Rapallói egyezmény (1922)

A rapallói egyezményt (németül: Vertrag von Rapallo, oroszul: Рапалльский договор / Rapallszkij dagavór) 1922. április 16-án kötötték meg a Német Birodalom (a weimari köztársaság kormánya) és Szovjet-Oroszország (a későbbi Szovjetunió) képviselői, az olaszországi Genova közelében, Rapallo város tengerparti negyedében (a mai Santa Margherita Ligure fürdővárosban). A német–orosz szerződés a két állam közötti diplomáciai kapcsolatok újrafelvételét, a kereskedelmi–gazdasági kapcsolatok helyreállítását, és a háborús győztes nyugat-európai nagyhatalmak által rájuk kényszerített politikai karanténból való kitörést célozta.

Rapallói egyezmény
Joseph Wirth német birodalmi kancellár (balról második), a szovjet delegáció tagjaival (L.B. Kraszinnal, G.V. Csicserinnel, és A.A. Jofféval)
Típusa	kétoldalú államközi szerződés
Aláírás dátuma	1922. április 16.
Aláírás helye	Olasz Királyság Rapallo, Liguria
Aláírók	Szovjet-Oroszország  Német Birodalom
Ratifikációs okmányok leadása	1923. január 31., Berlin
Nyelvek	német
A Wikimédia Commons tartalmaz Rapallói egyezmény témájú médiaállományokat.

Előzmények

Az első világháború után a versailles-i békeszerződés Németországot megfosztotta államterületének egy részétől és összes gyarmatától, emellett hadseregének leszerelésére és magas háborús kártérítés fizetésére kényszerítette. Szovjet-Oroszország az 1917-es bolsevik forradalom után az 1918-as breszt-litovszki békekötéssel lépett ki a háborúból, nagy területeket engedve át Németországnak – beleértve Lengyelországot, – melyek a német kapituláció után sem tértek vissza, hanem önálló állammá alakultak. A szovjet kormány elvesztette az Orosz Birodalom korábbi nyugati szövetségeseit. A polgárháborúban az antant-hatalmak a kormányellenes felkelőket támogatták, sikertelenül. Mind a weimari köztársaság, mind az új szovjet állam politikailag, gazdaságilag és katonailag is elszigetelt helyzetbe jutott.

A német kormány kezdetben tárgyalásos megoldást keresett a versailles-i béke revíziójára, és nyugat-lengyelországi területeinek részbeni visszaszerzésére. Kezdeményezéseinek kudarca nyomán 1920 januárjában Németország gazdasági blokád alá vette Lengyelországot, de a sikertelen blokád súlyos károkat okozott a német gazdaságnak. A német katonai és üzleti körökben erősödni kezdett az az elképzelés, hogy Németország Szovjet-Oroszországgal szövetségben oldja meg a „lengyel kérdést”. Hans von Seeckt vezérezredes, a német haderő (Reichswehr) főparancsnoka már 1921-ben közös német–szovjet katonai inváziót javasolt Lengyelország ellen. A hivatalos kormánypolitika elhatárolódott az ilyen radikális tervektől, de a Szovjet-Oroszországhoz való közeledést egyre többen látták szükségesnek.

A szovjet kormány, a némethez hasonlóan a lengyel területek visszaszerzésében reménykedett, de ehhez hiányoztak az eszközei. Határviták nyomán 1919 elején kitört a lengyel–szovjet háború, ahol a kezdeti szovjet sikereket eredményes lengyel ellentámadás követte. Az 1921-es rigai békekötés szovjet területnyereség nélkül zárta a háborút, amely ráadásul tovább rontotta Szovjet-Oroszország viszonyát korábbi szövetségeseivel, Nagy-Britanniával és Franciaországgal szemben. Az elszigetelődés miatt a szovjet ipar anyaghiánnyal küszködött, a helyzetből a Németország felé történő nyitás kiutat jelenthetett. 1921 márciusában a Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt 10. kongresszusán határozatot hoztak a nyugat-európai kereskedelmi lehetőségek kereséséről.

