Wikipédia

Demokrata-Republikánus Párt

amerikai politikai párt (1792–1825)

A Demokrata-Republikánus Párt politikai párt volt az Amerikai Egyesült Államokban, amelyet Thomas Jefferson és James Madison alapított az 1790-es évek elején. Az 1800-as amerikai elnökválasztás után kezdett el domináns lenni, miután a Föderalista Párt összeomlott. Az 1824-es elnökválasztás után szétvált a párt. Az egyik frakcióból jött létre a mai napig is ezen néven ismert Demokrata Párt, míg a párttagok többi része megalapította a Whig Pártot.

Demokrata-Republikánus Párt
Adatok
ElnökThomas Jefferson
James Madison
James Monroe
Alapítva1792
Feloszlatva1834
UtódpártDemokrata Párt
Nemzeti Republikánus Párt
Ideológiaagrárianizmus
amerikai nacionalizmus
antiklerikalizmus
jeffersonizmus
liberalizmus
klasszikus liberalizmus
Politikai elhelyezkedésBaloldal[1][2]
Hivatalos színeikék, fehér, piros
A Wikimédia Commons tartalmaz Demokrata-Republikánus Párt témájú médiaállományokat.

A Demokrata-Republikánus Párt a Kongresszus egyik frakciójából alakult, amely ellenezte Alexander Hamilton ideológiáit (az ország pénzügyminisztere George Washington alatt). Washington második ciklusa alatt egyre erősebb lett a Demokrata-Republikánus és a Föderalista Párt. Ugyan az 1796-os elnökválasztáson a föderalista John Adams diadalmaskodott, 1800-ban már a Demokrata-Republikánus Párt jelöltje, Thomas Jefferson nyerte el a pozíciót. Jefferson elnöksége alatt vásárolta meg az ország Louisianát Franciaországtól.

Madison 1809-ben lett elnök Jefferson után és vezette az országot a brit-amerikai háborúban. A Föderalista Párt 1815-ben összeomlott, ennek köszönhetően a Demokrata-Republikánus maradt az egyetlen erős párt. Az 1824-es választáson ellenfél nélkül maradt párt kettévált. Az egyik frakció John Quincy Adamset támogatta, míg a másik Andrew Jacksont. Jackson frakciójából alakult ki a Demokrata Párt, míg Adams támogatói megalapították a Nemzeti Republikánus Pártot, amely később beleolvadt a Whig Pártba.

Az ország déli részében volt a legerősebb a párt, míg Új-Angliában a legkevésbé. Külügyet tekintve a franciákat támogatták Anglia ellenében, de ez a támogatás Napóleon hatalomátvétele után visszaesett.

Történelme szerkesztés

 
Thomas Jefferson

1789-1800: Alapítás szerkesztés

AZ 1788-89-es elnökválasztáson George Washington elnyerte az elektori kollégium összes szavazatát.[3] Ez is mutatta, hogy 1789 előtt nem alakultak nemzeti szinten pártok. Washington Thomas Jeffersont választotta külügyminiszterének és Alexander Hamiltont pénzügyminiszterének.[4] James Madison fontos tanácsadója volt és a támasza a Kongresszusban.[4]

Hamilton felállította az Egyesült Államok Első Bankját.[4] Irányelvei létrehoztak egy ellenzéket a Kongresszuson belül és a déli államok nem kedvelték. Madison lett ezen ellenzéknek a vezetője és bár Jefferson nem ellenezte nyilvánosan Hamilton elveit, a háttérben dolgozott, hogy akadályozza őt.[5] Jefferson és Madison létrehozta a National Gazette újságot, amely a politikát az arisztokraták és a republikánusok küzdelmeként állította be.[6] Az 1792-es választáson Washington ellenfél nélkül indult, de Madison és Jefferson New York-i kormányzó George Clintont támogatták, mint alelnökjelölt.[7]

1793 végén kezdtek el frakciók megjelenni a Kongresszusban, bár nem voltak hivatalosan különválasztva. Végül Jefferson követői lettek a Republikánusok (vagy Demokrata-Republikánusok) és Hamilton követőiből alakultak a Föderalisták.[6] A külpolitika volt a gazdaság mellett az egyik fő ok erre a kettéválásra. Hamilton ellene volt a francia forradalomnak, míg a jeffersonisták támogatták.[4]

