Ólomévek

Az ólomévek kifejezés (olaszul: Anni di piombo) Olaszország 1960-as évek vége és 1980-as évek eleje közti időszakára vonatkozik, amikor a szélsőbaloldali és szélsőjobboldali politikai terrorizmus mindennapossá vált.

Bombamerénylet a bolognai pályaudvaron 1980-ban

Értelmezése

szerkesztés

Kezdetét a történészek az 1968-as diáklázadásokhoz kötik. 1968. március 1-jén Rómában az egyetemistákból álló 68-asok összecsaptak a rendőrökkel, az első halálos áldozat novemberben Antonio Annarumma rendőrtiszt volt, aki a baloldali Movimento Studentesco (Hallgatói Mozgalom) tüntetésén biztosította a rendet, halálát mai napig rejtély övezi.[1]

Az ólomévek jellegzetessége, hogy aktivizálódtak olyan szélsőbaloldali, parlamenten kívüli szervezetek, mint a Lotta Continua (Folytatódó Harc) és a Movimento Studentesco, emellett olyan terrorista szervezetek, mint a Prima Linea (Élvonal) és a Vörös Brigádok. Emellett az 1970-es évektől megjelentek szélsőjobboldali szervezetek, mint a NAR, Ordine Nuovo (Új Rend), Avanguardia Nazionale (Nemzeti Élcsapat) és a Terza Posizione (Harmadik Hely), ezek közül a NAR felelős az 1980-as bolognai pályaudvaron elkövetett merényletért, ahol 85-en vesztették életüket.

Az ólomévekre hatással voltak különböző társadalmi, gazdasági események: Bretton Woods-i rendszer megszűnése, 1973-as és 1979-es olajválság. Az 1975-ös osimói szerződés következtében megszűnt az 1947 óta fennálló Szabad Trieszti Terület, amely addig jugoszláv katonai közigazgatás alá tartozott, így pontossá váltak a területen a jugoszláv-olasz határok valamint a területen élők kisebbségeinek státusza is.

Az 1970-es évekre rekordméretűvé váltak a váltságdíj miatti emberrablások Olaszországban, az évtized végére megállt a népességnövekedés.

Merényletek

szerkesztés

A korszak sajátossága volt a sok merénylet, amelyek elkövetőit csak kevés esetben sikerült kideríteni. 1968 és 1974 között 140 merényletet követtek el, ezek közül az alábbi merényletek voltak a legsúlyosabbak:

Dátum Merénylet helyszíne Halottak száma Sérültek száma
1969. december 12. Milánó, Piazza Fontana 17 88
1970. július 22. Gioia Tauro vasútállomás 6 66
1972. május 31. Peteano, Gorizia megye 3 2
1973. május 17. Milánó 4 40
1974. május 28. Brescia, Piazza della Loggia 8 102
1974. augusztus 2. Bologna megye, Italicus expresszvonat 12 105
1980. augusztus 4. Bologna, pályaudvar 85 200

Belpolitikai események

szerkesztés

Olaszország az 1960-as évek végén

szerkesztés

Az 1960-as évek végére Olaszország gazdasága robbanásszerű fejlődésen ment keresztül, amit boom economiconak neveznek. A csecsemőhalandóság és az analfabetizmus jelentős mértékben csökkent 1960 és 1969 között. A Rai, mint közszolgálati rádió és televíziónak köszönhetően kialakult az olaszokban a nemzettudat és előtérbe került az egységes olasz nyelv használata a mindennapi életben szemben a tartományok dialektusaival.

A gazdasági fejlődés a kulturális élet fejlődésére is nagy hatással volt. A kulturális életben nagy befolyása lett a baloldalnak. Az 1968-as diáklázadás hatására az első nagyobb tüntetések ekkor voltak.

A korszakban az Olasz Kommunista Párt befolyása is folyamatosan nőtt, ami az Egyesült Államoknak egyáltalán nem tetszett, tartottak attól, hogy az ország életét drasztikusan megváltoztatnák.[2]

Az Ólomévek kezdetei

szerkesztés

A kezdet az 1968-as tüntetésekkel kezdődik, amik egész Európán és Olaszországon is végig mennek.

1969-ben újra sűrűsödött a tüntetések száma, az egyetemi hallgatók tüntetése mellett jelentőssé vált a gyári munkások harca a munkaszerződésük megújítására, ezt az időszakot nevezik "forró ősznek" (autunno caldo).

1969. április 25-én időzített bomba robbant Milánóban a vásáron a FIAT pavilonjában a robbanásban néhányan súlyos sérülést szenvedtek. A rendőrség még aznap egy másik bombát talált a milánói központi pályaudvar pénzváltójában. Augusztus 9-én nyolc bombát robbantottak különböző vonatokon, amiben 12-en sérültek meg.

