Olasz Szociális Mozgalom

Az Olasz Szociális Mozgalom (olaszul: 'Movimento Sociale Italiano', rövidítése: MSI) olaszországi szélsőjobboldali politikai párt volt 1946 és 1995 között.

Olasz Szociális Mozgalom – Nemzeti Jobboldal
Adatok
Elnök	Giacinto Trevisonno (1946–1947), Giorgio Almirante (1947–1950/1969–1987), Augusto De Marsanich (1950–1954), Arturo Michelini (1954–1969), Gianfranco Fini (1987–1990/1991–1995), Pino Rauti (1990–1991)
Alapítva	1946. december 26.
Feloszlatva	1995. január 27.
Utódpárt	Nemzeti Szövetség, Háromszínű Láng Szociális Mozgalom
Székház	Via Quattro Fontane, 22 Róma, Olaszország Via della Scrofa, 43 Róma, Olaszország
Ifjúsági tagozat	Fronte della Gioventù, Az Ifjúság Frontja
Pártújság	Secolo d’Italia Olaszország évszázada
Ideológia	neofasizmus, szociálkonzervativizmus, antikommunizmus, olasz nacionalizmus, nemzetiszocializmus (eredetileg)
Politikai elhelyezkedés	Jobboldal
Parlamenti jelenlét	Olasz Képviselőházban, (1972): 56 / 630 Olasz szenátusban, (1972): 26 / 315
A Wikimédia Commons tartalmaz Olasz Szociális Mozgalom – Nemzeti Jobboldal témájú médiaállományokat.

Története

Alapítása

1946. december 3-án alapította meg Giorgio Almirante és néhány az Olasz Szociális Köztársaság egykori fasiszta veteránjával az Egyesült Olasz Szociális Mozgalom szervezetet. Majd sorban megalakultak olyan szervezetek, mint a Munka Frontja, Az Eszményi Lázadás Mozgalma, Háborúból Visszatértek Független Mozgalma.

A párt titkára Giacinto Trevisonno lett, a vezetőség tagjai pedig Raffaele Di Lauro, Alfonso Mario Cassiano, Giovanni Tonelli és Carlo Guidoboni. A párt azért mozgalomként alakult meg, mert a fasiszta párt lejáratódott Benito Mussolini alatt.

1947. június 15-én lemondott Trevisonno, miután a párt végrehajtó testülete beleegyezett abba, hogy az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben a párt közös képviseletben legyen a liberális Uomo qualunque (Közember) párttal.

Giorgio Almirante első titkári ideje (1947–1950)

1947-ben Giorgio Almirante lett a párt vezetője, akit még az egykori fasiszta parancsnok Rodolfo Graziani is támogatott.

A párt az 1948-as választásokon 2,01%-ot ért el az Alsóházban, a Szenátusban 0,89%-et, amivel 6 mandátumot szerzett az Alsóházban: Giorgio Almirante, Roberto Mieville, Arturo Michelini, Giovanni Roberti, Guido Russo Perez és Luigi Filosa. A párt egyetlen szenátusi képviselője Enea Franza lett.

1948. június 27. és 29. között zajlott Nápolyban a párt első kongresszusa. Azon a párt központi bizottsága három témában fogalmazott meg álláspontot: A belügyi és alkotmányos kérdésben fontosnak tartották, hogy az Alkotmány az olasz régióknak külön kiváltságokat adjon, társadalmi és gazdasági kérdésben a korporativizmust, a nemzeti munkateremtő programokat tekintették fontosnak, szemben a szabad piaccal.

Augusto De Marsanich ideje (1950–1954)

1950-ben De Marsanich lett a párt vezetője, aki konzervatív, de nem radikális szellemiségű volt. Emellett elkötelezetten Amerika-barát, katolikus és monarchista. Ezáltal lehetővé vált, hogy a párt beilleszkedjen az olasz belpolitika vérkeringésébe.

