Főmenü megnyitása

Nagy Lajos (régész)

magyar régész, művészettörténész, muzeológus, az MTA levelező tagja, 1897-1946

Nagy Lajos (Nagyvárad, 1897. március 15.Budapest, 1946. december 10.) régész, művészettörténész, muzeológus, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Budapest és környéke – főként Aquincum, Contra-Aquincum, Ulcisia Castrarómai császárkori és ókeresztény emlékeinek régészeti feltárása és dokumentálása, művészettörténeti szempontú leírása, valamint a limeskutatás terén végzett kimagasló jelentőségű tudományos munkát. 1930-tól a Szentendrei Múzeum, 1946-tól a Fővárosi Régészeti Intézet, 1937-től az Aquincumi Múzeum igazgatója, 1941-től pedig a Fővárosi Múzeum központi igazgatója volt.

Nagy Lajos
Nagy Lajos plaque Bp03 Szentendrei út 135-139.jpg
Született 1897. március 15.
Nagyvárad
Elhunyt 1946. december 10. (49 évesen)
Budapest
Nemzetisége magyar
Foglalkozása régész,
művészettörténész,
muzeológus,
egyetemi oktató
Tisztség múzeumigazgató

ÉletútjaSzerkesztés

1914-től Eötvös-kollégistaként és többek között Kuzsinszky Bálint, Pasteiner Gyula, Heinlein István tanítványaként a Budapesti Tudományegyetem hallgatója volt. 1915-től közel három évig harcolt az első világháború olasz és orosz frontjain. 1919 júniusában tüzérparancsnokként részt vett a magyar Vörös Hadsereg felvidéki hadjáratában, majd a magyar–román háború során, 1919 júliusában Szolnoknál a románok fogságába került és öt hónapon keresztül az aradi várban raboskodott. Kiszabadulását követően, 1920 elején visszatért Budapestre, és folytatta tanulmányait. 1920 végén történelem–latin szakos tanári vizsgát tett, 1921-ben pedig archeológiából, ókori történelemből és művészettörténetből szerzett bölcsészdoktorátust.

Kuzsinszky Bálint meghívására 1922-ben került a Fővárosi Múzeum Budapesti Történeti Múzeum) alkalmazásába mint az Aquincumi Múzeum segédőre. 1928 után múzeumőri beosztásban folytatta a munkát, 1937-ben pedig a betegeskedő Kuzsinszkytól osztályigazgatói címmel átvette az Aquincumi Múzeum vezetését. Ezzel párhuzamosan 1930-tól az általa felállított Szentendrei Múzeum, 1936-tól pedig a Fővárosi Múzeum szervezeti keretén belül létrehozott – később, 1945-ben a Vármúzeumba integrált – Fővárosi Régészeti Intézet alapító igazgatója is volt. 1941-től haláláig a Fővárosi Múzeum intézményrendszerének központi igazgatói tisztségét töltötte be.

Muzeológusi pályafutásával párhuzamosan 1925–1927-ben olasz állami ösztöndíjjal a római Sapienza Egyetemen képezte tovább magát, 1929–1930-ban pedig Hariszeion-ösztöndíjjal Görögországban járt régészeti tanulmányúton. 1930-ban a magyarországi római kori régészet tárgykörének magántanárává habilitált a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen, 1941-től pedig címzetes rendkívüli tanári címmel oktatott az intézményben. Pár héttel halála előtt, 1946 novemberében címzetes rendes tanárrá lépett elő.

MunkásságaSzerkesztés

Régészeti munkássága elsősorban Budapest és környéke római császárkori és ókeresztény emlékeinek feltárására és leírására irányult. A kezdeményezésére létrehozott Fővárosi Régészeti Intézet igazgatójaként irányította és szervezte a Budapest területén folytatott ásatásokat. Számos római kori, kora keresztény épület feltárása fűződik a nevéhez, legjelentősebb eredményei Aquincumhoz kapcsolódnak. Máig érvényesen fektette le Aquincum topográfiájára vonatkozó eredményeit és elképzeléseit, feltárta az óbudai Flórián téri római kori katonai fürdő (thermae maiores) egy részét, a Raktár utcai ókeresztény temetőkápolnát (cella trichora), az aquincumi polgárváros tűzoltólaktanyáját. Ez utóbbi ásatás során került felszínre a világ egyetlen fennmaradt római kori víziorgonája (hydra), amelyet részletesen dokumentált.

Aquincum mellett kutatásokat és ásatásokat végzett egész Budapesten és a környező területeken is. Ő tárta fel a pesti Contra-Aquincum katonai erődjét, 1935. évi akadémiai székfoglalóját is e témakörben tartotta meg Contraaquincum és Pest Árpád-kori vára címmel. Nevéhez fűződik a békásmegyeri csúcs-hegyi római kori villa, a budakalászi római őrtorony, a tabáni és Gellért-hegyi eraviszkusz telepek ásatása. Jelentős eredményeket ért el a limeskutatás területén, feltérképezte a limes Ulcisia Castra (Szentendre) és Campona (Nagytétény) közötti szakaszát. Szentendrén késő római kori temetőt tárt fel, igyekezett tisztázni az Ulcisia Castra-i katonai tábor topográfiáját, illetve a Horányban, Dunakeszin és a szentendrei Dera-patak völgyében talált ókori épületek rendeltetési célját. Az általa felszínre hozott leletek bemutatására jött létre hivatalosan 1925-ben, ténylegesen 1930-ban a Szentendrei Múzeum, amelynek első igazgatója lett. Másutt, például Aquincumban és Contra-Aquincumban föld alatti múzeumok létrehozásával gondoskodott a feltárt leletanyag bemutatásáról.

