Wikipédia

Ólafur Elíasson

izlandi származású dán képzőművész
 Izlandi személynév. A második tagja apai vagy anyai név, és nem családnév. Az izlandi nyelvben hivatalos megszólításként a keresztnév használatos. Ábécérendbe is eszerint rendezik azokat.

Ólafur Elíasson (Koppenhága, Dánia, 1967. február 5.[1]–) izlandi származású dán képzőművész, aki nagyméretű szobrairól és különböző természeti elemeket (fény, víz, hőmérséklet) alkalmazó installációiról híres. 1995-ben Berlinben megalapította a Studio Olafur Eliasson-t, amely egy térkutató képzőművészeti laboratórium. Ólafur képviselte Dániát 2003-ban az 50. Velencei Biennálén, majd egy évvel később a londoni Tate Modern Turbine Hall-jéban megvalósította a The Weather Project-et.

Ólafur Elíasson
a 2017-es Berlinalén
a 2017-es Berlinalén
SzületettÓlafur Elíasson
1967. február 5. (57 éves)[1]
Koppenhága, Dánia
Állampolgárságadán[2]
Nemzetiségeizlandi-dán
HázastársaMarianne Krogh Jensen
Gyermekeikét gyermek
Foglalkozásaképzőművész, szobrász
IskoláiDán Királyi Művészeti Akadémia
KitüntetéseiWolf-díj, Benesse-díj, Nykredit Építészeti Díj, Eckersberg-medál, Prins Eugen-medaljen, Kronprinspaarets Priser, Joan Miró-díj, Goslarer Kaiserring, Mies van der Rohe-díj, Eugene McDermott-díj,
A Wikimédia Commons tartalmaz Ólafur Elíasson témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Ólafur több köztéri projektet is létrehozott, így a Green river nevű performansza alkalmával, 1998 és 2001 között különböző városok folyóit változtatta zöld színűvé. 2007-ben a londoni Serpentine Gallerynak Kjetil Thorsen norvég építésszel egy ideiglenes pavilont, 2008-ban a New York-i Public Art Fundnak pedig egy mesterséges vízesést készített. 2009 és 2014 között a Berlini Művészeti Egyetem professzora volt, 2014-től pedig az Addisz-Abeba-i Alle School of Fine Arts and Design adjunktusa.

Élete és pályafutása szerkesztés

 
Ólafur Elíasson a The New York City Waterfalls projektről beszél.

Ólafur Elíasson 1967-ben született Koppenhágában Elías Hjörleifsson és Ingibjörg Olafsdottir gyermekeként.[3] Szülei 1966-ban telepedtek át Izlandról a dán fővárosba, ahol apja szakácsként, anyja pedig varrónőként dolgozott.[3] Nyolc éves korában szülei különváltak, Ólafur pedig anyjával és tőzsdeügynök mostohaapjával élt.[3][4] Képzőművészként is tevékenykedő apja visszaköltözött Izlandra, ahol a család szabadságát és az ünnepeket töltötte.[4] 15 éves korában Ólafur megrendezhette első önálló kiállítását, amelyen ceruzával rajzolt és vízfestékkel festett tájképeket állított ki egy kis dániai galériában.[4] AZ 1980-as évek közepén azonban a breaktáncot tartotta művészi alkotásának.[5] Két barátjával megalapították a Harlem Gun Crew nevű csapatot, és több fellépésük is volt, illetve megnyerték a skandináv break tánc-bajnokságot is.[3]

1989 és 1995 között a Dán Királyi Szépművészeti Akadémia hallgatója volt, majd 1990-ben a Dán Királyi Akadémia ösztöndíjasaként New Yorkba utazott, ahol Christian Eckhart képzőművész stúdióasszisztense lett. Mindeközben fenomenológiai és gestaltpszichológiai szövegek tanulmányozásával foglalkozott.[6]

