Pap (hivatás)

vallási szertartásokat végző egyházi személy
Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2024. szeptember 15.

A pap (latinul sacerdos, görögül presbyter), olyan vallási vezető, aki fel van hatalmazva egy vallás szent rituáléinak elvégzésére, különös tekintettel közvetítő szerepére az emberek és Isten vagy istenségek között.

Katolikus papok Rómában

Bizonyos keresztény egyházakban szűkebb értelemben egy felszentelt személy, tágabb értelemben az istentisztelet és vallási szertartások végzésére felhatalmazott egyén. A római katolikus, az ortodox és anglikán egyházakban a pap olyan személy, aki sajátosan egy plébánia vezetésével van megbízva.[1] (Ebből kivételt képeznek a káplánok és egyes szerzetes papok.)

Maga a keresztény papi hivatal az őskeresztények presbiteri tisztségből ered. Az áldozatbemutatás síkján folytonosságban áll az ókori zsidó papi tisztséggel, és eszméjében csak fokozatosan nyert teret a szolgálat.[1]

Papnak lenni nem szakma, nem meló, hanem hivatás.[2]

A szó eredete

szerkesztés

A pap név a magyar nyelvben a görög papasz, papa – apa, atya szóból származik.[3] Próbálták a szlávból is eredeztetni, ennek azonban számos ellentmondása van.[4]

Története

szerkesztés

Ősidőkben a család- vagy törzsfő volt egyszersmind a pap is, később ezt a hivatalt a királysággal kötötték egybe. Athénben és a Római Birodalomban, sőt másutt is a legfőbb pap királyi címet viselt, míg ellenben a Kelet despotikus államaiban a papi méltóságot csakhamar különválasztották az uralkodóétól, s ott részint a választás vagy hivatás, részint az örökösödéssel járó magasabb műveltség és bölcsesség egy kiváltságos, elzárkózott papi kaszt kialakulására vezetett. Egy az egyiptomiaknál, görögöknél és rómaiaknál a papok mint kormánytanácsosok, nagy befolyással voltak az államügyekre is. Eredeti hivatásuk az volt, hogy titkos jelekből (orákulumok, madarak röpte, béljóslás) az istenek akaratát kifürkésszék, s a nemzeti vallásos szertartásokat (áldozatokat, imákat, körmeneteket) vezessék.

A zsidó vallásban

szerkesztés

Mint másutt, úgy a zsidóknál is a papoktól származott a vallásos törvényhozás, mely jobbára csak az áldozati szertartásokkal, az ünnepekkel, az evési és tisztálkodási szabályokkal foglalkozott, s ezekkel kezükbe adta a nép politikai és vallási vezetését mindaddig, míg ezt az írástudók magukhoz nem ragadták. A zsidó papság csak később fejlődött önálló kaszttá, amelynek élén a főpap állt, s a templomi szolgákat, meg az áldozati szertartások teljesítését 24 papi osztály végezte, melyek mindegyikének megvolt a maga elöljárója, s mindegyik egy hétig állt szolgálatban. Jövedelmüket a tizedekből s áldozati zsengékből kapták; ruházatuk fehér kabát, tarkán hímzett öv és fehér turbán, vagy bisszus-fejszalagok voltak. Sokféle papi munka létezett.

Kereszténység

szerkesztés

Katolikus egyház

szerkesztés

A katolikus egyházban a pap az egyházi rend, más néven klérus papi szolgálatra felszentelt tagja. Az egyházi rend (papság) szentsége azt fejezi ki, hogy a pap egy Istennek szentelt lélek. A papszentelés által hasonlóvá lett az „Örök Főpaphoz” – Jézus Krisztushoz – és részt kapott hatalmából.[5]

A katolikus tanítás alapján egyedül a papnak van hatalma:

