézményi keretei, ugyanis tanításai révén létrehozott már valamiféle egységet követői között.

Antal tanítványai három központot alapítottak az aszkéták számára a Nílus deltájától nyugatra, az Alexandria és Kairó közötti térségben. (Szent Ámon és követői alapították meg 325-ben Nitriát(wd). A Cellák (Kelliá(wd)) néhány évvel későbbi alapításúak, amikor Nitria aszkétái ide vándoroltak fokozottabb elszigeteltséget keresvén. Szkétiszt (Scythis) 330-ban alapították Makariosz és társai.

Az első szerzetesi (cenobita) közösséget Pakhomiosz alapította Tabennisziben (Tabenna(wd)), és regulát is kidolgozott. Halálakor már kilenc férfi és két női monostor létezett.

Nagy Szent Vazult a keleti szerzetesség alapítójának tekintik, szabályzata a keleti ortodox egyházra (de Szent Benedek közvetítésével a nyugati szerzetességre is) nagy hatással volt. A keleti keresztény szerzetesség lényegében monasztikus jellegű, mind katolikus vonalon (bazilita, maronita, mechitarista csoportok), mind az orthodox egyházakban.

Nyugati szerzetesség (monasztikus előzmények)Szerkesztés

Mai szerzők szerint a nyugati szerzetesség egyenes folytatása a nyugati aszketizmusnak.[17]

Vercelli-i Szent Euszebiosz püspök klerikusaiból szervezett szerzetesi közösséget Ágostont megelőzve, de a monasztikus élet Szent Ambrussal kezdődött Mediolanumban (városon kívül alapított monostor). Tours-i Szent Márton 361-ben Ligugében megalapította az első európai szerzetes kolostort, majd a remete életmód eszményével Marmoutier monostorát, mely egész Galliára erős kisugárzást gyakorolt. Hippói Szent Ágoston regulái és Johannes Cassianus marseille-i kolostoralapításai és elméleti írásai voltak nagy hatással, utóbbi szintén Szent Benedek közvetítésével.[17]

KözépkorSzerkesztés

A keresztény monaszticizmus alapítójának tekintett Szent Benedek reguláját követő rendek lettek a legelterjedtebb monasztikus rendek: a bencések. A kora középkort vallási tekintetben bencés korszaknak nevezik, ugyanis a Szent Benedeki regula a 7. és a 11. század között (Anianei Szent Benedek tevékenysége és a Cluny monostorból kiinduló megújulási mozgalom hatására is) monopolhelyzetet nyert és az abban felvázolt életmód a hiteles keresztény élet és szentség egyedüli modellje lett.[18]

A Brit-szigeteken Szent Patrik missziós tevékenysége nyomán a monasztikus, sőt a fokozottan aszketikus szerzetesi ideál gyakorolt igen nagy hatást. Szent Kolumba alapításai, (Iona, Bangor monostorai), majd a Patrik halálát követő száz év alatt az egész szigetet beborították a kolostorok. Az 5–6. század az ír szentek virágkora. Szent Kolumbán és tanítványa Szent Gál közvetítésével Galliában is terjedt ez a szerzetesi ideál, Kolumbán később benedeki regulán alapuló, de még szigorúbb regulája (Luxeuil, Sankt-Gallen).[18]

A 10–11. században kezdődött bencés szerzetesi reformmozgalom három alapideált tűzött maga elé, s ezek eltérő hangsúlyozása újabb rendek keletkezését vonta maga után ekkor, majd részben az elkövetkezendő századokban. Az egyik szerzetesi formáció elsősorban a visszatérést hangsúlyozta az ősegyház remetei életmódjához, a sivatagi atyák eszmeiségéhez (ilyenek a kamalduliak, kartauziak, a Szent Ágostoni regulát követő pálosok, utóbbiak 1371. október 17-től jogilag monostorokként működtek,[19] 1770-ben pedig monasztikus renddé nyilvánították házaikat[20]). A másik az apostoli evangelizációra helyezte a hangsúlyt (ezek pl. a koldulórendek vagy egyéb apostoli feladatok: beteggondozás, prédikálás stb. felvállalói). A harmadik a benedeki regulához való szigorú visszatérést szorgalmazta (így a ciszterciek).[21]