Művészi pályafutása szerkesztés

Ólafur 1993-ban Kölnbe, majd 1994-ben Berlinbe költözött, közben pedig 1995-ben akadémiai oklevelet kapott. Berlinben egy saját stúdiót nyitott, amely kezdetben az egykori Hamburgi pályaudvar vonatdepójában működött. Onnan 2008-ban a Prenzlauer Berg kerületbe, egy egykori sörfőzdébe költözött[3][6][7]

1996-ban kapcsolatba került Einar Thorsteinn építésszel és geometriaszakértővel, aki korábban Buckminster Fullerel is dolgozott együtt.[8] Első közös alkotásukat, egy rozsdamentes acélból készült 9,1 méter átmérőjű és 2,1 méter magas kupolát 8900054-nek nevezték el. Az alkotás olyan hatást kelt, mintha a földből készülne kiemelkedni, illetve egy hatalmas gömböt sejtet a felszín alatt. Thorsteinn geometriai és térismereti tudását ötvözték Ólafur művészi megvalósításával, és ennek a munkának hatása gyakran észrevehető a művész további műveiben is.[9]

Több projektjén is különböző területek szaktekintélyeivel dolgozott együtt, így Thorsteinn mellett Sebastian Behmann építésszel, Svend Åge Madsen íróval (The Blind Pavilion), Gunther Vogt tájépítésszel (The Mediated Motion), Cedric Price építészetteoretikussal (Chaque matin je me sens différent, chaque soir je me sens le même) és Kjetil Thorsen építésszel (Serpentine Gallery Pavilion, 2007) is voltak közös munkái. A térkutatás laboratóriumként alapított Studio Olafur Eliasson egy mintegy 30 fős, építészekből, mérnökökből, kézművesekből és segítőkből álló csapatot foglalkoztat, akik nagyméretű installációkon, képzőművészeti alkotásokon, szobrokon dolgoznak együtt.[10]

A Berlini Művészeti Egyetem professzoraként megalapította a Térkutatási Intézetet (Institut für Raumexperimente, IfREX), amelyet 2009-ben nyitott meg stúdióépületében.

Fontosabb munkái és projektjei szerkesztés

Ventilator szerkesztés

Ólafur régebbi alkotásai közé tartozik a Ventilator nevű 1997-es projekt is, amely egy, a mennyezetről lógó és ingaszerűen kilengő ventilátor.[11] A Quadrible light ventilator mobile (2002–2007) egy négy lógó ventilátorból és egy reflektorból álló, elektronikusan működtetett kompozíció.[12]

The weather project szerkesztés

 
The weather project a Tate Modern-ben

The weather project (Az időjárás projekt) a londoni Tate Modern-ben került kiállításra 2003-ban. A múzeum népszerű Turbine Hall-jában Ólafur nedvesítőberendezéseket használt, hogy egy cukrot és vizet tartalmazó ködfátyollal lepje el a kiállítóteret. Emellett egy korongot monokromatikus lámpák százaival látott el, amelyek sárga fényt sugároztak. A mennyezeten egy hatalmas tükör borította, amelyen a látogatók önmagukat apró árnyékként láthatták viszont a Napot szimbolizáló narancssárga fényben.[13] A látvány láttán a kiállítás több látogatója is lefeküdt a padlóra, kezeikkel és lábaikkal pedig integetni kezdtek. Ezt Brian O'Doherty művészetkritikus úgy értékelte, hogy a nézők „megmámorosodtak önmaguk narcizmusától, amíg égbe emelkedésükön merengtek”.[14] A hat hónapig nyitva tartó kiállítás kétmillió látogatót vonzott.[15] O'Doherty pozitívan értékelte a kiállítást egy, a Frieze magazinnak adott 2003-as interjúban, mondván: „ez volt az első alkalom, amikor egy borzasztóan komor – egy óriás koporsójához hasonlító – teret hatásosan használtak ki.”[14]

