Sisak (fejfedő)

Sisaknak nevezzük azon öltözék-kiegészítőket, amelyek elsődleges szerepe a fej és adott esetben a nyak védelme a túlzott külső mechanikai hatásoktól. A sisak külső héja emiatt általában merev és ellenálló, míg belsejében valamilyen párnázat, bélés található. Leggyakrabb a hadászatban, munkavédelemben, sportban alkalmazzák őket, az egyes területen alkalmazott sisakok egymástól nagyban különbözhetnek.

Görög sisak, i.e. 500 körüli évekből

Harci sisak

Ókori sisakok

Védőfegyver a régi szálfegyverek ellen. Kezdetben állati bőrök fejrészét hordták ezzel az ellenség megijesztése volt a cél. Az ókor harcosai fedetlen arccal küzdöttek, például az asszír sisak, mely bronzból készült, csúcsban végződő magas süveghez volt hasonló, csupán a fejtető védelmére szolgált; ez a sisakforma volt használatban Európában a bronzkor vége felé és a vaskor első időszakában. Magyarország-on (H.-Böszörmény, B.-Gyula) és Németország északkeleti részén magas méhkasidomú és gombos csúccsal ellátott bronz-sisak fordul elő, ellenben a galliai sisak alacsony, csúcsa hegyes és hosszan fölnyúló. Az etruszk sisak teteje alapvetően gömbölyű volt, kifelé hajló peremes aljánál fogva elődje a középkori vaskalapoknak, néha két oldalt szarvidomú nyúlvánnyal, tetején villa- vagy szigonyalakkal látták el.

Igen változatos volt a görög sisak: itt meg kell különböztetni a sisakdíszt, amely előre hajló volt és lószőrrel ékesített tarajból állt; rendes alkatrészeihez tartozott még a nyakvért, a homlokvért és az állkötő; ezekhez néha még orrvédő is járult; sőt volt, hogy álarc alakú arctakaróval is el volt látva a sisak. A római sisak (galea bőrből, cassis ércből) a görög változata volt; itt is megkülönböztették a sisakdíszt (crista, iuba), a tarajt (apex), az állkötőt (bucculae), homlokvértet (proiectura) és az arctakarót (vehiculum). Ugyanezen sisakforma tovább élt a bizánciaknál. A népvándorlás korában a vasabroncsokkal körülvett bőrsüveg helyettesítette a sisakot; a honfoglalás kori magyaroknál ezt a süveg elejére rögzített pajzsidomú díszes ezüst vagy egyéb arclemez pótolta; a nagyszentmiklósi kincs hunnavar vitézének sisakja a szasszanidakori perzsa sisakhoz hasonlóan alacsony, teteje kúpidomú, aljáról pikkelyes érc- vagy csontlemezekkel ellátott és az áll alatt összefoglalt takaró csüng le, mely csak az arc előrészét, a szemet, orrot és szájat hagyta fedetlenül, oldalt két tollból álló bokrétával volt díszítve. Hasonló sisakok, csakhogy sodronyból font vastakaróval, az egész középkorban, nálunk a XVI. sz. végéig, a kaukázusi népeknél máig használatosak.

Középkori sisakok

7. századi angolszász sisak

A Karolingok idejében (VIII-X. sz.) nyugaton a vaskalapok voltak divatban. A honfoglaló magyarok előkelőinél a már említetteken kívül még valószínűleg el volt terjedve a későbbi magyar sisaknak az az egyszerűbb idoma is, mely a szasszanidakori perzsiai sziklaképeken fordul elő; ez csésze alakú, alacsony, gömbölyű tetővel és oldalt sasszárnnyal díszítve, válltakaró - ha volt - csupán bőrből lehetett, a homlokellenző és az orrvas még hiányzott. Az utóbbi legelőször a XI. sz.-ban a normann sisakon tűnik föl, amely azonban nem volt mozgatható, hanem a sisakvasnak egy az orr irányában lenyúló keskeny lemezéből állt, a franciák és angolok nasalnak nevezték; a keresztes hadjáratok alatt a sisak alatt még egy vassodronyból készült sapkát (németül Ringhaube, Helmbrünne; franciául camail; angolul nail, capuchin; spanyolul anular-capello) viseltek, mely a vállra lecsüngő és az áll alatt összefoglalt sodronytakaróval volt ellátva.