1969. november 19-én az Unione Communisti Italiani (Kommunista Olaszok Uniója) által szervezett milánói tüntetésen meghal Antonio Annamura rendőrtiszt. Egy terepjáróban volt, miközben leütötték acélcsővel és a helyszínen meghalt. Egyes történészek szerint ő tekinthető az ólomévek első áldozatának.[3]

1969. december 12-én 5 merényletet hajtottak végre 53 percen belül, ebből a legsúlyosabb Milánóban a Piazza Fontanan történt: A Banca Nazionale dell'Agricoltura (Mezőgazdasági Nemzeti Bank) székházában bomba robbant. A robbanás miatt 17-en meghaltak és 88-an sérültek meg.

A szélsőséges mozgalmaktól a terrorizmusig

szerkesztés

A merényletek miatt egyre hevesebb és zaklatott hangulat lett úrrá az olasz társadalmon.

1970. december 7-ről december 8-ára virradó éjszakán az exfasiszta parancsnok, akkor a Fronte Nazionale neofasiszta mozgalom vezetője Julio Valerio Borghese puccskísérletet hajt végre, amely később Borghese-puccsként válik ismertté. A puccs oka tisztázatlan volt.

A társadalom az események miatt egyre kevésbé érezte magát biztonságban, ami nem elsősorban a merényletek miatt, hanem a rendszeressé vált rendvédelmi dolgozók és a banki alkalmazottak elleni támadások miatt. Felerősödték a szélsőségellenes elméletek.

1972. március 3-án a Vörös Brigádok elrabolta Idalgo Macchiarini mérnököt, aki a Sit-Siemens igazgatója volt. Lefényképezték egy táblával a nyakában amin ez a felirat volt olvasható: Mordi e fuggi. Niente resterà impunito. Colpiscine uno per educarne cento. Tutto il potere al popolo armato! (Átmeneti. Senki sem marad büntetlenül. Egy bűnhődik, hogy tanuljanak az esetéből százan. Teljes hatalmat a fegyveres népnek!).

Egyre gyakoribbá váltak az állami tisztviselők elrablása, 1974. április 18-án elrabolták Mario Sossi ügyészt, aki márciusban büntetőítéletet hozott a genovai székhelyű szélsőbaloldali terrorszervezet Gruppo XXII Ottobre (Október 22. Csoport) tagjai ellen.

Pár hónappal később letartoztatták a Vörös Brigádok két tagját a carabinierik. Akkoriban még minden eszköz adott lett volna a terrorizmus megfékezésére, ám az olasz baloldal (szocialisták és kommunisták is) nem határolódott el a fegyveres propagandáktól. Ebben nagy szerepe volt Giangiacomo Feltrinelli egykori partizánnak, aki a Vörös Brigádokat pénzelte. Az akkori baloldal a rendőrséget hatalommal való visszaéléssel vádolta meg a tüntetőkkel szemben. Az esetben felszólaló politikusok – még a kormányzó kereszténydemokrata pártiak sem – ismerték el a Vörös Brigádok szervezet fenyegetését, helyette a növekvő neofasiszta fenyegetést hangsúlyozták.[4]

Politikai gyilkosságok

szerkesztés

1975-ben folytatódtak a szélsőbaloldali és szélsőjobboldali aktivisták közti leszámolások. Februárban szélsőbaloldali milicisták egy tüntetésen megölték Mikisz Mántákász neofasiszta görög hallgatót, jogvédők. Márciusában az MSI egyik fiatal militánsát, Sergio Ramellit Milánóban a Munkás Avantgárd Csoport egy tagja egy csavarkulccsal fejbe verte és 47 nap után a kórházban belehalt a sérüléseibe. Májusban Milánóban neofasiszták késelték halálra Alberto Brasili hallgatót és baloldali aktivistát. Június 5-én a Vörös Brigádok tagjai megölték Giovanni D'Alfonso csendőrt.

1976-ban a marxista szellemiségű Élvonal (Prima Linea) tagjai megölték az ügyvéd Enrico Pedenovit, aki az MSI tagja volt. Július 8-án a neofasiszta Pierluigi Concutelli megölte Vittorio Occorsio bírót. December 14-én Rómában Prisco Palumbo rendőrt a szélsőbaloldali Fegyveres Munkás Sejtek (Nuclei Armati Proletari) terrorszervezet tagjai ölték meg.

1977-ben a szélsőbaloldali terrorszervezetek követtek el gyilkosságokat: Torinóban az Élvonal, Rómában a Fegyveres Munkás Sejtek terrorszervezet ölt meg rendőrt. Torinóban a Vörös Brigádok az ügyvéd Flavio Crocét ölte meg illetve ugyancsak Torinóban megtámadta majd fogságba ejtette Carlo Casalegnót, a La Stampa napilap igazgatóhelyettesét

Ugyancsak 1977-ben történt egy véres merénylet Spanyolországban, az ún. atochai mészárlás, mely bár nem tartozik az ólomévek eseményei közé, de szorosan kapcsolódik hozzá. Annál is inkább, mert a gyilkosságokat elkövető személyek között valószínűleg olasz neofasiszták is voltak, akik az olaszországi terrorcselekményeknél is közreműködtek, sőt a spanyol szélsőségesek (baloldaliak és jobboldaliak egyaránt) szoros kapcsolatban álltak olaszországi elvtársaikkal, akiktől nem egy alkalommal fegyvereket is vételeztek. Az egyik feltételezett olasz felelőse az atochai mészárlásnak az a Carlo Cicuttini, aki 1972-ben Peteanóban megölt egy csendőrt, mely merénylet szintén az ólomévek által elkövetett támadások sorába tartozik.