Behatóan tanulmányozta az ókori Pannonia művészet- és művelődéstörténeti kérdéseit is. Már 1921-es bölcsészdoktori értekezését is A pannoniai falfestés emlékeiről írta meg. Elvégezte az ismert pannoniai épületek díszítőművészeti szempontú csoportosítását (falfestmény, mozaik, stukkó), átfogóan elemezte és bemutatta a római kori kézművesség (kőfaragás, fazekasság, fémművesség) leletanyagát, feltárta a korabeli kőfaragó műhelyek és jellemző motívumaik elterjedését. Különösen Aquincum vonatkozásában tanulmányozta a korszak népességének etnikai összetételét, a rómaiak, kelták, illetve a keleti és nyugati provinciákból bevándorolt népelemek közötti interetnikus kapcsolatokat, azok hatását a vallási–rituális és a gazdasági életre.

Római és ókeresztény kori vizsgálatai mellett részt vett több ős- és népvándorlás kori ásatáson is. Hosszabb 1929–1930-as görögországi tanulmányútja mellett pályája során felkereste Olaszország, Málta, Tunézia és Ausztria jelentősebb ásatásait és múzeumi gyűjteményeit. 1932-ben előadással vett részt a Ravennában megrendezett ókeresztény régészeti kongresszuson.

Önálló kötetei mellett tanulmányai főként az Archaeologiai Értesítő és a Budapest Régiségei folyóiratokban jelentek meg, ez utóbbinak 1943 után társszerkesztője is volt.

Társasági tagságai és elismeréseiSzerkesztés

1934-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Főtitkárként vett részt az Országos Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat munkájában, 1932-től rendes tagja, 1933-tól 1937-ig bizottsági tagja volt a Műemlékek Országos Bizottságának. 1945-ben az akkor alakult Corona Archaeologica társaság vezetőségi tagjává választották. Levelező tagja volt a Német Régészeti Intézetnek (Deutsches Archäologisches Institut) és a belgrádi Régészeti Intézetnek (Arheološki institut).

1946-ban az Országos Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat Rómer Flóris-emlékérmének díjazottja volt.

Főbb műveiSzerkesztés

  • Die römisch-pannonische dekorative Malerei. In: Mitteilungen des Deutschen Archäologischen Instituts XLI. 1926. 79–131. o.
  • Az óbudai keresztény cella trichora a Raktár utcában. Budapest. 1931.
  • Az aquincumi orgona feliratos bronztáblája. Budapest. 1932.
  • Az aquincumi orgona. Budapest. 1934.
  • Aquincumi múmiatemetkezések. Budapest. 1935.
  • Asztrális szimbólumok a pannoniai bennszülött lakosság síremlékein. Pécs. 1935.
  • Keresztény-római ládaveretek Szentendréről. Pécs. 1936.
  • Aquincumi vonatkozású kiadatlan feliratos kőemlékek Szentendréről. In: Archaeologiai Értesítő L. 1937. 85–115. o.
  • Pannonia sacra. In: Szent István emlékkönyv I. Budapest. 1938, 31–148. o.
  • A szír és kis-ázsiai vonatkozású emlékek a Duna középfolyása mentében. In: Archaeologiai Értesítő LII. 1939. 115–147. o.
  • Az aquincumi polgárváros tűzoltóságának székháza. Budapest. 1941.
  • Budapest története I–II. Budapest. 1942. (Tompa Ferenccel és Alföldi Andrással)
  • Kiadatlan rómaikori eraviszkus síremlékek Szentendréről. Budapest. 1944.
  • Az Eskü téri római erőd, Pest város őse. Budapest. 1946.

EmlékezeteSzerkesztés

1958. október 25-én Szentendrén elnevezték róla az általa kutatott Ulcisia Castra-i katonai táborhoz vezető egyik utcát. 1962-ben bronzplakettet készíttettek az emlékére. 1964-ben az Aquincumi Múzeumban avatták fel emléktábláját, amely Pátzay Pál alkotása..

Felhasznált forrásSzerkesztés

  • Magyar életrajzi lexikon II. (L–Z). Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai. 1969. 274. o.  
  • Magyar nagylexikon XIII. (Mer–Nyk). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2001. 453. o. ISBN 963-9257-09-5  
  • Magyar múzeumi arcképcsarnok. Főszerk. Bodó Sándor, Viga Gyula. Budapest: Pulszky Társaság; Tarsoly. 2002. 641–643. o. ISBN 963-86222-4-5
  • Új magyar életrajzi lexikon IV. (L–Ő). Főszerk. Markó László. Budapest: Magyar Könyvklub. 2002. 967. o. ISBN 963-547-414-8  
  • A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825–2002 II. (I–P). Főszerk. Glatz Ferenc. Budapest: MTA Társadalomkutató Központ. 2003. 914. o.

További irodalomSzerkesztés

  • Szilágyi János: Nagy Lajos. In: Századok 1945–1946. 308–309. o.
  • Oroszlán Zoltán: Emlékezés dr. Nagy Lajosra. In: Archaeologiai Értesítő 1946–1948. 430–438. o.
  • Szilágyi János: Nagy Lajos. In: Budapest Régiségei 1950. 589–591. o.
  • Nagy Tibor: Nagy Lajos. In: Antiquitas Hungarica 1947.
  • Nagy Lajos emlékezete (1897–1997). In: Budapest Régiségei 1998. 17–101. o.