1921 májusában a német és szovjet kormány előkészítő megállapodást írt alá, ebben Németország elismerte a regnáló szovjet kormányt Oroszország törvényes kormányaként, és kötelezte magát, hogy megszakítja a kapcsolatot minden más, hatalmat vindikáló politikai csoporttal. Megnyílt az út a további együttműködés előtt.

Az 1922-es genovai gazdasági és pénzügyi konferencia

A genovai konferencia résztvevői (az első sorban balról az első David Lloyd George brit miniszterelnök)

Az antant Legfelső Tanácsa 1922. január 6-ai, Cannes-ban tartott ülésén Nagy-Britannia egy nemzetközi tanácskozás összehívását javasolta, hivatalosan azzal a céllal, hogy a háborúban vesztes európai államok, így Németország, Szovjet-Oroszország, Ausztria, Magyarország és Bulgária bevonásával megoldást keressenek a háború után kialakult súlyos európai gazdasági és pénzügyi helyzetből, akár a háborús jóvátételek enyhítése útján. Az Európai Gazdasági és Pénzügyi Konferenciát 1922. április 10. és május 19. között tartották Genovában; ezen az USA kivételével részt vett az első világháború valamennyi hadviselő állama.

Kitűnt azonban, hogy a konferencia valódi célja – főleg Franciaország ösztönzésére – egyfelől az, hogy Németországot a 290 milliárd márka összegű jóvátétel gyorsabb visszafizetésére ösztönözzék, másfelől hogy a szovjet kormányt rászorítsák a cári kormány által (a háború előtt és alatt) felvett hitelek és támogatások visszafizetésére, valamint a bolsevik kormány által államosított nyugat-európai tulajdon visszaszolgáltatására. A nyugatiak 18 milliárd aranyrubelre rúgó követelését a szovjet küldöttség visszautasította, és 30 milliárd aranyrubel értékű viszontkövetelést terjesztett elő a brit–francia katonai intervenció és a gazdasági blokád által okozott károk megtérítésére. A helyzetet súlyosbította a franciaországi kormányváltozás. A kompromisszumokra nyitottabb Aristide Briand miniszterelnököt már 1922. január 12-én, a cannes-i antant-tanácskozás ideje alatt megbuktatták. Az utódja, Raymond Poincaré erőszakos nagyhatalmi koncepciót képviselt, minden engedménytől elzárkózott. A genovai konferencia David Lloyd George brit miniszterelnök szívós diplomáciai munkája ellenére kudarcba fulladt.

• 
  G. V. Csicserin külügyi népbiztos
• 
  L. B. Kraszin londoni szovjet nagykövet
• 
  A. A. Joffe népbiztos, diplomata
• 
  Joseph Wirth német kancellár
• 
  W. Rathenau német külügyminiszter

A német–szovjet különmegállapodás

Csicserin távozóban a genovai Hotel Imperialból

A genovai konferencián a két, élesen különböző politikai rendszerű, de egyképpen politikai elszigetelődésbe szorított állam a nyugat-európai győztesek egységfrontjával állt szemben. A konferencia idején nem bocsátkoztak egymással nyilvános tárgyalásba. Rathenau külügyminiszter sikertelenül vitázott a britekkel és franciákkal, Csicserin is eredménytelenül tárgyalt a brit–francia követelésekről. Csicserin egy váratlan kezdeményező lépést tett. 1922. április 15-én késő este telefonon azonnali tárgyalásra hívta a német delegációt. Még aznap éjszaka a küldöttségek szállásán, a Hotel Imperiale épületében lezajlott a „pizsamás konferencia”, ahol tisztázták az álláspontokat. Másnap, április 16-án ugyanott már alá is írták a hat pontból álló német–szovjet egyezményt.

