Szlovák nemzeti felkelés

A szlovák nemzeti felkelés (szlovákul Slovenské národné povstanie) német- és Tiso-ellenes felkelés volt Szlovákiában a második világháború idején, 1944. augusztus 29. és október 27. között a szövetséges hatalmak támogatásával.

Szlovák nemzeti felkelés
második világháború
A felkelés területi kiterjedése az első napokban
A felkelés területi kiterjedése az első napokban
Dátum 1944. augusztus 29.1944. október 27.
Helyszín Szlovákia
Eredmény Német és kollaboráns győzelem,
A felkelés leverése
Harcoló felek
 Harmadik Birodalom
Flag of First Slovak Republic 1939-1945.svg Szlovák Köztársaság
Flag of the Hlinka party (1938–1945) variant 2.svg Hlinka-gárda
Heimatschutz
Csehszlovákia Első Csehszlovák Hadsereg
Parancsnokok
náci Gottlob Berger
náci Hermann Höfle
Flag of First Slovak Republic 1939-1945.svg Augustín Malár
Flag of the Hlinka party (1938–1945) variant 2.svg Alexander Mach
Flag of the Hlinka party (1938–1945) variant 2.svg Otomar Kubala
Franz Karmasin
Csehszlovákia Ján Golian 
Csehszlovákia Rudolf Viest 
Csehszlovákia Viliam Talský
Haderők
40 000 később 83 00018 000 később 78 000
Veszteségek
kb. 10 000 (4200 német katona)kb. 10 000 (továbbá 5304 foglyot a németek kivégeztek)
A Wikimédia Commons tartalmaz Szlovák nemzeti felkelés témájú médiaállományokat.

A szlovák nemzeti felkelésben felvidéki magyarok is részt vettek. Számukat egyes források 800 főre teszik,[1] még mások szerint 4000 magyar harcolt a felkelésben. Ezek között volt egy külön magyar osztag, a kommunista beállítottságú Petőfi-brigád.[2] A felkelést a csehszlovák emigráns kormány is segítette: szovjet közreműködéssel 2000 ejtőernyősük landolt a felkelők által ellenőrzött területen és csatlakozott a harchoz.[3]

ElőzményekSzerkesztés

1938-ban, az Anschlusst követően a Harmadik Birodalom megkezdte Csehszlovákia feldarabolását. A szeptember 29-én kötött müncheni egyezmény értelmében a németlakta Szudétavidéket hozzácsatolták a birodalomhoz, Magyarország pedig az első bécsi döntésben szerzett területeket. 1939. március 14-én a németek Cseh- és Morvaországból protektorátust hoztak létre, és Jozef Tiso német győzködésre kikiáltotta a független Szlovákiát, amely később német védnökséget kért. Az új államban Vojtech Tuka meghirdette a nemzetiszocializmus programját és Szlovákia elsőként csatlakozott a németekhez a világháború kezdetén, Lengyelország lerohanásakor. A háborús részvételt és a német befolyást ellenző szlovákok súlyos dilemma elé kerültek: Szlovákia hőn vágyott állami létére csak a hitleri vezetés jóindulata volt a garancia. Ráadásul Tiso Szlovákiája viszonylag békés terület volt, és a német hadi megrendelések felvirágoztatták a gazdaságát és Németországgal szemben nem került bevezetésre az élelmiszerjegy-rendszer. Míg a Tiso-rendszer viszonylag népszerű volt a lakosság körében, a felkelőket később már korántsem támogatták ennyire.

A helyzet csak 1943-ban változott meg, amikor a Vörös Hadsereg egységei egyre inkább közeledni kezdtek az ország felé. A hadsereg felső vezetésében kezdődött a szövetségesekhez való átállás előkészítése. Ján Golian alezredes volt a főszervező, aki nagy mennyiségű hadianyagot és a kincstári vagyon nagy részét Besztercebányára, a felkelés későbbi központjába szállíttatta. Eközben a hadvezetés két hadosztályt küldött Eperjesre, hogy a Wehrmacht egységeit támogassák, nekik fontos szerep jutott a felkelők terveiben, ugyanis nekik kellett volna elfoglalniuk a Duklai-hágót és megnyitni a frontot a szovjetek előtt, amikor már közel járnak. A hadsereg más részében is voltak tervek az átállásra, Ferdinand Čatloš vezérkari főnök is a front megnyitását tervezte a Vörös Hadsereg előtt, és tárgyalt is Moszkvával, ám a nemzeti felkelés miatt erre nem kerülhetett sor.