Fényinstallációk szerkesztés

Különböző kísérleteket végzett az atmoszferikus sűrűséggel a kiállítóterekben. A Room For One Colour (Szoba egyetlen színnek, 1998) című projektben a látogatók egy sárga monofrekvenciás csövekkel megvilágított folyosóban találják magukat, ahol a teret egy olyan fény tölti ki, amely a többi szín érzékelésére is hatással van. A 360 degrees Room For All Colours (360 fokos szoba minden színnek, 2002) nevet viselő alkotás egy kerek fényszobor, amelytől a nézők elveszítik a tér- és perspektívaérzékelésüket, és egy erős fény veszi körül őket.[16] A művész későbbi installációja, a Din blinde passager (Your blind passenger) (A te vak utasod, 2010) a Arken Museum of Modern Art megrendelésére készült. A 90 méter hosszú alagútban a látogatót sűrű köd veszi körül, és a látási távolság 1,5 méter, így az emberek a látásuk helyett más érzékszerveiket kell használják a tájékozódáshoz.[17] A Feelings are facts (Az érzelmek tények) című kiállításon először dolgozott Ma Yansong kínai építésszel, és először került kiállításra alkotása Kínában. Ebben a pekingi Ullens Center for Contemporary Art-ban működdel alakított át tereket, melyeket fluoreszkáló fényekkel világított meg.

Green River szerkesztés

1998-ban Ólafur felfedezte, hogy a csőrendszerek szivárgásának vizsgálatánál használt, nem mérgező por, a uranin fluoreszkáló zölddé változtat egész folyóvizeket. A Berlini Biennálé alatt a Múzeum-szigethez közeli hídról a Spree folyóba szórt egy maréknyi port, zöldre színezve a vizet. A környezetre nem káros performanszot – előzetes figyelmeztetések nélkül – Mossban (1998), Brémában (1998), Los Angelesben (1999), Stockholm ban (2000) és Tokióban (2001) is bemutatta.[4]

Izlandi fényképek szerkesztés

Ólafur rendszeresen bemutat Izlandon készült színes fényképsorozatokat. Mindegyik csoport egy adott témára összpontosít: vulkánok, meleg vizű források, magányos házak a vadonban.[18] A legelső sorozatban megpróbálta Izland összes hídját lencsevégre kapni. Egy 1996-os sorozatban a Vatnajökull alól előtörő tűzhányó utáni hatásokat fotózta le. Ezek a fényképek gyakran a levegőből, egy kicsi, hagyományosan a térképészek által is használt bérelt repülőgépről készültek.[4] A rácsszerűen elrendezett képek Bernd és Hilla Becher német fényképészek ismétlődő fényképeit juttatják a néző eszébe.[4]

Your black horizon szerkesztés

A te fekete horizontod című projektet a Thyssen-Bornemisza Art Contemporary rendelte meg a Velencei biennáléra. A David Adjaye brit építésszel közös projekt 2005 augusztusától októberéig volt látható a Velence közelében levő lagúna egyik szigetén, San Lazzaro degli Armeni-ben. Az ideiglenesen felállított pavilont egy kolostor alapjaira építették, a feketére festett belső falakra csak egy nagyon kicsi, szemmagasságon levő résen szűrődött be fény. 2007 júniusától 2008 októberéig a pavilont a horvátországi Lopud szigetén, Dubrovnik közelében állították ki.

Your mobile expectations: BMW H2R project szerkesztés

2007-ben a BMW felkérte a képzőművészt, hogy a BMW Art Car Project 16. autójának ő tervezze meg a burkolatát. Ólafur és csapata eltávolították a BMW H2R hidrogénhajtású sportkocsi[4] karosszériáját, és egy fémcsövekből és hálókból álló vázzal borították be. A szerkezetre néhány napon át 530 gallon vizet permeteztek, amely megfagyva belülről ragyogott a kiállításkor. A Your mobile expectations: BMW H2R project egy erre a célra kialakított speciális teremben volt kiállítva 2007 és 2008 között a San Francisco Museum of Modern Art-ban.[19] és 2008-ban a müncheni Pinakothek der Moderne-ben.

