Főmenü megnyitása
A Mali Birodalom kb. 1350 körül
Mali elhelyezkedése ma

A Mali Birodalom a monda szerint a 13. század elején jött létre. Egy Szunjata nevű kultúrhérosz alapította, aki gyerekkorában nyomorék volt, és anyját ezért csúfolta a király többi felesége. Egy ideig száműzetésben élt, majd visszatért Ghánából és a királyt letaszítva a trónról ő lett az uralkodó. A birodalom a virágkorát a 14. században élte, államvallása az iszlám volt.

A 14. század végén a Mali Birodalom feje volt az akkori világ leggazdagabb uralkodója. Maga a birodalom Niger és Felső-Szenegál között, körülbelül a mai Mali délnyugati részén helyezkedett el, és a mande nyelvű vezetők szavannai őshazáján kívül magába foglalta a Száhelt, északon belenyúlt a sivatagba, délen pedig az esőerdőbe.

Tartalomjegyzék

Út a Mali BirodalombaSzerkesztés

 
Abraham Cresques: Catalan Atlas

Mali szárazföldön alig, de tengeren jól megközelíthető állam volt. 1352-ben a muszlim kultúra egyik legviláglátottabb embere, Ibn Battúta Tangerből indult el élete utolsó expedíciójára, melynek végcélja a Mali Birodalom volt. Útja Sijilmassán keresztül vezetett Terhazzába, melyről azt írta, hogy visszataszító kisváros, melynek egyetlen érdekessége, hogy a házai és mecsetjei sótömbökből épültek. Innen aranyszállító karavánokkal akarta útját folytatni Mali felé, ahol állítólag annyi volt az arany, hogy a só háromszor-négyszer annyira értékesebb volt, miután áthaladt az országon. Az út emberpróbáló volt. A sivatagot tíznapos etapokban kellett átszelniük, víz nélkül, egy olyan területen, melyről azt tartották, hogy tele van démonokkal, és ahol nem volt semmilyen látható út vagy ösvény.

A Mali Birodalom gazdaságaSzerkesztés

Malit az aranylelőhelyek tették dúsgazdaggá, és ezeknek a helyét titokként őrizték. Az arany észak felé hagyta el az országot, és szaharai kereskedők vitték el a mediterrán kikötőkbe. A hagyományok szerint az arany néma kereskedelem útján cserélt gazdát. Az egyik fél kirakta az áruját és visszavonult, a másik fél felvette azt, ami neki ebből az áruból kellett, és otthagyta a maga csereáruját.

Az arany eredetéről bizarr mesék terjedtek el. Egyesek szerint úgy nőtt, mint a répa, mások szerint a hangyák hozták fel a föld mélyéről a rögöket, megint mások szerint föld alatti üregekben lakó meztelen emberek bányászták ki. Valódi eredete valószínűleg Bure térsége volt, a Niger felső folyásának térsége, valamint a Gambia és a Szenegál folyók forrásvidéke, egy része pedig talán a Volta völgyéből származott.

A mali közvetítőknek sosem sikerült befolyást gyakorolniuk az arany kitermelőire. Ha megpróbálták kiterjeszteni a politikai befolyásukat a bányavidékre, az ottaniak felfüggesztették az arany kitermelését. Mali azonban ellenőrzése alatt tartotta a Szahara peremének számító Valátába és Timbuktuba vezető utakat, és ezzel az egész kereskedelmet.

A wangaráknak vagy dyuláknak nevezett kereskedő kaszt az államhatáron túl is terjeszkedett. Települést alapított többek között a Bengónál, az akanok országának északnyugati határán, ahol az őserdei főnököktől vették az aranyat. Amikor a portugálok 1482-ben aranykereskedő központot hoztak létre Elminában, a Volta torkolatától száz kilométerrel nyugatra, egy Karamansza nevű uralkodóval kellett tárgyalniuk, akinek a neve a mali uralkodók egykori nagyságára utalt.

A Mali Birodalom uralkodóiSzerkesztés

 
Musza mansza ábrázolása a Katalán Atlaszban

A birodalom ura a mansza címet viselte. Három mansza is teljesítette a hádzsot. Közülük a leghíresebb a körülbelül 1312 és 1337 között uralkodott Musza mansza lett, aki 1334-ben rendkívül látványos módon zarándokolt el Mekkába. Több mint egy évig tartó útja megmutatta a világnak Mali erejét és gazdagságát. Egyiptomban még évszázadok múltán is emlegették, mert a mansza az ott töltött három hónapban olyan bőkezűen osztotta az aranyat, hogy annak értéke 10-25%-kal esett, és ezzel inflációt okozott. Ötvenezer dénárt adott a szultánnak, több ezer aranyrudat osztott ki az őt fogadó szentélyeknek és hivatalnokoknak. Bár induláskor 80-100, egyenként 300 font arannyal megrakott teve kísérte, visszafelé kölcsön kellett kérnie. Ezt állítólag úgy fizette vissza, hogy minden kölcsönkapott 300 dénár helyett hétszázat adott vissza.