A partizánmozgalmak is ekkoriban kezdtek erősödni az országban, köszönhetően a Szovjetunió támogatásának. Tagjaik a legkülönfélébb nézetekkel rendelkeztek: voltak köztük nacionalisták, kommunisták, idealisták és saját érdekükből csatlakozók. A mozgalmat a londoni csehszlovák emigráns kormány, a kommunista partizánokat pedig moszkvai vezetők (például Klement Gottwald) koordinálták. A központi katonai irányítás kérdésében nem sikerült megállapodni, mivel míg a hadsereg és a polgári pártok azt akarták, hogy a partizánok a hadseregnek vessék magukat alá, addig ezt a Szlovák Kommunista Párt elutasította. Ez végzetesnek bizonyult a felkelés kimenetele szempontjából.

A felkelésSzerkesztés

 
A felkelőkhöz állt 18. légvédelmi üteg katonái
 
A felkelők egyik német 8,8 cm Flugabwehrkanone 37 L/56 ágyúja

1944. augusztus 27-augusztus 28-án az önállóan tevékenykedő partizánok két komoly akciót hajtottak végre. Rózsahegyen az ottani laktanya katonáival együtt átvették a hatalmat a városban és elkezdték a helyi németek lemészárlását, Turócszentmártonban pedig rajtaütöttek a Romániából hazatérő Walter E. A. Otto alezredesen és 24 tagú kíséretén és mindenkit megöltek. Bár a németek korábban is fontolgatták az ország megszállását, ez a két akció meggyőzte őket a sürgős fellépés szükségességéről. Augusztus 29-én a német egységek megkezdték az ország megszállását, Ferdinand Čatloš este hétkor tartott rádióbeszédében hazaárulónak nevezett minden ellenállót, ami zavartságot okozott a felkelőknél. Ezért végül Ján Golian alezredes rendelte el egy órával később az ellenállást, ezzel kitört a szlovák nemzeti felkelés.

A felkelés az ország középső részére terjedt ki, mivel a nyugati egységek nem voltak hajlandóak engedelmeskedni, az Eperjesen összevont két hadosztály parancsnoka, Viliam Talský pedig repülővel a lengyelországi szovjet parancsnokságra repült és a vezető nélkül maradt katonákat a németek hamar lefegyverezték. Így a felkelés legütőképesebb katonai erejét veszítette el és a front megnyitása sem sikerült. A felkelés központja Besztercebánya lett. Tiso elnök továbbra is kitartott a németek mellett és segítséget kért tőlük a felkelés leveréséhez. A harcokban a németek mellett a hadsereg többi része és a Hlinka-gárda is részt vett. A Kárpátok területén fokozódó szovjet nyomásnak, a Besztercebánya körüli hegyvidéknek, és az amerikai és szovjet légierő támogatásának köszönhetően az ellenállók a rossz időzítés és felkészületlenség ellenére is két hónapig ki tudtak tartani.

A felkelés megindulásakor a szeredi, nyitranováki és vihnyei munkatáborok őrei elmenekültek, mely lehetőséget a zsidó foglyok kihasználva megszöktek onnan.[4] Vagy 1600-2000 zsidó partizánként csatlakozott is a felkeléshez, közülük 250-300 ember vesztette életét a harcokban.[5]

A felkelők először 47 ezer katonát mozgósítottak, ez a szám végül elérte a 60 ezret. Továbbá 400 francia katona is csatlakozott a felkeléshez, akiknek német hadifogságból sikerült megszökniük. Úgy 80 német dezertőr állt át a felkelők oldalára. A partizánok létszáma 18 ezer fő volt. Sokuk különböző (legalább 30) országból származó önkéntes volt. A szovjet partizánokon keresztül orosz katonai tanácsadók, 3000 szovjet ejtőernyős partizán, 2000 cseh ejtőernyős érkezett és a szovjet légierő még további 300 tonnányi hadianyagot dobott le.[6] A felkelők mellé álltak még más szökött hadifoglyok, akik között amerikaiak és angolok is voltak. Az ellenállás eredményességét nagyban csökkentette a kevés és elavult repülőgép, a gyenge tüzérség.