ÚjkorSzerkesztés

Az Egyházi Törvénykönyv beszél a monachusról, amikor megkülönbözteti őket a szabályozott kanonoktól, illetve a monialis-ról, monacha jelentésben.[22] A magyarnak csak az utóbbira van önálló szava: apáca, az előbbit csak szóösszetétellel tudja kifejezni: monasztikus szerzetes.[9]

Az évszázadok alatt a monasztikus rendek köre folyamatosan bővült, illetve változott az őket ért környezeti hivatás-szükségletek által felvetett karizmáik szerint. A pálosok, trappisták, ciszterciek, kartauziak, bencések, karmeliták, ágostonos rendek kontemplatív ága, klarisszák rendjeinek szabályzatába vagy tevékenységi körébe a hangsúlyos, ún. monasztikus-szemlélődő életrend, az életáldozat és engesztelés[23] mellett egyes műveltségterjesztő (gazdasági és művészeti), tudományos, oktató, lelkigondozó tevékenységek is az „ora et labora” kiegyensúlyozott ritmusában bekerültek.

A monasztikus rendekSzerkesztés

Századokon át a monasztikus rend azonos volt a bencésekkel; ma jogi szempontból az alábbi szerzetesrendek nevezhetők monasztikusnak :[9]

FérfirendekSzerkesztés

Férfirendek 1998-ban: [24]

  • antonianusok négy rendje (Ordo Maronita Beatae Mariae Virginis [32 monostor], Ordo Libanensis Maronitarum [70 monostor], Ordo Antonianorum Maronitarum [32 monostor], Ordo Antonianus S. Hormisdae Chaldeorum [5 monostor])
  • baziliták öt rendje (Ordo Basilianus Italiae, Cryptoferratensis [5 monostor], Ordo Basilianus S. Josaphat [69 monostor], Ordo Basilianus Ss. Salvatoris Melkitarum [19 monostor], Ordo Basilianus Soaritarum Melkitarum [6 monostor], Ordo Basilianus Aleppensis Melkitarum [12 monostor])
  • a bencés konföderáció 22 kongregációja [357 monostor]
  • ciszterciek 12 kongregációja [83 monostor]
  • hieronimiták(wd) Spanyolországban [2 monostor]
  • karthauziak [18 monostor]
  • mechitaristák [15 monostor]
  • Monachi e Regula Studitarum (alapítva: 1965, ukrán) [2 monostor]
  • pálosok [42 monostor]
  • trappisták [93 monostor]

ApácarendekSzerkesztés

Apácarendek 1998-ban: [II. rendi szemlélődő rendek illetve önálló monostorokkal rendelkező intézmények száma: 59][24]

Kapcsolódó cikkekSzerkesztés

MegjegyzésekSzerkesztés

  1. A klauzúra, a szerzetesek számára fenntartott, a világiaktól elzárt épületrész. A keleti egyházban a fogalom hivatalosan 451-ben jelent meg a khalkedoni zsinat alkalmával. Puskely Mária: Kétezer év szerzetessége, Dinasztia K. Budapest, 1998. I. k. A–K. 666. o.

