Főmenü megnyitása

Giorgio Almirante (Salsomaggiore Terme, 1914. június 27.Róma, 1988. május 22.) egy olasz politikus volt.

Giorgio Almirante
Giorgio Almirante 1971.jpg
Olasz Szociális Mozgalom főtitkára
Hivatali idő
1969. június 29. 1987. december 13.
Előd Arturo Michelini
Utód Gianfranco Fini

Született 1914. június 27.[1][2]
Salsomaggiore Terme
Elhunyt1988. május 22. (73 évesen)[1][2]
Róma
Sírhely Campo Verano
Párt Nemzeti Fasiszta Párt (1943-ig), Fasiszta Köztársasági Párt (1943-1945), Olasz Szociális Mozgalom (1946-1988)

Szülei Mario Almirante
Házastársa Assunta Almirante
Foglalkozás újságíró
Halál oka agyvérzés

Díjak Hadi Kereszt
A Wikimédia Commons tartalmaz Giorgio Almirante témájú médiaállományokat.

Az egykori szélsőjobboldali Olasz Szociális Mozgalom főtitkára, meghatározó politikusa volt, a pártot társaival együtt a Salói Köztársaság restaurálása miatt hoztak létre, emellett a Nemzeti Fasiszta Párt tagja volt.

ÉletrajzaSzerkesztés

Családja és gyerekkoraSzerkesztés

Almirante egy molisei arisztokrata család leszármazottja: az Almirante család 1691-től hosszú ideig Cercepiccola hercegei voltak. A rokonságában számos színész volt. Édesapja Mario Almirante némafilm rendező volt. Édesapja munkája miatt Almirante 10 éves korára bejárta egész Olaszországot, a család később Torinóban és végül Rómában telepedett le.

Fiatalkora és újságírói pályafutásaSzerkesztés

A torinói Liceo Classico Vincenzo Gioberti gimnáziumban érettségizett,[3] érettségi után a fasiszta szellemiségű Il Tevere napilapnál lesz újságíró. Egyetemista korábban a GUF (Fasiszta Egyetemisták Csoportja) tagja lesz. 1932. október 28-án a fasiszták Rómába való menetelésének 10. évfordulójára megtartották a Fasiszta Forradalom Kiállítását. Ekkor lelkes aktivistája volt a Fiatal Fasiszta Mozgalomnak is.[4] Ezekben az években vált a Duce és a fasizmus elkötelezett hívévé, amit később sem tagadott meg. 1937-ben bölcsészkaron diplomázott. Az Il Teverenél továbbra is dolgozott, a lap főszerkesztőjévé nevezték ki, ezt a tisztséget a lap 1943-as megszűnéséig megtartotta. 1938-ban számos olasz értelmiségi és művésszel együtt aláírta az antiszemita fajvédelmi-törvényt, 1938 és 1942 között a La diffesa della razza (Fajvédelem) című rasszista szellemiségű kéthetente megjelenő magazin munkatársa volt.[5]

Második világháborúSzerkesztés

A második világháború kitörésekor Giorgio Almirantet Szardíniára küldték tartalékos tisztnek. Később haditudósítója volt a Camicie Nere líbiai akcióinak és harcolt a sivatagi háborúban. Haditudósítóként a fasiszta retorika helyett a rideg és tömör fogalmazást választotta. Sollum és Sidi Barrani településeknél levő harcban való helytállása miatt Hadi Keresztet kapott.

Olasz Szociális Köztársaság idejénSzerkesztés

1943 szeptemberében létrehozta Mussolini a Salói Köztársaságot, amin belül Giorgio Almirantet besorozták a Nemzeti Gárdába, mint parancsnok. 1944. április 30-án a Fernando Mezzasoma vezette Népkulturális Minisztérium köztisztviselője lett.