Szeptember 10-én a két repülőteret is az ellenőrzésük alá vontak, amit a szovjet légierő kezdett használni utánpótlás szállítására.

A németek első lépésben 40-50 ezer katonát vetettek be a felkelés leverésére. Ezek között volt a 357. gyaloghadosztály, a 271. gyaloghadosztály harccsoportja, a 176. számú hadosztály, a 153. tábori kiképzőhadosztály, valamint a 154. tartalékhadosztály, illettve a Waffen-SS 14. SS-gránátos- és 18. SS-páncélgránátos-hadosztálya, a Dirlewanger SS-ezred, és a csehországi SS-rohamlövegiskola riadóalakulata, a biztonsági rendőrség és az SD (Einsatzgruppe H), a szlovák Hlinka-gárda, valamint a népi német Hauerland milícia több alakulata. A német 1. páncéloshadsereg és a Waffen-SS a felkelők ellen 28 Panzer IV és két Tigris E harckocsit, valamint 16 rohamlöveget vetett be.[7]

A németek a Horthy sikertelen kiugrási kísérlete után nyilas uralom alá került Magyarországról rendeltek át német alakulatokat a szlovák területre, így már összesen 83 ezer fős haderő állt szemben a felkelőkkel. Az ellenséges csapatok október 27-én elfoglalták Besztercebánya városát is. A felkelés elfogott vezetőit kivégezték vagy koncentrációs táborokba szállították.

Sztálin és Molotov biztosították ugyan Benešt, hogy a Vörös Hadsereg mindent megtesz a felkelés támogatására, ennek ellenére a szovjetek nem tudták eljuttatni a szükséges eszközöket, ezenkívül akadályozták a nyugati hatalmak segélyezését, mialatt a csehszlovák kormány hiába győzködte a nyugatiakat, hogy Sztálin obstrukciójának mellőzésével küldjenek még több segítséget a térségbe. A felkelést még tovább aláásta, hogy az ukrán front parancsnokai felszólították a kommunista partizánokat, hogy kerüljék az együttműködést a reguláris alakulatokkal. A szovjet fegyverszállítmányokat a partizánok egyszerűen kisajátították, ahogyan a fellázadt szlovák katonai egységek készleteit is, jelentősen csökkentve azok tartalékát. A partizánok, Beneš és különböző szlovák frakciók összekülönböztek a fővezérség kapcsán, míg Golian hiába próbálta meggyőzni a feleket az összehangolt együttműködésre. Ez már előre vetítette, hogy a felkelés bukása csak idő kérdése.

Sztálin ráadásul a német átcsoportosításokról tudomást szerezve rögvest cserben hagyta a szlovák felkelést: utasította Malinovszkij tábornokot, hogy a második ukrán front erői vonuljanak ki Kelet-Szlovákiából és induljanak Budapest felé. A szovjet átcsoportosítás végleg megpecsételte a felkelés sorsát.

A felkelést mindkét részről atrocitások kísérték, a németek és a kollaboránsok a felkelést támogatók ellen, míg a partizánok a német lakosság ellen követtek el bűncselekményeket. Mintegy 12 000 civil halt meg a felkelés idején, közülük 2400-at a felkelők öltek meg. A harcokban a németek 93 települést teljesen leromboltak, Garamnémetfalva (Nemecká) faluban kb. 900 lakost, Keremcse (Kremnička) faluban kb. 750 főt mészároltak le. Tiso kollaborálásának köszönhetően a németek letettek a felkelés központjaiul szolgáló települések kollektív megbüntetéséről és a fogságba esett felkelő katonák egy részét is hazaküldték.

