Főmenü megnyitása
A mai zenei gyakorlatban használt négy kulcs

A zenei kulcsok azok az eredetileg hangnevet jelölő betűk, ma pedig az e betűkből kialakult jelek, melyek a hangmagasság rendjét határozzák meg a zenei hangok lejegyzésére szolgáló vonalrendszerben. Régebben számos kulcs volt használatban, melyek használatát Arezzói Guidó itáliai bencés szerzetes egységesítette 1025 körül – mára azonban számuk a zenei gyakorlatban négyre csökkent, ezek közül is túlnyomórészt csak a violinkulcs és a basszuskulcs használatos.

Tartalomjegyzék

A kulcsok jelei és pozícióiSzerkesztés

A g-kulcsok jele A c-kulcsok jele Az f-kulcsok jele

Minden kulcsnak két meghatározó jellemzője van: az egyik a kulcs jelének formája, a másik a jelnek a vonalrendszeren elfoglalt helyzete.

  • A kulcsok három különböző zenei hangot szimbolizálnak: g1 (egyvonalas g), c1 (egyvonalas c) és f (kis f). E három hangnak három különböző formájú jel felel meg, a kulcsokat így jelüktől-hangjuktól függően három családba soroljuk: g-, c- és f-kulcsok (a hangok oktávfekvés-jelzése gyakran elmarad).
  • Az egyes családokon belül a kulcsokat a jel vonalrendszeren elfoglalt függőleges pozíciója, tehát a szimbolizált hangnak a vonalrendszeren elfoglalt helye különbözteti meg. A kulcsok elvben az öt vonal bármelyikére helyezhetőek.

Az ötvonalas rendszerben a három jel öt pozícióban összesen tizenötféle kulcsot határozhatna meg. Az évezredes európai zenei gyakorlatban azonban csak kilencféle kulcsot használtak rendszeresen, a többit az átfedések miatt soha, vagy csak nagyon ritkán. Például a g-kulcs előfordult a harmadik vonalon, ez a c-szopránkulccsal egyenlő; vagy a c-kulcs az ötödik vonalon, ez viszont az f-baritonkulccsal egyenlő. A kilenc kulcs olyan sorozatot alkotott, melyben az c1 hang a második alsó pótvonaltól a második felső pótvonalig minden vonalon előfordult.

A zenei kulcsok összehasonlítása: minden hangjegy az c1 helyét jelzi


G-kulcsokSzerkesztés

Francia hegedűkulcsSzerkesztés

Az g1 hangot az első, legalsó vonalra helyezi, így az c1 (ábrán) a második alsó pótvonalra kerül. Ma már nem használatos. Nevét onnan kapta, hogy a XVII-XVIII. században elsősorban francia kiadású kottákban fordult elő. Furulya- és magas hegedűszólamokban Lully és Bach is alkalmazta (utóbbi például a 4., illetve az 1. brandenburgi versenyben). E kulcs esetében a hangok-vonalak megfeleltetése a basszuskulcséval azonos, de két oktávval magasabban.


ViolinkulcsSzerkesztés

A g1 hangot a második vonalra helyezi, így az c1 hang (ábrán) az első alsó pótvonalra kerül. A még használatban lévő egyetlen g-kulcs, ezért a „g-kulcs” megnevezés alatt általában ezt a kulcsot értjük. A legismertebb és leggyakoribb kulcsnak tekinthető. Formája annyira közismert, hogy gyakran a zene generális szimbólumaként tekintenek rá szerte a világon.

Ma a vokális szoprán, mezzoszoprán, alt, kontraalt és tenor szólamok, a hangszerek között a hegedű, a teljes fuvola-, oboa-, klarinét- és szaxofon-család, a trombita, a gitár, a xilofon és a legtöbb más magas hangú hangolt ütőhangszer kizárólagos kulcsa, továbbá a brácsa, a kürt, a hárfa, a vibrafon és a marimba magasabb fekvéseinek, a gordonka legmagasabb hangjainak, illetve a zongora és a legtöbb billentyűs hangszer jobbkéz-szólamának kulcsa. A nagybőgő és a fagott extrém magas hangjait is violinkulcsban jegyzik. Az énekszólamok közül a tenor, a fúvóshangszereknek pedig nagy többsége a kottaképhez képest valamilyen módon transzponál.

A kulcsok közötti primátusát jelzi, hogy a XX. század első felében zeneszerzők és teoretikusok (többek között Franz Dubitzky, Hermann Stephani és Fritz Müller-Rehrmann) „egységes partitúra” (Einheitspartitur) elnevezéssel az összes többi kulcs megszüntetését javasolták, így minden hangszert kizárólag violinkulcsban – a törzshangok szerint (c-ben), megfelelő oktávtranszpozíciókkal – jegyeztek volna le. Ez az elképzelés azonban a zenei gyakorlatban nem terjedt el.

