Országútikerékpár-versenyzés

Az országúti kerékpározás a 19. század végén kialakult sportág, főleg Európát hódította meg gyorsan: a legjelentősebb versenyek mind a mai napig elsősorban Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban, a Benelux államokban és Németországban zajlanak. Jó néhány verseny 100 éves múltra tekint vissza.

Országútikerékpár-verseny, Burlington, Vermont, 2004. április

Versenyfajták

• Mezőnyverseny: rendszerint 150–250 km hosszú, többnyire sík, vagy csak kisebb dombokkal tarkított távon rendezik, és az összes versenyző egyszerre indul. Az átlagsebesség rendszerint 40–45 km/h.
• Hegyi mezőnyverseny: szintén 150–250 km hosszú, de jelentős emelkedőket magába foglaló pályán rendezik meg, külön nehézség, ha a befutóra egy hegytetőn kerül sor. A távot rendszerint 30–35 km/h-val teszik meg.
• Kritérium verseny: lezárt utcai körpályán zajló verseny, a pályaversenyekhez hasonlóan általában 30–50 kört kell megtenni egy 1–3 km hosszú pályán. Főleg az USA-ban terjedt el.
• Egyenkénti indítású időfutam: általában 30–70 km közötti távon rendezett versenyszám, amelynek során a versenyzők speciális időfutam-kerékpárokon illetve aerodinamikus mezben és sisakban haladhatnak. A kerékpárosokat rendszerint 1–3 perc eltéréssel indítják. Az átlagsebesség 50–55 km/h körüli is lehet.
• Csapatidőfutam: az előzővel azonos körülmények között illetve felszereléssel zajló verseny, de itt 5–9 fős csapatokat indítanak. A versenyzők a távot váltott vezetéssel teszik meg, így nagyobb sebességet érhetnek el, ami rendszerint 50–55 km/h közötti.
• Hegyi időfutam: hossza változó, de általában 15–35 km közötti. A versenyzőket egy hegy aljából egyenként indítják, a cél pedig a hegy tetején van. Sokszor egy 5–10 km-es közel sík, vagy csak enyhén emelkedő útszakaszt is beiktatnak a táv elejére, hogy a versenyzők izmai bemelegedjenek. Itt majdnem teljesen "normál" országúti kerékpárokat használnak, ezeket azonban a lehető legkönnyebbre készített alkatrészekkel, illetve néha aerodinamikai kiegészítőkkel szerelik fel, bár ennek itt kisebb a jelentősége, mint a súlycsökkentésnek. Az átlagsebesség 20–30 km/h közötti. Ehhez hasonló versenyfajta az USA-ban is elterjedt "Hillclimb", bár ott a kerékpárosok egyszerre rajtolnak.

Versenyek

• Egynapos versenyek, például: Párizs–Roubaix, Liège–Bastogne–Liège, Gent–Wevelgem, Vattenfall Cyclassics (korábban HEW Cyclassics), Milánó–Sanremo
• Egyhetes körversenyek, például: Tour de Suisse, Dauphiné Libéré, Tour de Hongrie
• Háromhetes körversenyek: Tour de France, Giro d’Italia, Vuelta a España

Legendás hegyek, emelkedők

Az országúti körversenyek nézők számára legizgalmasabb, illetve egyúttal a versenyzők számára legnehezebb részei a hírhedt hegyi szakaszok, ahol nemritkán 4-5 1500-2500 m magas hegyre is fel kell jutniuk a kerékpárosoknak. Az összetett verseny is általában itt dől el, ezért az út szélén több tízezer rajongó szurkol kedvenceinek. Mindez különösen igaz akkor, ha az adott szakasz befutója egy emelkedő tetején található. Minden körversenynek megvannak a maga legendái, mindegyik hegyhez rengeteg történet fűződik, ezért versenyenkénti bontásban felsoroljuk a legjelentősebbeket.

A kerékpáros körversenyeken az emelkedőket nehézség szerint kategorizálják. A Tour de France szervezői 5 különböző nehézségi fokozatot különböztetnek meg: kiemelt, első, második, harmadik és negyedik kategóriás emelkedőket. A többi körversenyen általában ehhez igazodnak (a Giro d’Italia, illetve a Vuelta is hasonló rendszert használ). Olyan országokban, ahol nincsenek magas hegyek, ennél kevesebb fokozatot használnak: a magyar körversenyen (Tour de Hongrie) csak 3 kategória van.

Minél hosszabb és meredekebb, illetve nagyobb magasságkülönbségű egy emelkedő, annál nehezebb kategóriába sorolják (a kiemelt kategóriás a legnehezebb, a 4. kategóriás a legkönnyebb). Ha egy emelkedő a szakasz végén helyezkedik el, illetve előtte több hegyre is fel kellett tekerniük a versenyzőknek, akkor a versenyzők fáradtsága miatt eggyel magasabb kategóriába is sorolhatják, mint amit a puszta számadatok (hossz, meredekség) indokolnának. A rossz útminőség ugyanezt eredményezheti.

A kategóriák jelölése néhány körversenyen:

Tour de France: HC, 1, 2, 3, 4

Giro d’Italia: sötétzöld (speciale), zöld (1), piros (2), sárga (3), fehér (4)

Vuelta a Espana: Esp, 1, 2, 3

Tour de Hongrie: 1, 2, 3

Magyarázat: Egy emelkedőnek 3 fő paramétere van, illetve csak kettő, mert a harmadik az előző kettőből meghatározható. Ezek: a emelkedő hossza, a megtett magasságkülönbség és a meredekség. Meredekség = magasságkülönbség/hossz Mindez százalékban kifejezve, például 10 km hosszú emelkedő, 750 m magasságkülönbséggel (például 250 m-ről megyünk fel 1000 m-re) 750/10000=0,075=7,5%

Megjegyzés: 5% alatt még nem igazán szokták emelkedőnek nevezni, mert kb. 3%-os meredekségnél lehet kb. megérezni, hogy az út emelkedik. 5% fölött viszont egy csapásra nehezebbé válik az út. Ez nem azt jelenti, hogy egy 30 km hosszú 3%-os emelkedő ne lenne fárasztó. A meredekség növekedésével exponenciálisan egyre nehezebb hajtani, huzamosabb ideig 10%-os meredekségű úton felfele haladni normál országúti áttétellel már komoly megpróbáltatás (normál országúti áttétel = elöl 52/39, hátul 11-27 fogszámú fogaskerék).

Kapcsolódó szócikkek

• Országútikerékpár-világbajnokság
• Az országúti kerékpározás olimpiai bajnokainak listája

További információk

• UCI – a Nemzetközi Kerékpáros Szövetség honlapja
• Chris Sidwells: Hív az országút. A kerékpárkörversenyek története; ford. Vitéz Ágnes; Taramix–Panem Könyvek, Budapest, 2019