MegítéléseSzerkesztés

 
A Szlovák Nemzeti Felkelés Múzeuma Besztercebányán

A kommunizmus időszakában nagy jelentősége volt az eseményeknek, az ország világháborús szerepét ezzel kívánták tisztára mosni, valamint a cseheket is arra kényszerítette, hogy külön népnek ismerjék el a szlovákokat. A felkelést úgy állították be, amelyben a szlovák nép egységesen a felkelők mellé állt. Ezzel szemben állt a csehszlovák kommunista párt, amely a felkelés kommunista jellegét, illetőleg a kommunista partizánok szerepét igyekezett felnagyítani az eseményekben, addig a hadsereg és a polgári ellenállás szerepét bagatellizálták. A kommunista vezetésű Csehszlovákia főleg eme álláspontot osztotta.[8] Az 1993-ban függetlenedett Szlovákiában augusztus 29-e állami ünnep, sok városban utcákat, tereket neveztek el róla.

A Nemzeti Felkelés megítélése mind a mai napig vitatott mind tudományos, mind köznapi szinten. A korábbi frakcionálása a felkelésnek ma már nem helyénvaló, hisz mindenféle osztályú, vallású és korú ember harcolt benne, ugyanúgy nem szlovák nemzetiségűek is. A főbb kérdést továbbra is az jelenti mennyire volt a lakosság körében támogatott a felkelés.[9]

Mindazonáltal a politikai pártok csatározásai a vitában továbbra sem múltak el. A jobboldali nacionalisták, akik szimpatizálnak az akkori független Szlovákiával és eszméivel, hazaárulóknak tartják a felkelés szervezőit, akik a kommunistákkal szövetkezve okoztak szenvedéseket a lakosságnak. A baloldali nacionalisták ellenben az oroszokkal való szláv szövetséget, és a felkelés németellenességét hangsúlyozzák. Mivel az, hogy az események során a szlovákok egymás ellen fordultak, sokak számára kellemetlen, akadnak olyan törekvések is, hogy a gyilkosságokat kizárólag a szovjet partizánokra vagy német SS-re kenjék. Akad egy harmadik felfogás is, mely szükségtelennek ítéli meg a felkelést ilyen formában és időben, hiszen a hadi helyzet miatt a németek kénytelenek lettek volna később maguktól kiüríteni az országot.

JegyzetekSzerkesztés

  1. A szlovák nemzeti felkelés (1944. augusztus 29. – 1944. október 27.) (arcanum.com)
  2. Totális szereptévesztés: szlovák nemzeti felkelés a Híd és Rigó tálalásában (felvidek.ma)
  3. Szlovák nemzeti felkelés (Magyar Katolikus Lexikon)
  4. Nižňanský, Eduard; Rajcan, Vanda; Hlavinka, Ján (2018): "Nováky". In Megargee, Geoffrey P.; White, Joseph R.; Hecker, Mel (eds.). Camps and Ghettos under European Regimes Aligned with Nazi Germany. Encyclopedia of Camps and Ghettos. Vol. 3. Translated by Kramarikova, Marianna. Bloomington: United States Holocaust Memorial Museum ISBN 978-0-253-02373-5 874–877. o.
  5. Rothkirchen, Livia (2001): "Slovakia". In Laqueur, Walter; Baumel, Judith Tydor (eds.). Holocaust Encyclopedia. New Haven: Yale University Press. ISBN 978-0-300-08432-0 595–600. o.
  6. A szlovák nemzeti felkelés (1944. augusztus 29. – 1944. október 27.) (arcanum.com)
  7. A szlovák nemzeti felkelés (1944. augusztus 29. – 1944. október 27.) (arcanum.com)
  8. Plevza, V. (1985): History of Slovak National Uprising 1944. 5. vol. Bratislava: Nakladateľstvo Pravda. 488-496 o.
  9. Mičev, S. (2009): Slovak National Uprising 1944. Múzeum SNP, Banská Bystrica. 123 o.

ForrásokSzerkesztés

További információkSzerkesztés

A Wikimédia Commons tartalmaz Szlovák nemzeti felkelés témájú médiaállományokat.