The New York City Waterfalls szerkesztés

 
Vízesés a Brooklyn Bridge-nél (Háttérben a Manhattan Bridge.)

A Public Art Fund felkérésére Ólafur Elíasson egy mesterséges vízesést készített, amely a New York-i kikötőben állt. Az alkotás 2008 nyarán volt látható, és 15,5 millió dolláros költségével a legdrágább köztéri alkotás volt Christo és Jeanne-Claude kapui óta, amelyeket a Central Parkban állítottak ki.[20]

The Parliament of Reality szerkesztés

Az Annandale-on-Hudson-i Bard College területén álló, A Valóság Parlamentje című alkotását 2009. május 15-én avatták fel. Az alkotás mintájául az izlandi Alþingi, a világ első demokratikus parlamentje szolgált. Az alkotó elképzelése szerint az alkotás az egyetemi hallgatók és látogatók találkozási pontja, az eszmecserék, viták és pihenés helye. A valóság parlamentje kihangsúlyozza, hogy a tárgyalás az oktatási rendszer alapja kell legyen.

A mesterséges szigetet egy tó, 24 fa és más növények veszik körül. A 30 méter átmérőjű sziget kőpadlóján iránytűmintázat látható, és 30 folyami szikladarab szolgál ülőhelyül a látogatóknak. A szigetet egy rozsdamentes acélból készült lugasszerű hídon lehet megközelíteni.

Colour experiment paintings szerkesztés

A 2009-ben kezdődő Colour experiment paintings projekt keretében a képzőművész a pigmentekre, a festékkészítésre és színalkalmazásra fordította figyelmét, hogy a látható színskála minden nanométeréhez kapcsolódóan állíthasson elő színeket. 2014-ben William Turner hét festményét elemezte, hogy megalkothassa a Turner colour experiments-et, amely a Turner alkalmazta fényt és színeket különítette el és rögzítette.[21]

Harpa szerkesztés

Ólafur tervezte a 2011. május 13-án átadott reykjavíki Harpa koncert- és konferenciaterem homlokzatát. Az épület a Henning Larsen Architects építésziroda és Ólafur stúdiójának szoros együttműködése eredménye: a homlokzat téglaformájú, üvegből és acélból készült tizenkét lapból álló geometriai alakzatokból áll. A Nap állásának és az időjárási viszonyok függvényében a beszűrődő fény különböző hatást nyújt a belső térben. Este a téglákat különböző színű LED-lámpákkal világítják meg.

Your rainbow panorama szerkesztés

 
A Your rainbow panorama Aarhusban

A Your rainbow panorama (A te szivárvány panorámád) című, 150 méter hosszú és 3 méter széles kör alakú üvegfolyosó, amely a színspektrum összes színét magába foglalja. Az 52 méter átmérőjű alkotást az aarhusi ARoS Aarhus Kunstmuseum tetején, 3,5 méteres oszlopokon helyezték el. A 2011 májusában átadott műalkotáson áthaladva a látogatók ráláthatnak a városra.[22] A mű megépítése 60 millió koronába került, és a Realdania alapítvány támogatásával jött létre.[23]

Moon szerkesztés

2013 novemberében a berlini Falling Walls konferencián, Ólafur és a Pekingből internetes kapcsolaton keresztül bejelentkezett Aj Vej-vej bemutatták a Moon nevű projektjüket. A nyílt digitális platform lehetővé teszi felhasználóinak, hogy böngészőjükön keresztül a Hold óriási replikájára rajzolhassanak. Ezt a platformot a szólásszabadság és a kreatív együttműködések nyilatkozatának szánták.

Contact szerkesztés

2014. december 17.–2015. február 23. között a párizsi Fondation Louis-Vuittonnál állította ki műveit, amelyek egy utazás eseménysoraként jelennek meg. Az installációk között haladva a látogatók a sötétség, a fény, a geometria és reflexiók koreográfiájának részévé válnak. Az út során optikai eszközök, modellek és egy meteorit tükrözi vissza az alkotó kutatásait, amelyek a tér megalkotásának és érzékelésének mechanizmusait célozzák meg.