1795-96-ban már megjelentek a választási kampányok a két párt között. Mikor Washington elutasította a lehetőséget a harmadik ciklusra, az 1796-os elnökválasztás lett az első, amelyben nem egy jelölt volt. Jefferson 1793-ban visszavonult a kabinetben betöltött szerepétől és Madison kezében hagyta a párt irányítását. Ennek ellenére a párt Jeffersont választotta az elnökjelöltjének és Aaron Burr szenátort az alelnökjelöltjének.[5] A Föderalisták John Adamset és Thomas Pinckneyt választotta jelölteknek.[8] A Föderalisták azzal támadták Jeffersont, hogy franciabarát és ateista, míg a Demokrata-Republikánusok angolbarátnak és monarchistának nevezték Adamset.[9] Végül Adams nyerte el az elnöki címet és Jefferson lett az alelnöke.[8]

Adams elnöksége alatt az Egyesült Államok a franciákkal való jó kapcsolat kiépítésén dolgozott, amely egy nem hivatalos háborúhoz vezetett a két fél között. A kormányt kritizáló újságírókat és sok Demokrata-Republikánust letartóztattak.[5]

 
Az 1800-as elnökválasztás eredménye

1801-1809: Jefferson elnöksége szerkesztés

Az 1800-as elnökválasztáson a Demokrata-Republikánusok ismét Jeffersont és Burrt jelölték, míg ellenfelük Adams és Charles Cotesworth Pinckney volt.[5] Végül Jefferson nyerte el az elnökséget, 73 elektori szavazat megszerzésével.[5]

Jefferson külügyminiszterének Madisont nevezte ki, pénzügyminisztere pedig Albert Gallatin volt. Ugyan tagjai nem voltak a kabinetjének, Jefferson sok Föderalistának megengedte, hogy pozíciójában maradjon és esetekben ki is nevezte a párt tagjait fontos pozíciókra.[5] Jefferson adócsökkentés mellett[10] a hadsereg és a hajóflotta méretéből is lefaragott.[11]

Miután visszavonták a Föderalista programok és törvények nagy részét, az átlagos amerikai polgárnak nem sok kapcsolata volt a kormánnyal.[6] 1801 és 1809 között Jefferson lecsökkentette az államadósságot 83 millió dollárról 57 millióra.[12] Annak ellenére, hogy legtöbb lépésüket Jefferson visszafordította, a Föderalisták többségben maradtak a Legfelsőbb Bíróságban Marshall főbíró 1835-ös haláláig.[13]

 
A Franciaországtól megvásárolt területek

Jefferson hivatalba lépésének idejére az Egyesült Államok már a Mississippi folyóig terjedt.[6] Az ország nyugati lakosai további terjeszkedést szerettek volna és Louisiana annektálásában reménykedtek.[13] 1803 elején küldöttek utaztak Franciaországba, hogy megvásárolják New Orleanst.[14] Az amerikai delegáció meglepetésére Napóleon felajánlotta teljes Louisiana eladását 15 millió dollárért.[5] A Szenátus gyorsan elfogadta a megegyezést és a Képviselőház azonnal jóváhagyta a pénzügyi oldalát a megállapodásnak.[15] Louisiana megvásárlása majdnem megduplázta az Egyesült Államok területét és a pénzügyminiszternek külföldi bankoktól kellett kölcsönt kérnie, hogy létrejöhessen a megegyezés.[13] A megállapodás népszerű volt, de sok Föderalista kritizálta. Fisher Ames képviselő a következőt mondta: "Pénzt fogunk költeni, amiből nagyon kevés van, területre, amiből már túl sok van."[6]

1804-re Burr és Jefferson teljesen eltávolodtak. A párt ezért George Clintont jelölte alelnöknek. Burr ebben az évben kihívta Hamiltont egy párbajra, amelybe a korábbi külügyminiszter belehalt. Jefferson könnyen nyerte az 1804-es elnökválasztást.[5] 1807-ben az ország megszüntette kereskedelmi kapcsolatait Európával a napóleoni háborúk következtében.[16] Jefferson nem indult harmadik ciklusért, de segítette Madison kampányát az 1808-as előválasztáson. Madison könnyen legyőzte Pinckneyt az elnökválasztáson.[5]