Az egyezmény tartalma

A szerződés a Reichsgesetzblatt (Birodalmi Közlöny) 1922. július 28-ai számában

A megkötött egyezmény lényege, hogy a Német Birodalom és Szovjet-Oroszország ismét felveszik egymással a háború és az 1917. októberi orosz forradalom miatt megszakadt kétoldalú diplomáciai kapcsolatot, és a legnagyobb kedvezmény elvének alkalmazásával helyreállítják a kölcsönös gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatokat. A kereskedelmi kapcsolatok helyreállítása mindkét fél számára elsődleges fontossággal bírt, hiszen Németország termékeit a nyugat-európai háborús szövetséges államok továbbra is bojkott alatt tartották, az államosított szovjet ipar és mezőgazdaság pedig keservesen nélkülözte a fejlett nyugat-európai – főleg gépipari – technológiai importot. Ezen túlmenően mindkét állam kinyilvánította, hogy kölcsönösen lemondanak az egymással szemben támasztott mindenfajta háborús kártérítésről és jóvátételről. A Német Birodalom emellett lemondott a volt Orosz Birodalom területén államosított egykori német tulajdonokért támasztott kártalanítási igényéről is.

A szerződés keretében konkrét kereskedelmi megállapodásokat is kötöttek. Németország vállalta nehézipari berendezések szállítását Szovjet-Oroszországba, melyek révén a szovjet kormány más nyugat-európai államok támogatása nélkül képessé vált a Baku környéki olajmezőkön a kőolajtermelés folytatására. Németország kötelezte magát, hogy tárolókat, elosztókat és üzemanyagtöltő állomásokat létesít a szovjet finomított kőolajtermékek eladásához, hasznosításához. Németország a szándéka szerint ezzel a megállapodással növelhette a saját részesedését az európai olajpiacon, és csökkenthette a piacokat uraló brit és amerikai olajkartellektől való függését.

Az egyezmény katonai vonatkozásai

A rapallói szerződés (a később kialakult közhiedelemmel ellentétben) nem tartalmazott titkos katonai záradékot, de a szerződés szövegének lakonikusan fogalmazott 5. cikkelye világosan utal a két fél között már korábban megkezdődött, titokban tartott katonai együttműködés módjára: „A német kormány kész arra, hogy támogassa a nemrégen a tudomására hozott, magáncégek által a Szovjetunióban tervezett együttműködéseket.”

Német Fokker D.XIII gépek a lipecki légibázison

A német fegyveres erők fejlesztését csak titokban, a versailles-i békeszerződés tilalma ellenében lehetett végezni. A német fegyvergyártó cégek a szovjet állam területén építettek katonai célú létesítményeket, ahol a békeszerződés által tiltott fegyvernemeket, technológiákat fejleszthettek. Az itt végzett katonai kiképzés költségeit a német kormány a honvédelmi minisztérium (Reichswehrministerium) titkos költségvetéséből fizette. Moszkvában repülőgépgyár, Volszk város közelében („Tomka” fedőnév alatt) harcigáz-gyakorlótér, Kazanyban harckocsizó kiképzőközpont épült. A Reichswehr fejleszthette a tiltott fegyverzetet, Szovjet-Oroszország (később a Szovjetunió) pedig modern katonai technológiákhoz fért hozzá.

A kooperáció döntő jelentőségű volt az új német légierő építésében, mert e fegyvernemet a versailles-i szerződés külön kiemelten teljesen megtiltotta. 1925-ben a dél-oroszországi Lipeck város mellett titkos repülőtér és harcipilóta-képző központ épült – hivatalosan a Vörös Hadsereg 40. repülőszázada részére. Itt német harcirepülőgép-konstrukciókat teszteltek, valamint német és szovjet harci pilóták százait képeztek ki. 1933-ig működött.

Fogadtatás, következmények

Németországban általában üdvözölték az egyezményt, mert exportlehetőségeket és a munkanélküliség csökkentését látták benne. De pl. Friedrich Ebert birodalmi elnök és a szociáldemokrata pártvezetés tagjai megütköztek, mert Rathenau külügyminiszter korábban elhárította a hasonló szovjet-orosz kezdeményezéseket.