A XII. sz. vége felé nyugaton az úgynevezett csöbör vagy fazék alakú sisakok (németül Topf-, Fass-, Sülp-, Kübel-, Stechhelm v. Helmfass; franciául heume; olaszul elmo; spanyolul yelmo; angolul pothelm) jöttek divatba, melyek az egész fejet eltakarták, csupán a szemek irányában volt kétfelől egy-egy kicsi rés, a száj és orr irányában pedig a lélegzés végett a vaslemez át volt lyukasztgatva, mégpedig gyakran a lyukacsok közötti apró keresztformában is; ez a sisakidom nálunk is nagyon hamar elterjedt, már Bánk bán 1221-iki lovaspecsétjén előfordul, és őseink németesen helymnek nevezték; a XIV. sz. első felében a helym tetején fa vagy bőrdarabból álló díszítményt (crista) alkalmaztak, mely egyúttal címeralakot is ábrázolt, eredetileg ezt a díszítményt nevezték címernek (cimier, ném. Helmzier, Zimierde; ang. crest), amelyhez járult a sisak csúcsán egy kapocshoz erősített, vászonból álló s lefelé csüngő sisaktakaró, régi magyar nyelven orjegy, amely rendesen a család színeit tüntette föl. Nagy Lajos, sőt már előbb Károly Róbert királyunk sisakjának címere a sisakra helyezett koronából kiemelkedő és három strucctolltól környezett hosszú nyakú és patkót tartó struccfej volt; ezt háborúban (különösen a XIV. sz.-ban) nagy ritkán, rendesen csak tornán használták. A tollbokréta ekkor még nem volt divatban, kivéve hazánkat, hol a pecsétek és más képes ábrázolatok szerint a páva-, majd a strucctollas sisakbokréták már a XIV. sz. elejétől kezdve el voltak terjedve, vagy helyesebben mondva, soha ki sem mentek a használatból; mint süvegdíszre, a pávatollbokrétára már IV. Béla korából van adatunk; a Vigmán nembeli Lőrinc vajda 1304-iki pecsétjén pedig a sisak van három pávatollal ékesítve és egész tollbokréta van Tamás erdélyi vajda (1321-42) sisakján szintén pávatollból; divatja kétségkívül tőlünk terjedt el nyugaton.

Már a XII. sz. vége felé feltűnik a súlyos, egészen a vállig érő, arra nehezedő csöbörsisak mellett a főkötő alakú, könnyebb fajta, pikonhog (ném. Becken-, Pickel- v. Kesselhaube; franc. bacinet és barbute), mely elől félkör alakban ki volt vágva és az arcot szabadon hagyta, hátulsó része azonban lenyúlt a tarkóig és alul sodronyos válltakaróval volt ellátva. Ugyanekkor, sőt már korábban ismét divatba jött a kifelé hajló peremmel ellátott, siskaaljú vaskalap, mely különösen a királyoknak volt megkülönböztető hadi viselete; a Képes krónika is ilyennek ábrázolja Károly Róbert királyunkat. A XIV. sz.-ban a címeres helymet már csakis a tornákon használták, hadi sisak a pikonhog volt, melyet 1330 felé egy az orrot és szájat eltakaró, orridomú és alul nyitott vaslemezzel láttak el, ezt őseink lélegezőnek (németül Naseband; franc. betéche) nevezték; a lélegezőt nagyon hamar, már 1370 körül fölváltotta a keskeny szemréssel ellátott, átlyuggatott és föl- s alá vagy oldalt csapódó vasálarc (Visier), régi magyar, de kielégítően még eddig meg nem magyarázott nevén zukishol, melyet a németek nagyon kicsúcsosodó, a kutyáéhoz hasonló orráról Hundsgurgelnek, nevezetek. Ezek a kutyafej alakú sisakok nálunk különösen a XV. sz. első felében voltak elterjedve.