Régebben a tradicionális fúvószenekarokban minden hangszer szólamát - még a legmélyebb tubáét is - violinkulcsban (a legtöbb hangszer esetében transzponálva) jegyezték le. Ennek oka, hogy az igen változó létszámú és hangszerkészletű amatőr együttesekben (főként vasutas-, bányász- és tűzoltózenekarok) a legtöbb zenésznek több hangszeren is kellett tudnia játszani, így ha a muzsikus hangszert váltott, nem kellett a kulcsváltásból adó kottaolvasási nehézségekkel, illetve a többi kulcs megtanulásával törődnie. Ez különösen a szárnykürt-család hangszereinek esetében volt hasznos, mivel e hangszerek játéktechnikája (fogások) csaknem azonos.

C-kulcsokSzerkesztés

SzopránkulcsSzerkesztés

Más néven diszkantkulcs. Az c1 hangot (ábrán) az első, legalsó vonalra helyezi. Ma már nem használatos. Korábban vokális szopránszólamokat, illetve a ma már nem használt szopránharsona szólamát jegyezték e kulcsban.


MezzoszopránkulcsSzerkesztés

A c1 hangot (ábrán) a második vonalra helyezi. Ma már nem használatos. Korábban az énekelt mezzoszopránszólamokat jegyezték e kulcsban.


AltkulcsSzerkesztés

Más néven brácsakulcs. Az c1 hangot (ábrán) a harmadik, középső vonalra helyezi. Ma gyakorlatilag csak a brácsa szólamát jegyzik e kulcsban. Korábban a viola da gamba és az altharsona (ezek a mai zenei gyakorlatban már nincsenek jelen), illetve ritkán az oboa és a fekvésnek megfelelő hangterjedelmű furulyák szólamainak lejegyzéséhez is használták. Az orosz zenekari gyakorlat a mai napig hagyományosan altkulcsban jegyzi az első harsona szólamát, annak ellenére, hogy e szólamot ma már nem alt-, hanem tenorharsonán játsszák. Számos orgonadarabban ezzel jegyzik a bal kéz szólamát (Brahms, Bach).


TenorkulcsSzerkesztés

Az c1 hangot (ábrán) a negyedik vonalra helyezi. A tenorharsona szólamát, a mélyebb harsonák, a fagott, a cselló és a nagybőgő szólamának magasabb részeit jegyzik benne. Korábban a vokális tenor szólamát jegyezték benne, azonban ezt az 1900-as évektől kezdve egyre inkább violinkulcsban (oktávtranszponálással lefelé) írják.


F-kulcsokSzerkesztés

baritonkulcsSzerkesztés

Az f hangot a harmadik, középső vonalra helyezi, így az c1 hang (ábrán) az ötödik, legfelső vonalra kerül. Ma már nem használatos. Korábban az énekelt baritonszólamokat jegyezték e kulcsban.


basszuskulcsSzerkesztés

Az f hangot a negyedik vonalra helyezi, így az c1 hang (ábrán) az első felső pótvonalra kerül. A még használatban lévő egyetlen f-kulcs, ezért az „f-kulcs” megnevezés alatt általában ezt a kulcsot értjük. A violinkulcs után a második legismertebb és leggyakoribb kulcsnak tekinthető.

A mai napig elsősorban a vokális basszusszólamokat jegyzik e kulccsal, a XVIII. századtól pedig a baritonét is. A tuba, a kontrafagott és az üstdob kizárólagos kulcsa, a cselló, a nagybőgő, a basszusharsona, a basszusgitár és a fagott leggyakrabban használt kulcsa, a kürt, a hárfa, a vibrafon és a marimba alsóbb fekvéseinek kulcsa, a billentyűs hangszerek nagy többsége balkéz-szólamának, továbbá az orgona pedálszólamának kulcsa. Az említett hangszerek közül kontrafagotton, (kontrabasszus)tubán és nagybőgőn (ugyanígy a vele azonos hangolású basszusgitáron) az oktáv-transzpozíció külön jelzése nélkül is az írottnál egy oktávval mélyebb hangok játszandók.

szubbasszuskulcsSzerkesztés

Az f hangot az ötödik, legfelső vonalra helyezi, így az c1 hang (ábrán) felülről a második pótvonalra kerül. Ma már nem használatos. Korábban a mélyebb vokális basszusszólamokat jegyezték e kulcsban. E kulcs esetében a hangok-vonalak megfeleltetése a violinkulcséval azonos, de két oktávval mélyebben.