Még abban az évben megalapították a CISNAL nevű szakszervezetet.

Az 1951–52-es helyhatósági választásokon a párt a Nemzeti Monarchista Párttal közösen indult, a pártszövetség nagy sikert ért el, meghódított több olyan dél-olasz várost, mint Nápoly, Caserta, Lecce, Bari, Foggia, Reggio Calabria, Catania, Trapani, Latina, Pescara, Campobasso és Salerno. Ez a siker elsősorban a szövetség antikommunista, de mérsékelt hangvételének volt köszönhető.

1953-ban a parlamenti választásokon 5,85%-ot ért el és 29 mandátumot szerzett. A párt ekkoriban a dél-olasz polgári, mérsékelt középosztályban volt népszerű, akik a kereszténydemokratáktól pártoltak át.

Michelini ideje (1954–1969)

A párt IV. kongresszusán Viareggióban megválasztották Arturo Michelinit a párt titkárává. Az ő vezetésével a kortárs konzervatív, mérsékelt és polgári értelmiséget képviselte emellett az olasz fasizmus örökösének tekintette magát, eltökélt célja volt, hogy az olasz jobboldalon nagyobb befolyásra tegyen szert.

1956-ban az V. kongresszuson Milánóban a pártból Pino Rauti vezetésével kivált csoport megalapította az Ordine Nuovo (Új Rend) nevű ifjúsági szervezetet.

Fernando Tambroni kormánya (1960)

Az MSI támogatta Tambroni homogén, kereszténydemokratákból álló kormányát, amit az ellenzéki pártok egy autoriter fordulatnak értékeltek. A kereszténydemokraták számára ez az MSI-vel való „zártkörű” koalíció nagyon kínos volt. Az MSI provokatív szándékkal Genovát választotta június 30-i kongresszusának helyszínéül, a kommunisták és az Ellenállás fellegvárát. A kongresszus napján az MSI szimpatizánsai összecsaptak a rendőrökkel, majd július 7-én Reggio Emiliában kommunista tüntetőkkel provokáltak tömegverekedést, amelynek során hét kommunista párttag meghalt. Az események miatt Tambroni lemondott.

A párt kiközösítése

A Tambroni-kormány bukása után a genovai és a Reggio Emilia-i események miatt az MSI-től a politikai palettán egyre többen határolták el magukat. 1962-ben azonban az MSI-szavazatoknak is köszönhetően választották meg Antonio Segnit köztársasági elnöknek.

1963-ban a párt római kongresszusán Giorgio Almirante ismét előtérbe került, amit Michelini a „baloldali kisebbség” előretörésének értékelt.

Almirante ideje (1969–1987)

Michelini 1969-ben gyógyíthatatlan betegség miatt elhunyt, a párt új titkára ismét Giorgio Almirante lett. Az ő vezetésével együtt visszatér a pártba az Ordine Nuovo. Almirante retorikai képességének köszönhetően sikerült a pártot rendszerellenzékinek feltüntetni.

Reggiói események és hatása

1970 júliusában a párt a Reggiói eseményekben kulcsszerepet vállalt: az egész város tüntetett az ellen, hogy Calabria tartomány székhelyét Reggio Calabriából áthelyezték Catanzaróba. A tüntetést eleinte a baloldal is támogatta, de a CISNAL (a párt munkás szakszervezete) egyik felszólalója a Boia chi molla (Hóhér, aki föladja) fasiszta szlogent ismételte, emiatt egyre több jobboldali szimpatizáns jelent meg. Ez a megmozdulás erőszakos tüntetésbe ment át, ahol a rendőri erőkkel szemben utcai barikádokat állítottak fel. A rend csak 1971 februárjában állt helyre, amikor a hadsereget is bevetették. Emiatt az esemény miatt az 1971-es helyhatósági választáson Reggio Calabriában 21%-ot értek el, Szicíliában pedig Cataniában 23% és Trapaniban 21%-os eredményt. A dél-olasz tartományi választási eredmények a kereszténydemokraták számára kudarc volt.