Háború utáni időszak és az Olasz Szociális Mozgalom alapításaSzerkesztés

A második világháború után illegalitásba került, 1946. december 26-án Almirante részt vett Rómában az Olasz Szociális Mozgalom alapító ülésén. 1947. június 15-én először lett a párt főtitkára.[6]

1947-ben az ő vezetése alatt részt vett a párt a római helyhatósági választásokon. Szeptember 17-én pártgyűlés volt a Piazza Ungherian, amit ellenzéki politikusok hiúsítottak meg, mivel rátámadtak a színpadon. A lincselést csak a rendőrség akadályozta meg. A politikai légkör ekkoriban nagyon ellenséges volt a jobboldallal szemben. Október 10-én a Piazza Coronán rendezett gyűlésen ismét lincselés történt, a rendőrség tehetetlen volt, a lincselés után meghalt Pasquale Lugini a Nemzeti Fasiszta Párt egykori Rieti-i titkára.[7] A választásokon a párt 3 önkormányzati tanácsost tudott delegálni, akik a kereszténydemokraták jelöltjét Salvatore Rebecchinit támogatták.

Parlamenti tevékenységeSzerkesztés

1948-ban Almirante a Képviselőház tagja lett, azonban pártjával szemben még ekkoriban is jellemző volt az ellenséges fogadtatás, főleg a kommunista párt aktivistái részéről.

1950-ben leváltották főtitkári posztjából és a párt baloldali szárnyának vezetője Augusto De Marsanich lett a főtitkár

1952 májusában Almirante részt vett Triesztben a Trieszti Szabad Állam elleni tüntetésen, ami jugoszláv, amerikai és brit ellenőrzés alatt állt.

1954 januárjában a párt Viareggióban tartott kongresszusán ellenezte a mérsékelt, polgári szellemiségű Arturo Michelini főtitkári kinevezését. A párt 1960-as 6. Genovában tervezett kongresszusát lefújta, mert a városban az ellenzéki politikai pártok aktivistáinak tiltakozó tüntetése erőszakos összecsapássá fajult, amit a rendvédelmi erők nem tudtak megfékezni. Ekkoriban az Olasz Szociális Mozgalom a Tambroni-kormány tagja volt.[8]

1963-ban a párt római kongresszusán Almirante vezette a párt baloldali szárnyát, Michelinivel szemben, ám a kongresszuson Almirante vesztett. 1965-ben a párt Pescarában tartott kongresszusán nézeteltérése volt Pino Roumaldival, aki külön jelöltette magát, de Almirante megkérte Michelinit, hogy a párt főtitkári posztjáért induljanak együtt, így Michelini lett ismét a párt főtitkára.[9]

Második főtitkári ideje (1969-1987)Szerkesztés

A kettős politikai időszakaSzerkesztés

Augusto Michelini halála után felvetődött, hogy főtitkárnak nevezzék ki Giovanni Robertit a Cisnal szakszervezet vezetőjét, de Giorgio Almirantera esett a választás, aki 1969. június 29-én lett másodjára is a párt főtitkára. Almirante jelöltségét a Michelinit követő mérsékelt szárnyon belül rossz szemmel nézték. Almirante főtitkári kinevezésével visszatért a pártba a keményvonalas Pino Rauti az Ordine Nuovo (Új Rend) nevű mozgalmával. Azután hogy Michelini ideje alatt a párt nem mozdult sehova, úgy Almirante döntött a párt ideológiai és szervezeti átalakításán. Ekkortól lett jellemző a kettősség (doppiopetto) politika: egyszerre meg akarta tartani a párt fasiszta szellemi örökségét és nyitni akart az olasz belpolitikai életben is. Almirante így írta le stratégiáját: "Az Olasz Szociális Mozgalom nem totalitárius, hanem megtartja a sokszínű Államot, amely felettébb való a pártnál, nem nosztalgikus, hanem modern; nem nacionalista, hanem európapárti és nem reakciós-konzervatív, hanem társadalmilag haladó.[10]

Népszerűség időszakaSzerkesztés

1970-ben Olaszországban létrehozták a régiókat, mint közigazgatási egységeket a székhelyeikkel együtt. Calabriában felháborodást okozott, hogy a régió székhelyének Catanzarót akarták kialakítani, szemben a hagyományosan népesebb és kereskedelmileg jelentősebb Reggio Calabriával. A felháborodásból tüntetés lett Reggio Calabriában és hamarosan a párt aktivistái is megjelennek akik a Boia chi molla fasiszta kifejezést mondják és a városban harc kezdődik a tüntetők és a rendvédelmi erők közt, amely csak 1971. februárjában csitul el.