Újkori sisakok

Sobieski János lengyel király sisakja, 1683

Török sisak, Lepantói csata

Az álarcszerű arctakaró már a XV. sz. dereka táján föl és alá tolható sisakrostéllyá alakult és ugyanekkor a sisak idoma is megváltozott, a fej alakjához simult és az aljából kifejlődött a külön tagozású nyak- és álltakaró; nálunk a XVI. sz. derekától kezdve már csak ritkábban fordul elő, nyugaton egész a XVII. sz. közepéig divatban volt. A pikonhog alatt úgy mint a csöbörsisak alatt, hogy a fejet ne sértse, nemezsapkát viseltek, ennek régi magyar neve salap vagy soap (németül Slappe; csehül jellap; közép-latinul cerenum) volt; vasból készítve is előfordul, amikor magában is sisaknak használták; ilyen félgömb alakú vaskalapok a XV. sz. második felében s a XVI. sz.-ban nálunk általánosak voltak a közönségesebb rendű harcosoknál s általában el voltak látva sodronyos válltakaróval. Úgy látszik, ennek a továbbfejlődése volt a tulajdonképpeni magyar sisak, mely középhelyet foglal el a török sisak és bugundi sisak közt; jellemző részei: a csésze alakú fejtakaró (Glocke; fanc. timbre; angolul bell), mely a török sisaknál magas és csúcsos süveghez hasonló, a szintén csészeidomú burgundinál pedig tarajjal (Kamm; franc. couvre-nuque; ang. neck-guard), ami a XV. sz. vége felé kezd feltűnni; továbbá két felől a fültakarók (Sturmbänder, Wangenklappen; franc. oreilléres; ang. cheek-pieces); fontos alkatrész a homlok fölötti ellenző, ami a régi török sisaknál hiányzik, ellenben a magyar süvegek elől lehajtott karimájában már a XIV. sz. derekától kezdve megvolt az előképe és a nyugati sisakformák közt csak a burgundinál volt meg; az ellenzőből nyúlt le a szabadon mozgó, és az ellenző fölötti csavarral megerősített és annak segélyével föl és alá tolható orrvas, amely kétségkívül keleti eredetű, ellenben a burgundi sisaknál hiányzik. A burgundi sisakból alakult-e a magyar sisak keleti elemek befolyása alatt, vagy az osztrák örökséggé vált burgund tartományokban alakították-e át I. Miksa császár magyar huszárainak sisakját: nem lehet eldönteni, bár az utóbbi föltevés valószínűbbnek látszik; a németek a burgundi sisakot magyarosan Zischägge-nek is nevezték s ez szintén az utóbbi föltevést igazolná; a sisak elnevezés ugyanis egyenesen a magyar sisaknak a szorosabb megjelöléséből keletkezett az ellenző nélküli salappal szembeállítva a siska-szélű vassüveget v. vaskalapot; ez a sisakforma aztán a szyszak szóval együtt a lengyeleknél is meghonosodott.

A későbbi nyugati sisakok köz a XVI-XVII. sz.-ban a legáltalánosabb volt a császári hadsereg által hazánkban is ismert spanyol eredetű morion, mely a vaskalapnak egy tarajjal és elől-hátul csúcsban futó karimával ellátott változata. A 30 éves háború után a sisak használata megszűnik és különböző idomú kemény bőrből készült csákók foglalják el helyét. Azonban később is feltűnik az érc-sisak, Napóleon vérteseinél és dsidásainál, az osztrák vérteseknél és a Bach-korszak zsandárainál;

A modern harci sisakok általában valamilyen acélból készülnek, de nem ritka a kompozit anyagból, például kevlárból készült sisak sem.

Etimológiája

A sisak szó eredete a csúcs, csecs, csücsök szavakkal együtt a török eredetű sis (kinövés, púp, dombocska, duzzanat) jelentésű szavak származéka a magyarban. A sisak, vagy csicsák egy lefelé fordított tölcsér alakú készítmény volt, amit az istenfa hegyére húztak rá. Kerülete valamivel nagyobb lehetett a karim kerületénél, egy arasz magasságban lehetett a kanim felett (arasz ,- eresz). Így beengedte a fényt, kiengedte a füstöt, de nem engedte be az esőt. Anyagának a füstjárás és az esetleges szikrák miatt égetett cserépnek, vagy fémnek illett lennie. A kirgiz jurták tetőnyílásának lezárható voltából következtetve nem valószínűtlen, hogy a sisaknak a kanimtól való magassága változtatható volt, sőt vihar esetén esetleg teljesen rá is lehetett a kanimra ereszteni. Több mai magyar szavunk és családnevünk ebből a sis szócskából ered.

Jegyzetek

A Wikimédia Commons tartalmaz Sisak (fejfedő) témájú médiaállományokat.

Külső hivatkozások

• Sisakok - a fazéksisak

Források

• Bokor József (szerk.). Sisak, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X 
• Dr.Padányi Viktor : Dentumagyaria néma története