A Nemzeti Jobboldal

1972 februárjában Almirantének sikerült rávennie a Demokratikus Monarchista Egység Pártot, hogy egyesüljenek és így létrejött az Olasz Szociális Mozgalom – Nemzeti Jobboldal nevű pártszövetség.

1973-ban a párt elnökének ismét Almirantét választják.

Ekkoriban a párt szenvedélyes kampányt folytatott az 1974-es, válásról szóló népszavazás ellen, a római katolikus egyház véleményét hangoztatva, felemeltek szavukat a korrupt kormány, az állami tisztviselők és a sikkasztások ellen.

A fiatalságot is sikerült megszervezniük a Fronte della Gioventù (Az Ifjúság Frontja) nevű szervezetükkel, akik gyakran provokálták és tömegverekedésbe kerültek az FGCI-vel (Olasz Kommunista Fiatalok Szövetsége). Emellett mind a két ifjúsági szervezet parlamenten kívül maradt, és kapcsolatot ápoltak terrorista szervezetekkel.

A pártban ekkoriban három irányzat volt jellemző: a nemzeti konzervatív szemléletű többség Almirante mögött állt, a kisebbségben levő radikálisokat Pino Rauti vezette és a párt elnöke Pino Romuladi volt.

Harc a rendszerrel

1978-ban az MSI-DN az Eurojobboldal nevű európai szélsőjobboldali pártszövetség egyik alapítója, az 1979-es európai parlamenti választásokon négy mandátumot szereznek.

Az 1984-es európai parlamenti választásokon egy frakcióba kerültek a francia Nemzeti Fronttal.

1984–85 folyamán a párt kikerült a kiközösítettségből: a televíziós piac liberalizálása mellett szavaztak, s a párt története során először egyik jelöltje lett egy parlamenti bizottság vezetője Bettino Craxi miniszterelnöksége alatt, amivel a párt ismét legitimmé vált.

Almirante után (1987–1995)

1987-ben Giorgio Almirante egészségi okokra hivatkozva lemondott a párt vezetéséről, helyébe Gianfranco Fini került. A párt Sorrentóban tartott XV. kongresszusán négy jelölt indult a főtitkári posztért:

• Gianfranco Fini, akit Almirante, Giuseppe Tatarella, Pino Romualdi, Guido Lo Porto és Tremaglia is támogatott. A jelöltek között 35 évével ő volt legfiatalabb. A párt ifjúsági szervezetében kezdte politikai pályafutását, és annak volt elnöke.
• Pino Rauti, aki a párt radikális irányvonalát képviselte. Ő alapította meg az Ordine Nuovo nevű szélsőjobboldali terrorista szervezetet. A Piazza Fontanán történt merénylet miatt három hónapot ült börtönben.
• Franco Servello, aki Almirante egyik legfőbb bizalmasa volt, az Impegno unito nevű mozgalom is támogatta őt.
• Domenico Mennitti, akinek ez volt az utolsó lehetősége a főtitkári posztra.

A szavazáson végül Finit választották meg, így ő lett a párt főtitkára. Almirante Fini jelölésénél azt kiáltotta, hogy „senki sem lehet fasiszta, aki a második világháború után született.” 1988. január 24-én a párt elnökévé Almirantét választotta a párt központi választmánya.

1990-ben Pino Rauti indult a főtitkári posztért, ahol Mennittivel, Lo Portóval, Pazzagliával és Pisanóval szövetkezve legyőzte Finit és ő lett a főtitkár. Azonban az 1991-es szicíliai helyhatósági és regionális választásokon a párt elvesztette mandátumainak a felét és Rauti lemondott, emiatt újra Fini lett a főtitkár.