Egyéb projektjei szerkesztés

2005-ben Hans Johannsson hegedűkészítővel közösen egy új hangszer elkészítésére vállalkoztak, azzal a céllal, hogy felelevenítsék a 17.–18. századi hangszerkészítés hagyományát a jelenkor technikáit és vizuális esztétikáját alkalmazva.[24]

2006-ban Louis Vuitton Eye See You névre keresztelt lámpákat rendelt a művésztől, melyekkel a divatház karácsonyi kirakatait díszítették. A You See Me nevű lámpa pedig állandó kiállítási tárgy a Louis Vuitton Ötödik sugárúton található üzletében.[25][26] A projektből származó bevételt Ólafur a 121Ethiopia.org nevű segélyszervezetnek adományozta, melyet eredetileg ő és a felesége alapították, hogy felújíthassanak egy etiópiai árvaházat.[26]

2007-ben Hans Werner Henze-nek, a Berlini Állami Operában bemutatott Phaedra című operájohoz tervezett díszletet.

James Corner tájépítészeti cégével (Field Operations) és a Diller Scofidio + Renfro építészirodával közösen Ólafur részt vett a New York-i High Line Park kialakításában.[27] A 2012. évi nyári olimpiai játékokra is tervezett egy kültéri műalkotást, amely a Take A Deep Breath (Végy mély levegőt) címet viselte volna, és emberek lélegzetvételét is rögzítette volna. Az 1 millió fontos projektre anyagiak hiányában nem került sor.[28][29]

2012-ben a művész és Frederik Ottesen mérnök megalapították a Little Sun (Kis Nap) nevű céget, amely napenergiával működő LED-lámpákat gyárt fejlődő országok számára.[30]

Kiállításai szerkesztés

Mielőtt 1994-ben Berlinbe költözött volna, Ólafur Elíasson első önálló bemutatója 1993-ban volt Kölnben Nicolaus Schafhausennel.[15] 1996-ban első amerikai bemutatójára is sor került a Tanya Bonakdar Gallery-nél, majd 2007 szeptemberétől 2008 februárjáig a San Francisco Museum of Modern Art megrendezte a művész első nagyobb amerikai tárlatát.[31] A kiállítás kurátora a kortárs művészetekkel foglalkozó chicagói Museum of Contemporary Art igazgatója, Madeleine Grynsztejn volt, aki jelentős hatással volt a művész 1993–2007 közötti pályafutására.

A San Franciscó-i kiállításon többek között térspecifikus installációk, szabadon álló szobrok és fényképek voltak láthatóak. A múzeum hídját egy fényes alagúttá alakította (One-way colour tunnel).[32] A kaliforniai debütálás után a kiállítás nemzetközi turnéra indult (Museum of Modern Art, P.S.1. Contemporary Art Center, New York, 2008; Dallas Museum of Art, Dallas, 2008–2009; Museum of Contemporary Art, Chicago, 2009; Museum of Contemporary Art, Sydney, 2009–2010).

Fontosabb kiállításai voltak még a bregenzi Kunsthausban, a párizsi Musée d’Art Moderne-ben, a karlsruhei ZKM-ben (2001), a frankfurti Schirn Kunsthalle-ban (2004), a tokiói Hara Museum of Contemporary Art-ban (2006), az kanazavai Museum of Contemporary Art-ban (2009), a berlini Martin-Gropius-Bau-ban (2010) és a neussi Hombroich Múzeumszigeten (2015). Ólafur Elíasson alkotásai számos csoportos kiállításon is jelen voltak: São Paulo-i biennálé, Isztambuli biennálé (1997), Velencei Biennálé (1999, 2001, 2005), Carnegie International (1999), Versailles-i kastély (2016), Leeum, Samsung Museum of Art (2016-2017).