Az 1971-es szicíliai regionális választásokon a párt 16,3%-ot érve el a második lesz és megelőzi a kommunistákat és a szocialistákat is. A sikerben közrejátszott, hogy a déli tartományokban a balközép pártok kereszténydemokratákkal való koalíciója meghiúsult és a Kereszténydemokrata Pártnak csökkent a népszerűsége.[11]

A feszültségkeltés stratégiája (strategia della tensione) időszakaSzerkesztés

1974 tavaszán Almirante a közelgő válást lehetővé törvény eltörléséről szóló ügydöntő népszavazás kapcsán a válás eltörlése mellett foglalt állást. Ezzel az állásfoglalásával a párt vezetőségének döntő többsége nem értett egyet. 1974 májusában a Bresciában Piazza della Loggián elkövetett merénylet és az Italicus vonat ellen elkövetett 1974. augusztusi merénylet után elvetették a parlamenten kívüli jobboldali szervezetek bekebelezésének stratégiáját. Almirante meg volt győződve róla, hogy a merényleteket a titkosszolgálatok közreműködésével a kereszténydemokraták kérésére hajtották végre.[12] Almirante elismerte ugyanakkor, hogy a szélsőjobboldali szervezetek is érintettek a merényletben, még a saját pártjának aktivistái is: Hogy vannak-e köztünk is erőszakos emberek? Vannak, el kell ismernem, sok fiatalban, akik közel állnak hozzánk és akik velünk vannak, elégedetlenek a helyzettel és fellázadnak a rendem és az irányvonalam ellen.[13]

1978-ban készülve az 1979-es európai parlamenti választásokra megalapította az Eurodestra nevű európai szélsőjobboldali párszövetséget, amelyben spanyol és francia szélsőséges pártok is csatlakoztak.

Az 1970-es évek második felében az egyre súlyosabbá váló terrorizmus kapcsán a halálbüntetés bevezetését sürgette az emberölést elkövető terroristákkal szemben.[14] Az abortusz ellen kampányolt az ezt lehetővé tevő 1981-es ügydöntő népszavazás kapcsán.

A párt kiközösítésének végeSzerkesztés

1983-ban Bettino Craxi többször is személyesen kért tőle tanácsot, kormányalakításhoz és személyesen találkoztak többször is, amit Almirante úgy értékelt, hogy megszűnt a párt kiközösítése. Az Olasz Szociális Mozgalom támogatta a Craxi-kormány néhány intézkedését: jóváhagyták a televíziós piac liberalizálását (amely Silvio Berlusconi vállalkozónak kedvezett elsősorban). Innentől kezdve - az Olasz Kommunista Pártot kivéve - mindegyik párt tárgyalásokat kezdeményezett velük.

1987-ben Almirante egészségügyi okokra hivatkozva lemondott a párt főtitkári posztjáról, utódja Gianfranco Fini lett, aki addig a párt ifjúsági szervezetének, a Fronte della Gioventúnak volt a vezetője. 1988. május 22-én agyvérzés miatt meghalt.[15]

Bírósági eljárások és konfliktusok személye körülSzerkesztés

  • 1947-ben a náci csapatokkal való kollaborálás miatt ítélték el,[16] ugyanebben az évben 12 hónapra bűntették meg a fasizmus miatti bocsánatkérésről szóló törvény (apologia del fascismo) megsértése miatt. A törvény elfogadása után ugyanis a közelgő római helyhatósági választások miatt a Piazza Colonnan gyűlést tartott az Olasz Szociális Mozgalommal.