Különleges kulcsok, egyéb jellegzetességekSzerkesztés

TabulatúrakulcsSzerkesztés

A gitár, a lant és egyes más pengetett hangszerek notációja a vonalrendszer egy különleges változatát használja, a tabulatúrát. Itt a vonalak nem hangoknak, hanem a hangszer húrjainak felelnek meg (az ábrán például a öt húrnak öt vonal).


ÜtőkulcsokSzerkesztés

A hangolt ütőhangszereket a hangterjedelmüknek megfelelően violin- és/vagy basszuskulcsban jegyzik (például xilofon, illetve üstdob). A hangolatlan ütőhangszereknek (például kisdob, nagydob, triangulum, cintányér) nincs szükségük sem az ötvonalas vonalrendszer precíz hangjelölésére, sem az ehhez nélkülözhetetlen zenei kulcsokra. Ezért a hangszerenként egy-három vonalra illetve (egyre ritkábban) az ötvonalas vonalrendszerbe (ekkor általában egy-egy vonalnak illetve vonalköznek egy-egy hangszer felel meg) írt ütők kottasorainak elején ezért úgynevezett ütőkulcs áll, melynek többféle formája van (az ábrán a két leggyakoribb). Az ütőkulcsokat semleges kulcsnak is nevezik, mivel olykor nemcsak ütőhangszerek, hanem ütőhangszerként alkalmazott más hangszerek, illetve tárgyak keltette zörejek lejegyzésekor is ezek használatosak.

Transzponáló kulcsokSzerkesztés

A különleges hangolású hangszerek nem a kottakép szerinti hangokat, hanem annak hangjegyeit felfelé vagy lefelé, egységesen adott hangközzel „eltolva”, más szóval transzponálva szólaltatják meg. Ennek önmagában a kulcsok használatára hatása nincsen. (E hangszerek egyébként mind violin- vagy basszuskulcsot használnak.)

Van azonban a transzponálásnak két kitüntetett esete: amikor a hangszer egy tiszta oktávval szól feljebb illetve lejjebb. Ekkor gyakran a kulcson jelzik a transzponálást, annak irányától függően szorosan a kulcs fölé, illetve alá írt kis, nyolcas számjeggyel. A leggyakoribb néhány ilyen hangszer, például a kisfuvola (violinkulcs, felfelé) és a nagybőgő (basszuskulcs, lefelé) esetében a számjegyeket – a transzponálás tényét magától értetődőnek véve – ki sem írják.

A vokális tenor szólamát is oktávval lefelé transzponálva, az alján kis nyolcassal kiegészített violinkulcsban jegyzik. Régebben ezt dupla violinkulccsal is jelölték (jobb oldali ábra, az c1 hanggal).

Kulcsok kombinálásaSzerkesztés

Egyes többszólamú (egy időben több hang megszólaltatására képes) hangszerek csak egy kulcsot használnak. Ez legtöbbször violinkulcs (például a xilofon vagy a cseleszta), ritkábban basszuskulcs (például az üstdob). Más többszólamú hangszerek kottája egyszerre két különböző kulcsot (általában egy violin- és egy basszuskulcsot) két külön ötvonalas rendszerben, párhuzamosan kombinál (például a zongora vagy a csembaló). Sőt az orgona esetében háromsoros, leggyakrabban egy violin- és két basszuskulcs jelölte notációt alkalmaznak (egy-egy kéz, és a pedálok).

Kórusművek lejegyzésekor a kórus összetételétől függően vagy csak violinkulcsot (gyermekkar, nőikar) vagy violin- és basszuskulcsot használnak (férfikar, vegyeskar; a férfi tenorszólam is violinkulcsban van, de egy oktávval lejjebb szól.)

Több hangszer, vagy hangszerek és énekhangok együttes alkalmazásakor a zenét az egyes hangszereknek és énekhangoknak megfelelő külön-külön kulcsokkal, elvben bármely számú párhuzamos ötvonalas sorban jegyzik le, ez a partitúra, régebbi nevén vezérkönyv. A zeneszerzők és karmesterek számára a különféle kulcsokkal ellátott sorok egyidejű olvasása – beleértve a transzponáló hangszerek szólamait is – alapkövetelmény.

KulcsváltásSzerkesztés

A nagyobb hangterjedelmű hangszerek szólamai szükség esetén kulcsot váltanak. Ennek praktikus okai vannak: kulcsváltás nélkül a számos pótvonal megnehezítené a kottaolvasást, és sok helyet foglalna el az egyéb notációs jelek elől. Ez egy- és többszólamú hangszerek esetében is előfordul.

Például csellón a C-a2 közötti hangok játszhatók (ha eltekintünk a nyugati hangrendszeren kívüli hangoktól, illetve az üveghangoktól), ez összesen 45 különböző hang, amely három kulccsal: basszus-, tenor- és violinkulccsal – a legfelső egy, illetve a legalsó három hang kivételével – pótvonal nélkül lejegyezhető.