Gyűjtemények szerkesztés

Ólafur Elíasson munkái olyan magán- és közgyűjteményekben láthatóak, mint a New York-i Solomon R. Guggenheim Múzeum, az unnai Centre for International Light Art (CILA), a Los Angeles-i Museum of Contemporary Art vagy az athéni Deste Foundation.[33]

Elismerései szerkesztés

Az 1999-es Velencei Biennáléra készült Spiral Pavilionért (amely jelenleg a Kunsthalle Bielefeld-ben látható) Ólafur a Benesse Corporation-től Benesse-díjat kapott.[34] 2004-ben Ólafur elnyerte a Nykredit Építészeti Díjat[35] és festészetéért az Eckersberg-medált.[36] 2005-ben a Jenő svéd királyi hercegről elnevezett Prins Eugen-medaljen díjazottja lett szobrászművészetéért,[37] majd 2006-ban a dán koronahercegi pár kulturális díját (Kronprinspaarets Priser) is neki adományozták.[38] 2007-ben ő volt az első díjazottja a Joan Miró Alapítvány által odaítélt Joan Miró-díjnak.[39]

2010-ben Ólafurt Quadriga-díjjal jutalmazták, azonban egy évvel később visszaadta a díjat, miután kiderült, hogy a 2011-es díjazott Vlagyimir Putyin lesz.[40] 2013 októberében a Goslarer Kaiserringgel tüntették ki.[41][42] Ugyanazon évben Ólafur és Henning Larsen Architects építészeti vállalat megkapta a Mies van der Rohe-díjat a reykjavíki Harpa koncertteremért.

2014-ben Ólafur elnyerte a 100 000 dollárral járó Eugene McDermott művészeti díjat, a Massachusetts Institute of Technologyn. A díj a díjazott jövőbeli alkotói munkájába való befektetésként tekinthető, a honorált személy egy bizonyos időt az egyetemen tölt, ahol tanulhat és taníthat.[43]

Ugyancsak 2014-ben az építészet, zene, festőművészet és szobrászat területein maradandót alkotók számára kiosztott Művészeti Wolf-díjjal jutalmazták.

Izland elnöke, Ólafur Ragnar Grímsson 2013 júniusában, hivatalos németországi útja alkalmával, meglátogatta a művész berlini stúdióját.[44]

Műtárgykereskedelem szerkesztés

Ólafur Elíassont a New York-i Tanya Bonakdar Gallery (1996-tól), a tokiói Gallery Koyanagi, a szöuli/pekingi PKM Gallery és a berlini Neugerriemschneider (1994-től) galériák képviselik a műtárgypiacon.[3]

Magánélete szerkesztés

Ólafur felesége Marianne Krogh Jensen, dán művészettörténész, aki a dán pavilon kurátora volt az 1997-es São Paulo-i művészeti biennálén.[3] Két Etiópiából örökbefogadott gyerekük van. A család Hellerupban, Koppenhága közelében él egy Andreas Lauritz Clemmensen tervezte házban,[3][45] ahonnan a művész ingázik Berlinbe.[6] Ólafur izlandiul, dánul, németül és angolul beszél.[3]

Dokumentumfilmek szerkesztés

  • Karim Ainouz brazil rendező dokumentumfilmje, a Domingo, Ólafurral való találkozásáról szól a 17. Videobrasil Fesztiválon, ősbemutatójára pedig a Rio Nemzetközi Filmfesztiválon került sor 2014-ben.
  • Ólafur Elíasson (Olafur Eliasson - Die Krümmung Der Zeit) - osztrák dokumentumfilm, 2015, rendezte: Ines Mitterer, magyar nyelvű változatː narrátor: Bertalan Ágnes, Digi World televízió, 2018)