1809-1825: Madison és Monroe elnöksége szerkesztés

1809-1817: Madison elnöksége szerkesztés

Az amerikai nép egyre ellenszenvesebb volt Nagy-Britanniával szemben az amerikai kereskedelem szabotálásáért.[17] Ez vezetett egy új Demokrata-Republikánus-generáció megválasztásához, mint Henry Clay és John C. Calhoun.[5] 1812. június 1-én Madison felkérte a Kongresszust hadüzenet kinyilvánítására.[17] A Föderalisták ellenezték, de a nyilatkozatot elfogadták.[5] DeWitt Clinton elindult Madison ellen az 1812-es elnökválasztáson, sikertelenül.[5]

 
James Monroe

Madison azt remélte, hogy a brit-amerikai háborúnak gyorsan vége lesz, de a kezdetekben sikertelen volt a küzdelem.[17] 1813-ban több katonai sikert aratott a William Henry Harrison által irányított hadsereg. 1814 augusztusában a britek leégették Washingtont.[5] 1815 elején Maddison megtudta, hogy küldöttsége megállapodott a Genti béke részleteiben.[16] 1815 januárjában Andrew Jackson New Orleansban aratott győzelmével lett vége a háborúnak.[5] A Föderalista Párt egyre irrelevánsabb lett az időszakban és a Demokrata-Republikánusok gyakorlatilag egypártrendszerben irányították az országot.[16]

A 14. kongresszus összeülésekor Madison javasolta a nemzeti bank visszaállítását.[16] A Kongresszus beleegyezett az Egyesült Államok Második Bankjának felállításába.[18] Az 1816-os előválasztáson James Monroe diadalmaskodott William H. Crawford fölött.[19] A Föderalista ellenzék hiányában Monroe könnyen megnyerte az elnökválasztást.[19]

1817-1825: Monroe elnöksége szerkesztés

Monroe szerint a politikai pártok létezése káros volt az Amerikai Egyesült Államokra nézve,[18] ezért több Föderalistát is befogadott kormányába.[19] Az infrastruktúrát fejlesztette a gazdaság fejlődésének érdekében és támogatta a Nemzeti Út projektet is.[20] 1819-ben gazdaságilag visszaesett az ország és az emberek nem bíztak a papírpénzben.[5] Mindezek ellenére a Föderalisták nem tudtak egy jó jelöltet állítani Monroe ellen, aki ellenzék nélkül nyerte meg az elnökválasztást.[5]

Missouri az unióba való felvétele idején vita kezdett el kialakulni a rabszolgaság körül.[5][18] Északi Republikánus-Demokraták és Föderalisták támogatták a rendszer eltörlését, míg a déli párttagok teljes mértékben ellene voltak a lépésnek.[5] 1820 februárjában Jesse B. Thomas képviselő kompromisszumot ajánlott. Missouri rabszolgatartó államként lépett be az unióba, míg a rabszolgaságot eltörölték volna az összes területen a 36°30′ északi szélességi körtől északra.[19]

 
Az 1824-es elnökválasztás eredménye

1824-re a Föderalista Párt teljesen összeomlott és a Demokrata-Republikánus Párt jelöltjei indultak egymás ellen.[21] A fő jelöltek John Quincy Adams, Henry Clay, William Crawford és Andrew Jackson voltak.[22] Adams Új-Angliában, Clay és Jackson nyugaton, míg Jackson és Crawford délen volt népszerű.[22]

Tekintve, hogy egy jelölt se nyerte el az elektori szavazatok többségét az 1824-es elnökválasztáson, a Képviselőház döntött az elnök kilétéről.[22] Clay ugyan nem kedvelte Adamset, de támogatta jelöltségét Crawford és Jackson ellen. Clay támogatásával Adams megnyerte a választást.[5] Az új elnök ezután kinevezte Clayt, mint az ország külügyminisztere. Jackson 1828-ban indult újra az elnöki címért.[5]