Billentyűs hangszerekre, főként zongorára írt művekben előfordul, hogy mindkét kéz huzamosabb ideig a hangszer felsőbb vagy alsóbb hangtartományait („regisztereit”) szólaltja meg, ilyenkor mind a jobb, mind a bal kéz szólama csak violin- vagy csak basszuskulcsban van lejegyezve. Ha a jobb kéz eleve basszuskulcsban indul, akkor is először a violinkulcsot írják ki mint a jobb kéz szólamának sztenderd kulcsát, majd közvetlenül utána egy kisebb basszuskulcs következik; bal kéz és violinkulcs esetében értelemszerűen fordítva.

TörténetükSzerkesztés

 
Arezzói Guidó szobra Arezzóban
 
A c-kulcs e régies jelölését néhányan (kézírásban) még ma is alkalmazzák
 
Hosszú ideig így jelölték a basszuskulcsot

A gregorián ének lejegyzésében kezdtek először betűket használni egyes kitüntetett hangok azonosítására a vonalrendszeren. Értelemszerűen az adott hangnak megfelelő vonalra a hang betűjelét írták ki, gyakran kettőt-hármat is, távolságuk egymástól leggyakrabban kvint, (ritkán) kvart, kvint-kvart illetve kvint-kvint volt.

A kulcsbetűk szisztematikus és állandó elrendezését Arezzói Guidó (vagy Guido Monaco vagy Guido Aretinus, 991-992 körül – 1033-1050 között) itáliai bencés szerzetes – többek között a terctávolságú vonalrendszer, a szolmizáció és mai zenei módosítójelek korai változatainak megalkotója - vezette be 1025 körül. Guidó a C és F hangnevek betűit egyidejűleg a vonalrendszer legelejére állította. A C által jelölt vonalat sárgával, az F-ét vörössel húzta meg, ezek még a kulcsnál is erősebb, folyamatos vizuális segítséget adtak kottaolvasáskor. A kitüntetett vonalak színezése évszázadokig megmaradt, és csak a XVI. században tűnt el teljesen.

Latinul a betűjeleket litterae (betűk), később pedig claves (kulcsok) néven illették. Nagyjából a XIII. századra egy szólamon belül már csak egy kulcsot használtak, és a különféle hangokat jelölő kulcsok száma háromra csökkent: csak a g, c és f hangokat jelölők maradtak meg, bár egyes más kulcsokat elvétve még alkalmaztak egészen a XVI. századig (Γ-kulcs vagy gamma-kulcs, dd-kulcs vagy egyszerűen d-kulcs). A betűk jelzése egyre stilizáltabb lett, mialatt – évezredes átalakulás során – eljutottak mai, az eredeti betűkkel már nehezen azonosítható formájukhoz.

A három fő kulcs együttes elnevezése a XVII. század elejére – ekkor már olaszulchiavi naturale (természetes kulcsok) lett – magyarul gyakrabban normálkulcsoknak nevezzük őket –, szemben az addigra kialakult chiavettával (kis kulcs).

Ezzel párhuzamosan az addig uralkodó c- és f-kulcsok mellett a g-kulcs jelentősége egyre nagyobb lett, közülük a legnépszerűbbé vált violinkulcs először csak a magasabb fekvésű hangszerek (hegedű, fuvola) notációjában kerekedett felül, majd pedig a felsőbb vokális szólamok (szoprán, majd mezzoszoprán, később alt is) lejegyzésében is, először a szólamkottákban, majd a partitúrákban is.

A mélyebb szólamok lejegyzésére a basszuskulcs használata maradt továbbra is általános, mind a mai napig. A XIX. század elejére a violinkulcs lett a zongora jobbkéz-szólamának kulcsa is, az addig jellemző diszkantkulcs helyett. A század folyamán egyre szélesebb társadalmi rétegek számára elérhetővé váló zenetanulás, a zongorának és a hegedűnek a többi hangszerhez hasonlított jóval nagyobb népszerűsége és ismertsége, továbbá a kialakuló kórusmozgalmak miatt a c-kulcsok fokozatosan háttérbe szorultak, és a XX. században – a hivatásos muzsikusok körét kivéve – szinte ismeretlenné váltak.

ForrásokSzerkesztés

  • The New Grove Dictionary of Music and Musicians. Oxford: Oxford University Press. 2004. ISBN 978-0-19-517067-2  
  • Brockhaus Riemann zenei lexikon I–III. Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1983–1985. ISBN 963-330-540-3  
  • Nagy Olivér: Partitúraolvasás – partitúrajáték. Budapest: Zeneműkiadó. 1954. ISMN M080010761