Az 1990-es évek elején a többi párt kritikus volt velük. Még az is valószínű volt, hogy az 1993-as többségi választási rendszerről (Matarellum) szóló népszavazás után megszűnnek.

A párt propagandája kettős volt: egyszerre volt jelen a fasizmus restaurációja és az a tény, hogy a Duce unokája, Alessandra Mussolini az 1992-es választásokon bejutott a képviselőházba illetve a fasiszták Rómába bevonulásának (Marcia su Roma) 70. évfordulójára megemlékezést tartottak tovább erősítette ezt a tényt. Másfelől az egész politikai rendszert ellenző hangok is megjelentek, részben Francesco Cossiga köztársasági elnök személyét is támogatták.

A Tangentopoli-ügy nyilvánosságra kerülésével az 1992-es választás kampányában a párt a Pentapartito rendszerét kritizálta, és tolvajok uralmának nevezte. Kampányukban támogatták az Antonio Di Pietro által vezetett Tiszta Kezek ügyészi bizottság korrupciós ügyekhez kapcsolódó nyomozásait, s a minden szavazat egy lefejezés szlogent használták.

Az Olasz Szociális Mozgalom – Nemzeti Szövetség megszületése

1992. szeptember 19-én az Il Tempo napilapban Domenico Fisichella jobboldali politológus írása szerint szükség van egy olyan politikai pártra, egy Nemzeti Szövetségre, amely liberális, köztársasági és katolikus alapokon nyugszik. 1993 áprilisában a párt újságában, a Secolo d’Italiában Francesco Storace – akkor már a párt szóvivője volt – felvetette a Nemzeti Szövetség ötletét, amely az Olasz Szociális Mozgalom örököse lenne, emellett mérsékelt konzervatív irányvonalú személyiségek kellenének, akik betöltenék a kereszténydemokraták után hagyott űrt.

1993. április 24-én a párt Nemzeti Szövetségre (Alleanza Nazionale) való átnevezése felmerült, amit ekkor még leszavaztak. Júniusban a bellunoi helyhatósági választáson a mozgalom Nemzeti Szövetség néven indult.

Fini szerint a Nemzeti Szövetség feladata az lesz, hogy egy jobbközép erőként lépjen fel és megnyerje a társadalom mindazon rétegét, amely nincs képviselve. Fontosnak tartotta az 1993. november 21-én megtartott helyhatósági választásokat, amin a párt egy jobbközép politikai tömörülésként ad valami újat az olasz politikai életnek. Fini ezután bejelentette, hogy indul Róma polgármesterjelöltjeként.

A párt a helyhatósági választáson elnyerte Chieti, Benevento és Latina városok vezetését. A siker Róma és Nápoly esetében is hatalmas: Rómában Gianfranco Fini 35,5%-ot, Nápolyban Alessandra Mussolini 31,1%-ot ért el, mindketten a másodikok lettek. Fini a második fordulóban 46,89%-ot ért el.

December 11-én a párt neve hivatalosan is Olasz Szociális Mozgalom – Nemzeti Szövetség lett.

Kormányzása és megszűnése

Az önkormányzati választások után a párt az 1994-es olaszországi parlamenti választásokra készült. A párt Nemzeti Szövetség néven indult a választásokon, ám csak a déli régiókban tudott listát állítani, az északi régiókban pedig a szeparatista Északi Liga állított listát. A közelgő választásokon hiányzott egy jobbközép erő, amely egységbe szervezte volna a jobboldali pártokat a balközép koalícióval szemben. Így született meg 1994 januárjában Silvio Berlusconi vezetésével a Forza Italia és az általa vezetett Jobbközép koalíció.

A koalíció megnyerte a választásokat és az Olasz Szociális Mozgalom történetében először kerültek kormányra, öt miniszteri tárcát kaptak. Az 1995. január 27-én megtartott pártkongresszuson úgy döntöttek, hogy az MSI megszűnik, az egykori tagok többsége pedig az újonnan alakuló Nemzeti Szövetségbe megy át. A párt radikális jobboldali szárnya, Pino Rauti vezetésével új pártot alapított Háromszínű Láng Szociális Mozgalom néven.