1825-1829: Az utolsó évek szerkesztés

John Quincy Adams, Monroe-hoz hasonlóan küzdött a pártok közti ellenségeskedés ellen és kabinetjében ideológiailag sokszínű politikusokat nevezett ki.[21] 1825-ben kialakult egy Adams-ellenes koalíció a Kongresszusban Jackson, Crawford és Calhoun alelnök vezetésével.[21] Az 1826-os választások után Calhoun és Martin Van Buren megegyeztek, hogy Jacksont fogják támogatni az 1828-as elnökválasztáson.[21] A média "Jackson emberei" és "Adams emberei"-ként hivatkozott a két frakcióra.[18]

Jackson 178 elektori szavazatot nyert el a 261-ből.[21] A rabszolgatartó államokban a szavazatok 72.6%-át szerezte meg.[18] Monroe és Adams álmai egy pártmentes Amerikáról összetörtek és a Van Buren által támogatott pártharcok időszaka következett.[21]

Választások szerkesztés

Választás Jelöltek Szavazatok

(%)

Electoral vote
Elnökjelölt Alelnökjelölt Elektori szavazatok Eredmény
1796 Thomas Jefferson Aaron Burr 46.6 68 / 138 2.
1800 61.4 73 / 138 1.
1804 George Clinton 72.8 162 / 176 1.
1808 James Madison 64.7 122 / 176 1.
1812 Elbridge Gerry 50.4 128 / 217 1.
DeWitt Clinton Jared Ingersoll 47.6 89 / 217 2.
1816 James Monroe Daniel D. Tompkins 68.2 183 / 217 1.
1820 80.6 231 / 232 1.
1824 Andrew Jackson John C. Calhoun 41.4 99 / 261 1.
John Quincy Adams 30.9 84 / 261 2.
William H. Crawford Nathaniel Macon 11.2 41 / 261 3.
Henry Clay Nathan Sanford 13 37 / 261 4.

Kongresszus szerkesztés

Kongresszus Évek Szenátus[23] Képviselőház[24] Elnök
Összesen Anti-

Admin

Pro-

Admin

Egyéb Betöltetlen Összesen Anti-

Admin

Pro-

Admin

Egyéb Betöltetlen
1. 1789–1791 26 8 18 — — 65 28 37 — — George Washington
2. 1791–1793 30 13 16 — 1 69 30 39 — —
3. 1793–1795 30 14 16 — — 105 54 51 — —
Kongresszus Évek Összesen Demokrata-

Republikánusok

Föderalisták Egyéb Betöltetlen Összesen Demokrata-

Republikánusok

Föderalisták Egyéb Betöltetlen Elnök
4. 1795–1797 32 11 21 — — 106 59 47 — — George Washington
5. 1797–1799 32 10 22 — — 106 49 57 — — John Adams
6. 1799–1801 32 10 22 — — 106 46 60 — —
7. 1801–1803 34 17 15 — 2 107 68 38 — 1 Thomas Jefferson
8. 1803–1805 34 25 9 — — 142 103 39 — —
9. 1805–1807 34 27 7 — — 142 114 28 — —
10. 1807–1809 34 28 6 — — 142 116 26 — —
11. 1809–1811 34 27 7 — — 142 92 50 — — James Madison
12. 1811–1813 36 30 6 — — 143 107 36 — —
13. 1813–1815 36 28 8 — — 182 114 68 — —
14. 1815–1817 38 26 12 — — 183 119 64 — —
15. 1817–1819 42 30 12 — — 185 146 39 — — James Monroe
16. 1819–1821 46 37 9 — — 186 160 26 — —
17. 1821–1823 48 44 4 — — 187 155 32 — —
18. 1823–1825 48 43 5 — — 213 189 24 — —
Kongresszus Évek Összesen Jackson-támogatók Adams-támogatók Egyéb Betöltetlen Összesen Jackson-támogatók Adams-támogatók Egyéb Betöltetlen Elnök
19th 1825–1827 48 26 22 — — 213 104 109 — — John Quincy Adams
20th 1827–1829 48 27 21 — — 213 113 100 — —