Galéria szerkesztés

Jegyzetek szerkesztés

  1. ↑ a b Ólafur Elíasson. The Art Story. (Hozzáférés: 2018. május 5.) (angolul)
  2. ↑ Union List of Artist Names (angol nyelven)
  3. ↑ a b c d e f g h i Cynthia Zarin (November 13, 2006), Seeing Things: The art of Olafur Eliasson The New Yorker.
  4. ↑ a b c d e f g Dorothy Spears (September 2, 2007), Thinking Glacially, Acting Artfully New York Times.
  5. ↑ Bessing, Joachim (2004/05). „Megtapasztalni a teret”. 032c (8). (Hozzáférés: 2018. május 5.)   (angolul)
  6. ↑ a b c Christopher Bagley (July 2007), From the Archives: Olafur Twist Archiválva 2016. április 25-i dátummal a Wayback Machine-ben W.
  7. ↑ Schjeldahl, Peter: Zavartalan. Egy Olafur Eliasson visszatekintés. The New Yorker, 2008. április 28. (Hozzáférés: 2018. május 5.) (angolul)
  8. ↑ Kimmelman, Michael: A Nap a Tate Modernnél nyugszik. The New York Times, 2004. március 21. (Hozzáférés: 2018. május 5.) (angolul)
  9. ↑ Spiegler, Marc: Legyen fény!. BLOUINARTINFO, 2007. szeptember 6. [2018. május 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. május 5.) (angolul)
  10. ↑ Bloomberg polgármester és a Public Art Fund nagyméretű köztéri művészeti projektet jelent be Olafur Eliasson képzőművész közreműködésével - sajtóközlemény. City of New York, 2008. január 15. [2018. május 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. május 5.) (angolul)
  11. ↑ Weinberg, Lauren: Olafur Eliasson. Time Out Chicago, 2009. május 11. (Hozzáférés: 2018. május 5.) (angolul)
  12. ↑ Olafur Eliasson: Quadrible light ventilator mobile (2002–07). Arken Museum of Modern Art. [2011. július 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. május 5.) (angolul)
  13. ↑ Holzwarth, Hans W.. 100 Contemporary Artists A-Z, Taschen's 25th anniversary special, Köln: Taschen, 156. o. (2009). ISBN 978-3-8365-1490-3  (angolul)
  14. ↑ a b (2004) „Public Spectacle: Mark Godfrey and Rosie Bennett talk to Brian O'Doherty”. Frieze (80, Jan./Feb.), 56. o.   (angolul)
  15. ↑ a b Cynthia Zarin (13 November 2006), Seeing Things. The art of Olafur Eliasson New Yorker.
  16. ↑ Ólafur Eliasson: Colour memory and other informal shadows, January 24 – May 2, 2004. Astrup Fearnley Museum of Modern Art. [2012. április 5-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. május 4.) (angolul)
  17. ↑ Olafur Eliasson – Din blinde passager at ARKEN. Arken Museum of Modern Art, 2011. július 12. [2011. július 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. május 4.) (dánul)
  18. ↑ Art in Review; Olafur Eliasson: ‘Volcanoes and shelters’. The New York Times, 2012. november 15. (Hozzáférés: 2018. május 4.) (angolul)
  19. ↑ Olafur Eliasson: Your Tempo, September 8, 2007 – January 13, 2008. San Francisco Museum of Modern Art. [2010. november 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. május 4.) (angolul)
  20. ↑ Verena, Dobnik. „New York vízesést kap Manhattan partjainál”, Associated Press, 2008. június 22.. [2016. március 4-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2018. május 4.)  (angolul)
  21. ↑ Olafur Eliasson: Turner colour experiments, 26 August 2014 – 25 January 2015. Tate Britain. [2021. február 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. május 4.) (angolul)
  22. ↑ Your rainbow panorama. [2014. július 28-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. május 4.) (angolul)
  23. ↑ Gulstad, Hanne Cecilie: Eliasson szivárványos szobája rekordnagyságú látogatót vonzott az Arosba. The Art Newspaper, 2013. augusztus 28. [2013. augusztus 31-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. május 4.) (angolul)