A párt halottai, merényletek áldozatai

Számos párttag lett gyilkosság áldozata az „ólomévek” és az úgynevezett feszültségkeltés stratégiája (strategia della tensione) idején:

• 1947: Franco De Agazio, újságíró
• 1948: Vittorio Ferri, július 14-én ölték meg Pisában
• 1949: Francesco Nigro, a párt Melissai vezetője volt, a rendőrség lőtte le, október 31-én.
• 1970: Ugo Venturini
• 1972: Carlo Falvella
• 1973: Stefano e Virgilio Mattei halála Róma Primavalle-negyedében levő lakásukban keletkező tűz miatt
• 1973: Emanuele Zilli
• 1974: A párt padovai székháza elleni támadásban meghalt Giuseppe Mazzola és Graziano Giralucci
• 1975: Sergio Ramelli
• 1975: Miki Mantakas
• 1975: Mario Zicchieri (a párthoz kötődő Lotta Popolare tagja)
• 1976: Enrico Pedenovi
• 1977: Angelo Pistolesi
• 1978: az Acca Larentia-i merényletben meghalt Franco Bigonzetti, Francesco Ciavatta és Stefano Recchioni (egy csendőrkapitány lőtte le)
• 1979: Alberto Giaquinto e Stefano Cecchetti, az Acca Larentia-i merénylet 1. évfordulóján ölték meg
• 1979: Francesco Cecchin
• 1980: Nanni De Angelis, a párt szimpatizánsa volt és a Terza Posizione alapítója
• 1980: Angelo Mancia, a Secolo d’Italia fiatal hírnöke
• 1983: Paolo Di Nella

Választói bázis

A párt fennállása alatt 5-6%-os támogatottsággal rendelkezett legtöbb esetben, csak 1972-ben érték el a 9%-ot. A párt szavazói elsősorban, az 1960-as évekig a dél-olasz régiók szegényei és falusi oligarchái közül kerültek ki. Az 1970-es évektől Róma, Nápoly, Bari és más közép- és dél-olasz nagyvárosok középosztályából kerültek ki a szavazói. Foglalkozás szerint szavazóik kispolgári hivatalnokok, boltosok, kisiparosok, rendőrök és csendőrök közül kerültek ki. Az MSI szavazói a hagyományos értékek elkötelezett hívei voltak illetve az észak-olaszok iránt érzett haragjuk is erős volt.

Habár a párt vezetőségének nagy része a kezdetekben észak-olasz volt, a szavazók jelentős része Rómánál délebbről való volt. A párt legjobban az 1972-es választáson szerepelt, amikor Lazióban 14,2% (ebben Rómában 17,4%, Latina megyében 21%), Campaniaban 16,7% (ezen belül Nápolyban 26%, Salernóban 22,2%), Pugliában 12%, Calabriában 12.2%, Szicíliában 15.9%-ot és Szardínián 11.3%-ot ért el.

A választásokon az 1990-es évekig szinte mindig a dél-olasz régiókban szerepeltek sikeresen. 1993-94 körül azonban a párt egyre mérsékeltebb lett, és a kereszténydemokraták helyét vették át, Lazióban és Friuli Venezia Giuliában lettek főbb bázisaik.

Azok is szavaztak az Északi Liga helyett az Olasz Szociális Mozgalomra, akik a Pó folyótól délebbre fekvő régiókból származtak, és inkább egy olyan jobboldali pártot szerettek volna, amely értékében nemzeti konzervatív és az olasz egység híve. 1996-ban, amikor a párt már Nemzeti Szövetség néven létezett, Rómában az az évi választáson 31%-ot kapott, amivel ott a legnagyobb párt lett.