Források szerkesztés

  1. ↑ Larson, Edward J.. A Magnificent Catastrophe: The Tumultuous Election of 1800, America's First Presidential Campaign, 21. o. (2007). ISBN 9780743293174 „The divisions between Adams and Jefferson were exasperated by the more extreme views expressed by some of their partisans, particularly the High Federalists led by Hamilton on what was becoming known as the political right, and the democratic wing of the Republican Party on the left, associated with New York Governor George Clinton and Pennsylvania legislator Albert Gallatin, among others.” 
  2. ↑ Ornstein, Allan. Class Counts: Education, Inequality, and the Shrinking Middle Class. Rowman & Littlefield Publishers, 56–58. o. (2007. március 9.). ISBN 9780742573727 
  3. ↑ George Washington: Campaigns and Elections | Miller Center (angol nyelven). millercenter.org, 2016. október 4. (Hozzáférés: 2021. február 3.)
  4. ↑ a b c d John E. Ferling: The ascent of George Washington : the hidden political genius of an American icon. Internet Archive. 2009. ISBN 978-1-59691-465-0 Hozzáférés: 2021. február 3.  
  5. ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t Wilentz, Sean. The Rise of American Democracy: Jefferson to Lincoln [2005]. ISBN 0-393-05820-4 
  6. ↑ a b c d e Gordon S. Wood: Empire of liberty. Internet Archive. 2009. ISBN 978-0-19-503914-6 Hozzáférés: 2021. február 3.  
  7. ↑ Thompson, Harry C.. The Second Place in Rome: John Adams as Vice President [1980] 
  8. ↑ a b McDonald, Forrest. The Presidency of George Washington [1974]. ISBN 978-0-7006-0359-6 
  9. ↑ John Adams: Campaigns and Elections | Miller Center (angol nyelven). millercenter.org, 2016. október 4. (Hozzáférés: 2021. február 3.)
  10. ↑ Jeremy D. Bailey: Thomas Jefferson and Executive Power. 2007–07–09. ISBN 978-1-139-46629-5 Hozzáférés: 2021. február 3.  
  11. ↑ Ron Chernow: Alexander Hamilton. Internet Archive. 2004. ISBN 978-1-59420-009-0 Hozzáférés: 2021. február 3.  
  12. ↑ Jon Meacham: Thomas Jefferson. Internet Archive. 2012. ISBN 978-1-4000-6766-4 Hozzáférés: 2021. február 3.  
  13. ↑ a b c Joyce Oldham Appleby – Joyce Appleby – Arthur M. Schlesinger Jr: Thomas Jefferson: The American Presidents Series: The 3rd President, 1801-1809. 2003–02. ISBN 978-0-8050-6924-2 Hozzáférés: 2021. február 3.  
  14. ↑ Walter T. K. Nugent: Habits of empire : a history of American expansion. Internet Archive. 2008. ISBN 978-1-4000-4292-0 Hozzáférés: 2021. február 3.  
  15. ↑ Junius P. Rodriguez: The Louisiana Purchase: A Historical and Geographical Encyclopedia. 2002. ISBN 978-1-57607-188-5 Hozzáférés: 2021. február 3.  
  16. ↑ a b c d Rutland, Robert A.. The Presidency of James Madison [1990]. ISBN 978-0700604654 
  17. ↑ a b c Wills, Garry. James Madison: The American Presidents Series: The 4th President, 1809-1817 [2002] 
  18. ↑ a b c d e Daniel Walker Howe: What hath God wrought. Internet Archive. 2007. ISBN 978-0-19-507894-7 Hozzáférés: 2021. február 3.  
  19. ↑ a b c d Cunningham, Noble. The Presidency of James Monroe [1996]. ISBN 0-7006-0728-5 
  20. ↑ James Monroe: Domestic Affairs | Miller Center (angol nyelven). millercenter.org, 2016. október 4. (Hozzáférés: 2021. február 3.)
  21. ↑ a b c d e f Lynn H. Parsons: The birth of modern politics : Andrew Jackson, John Quincy Adams, and the election of 1828. Internet Archive. 2009. ISBN 978-0-19-531287-4 Hozzáférés: 2021. február 3.  
  22. ↑ a b c Kaplan, Fred. John Quincy Adams: American Visionary [2014] 
  23. ↑ Party Division. (Hozzáférés: 2021. február 3.)
  24. ↑ Party Divisions of the House of Representatives, 1789 to Present | US House of Representatives: History, Art & Archives (angol nyelven). history.house.gov. (Hozzáférés: 2021. február 3.)
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Demokrata-Republikánus_Párt&oldid=26522148”