A nacionalista Német Kommunista Párt (KPD) és „nemzeti bolsevisták”, így a Kommunista Munkáspárt (KAPD) üdvözölték a szovjet államhoz való közeledést, annak nyugat-ellenessége miatt. A Német Nemzeti Néppárt (DNVP) és a szélsőjobboldali tábor viszont elutasította a bolsevik rendszerrel való együttműködést. A lépésért Rathenau külügyminisztert hibáztatták, akit zsidó származása miatt is gyűlöltek. Két hónappal az egyezmény aláírása után, 1922. június 24-én Rathenaut a szélsőjobboldali Consul szervezet tagjai meggyilkolták.

Az antant-hatalmak, elsősorban Franciaország élesen elítélték az egyezményt, amely a két kirekesztett állam, Németország és Szovjet-Oroszország erősödését hozhatta. Nyugtalanságot váltott ki, hogy Németország csökkenti a nyugat-európai győztes államoktól való gazdasági függését. Féltek, hogy Németország és a szovjet állam a versailles-i békeszerződés által létrehozott Lengyelország újabb felosztására készül. A feltételezés nem volt teljesen alaptalan, a Hans von Seeckt tábornok vezette Reichswehr valóban a keleti határok revízióját tervezte. Két nappal az aláírás után az antant-hatalmak diplomáciai úton tiltakoztak a rapallói egyezmény ellen, eredménytelenül. Megtorlásul Franciaország és Belgium csapatai 1923 januárjában megkezdték a német Ruhr-vidék katonai megszállását.

Közvetlenül kapcsolódó szerződések

1922. november 5-én külön szerződéssel kiterjesztették a rapallói egyezmény hatályát az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságra és a többi szovjet társköztársaságra is.

1922. december 30-án az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság (röviden Szovjet-Oroszország), továbbá az Ukrán, a Belorusz és a Transz-kaukázusi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaságok megalakították a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségét, röviden a Szovjetuniót. 1923. július 6-án közzétették az új alkotmányt, és a Szovjetunió kormánya átvette minden szovjet tagköztársaság külügyi kapcsolatainak a képviseletét. (Az 1922-es rapallói egyezményt formálisan Szovjet-Oroszország kormánya írta alá hét másik szovjet köztársaság nevében is, eseti meghatalmazásukkal.)

A rapallói egyezményt megerősítő (ratifikációs) okmányokat Berlinben cserélték ki 1923. január 31-én.

Az 1920-as években a Német Birodalom további államközi szerződéseket kötött, melyek a rapallói egyezményre épültek, vagy annak ellenhatásaként jöhettek létre:

• az 1925-ös moszkvai német–szovjet kereskedelmi szerződést, mely széleskörűen alkalmazta a legnagyobb kedvezmény elvét, annak ellenére, hogy ez sértette a versailles-i békeszerződés vonatkozó rendelkezését;
• az 1925-ös locarnói egyezményeket, melyekben az antant-hatalmak nyomására a Német Birodalom véglegesnek és sérthetetlenek ismerte el a versailles-i békeszerződés által meghúzott államhatárait;
• az 1926-os berlini német–szovjet semlegességi és barátsági szerződést.

A „Rapallo-komplexus”

A második világháború utáni európai politikai gondolkodásban máig él a „Rapallo-komplexus” kifejezés. Azt a reflexes bizalmatlanságot jelölik így, ami az atlantista politikusokat eltölti, amikor a német politika Oroszország felé közeledik. A rapallói német–orosz (szovjet) kiegyezés megismétlődésétől való félelem kapott nyilvánosságot pl. 1955-ben, Konrad Adenauer kancellár moszkvai utazásakor, az 1970-es években, Willy Brandt keleti politikájával („Ostpolitik”) kapcsolatban, az 1980-as évek végén, a német újraegyesítéssel szemben, sőt amerikai politikusok a 2003-as iraki háború európai ellenzéséért is a „Párizs–Berlin–Moszkva-tengelyt” okolták.