Vagyis a pap több, mint „elöljáró” az egyházi ünnepeken.[9] Az ezt érő protestáns kritikákat (a „hívek papsága” vagyis minden hívő egyben pap is [10]) elsőként a tridenti zsinat ítélte el.[11][12]

A pap legfontosabb feladata a szentmise bemutatása. Pappá szentelni csak férfiakat lehet.[13][14] A Vatikán a 20. században ettől az elvtől egyetlen kivételes esetben, Csehszlovákiában tért el a gyakorlatban, az 1970-es években, a hitélet gyakorlásának illegális körülményei között.[15]

Azon papokat, akik nem egy szerzetesi közösség tagjai, világi papoknak is nevezik.

Ortodox egyházak

szerkesztés

Az ortodox pap jogköre és hatalma hasonló a katolikuséhoz, különbség, hogy az ortodox pap lehet házasember, jelentős megkötésekkel.[16]

Protestáns egyházak

szerkesztés

A protestáns egyházakban hasonló szerepek betöltő személyeket lelkipásztornak, pásztornak, prédikátornak vagy lelkésznek nevezik.

Egyéb vallások

szerkesztés

Olykor a kereszténységen kívül más mai vallások hivatalviselőit is papoknak nevezik:

A papnak kinevezett személy feladatkörei, kötelezettségei nagy mértékben eltérnek az egyes vallások között.[1]