Választási eredmények

Képviselőház

Képviselőház
Választási évek	# a helyezés a szavazatok alapján	% a szavazatok arányában	Az elnyert mandátumok száma	+/–	Vezető neve
1948	526 882 (#7)	2	6 / 574	–	Giorgio Almirante
1953	1 582 154 (#5)	5,8	29 / 590	23	Augusto De Marsanich
1958	1 407 718 (#2)	4,8	24 / 596	5	Arturo Michelini
1963	1 570 282 (#6)	5,1	27 / 630	3	Arturo Michelini
1968	1 414 036 (#6)	4,8	24 / 630	3	Arturo Michelini
1972	2 894 722 (#4)	8,7	56 / 630	32	Giorgio Almirante
1976	2 238 339 (#4)	6,1	32 / 630	24	Giorgio Almirante
1979	1 930 639 (#4)	5,3	30 / 630	2	Giorgio Almirante
1983	2 511 487 (#4)	6,8	42 / 630	12	Giorgio Almirante
1987	2 281 126 (#4)	5,9	35 / 630	7	Giorgio Almirante
1992	2 107 037 (#6)	5,4	34 / 630	1	Gianfranco Fini

Irodalom

• Piero Ignazi: Fascists and neo-fascists, in Erik Jones, Gianfranco Pasquino (szerk.), The Oxford Handbook of Italian Politics, Oxford, Oxford University Press, 2015
• Marco Tarchi: Dal MSI ad An: organizzazione e strategie, Bologna, Il Mulino, 1997
• Andrea Mammone, Transnational Neofascism in France and Italy, Cambridge, Cambridge university press, 2015
• Piero Ignazi: L'estrema destra in Europa, Bologna, Il Mulino, 2000
• Paul Hainsworth: The extreme right in Western Europe, Londra e New York, Routledge, 2008
• Cas Mudde: The Ideology of the Extreme Right, Manchester, Manchester University Press, 2008
• Giuseppe Parlato: Fascisti senza Mussolini: le origini del neofascismo in Italia, 1943-1948, 2006, Il Mulino
• Antonio Carioti: I ragazzi della fiamma, 2011, Mursia
• Federico Robbe: L'impossibile incontro. Gli Stati Uniti e la destra italiana negli anni Cinquanta, 2012, FrancoAngeli
• Giuliana de'Medici: Le origini del M.S.I. (1943-1948), 1986, ISC, Róma
• Adalberto Baldoni: La Destra in Italia: 1945–1969, 2000, Pantheon
• Giorgio Almirante: Autobiografia di un fucilatore, 1979, Ciarrapico editore
• Piero Ignazi: Il polo escluso: profilo storico del Movimento sociale italiano, 1998, Il Mulino
• Luca Telese: Cuori Neri, 2006, Sperling & Kupfer
• Goffredo Locatelli–Daniele Martini: Duce addio: la biografia di Gianfranco Fini, 1994, Longanesi
• Stefano Di Michele–Alessandro Galiani: Mal di Destra, Sperling & Kupfer, 1995
• Federico Guiglia–Para Enrico: Gianfranco Fini. Cronaca di un leader, 2002. ISBN 88-7166-629-1
• Gennaro Malgieri: La memoria della destra, 2003, Pantheon
• Nicola Rao: La fiamma e la celtica, 2006, Sperling & Kupfer
• Franco Servello–Aldo Di Lello: Sessant'anni in fiamma. Dal Movimento Sociale ad Alleanza Nazionale, Rubettino, 2006
• Paolo Nello: Il partito della fiamma. La Destra in Italia dal MSI ad AN, Ist. Editoriali e Poligrafici, 1998
• Adalberto Baldoni: Storia della destra: dal postfascismo al Popolo della libertà, 2009, Vallecchi
• Annalisa Terranova: Camicette nere. Donne di lotta e di governo da Salò ad Alleanza Nazionale, Mursia, 2007

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Movimento Sociale Italiano – Destra Nazionale című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.