Társadalom és szokásokSzerkesztés

Az utazó Ibn Battúta (hírhedten megbízhatatlan beszámolóinak egyikében) sokat panaszkodott a Mali Birodalomban élőkre, mivel azt írta, hogy nem ismerik a jó modort és megvetik a fehér embert. Undorodott az ételtől, bár nem tudta, milyen nagy költséggel és milyen messziről szállítják neki a kölest. Egyszer megbotránkozott azon, hogy valaki megfigyelte, amint a Nílus közepén éppen könnyített magán, de kiderült, a megfigyelő feladata az volt, hogy megóvja őt a krokodiloktól. Riasztó volt számára a nők arcátlansága és szexuális szabadsága, az azonban mély benyomást tett rá, hogy a gyerekeket láncon tartották addig, amíg meg nem tanulták a Koránt, továbbá dicsérte a feketék „irtózását az igazságtalanságoktól”.

A mansza palotájába érve bosszantotta az uralkodó személyes fukarsága, miközben a palota tele volt arannyal. A mansza napernyőjén aranymadár ült, aranyból volt a fejdísze, a tegeze és kardhüvelye is. A fényűző szertartásokat ostobának tartotta, különösen azt, amikor rigótollakkal ékesített udvari költők ugrándoztak, és „fából való fejet és csőrt” viseltek. A kannibál követeket a mansza egy rablánnyal ajándékozta meg – a követek később az áldozat vérével bekenve jelentek meg előtte, úgy fejezték ki köszönetüket. Ibn Battúta szerint szerencsére „úgy tartják, hogy a fehér ember emészthetetlen, mivel még nem érett”.

A mansa több tiszteletet kapott alattvalóitól, mint bármely más uralkodó. Minden fenséges volt, aminek a manszához köze volt: a testtartása, az udvaroncok százai, a kezében tartott ezüstpálca. Csak közvetítő útján szólt az elébe járulókhoz, és a földre borulva, arccal a porban kellett megalázkodni előtte. A szavait zengő hang üdvözölte, és szeszélyes tabuk vontak halált maguk után (például halállal büntették, ha valaki szandálban lépett elé vagy ha a füle hallatára tüsszentett). A környezet igen egzotikus volt. A mansza fogadószobája íves pavilon volt, ahol egy andalúziai költő énekelt. A főváros a bozót közepén állt, és téglából épült mecsetje volt.

A Mali Birodalom haderejeSzerkesztés

Már a birodalmat alapító Szunjata hadseregének is a lovasság volt az alapja. A mali lovaskatonák képét több terrakottaszobor őrzi. Ezeken a félig lehunyt szemű, vastag ajkú, felvetett fejű, sisakforgós lovasok merev tartással, a zablával a kezükben ülnek a lovon. Néhány közülük vértet és pajzsot vagy kötényszerű bőrpáncélt visel. A lovak véknyába díszítő motívumokat metszettek; lovasaik rövid pányvával és kinyújtott karral irányították őket.

A 14. század közepére ők szilárdították meg a mansza hatalmát nyugat felé a Gambia és a Szenegál alsó folyásáig, keletre pedig a Niger völgyének Gao alatti szakaszáig, délen a Niger felső folyásáig, északon pedig a Szaharáig. A kereskedők mentek utánuk, és átvették értékrendjüket.

A Mali Birodalom hanyatlásaSzerkesztés

A birodalom saját elszigeteltségének esett áldozatául. Peremén lázadások törtek ki, gyakoriak voltak a külső betörések, a központban harcok alakultak ki a trónért, és ezek mind gyengítették az államot. Körülbelül 1360-tól Musza leszármazottai harcoltak a trónért fivére, Szulajmán mansza utódival. A század vége felé a Niger legalsó részénél lakó szongájok elszakadtak a birodalomtól és Gao is elveszett. Mivel ez utóbbi volt a egyik fontos raktárállomás félúton az őserdő és a sivatag között, Mali monopóliuma is veszélybe került. Az 1430-as években tuaregek érkeztek a sivatagból, és bevették először Valátát, majd 1433-ban Timbuktut. 20 évvel később, amikor a Gambia folyón először felhajózó portugálok kapcsolatot létesítettek Malival, a mansza hatalma már csak a mandék eredeti hazájára korlátozódott.

A Mali Birodalom ábrázolása a korabeli EurópábanSzerkesztés

Amíg a birodalomnak csak a híre jutott el Európába, addig a mali államnak ragyogó imázsa volt. az 1320-as évekből származó mallorcai térképen, de még inkább az 1375-1385 között készült Katalán Atlaszon Mali uralkodóját úgy ábrázolták, mint egy nyugati uralkodót, csak az arca volt fekete. Trónján ült szakállasan és koronával a fején, kezében jogar és országalma. Olyan király benyomását keltette, aki bármely keresztény uralkodóval egyenrangú. Ezek után a hanyatlóban lévő Mali Birodalommal találkozni kiábrándító volt az európaiak számára. Minél jobban megismerték őket, a fehérek annál inkább megvetették őket, és az ezt követő évszázadokban a mansza utódainak ábrázolásában sztereotípiákat alkalmaznak: majomszerű alkatot és lelógó genitáliákat. A mali állam egészen a 16. századig létezett, de régi hatalmát és presztízsét már nem nyerte vissza.

ForrásokSzerkesztés

  • Felipe Fernández-Armesto: A középkor története, Pannonica, 2001, ISBN 963-9252-29-8
  • Felipe Fernández-Armesto (szerk.): The Times Atlasz Felfedezések. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993. ISBN 963-05-6610-9