JegyzetekSzerkesztés

  1. Szolgálat 9. (1971) |. library.hungaricana.hu. (Hozzáférés: 2020) Csizmazia Piacid: A monasztikus élet mai irányai, 36–43. oldal „A II. vatikáni zsinat (1962–1965) után a mai monasztikus közösségek nagy többségében, kontemplativ vonalon is, nagyobb a készség és vágy a világ felé való pozitív kinyílásra, fokozott szeretetszolgálatra; az egyház és az emberiség nagy szándékaiért való imádságon és áldozat-felajánláson túl közvetlen találkozásra, megértésre, emberi szolgálatra is.” Ennek értelmében pl. lelkigyakorlat, lelki gondozás formájában vendégeket is fogadnak közösségükben.
  2. Uj Idők Lexikona 17-18. Monasztikus (Budapest, 1940)
  3. Venite seorsum instrukció. Puskely Mária: Kétezer év szerzetessége, Dinasztia K. Budapest, 1998. I. k. A–K. 667. o. és Verbi Sponsa. A szemlélődő élet és a monasztikus szerzetesnők klauzúrája. Instrukció (1999) Szentszéki dokumentumok a megszentelt életről, 1964–2002. Szerk. Tőzsér Endre SchP. Bp. 2007. 20., 407–420. o.
  4. A keresztény szellemiség lexikona. mek.oszk.hu. (Hozzáférés: 2020. november 16.)
  5. monachus - Szómagyarító. www.szomagyarito.hu. (Hozzáférés: 2020. november 16.)
  6. sivatagi atyák (Terebess Ázsia Lexikon). terebess.hu. (Hozzáférés: 2020. november 16.)
  7. King, Peter: A monachizmus Nyugaton. A monasztikus szerzetesség története a Latin Egyházban, Budapest, Szent István Társulat, 2007. 15. oldal
  8. Deák Viktória Hedvig OP: Egyháztörténelem I. Sapientia Szerzetesi és Egyháztudományi Főiskola. Jegyzet. Budapest, 2005. 54, 57–58. oldal
  9. a b c d e f g h Puskely Mária: Keresztény szerzetesség. Bencés Kiadó, Budapest, 1996. I–II. kötet
  10. Ep. 18 ad Eustochium, De Custodia Virginitatis
  11. Collatio, 18 c. 7
  12. Monk”. Catholic Encyclopedia Volume 10.  
  13. Szent Benedek regulája – Szent Benedek Középiskola és Alapfokú Művészeti Iskola (magyar nyelven). (Hozzáférés: 2020. november 16.)
  14. A kolduló rendiek Itáliában már fratrik, míg a soror, suora, Schwester, sister, soeur, siostra eredeti jelentésében: nővér az újabb kori, aktív nővérekre értendő, akik klauzúrán kívül tevékenykednek. King, Peter: A monachizmus Nyugaton. A monasztikus szerzetesség története a Latin Egyházban, Budapest, Szent István Társulat, 2007. Zakar Ferenc Polikárp O.Cist. zirci főapát előszava, 5.
  15. Origins of Christian monasticism.
  16. A vallástörténet a 19. században szerette kiemelni a szerzetesség előzményeit más vallásokban, ahol a cél szintén a lélek felszabadítása az istenivel való kapcsolatra, úgy mint a buddhista szerzetesek, az esszénusok, a therapeuták (Philón), a sztoikusok (visszavonultság, vagy a neoplatonikus szemlélődés), a Szerapisz-templom „remetéi”. De ezen elemek egyike sem tudja megmagyarázni a szerzetesség több helyen egyszerre való feltűnését. Másrészt az első monachusok nem voltak művelt emberek, honnan tudtak volna ezekről a példákról. Deák Viktória Hedvig OP: Egyháztörténelem I. Sapientia Szerzetesi és Egyháztudományi Főiskola. Jegyzet. Budapest, 2005. 55. o.
  17. a b Deák Viktória Hedvig OP: Egyháztörténelem I. Sapientia Szerzetesi és Egyháztudományi Főiskola. Jegyzet. Budapest, 2005. 57–58. o.
  18. a b Deák Viktória Hedvig OP Egyetemes egyháztörténelem. Középkor I. Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola, 2006. 4, 6. o. [1]
  19. Puskely Mária: Kétezer év szerzetessége, Dinasztia K. Budapest, 1998. II. kötet. Pálosok. 946. o.
  20. Magyar Pálos rend honlapja
  21. Deák Viktória Hedvig OP Egyetemes egyháztörténelem. Középkor I. Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola, 2006. 78–82. o.
  22. Egyházi Törvénykönyv pp. 135. [2020. október 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. november 16.)
  23. Takács M. Klarissza ferences szegénygondozó nővér: Mi a különbség a monasztikus és az apostoli szerzetesrendek között?
  24. a b Puskely Mária: Kétezer év szerzetessége, Dinasztia K. Budapest, 1998. II. kötet. 835–836. oldal. (Forrása: Annuario Pontificio, Città del Vaticano, 1997.)
  25. Lásd Svéd Szent Brigitta


ForrásokSzerkesztés