A „Rapallo-trauma” vagy „Rapallo-mítosz” jelenségét a politikai sajtó és irodalom a mai napig vissza-visszatérően felveti és részletesen tárgyalja.

Az egyezmény aláírásának helyszíne

A rapallói konferencia étlapja, a résztvevők aláírásaival

Az aláírás helyszíne, a Portofinói-öbölben fekvő Imperiale Palace Hotel 1922-ben Rapallo városhoz tartozott. A környéket 1928-ban királyi rendelettel a szomszédos Santa Margherita Ligure fürdőhelyhez csatolták át. Ma is e város területén található.

Az aláírás színhelyét, az Imperiale Palace Hotel Ovális termét a szálloda vezetősége megtartotta a korabeli elrendezésében, eredeti bútorokkal, a falon az egyezmény fotokópiájával. A helyiséget a vendégek megtekinthetik. Egy korabeli étlapon a delegációk tagjainak aláírásai sorakoznak; ennek érdekessége a szovjet küldöttek saját kezű, de latin betűs aláírása. A szerződés (olaszul: trattato) emlékére a szálloda kávéháza a Caffè del Trattato nevet viseli.

Források

A Wikimédia Commons tartalmaz Rapallói egyezmény (1922) témájú médiaállományokat.

• Halmosy Dénes. Nemzetközi szerződések 1918–1945. A két világháború közötti korszak és a második világháború legfontosabb külpolitikai szerződései. Második kiadás.. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Gondolat Könyvkiadó, 208–211. o. (1983) 
• Wipert von Blücher. Deutschlands Weg nach Rapallo. Erinnerungen eines Mannes aus dem zweiten Gliede. Wiesbaden: Limes Verlag (1951) 
• Helmuth K. G. Rönnefahrt – Heinrich Euler. Konferenzen und Verträge. Vertrags-Ploetz. Handbuch der geschichtlich bedeutsamen Zusammenkünfte und Vereinbarungen. II. rész, 4. kötet in Neueste Zeit, 1914–1959. 2. Auflage. Würzburg: Ploetz Verlag, 71–74. o. (1959) 
• Alfred Anderle. Die deutsche Rapallo-Politik. Deutsch-sowjetische Beziehungen 1922–1929. in Veröffentlichungen des Instituts für Geschichte der Völker der UdSSR an der Martin-Luther-Universität Halle-Wittenberg [archivált változat]. Berlin: Rütten & Loening (1962.). Hozzáférés ideje: 2017. január 15. [archiválás ideje: 2016. március 25.] 
• Sebastian Haffner. Der Teufelspakt. 50 Jahre deutsch-russische Beziehungen. Reinbek bei Hamburg: Rowohlt (1968) 
• Ingeborg Fleischhauer. Rathenau in Rapallo. Eine notwendige Korrektur des Forschungsstandes in Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte, Nr. 3/2006, 365-. o. (2006. március 1.). Hozzáférés ideje: 2017. január 14. 
• Az 1922. április 16-i rapallói német-szovjet egyezmény szövege. 1000dokumente.de. (Hozzáférés: 2017. január 13.) (németül)
• A rapallói német-szovjet egyezmény szövege in Reichs-Gesetzblatt, 1922. II, 677–679. old.. documentArchiv.de (németül)
• Arnulf Scriba: A rapallói egyezmény a Német Történeti Múzeum honlapján.. Deutsches Historisches Museum (dhm.de), 2015. május 2. (Hozzáférés: 2017. január 14.) (németül)
• A szerződés a rapallói Walther Rathenau-társaság honlapján. Webarchive.org (id=20070808054156) / Walther-Rathenau-Gesellschaft (rathenau.de). [2007. augusztus 8-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. január 15.) (németül)

További információk

• Kiss Dezső: Az orosz külpolitika Rapallotól Genfig; Dunántúl Ny., Pécs, 1935
• Lengyel István: Forradalom és diplomácia. A rapallói egyezmény megszületése. 1922. április 16.; Kossuth, Bp., 1987