  1. a b c Akadémiai lexikonok: Világvallások → pap; 2009
  2. A paphiány egy pap szemével – Metropolita (magyar nyelven). metropolita.hu. (Hozzáférés: 2022. február 7.)
  3. Körmendi Ferenc: Földrajzi neveink és jövevényszavaink más megközelítésben http://szgnye.vmmi.org/kormendi2006.htm
  4. „Több szótörténész a szláv nyelvből átvett, a popból pappá átalakított szónak tartja, megjegyezve esetleg, hogy végső forrása a görög papasz /23, 25/ vagy az ófelnémet der Pfaff. A szláv közvetítést azonban már az kétségessé teszi, hogy a legrégebben használt magyar szavakban is az a betű jelenik meg, tehát pap, sehol sem találunk a pop alakra magyar példát /29/. Részletesebb vizsgálódás után belátjuk, hogy a pop és a pap szavak eredete teljesen különböző gyökerű. Már az ókori latin nyelvben a popa áldozatvágó, az isteneknek vagy az Istennek feláldozott állatok (pl. bárány) szétdarabolását végző személy neve, mely a keresztény hit széles elterjedése előtti időkből származik /30/, de ennek is a forrása az ógörög nyelv, melyben például a popanon áldozati kalácsot jelent /22/, és nincs semmi köze a szintén ógörög, apát, atyát jelentő papasz, papa szóhoz /22/. A popa szót vihették magukkal a még pogány, Lombardiából kelet felé vándorló románok, s a Balkánon letelepedve adhatták át a szláv népeknek, ahol a pop végső formát vette fel. Tudjuk, az olasz, a francia, a német nyelvben a popa, éppúgy, mint a magyarban a pópa, már kezdettől fogva kizárólagosan csak a görögkeleti pap neve és nem a katolikusé.” Körmendi, i. m.
  5. Jn. 20:21-23
  6. „Mert minden főpapot az emberek közül választanak, és az emberekért rendelnek az Istennel kapcsolatos dolgokban, hogy Isten elé vigye ügyeiket, és áldozatot mutasson be bűneikért.” (Zsid 5,1)
  7. „A papszentelés régi szertartásában a kehely és a paténa átadásakor a püspök a következő szavakat intézte az új paphoz: vedd a hatalmat az áldozat bemutatására és mise olvasására, mind az élőkért, mind a holtakért (Pontificale Romanum)” Matthias Gaudron: Katekizmus az Egyház kríziséhez (internetes, lapozható) 188. old.
  8. A bűnök megbocsátására Krisztus feltámadása után adott megbízást és hatalmat az apostoloknak és utódaiknak: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad (Jn 20, 21-23).”
  9. „A pap elsősorban tehát nem elöljáró egyházi ünnepeknél, hanem olyan meghatalmazásai vannak, amelyekkel az egyszerű hívek nem rendelkeznek. Krisztus ugyanis csak az apostoloknak, nem pedig minden tanítványának mondotta: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre (Lk 22,19)” Matthias Gaudron: Katekizmus az Egyház kríziséhez.
  10. Az egyetemes papság és a lelkészi szolgálat. zope.lutheran.hu. (Hozzáférés: 2024. augusztus 18.)
  11. „Aki azt mondja, hogy a felszentelt állapot, illetőleg a szent ordinatio nem egy igaz és tulajdonképpeni értelemben egy, Krisztus által beiktatott szentség, vagy hogy az csak egy emberi találmány, amelyet egyházi dolgokban járatlan férfiak kigondoltak, vagy hogy az csak egy rítus a szolgák kiválasztására, akik aztán Isten igéjének és a szentségeknek szolgálatába állnak, az Anathemával van sújtva.” idézi: Matthias Gaudron i. m. 190 old
  12. „Aki azt állítja, hogy a Katolikus Egyházban nincs isteni rendelkezés által fölállított hierarchia, amely püspökökből, papokból és szolgákból áll, az Anathemával van sújtva.” idézi: Matthias Gaudron, i. m. 190. old.
  13. Egyházjogi Kódex (Codex Iuris Canonici, 1917-ből): „A pappá szentelésben érvényesen csak egy megkeresztelt férfi részesülhet” (986,1.)
  14. II. János Pál, Ordinatio Sacerdotalis apostoli levél (1994): „az egyháznak nincs joga a papszentelést nőknek kiszolgáltatni (nőket pappá szentelni) és az egyház hívenek végérvényesen ehhez a döntéshez kell tartaniuk magukat.”
  15. PREUNKERT-SKÁLOVÁ, Petra: Die Frauenweihe in der tschechischen Untergrundkirche, 1948–1989 Archiválva 2020. július 16-i dátummal a Wayback Machine-ben, Universität des Saarlandes, theologie.geschichte Beiheft 8/2013
  16. „A keleti egyház egy szinóduson a VII. században (II. Trullosz – 691) az általánosan elharapódzott gyakorlatnak engedve, a papoknak a szentelésük előtt kötött házasságuk folytatását engedélyezte. Csak a püspökök számára tartotta meg a régi gyakorlatot. Ezt a szabályt a pápák a római egységbe visszatért keleti egyház papjainál továbbra is megtűrték. Látni kell azonban, hogy ez az eredeti ideáltól való eltérés. Ennek az ideálnak egy maradékát a keleti egyház is megőrizte: a diakónus és pap folytathatja a szentelése előtt kötött házasságot, azonban újat már nem köthet. Ha meghal a felesége, nőtlenül kell tovább élnie. A püspököket általában a szerzetesek közül választják, akik soha nem éltek házasságban. Ha azonban egy nős papot püspökké választanak, annak külön kell válnia feleségétől. A keleti egyház hívei sem tekintik a nős papokat a szerzetes papokkal egyenértékűeknek. Az ő számukra is érvényes az, hogy csak a cölibátusban élő pap tudja a papi ideált teljesen megvalósítani, és bizalommal inkább csak azokhoz fordulnak, a gyónásban pedig szívesebben azokra hagyatkoznak.” Matthias Gaudron i. m. 209-210.

További információk

szerkesztés
  • (szerk.) Hevenesi János: Akik Krisztus követségében járnak – A papi hivatásokért, Magyar Katolikus Püspöki Kar, 1981
  • Papramorgó. (Papi adomák). In: Gracza György: A nevető Magyarország. Bp., 1901. I. kötet. 119–158. old.

Kapcsolódó szócikkek

szerkesztés