Bolognai mészárlás

szerkesztés

1980. augusztus 2.-án, délelőtt 10:25-kor időzített bombát robbantottak fel Bologonában a főpályaudvaron, ahol a helyszínnen 85-en meghaltak és 200-an megsértültek. A merényletet a neofasiszta terrorszervezet, Fegyveres Forradalmi Sejtek két tagja Francesca Mambro és Valerio Fioravanti hajtotta végre. A Francesco Cossiga vezette kereszténydemokrata kormány eleinte egy a pályaudvar alagsorában található régi kazán robbanását nevezte meg okként, amely az eseményt előídézte. A bizonyítékok nyomán hamar egyértelművé vált, hogy előre kitervelt szándékkal hajtottak végre merényletet. Az Olasz Kommunista Párt napilapja, az Unitá egy nappal a merénylet után a neofasisztákat okolta a merényletért. Pár nappal később került napvilágra a tény, hogy az Olasz Titkosszolgálat SISMI le tudta hallgatni a terrorszervezet firenzei központjának telefonbeszélgetéseit.

A regionális ügyészség az események hatására újranyitotta az Italicus-merénylet nyomozás, ugyanis feltételezésük szerint ugyanazon személyek állhattak az 1974-es Italicus-merénylet mögött mint a bolognai mögött. Augusztus 22-én a rendőrség DIGOS (Általános Nyomozati és Különleges Ügyosztály) osztálya jelentéséből kiderült, hogy a neofasiszták elleni nyomozást erősíteni kell.

Az ügyben a Szenátusban hamarosan üléseztek, ahol Cossiga osztotta a neofasisztákkal kapcsolatos teoriákat azt mondta, hogy :"A baloldali terrorizmussal ellentétben, akik a saját embereiket küldik az állam szívbe döfésére, a neofasiszta terroristák szeretik magukat mészáros szerepben, mert a szélsőségesen erőszakos tett pánik reakció és heves reakciókat idéz elő." [5] [6]

1980-as évek

szerkesztés

1981. július 5-én a Vörös Brigádok 47 napig tartó fogvatartás után megölték Giuseppe Talierciót. a Montedison petrolkémiai vállalat Porto Marghera-i telephelyének igazgatóját.

1981. december 17-én a Vörös Brigádok elrabolta James L. Dozier amerikai ezredest, a NATO dél-európai bázisának parancsnokhelyettesét, akit 1982. január 22-én Padovában, szabadított ki az olasz rendőrség terrorelhárító osztálya, a NOCS. [7]

Törvénymódosítások

szerkesztés

A kormánypártok – Olasz Kereszténydemokrata Párt, Olasz Demokratikus Szocialista Párt, Olasz Köztársasági Párt, Olasz Liberális Párt és az Olasz Szocialista Párt – az Olasz Kommunista Párt támogatásával, olyan törvénymódosításokat akart véghezvinni, amely véget vet az országban tapasztalható válságos helyzetnek.

  • Az 1975/152-es törvény amelyet Reale-törvénynek (legge Reale) neveznek. Egy sor visszatartó erejű intézkedést tett lehetővé.
  • 1978-ban létrehoztak három különleges alakulatot: A Carabinieri a GIS (Gruppo di intervento speciale), a rendőrség a NOCS (Nucleo Operativo Centrale di Sicurezza) és a Pénzügyőrség a SVATPI (Scorta Valori Anti Terrorismo Pronto Impiego) nevű szervezeteket hozza létre.
  • 1980-ban jóváhagyják az akkori miniszterelnök Francesco Cossiga törvényét, amely szigorúbb büntetőítéletet tesz lehetővé azoknak, akiket terrortámadás vagy terrorszervezetben való részvétel miatt ítélnek el.

Terrorszervezetek

szerkesztés
  1. Montanelli, Indro. L'Italia dei due Giovanni. Rizzoli Editore (1989) 
  2. Frances Stonor Saunders,La Guerra Fredda culturale. La Cia e il mondo delle lettere e delle arti,Fazi,Roma,2004
  3. Annarumma, la prima vittima degli anni di piombo, Rai Storia, 2014. május 2.
  4. Indro Montanelli e Mario Cervi, L'Italia degli anni di piombo, Milano, Rizzoli, 1991. ISBN 978-8817056083
  5. „Police search starts for Bologna bombers”, The Globe and Mail, 1980. augusztus 5. 
  6. „Neo-Fascists 'Prefer Massacre'”, Reuters, 1980. augusztus 6. 
  7. Collin, Richard Oliver and Gordon L. Freedman. Winter of Fire, Penguin Group, 1990.

Fordítás

szerkesztés
  • Ez a szócikk részben vagy egészben az Anni di piombo című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.