  24. ↑ Rawsthorn, Alice: Next Violin, The. New York Times Magazine, 2007. december 9. (Hozzáférés: 2018. május 4.) (angolul)
  25. ↑ Lewis, Jacquelyn: Eliasson „szemei” odavonzzák a tekintetet az Ötödik sugárúton. BLOUINARTINFO, 2007. május 8. (Hozzáférés: 2018. május 4.)[halott link] (angolul)
  26. ↑ a b Browne, Alix: An I for an Eye. New York Times Magazine, 2006. november 5. (Hozzáférés: 2018. május 4.) (angolul)
  27. ↑ Design Team. [2011. március 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. május 4.) (angolul)
  28. ↑ Sulcas, Roslyn: Olafur Eliasson visszahozza a napfényt a Tate Modern-be. The New York Times, 2012. július 12. (Hozzáférés: 2018. május 4.) (angolul)
  29. ↑ Olafur Eliasson művészeti projektjét elutasították az olimpiai szervezők. BBC, 2012. április 11. (Hozzáférés: 2018. május 4.) (angolul)
  30. ↑ Higgins, Charlotte: Olafur Eliasson olcsó napelemes lámpákat készít a fejlődő országok számára. The Guardian, 2012. július 12. (Hozzáférés: 2018. május 4.) (angolul)
  31. ↑ Take Your Time: Olafur Eliasson. San Francisco Museum of Modern Art. [2007. január 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. május 4.) (angolul)
  32. ↑ Helfand, Glen: Olafur Eliasson. BLOUINARTINFO, 2007. szeptember 6. [2014. január 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. május 4.) (angolul)
  33. ↑ The Unilever Series: Olafur Eliasson, 8 October 2003 – 21 March 2004. Tate Modern, London. [2016. október 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. május 4.) (angolul)
  34. ↑ Olafur Eliasson: Spiral Pavilion Kunsthalle Bielefeld.
  35. ↑ Nykredit Architecture Prize. Nykredit website. Nykredit Holding A/S, 2013. [2010. február 20-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. május 5.) (dánul)
  36. ↑ Tildelinger af medaljer. Akademiraadet. [2015. február 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. május 5.) (dánul)
  37. ↑ Prins Eugen Medaljen. [2020. március 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. február 14.)
  38. ↑ Kronprinsparrets Priser. Bikubenfonden. [2014. október 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. május 4.) (dánul)
  39. ↑ Olafur Eliasson: The nature of things, June 20 – September 28, 2008 Joan Miró Foundation, Barcelona, and Centre Cultural Caixa Girona-Fontana d'Or, Girona.
  40. ↑ Allen, Kristen - Ward, Josh: Berlinből a Világ: Putyin díjazása „dilettáns és politikailag érzéketlen”. Der Spiegel, 2011. július 18. (Hozzáférés: 2018. május 4.) (angolul)
  41. ↑ Olafur Eliasson – Goslar város császári gyűrűjének 2013-as viselője. kaiserring.de, 2013. október 5. [2013. október 5-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. május 4.) (németül)
  42. ↑ Goslarer Kaiserring – Olafur Eliassont mint Da Vinci nyomdokaiban járó művészt tisztelik. zeit.de, 2013. január 11. (Hozzáférés: 2018. május 4.) (németül)
  43. ↑ Olafur Eliasson McDermott-díjat kapott. web.mit.edu. (Hozzáférés: 2018. május 4.) (angolul)
  44. ↑ Ruthe, Ingeborg: Olafur-csúcs a Pfefferbergen. Berliner Zeitung, 2013. június 25. (Hozzáférés: 2018. május 4.)[halott link] (németül)
  45. ↑ Julie L. Mellby (September 2, 2007), "Your House" by Olafur Eliasson Princeton University Library.

Források szerkesztés

További információk szerkesztés

Kapcsolódó szócikkek szerkesztés

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Ólafur_Elíasson&oldid=26195723”