Bűnsegédlet vádja a peteanói merénylet ügyébenSzerkesztés

1972. május 31-én a Friuli Venezia-Giuliában található Sagrado település Peteano részén merényletet követtek el, amiben 3 csendőr halt meg. A nyomozás során kiderült, hogy a merénylet elkövetői a az Új Rend nevű neofasiszta terrorszervezet tagjai voltak: Ivano Boccaccio, Carlo Cicuttini (aki az MSI helyi tagja is volt) és Vincenzo Vinciguerra terroristák voltak. Vinciguerra 1982-es tanúvallomásában azt állította, hogy Almirante 35 ezer dollárnyi összeget küldött Carlo Cicuttini terroristának aki a párt helyi képviselője és a merénylet egyik kitervelője volt, Cicuttini a merénylet után Spanyolországba szökött, ám 1983-ban elfogták a helyi rendőrség emberei és kiadták Olaszországnak. Cicuttini és Vinciguerra szerezte be a bombához szükséges anyagokat, Vinciguerra pedig annak a telefonhívásnak a kitervelője volt, amivel a csendőröket tőrbe csalták. Az ő hangja azután lett beazonosítva, hogy az Olasz Szociális Mozgalom egy gyűlésén lejátszották a hangfelvételt, amin Vinciguerra beszélt a csendőrökkel. 1986 júniusában nyilvánosságra kerültek olyan bizonyítékok, amelyek egy bilbaoi bank 35 ezer dollárnyi pénzátutalását igazolták. Ezt követően Almirantet és Enzo Pascoli goriziai ügyvédet beidézték az ügyészségre, ahol a 2 terroristával való bűnsegédlettel vádolták őket. Almirante, aki ekkoriban képviselő és szenátor is volt már mentelmi joga miatt nem volt büntethető.[17]

FordításSzerkesztés

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Giorgio Almirante című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

ForrásokSzerkesztés

  1. a b BnF források (francia nyelven). (Hozzáférés: 2015. október 10.)
  2. a b Discogs (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  3. Giorgio Almirante1914 - 1988. lastoriasiamonoi.rai.it. (Hozzáférés: 2016. december 7.)
  4. Giorgio Almirante1914 - 1988. lastoriasiamonoi.rai.it. (Hozzáférés: 2016. december 7.)
  5. Giorgio Almirante1914 - 1988. lastoriasiamonoi.rai.it. (Hozzáférés: 2016. december 7.)
  6. Giuliana de' Medici, Le origini del M.S.I. (1943-1948), ISC, Roma, 1986, pag.61
  7. Andrea Di Nicola (2011). "Pasquale Lugini, un medico gerarca". Comune di Rieti
  8. 1945-1961I fatti del luglio 1960. faregliitaliani.it. [2016. december 20-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. december 7.)
  9. “Fascisti coltelli”, sessant’anni di scontri dal Sessantotto ai colonnelli del Pdl. ilfattoquotidiano.it, 2012. november 5. (Hozzáférés: 2016. december 7.)
  10. Giorgio AlmiranteVivi come se tu dovessi morire subito, pensa come se tu non dovessi morire mai. giorgioalmirante.altervista.org, 2016. március 8. (Hozzáférés: 2016. december 7.)
  11. L’Msi prende voti. corriere.it. (Hozzáférés: 2016. december 4.)
  12. Misteri d'Italia. misteriditalia.it. (Hozzáférés: 2016. november 15.)
  13. Il 27 giugno 1914 nasceva Giorgio Almirante. giorgioalmirante.altervista.org, 2015. június 27. (Hozzáférés: 2016. december 7.)
  14. Pena di morte: sì della Le Pen (come già Almirante), no dell’alleato Salvini. secoloditalia.it, 2015. január 8. (Hozzáférés: 2016. december 7.)
  15. Giorgio Almirante. cronologia.leonardo.it. (Hozzáférés: 2016. december 7.)
  16. Almirante e gli scheletri di Salò. repubblica.it, 2008. május 29. (Hozzáférés: 2016. december 10.)
  17. Strage di Peteano, la grazia sfiorata. archivio900.it, 2005. február 11. (Hozzáférés: 2016. december 10.)