SZ–75 Dvina
Az SZ–75 Dvina (NATO-kódja: SA–2 Guideline) az 1950-es években kifejlesztett szovjet közepes hatótávolságú légvédelmi rakétarendszer. Korszerűsített változata az SZ–75M Volhov. 1957-ben rendszeresítették a Szovjet Hadseregben. A hidegháború időszakának legelterjedtebb légvédelmi rendszere volt. A Magyar Néphadseregben az 1990-es évekig állt rendszerben.
| SZ–75 Dvina | |
 | |
| A Magyar Néphadsereg SZ–75 légvédelmi rakétarendszerének V–750 típusú rakétája és indítóállványa | |
| NATO-kód | SA–2 Guideline |
| Funkció | közepes hatómagasságú légvédelmi rakéta |
| Tervező | Lavocskin tervezőiroda |
| Szolgálatba állítás | 1957 |
| Irányítás | parancsközlő távirányítás |
| Robbanótöltet | repesz-romboló |
| Gyújtó | aktív rádiógyújtó |
| Méret- és tömegadatok | |
| Hossz | 10,6 m |
| Szárnyfesztáv | 1 m |
| Törzsátmérő | 0,5 m |
| Indulótömeg | 2287 kg |
| Repülési jellemzők | |
| Max. sebesség | 3 Mach |
| Hatótávolság | 8–30 km |
| Legnagyobb repülési magasság | 450–25 000 m |
| Fokozatok | |
| Fokozatok száma | 2 |
| Első fokozat | |
| Tüzelőanyaga | szilárd |
| Második fokozat | |
| Tüzelőanyaga | folyékony |
 A Wikimédia Commons tartalmaz SZ–75 Dvina témájú médiaállományokat. | |
Ez a rendszer először akkor szerzett hírnevet, amikor 1960-ban a Szovjetunió felett egy SZ–75 üteg lelőtt egy U–2 felderítő repülőgépet. Később az SZ–75 rendszert a vietnámi háború során az észak-vietnámi erők használták széles körben Hanoi és Haiphong védelmére. A rendszert Kína is gyártja HQ–1 és HQ–2 néven. Más országokban is olyan sok helyi változat készült, hogy mára már szinte lehetetlen kizárólag eredeti komponensekből álló SZ–75 rendszert találni.
Története szerkesztés
Fejlesztése szerkesztés
Az 1950-es évek elején az Egyesült Államok Légiereje gyors ütemben fejlesztette a nukleáris fegyverek hordozására képes, nagy hatótávolságú sugárhajtású bombázóit. A légierős program eredményeként kifejlesztésre került Boeing B–47 Stratojet bombázók légi utántöltésre alkalmas változata, amelyek így mélyen a Szovjetunió belsejében is támadhattak célpontokat. A B–47-es fejlesztését gyorsan követte a Boeing B–52 Stratofortress, amely a B–47-nél nagyobb hatótávolságra és több hasznos teher szállítására volt képes. Ezen amerikai bombázók hatótávolsága, sebessége és bombaterhelése jelentős veszélyt jelentett a Szovjetunió számára az esetben, ha a két ország között háború törne ki.
A szovjetek ezért a légvédelmi rendszereik továbbfejlesztését kezdeményezték. Bár a szovjet légvédelmi erők nagy számban rendelkeztek légvédelmi tüzérséggel, többek között radar irányítású ütegekkel, azok nagy magasságban támadó sugárhajtású bombázókkal szembeni korlátai nyilvánvalóak voltak. Ezért a szovjet légvédelmi erők kezdték a második világháborús fegyverrendszereket leváltó rakétarendszerek fejlesztését.
1953-ban Pjotr Grusin irányítása alatt a Lavocskin tervezőiroda kezdte el az SZ–75 fejlesztését. A program egy nagyméretű, nagy magasságon és egyenesen repülő cél lelövésére képes rakéta fejlesztésére összpontosított, ezért a rakétának nem kellett nagyon mozgékonynak lennie, csupán gyorsnak és ellenállónak a zavarással szemben. A technológia kiforratlansága ellenére a rendszer fejlesztése gyorsan haladt, az első kísérleti rakétaindításokra már néhány évvel később került sor. 1957-ben a nagyközönség is megismerhette az SZ–75-öt, amikor a rakétarendszert bemutatták a május elsejei felvonuláson Moszkvában.
Első telepítései szerkesztés
1957-ben beindult a rakétarendszer széles körű telepítése, amelyet az elkövetkező években számos rendszerbővítés követett. Az SZ–75-öt nem az SZ–25 Berkut helyettesítésére készítették, de a Moszkvát körülvevő légvédelmi gyűrűben számos légelhárító ágyút leváltott, többek között a 130 mm-es KS–30-at és 100 mm-es KS–19-et. 1958 és 1964 között az amerikai hírszerzés több mint 600 SZ–75 létesítményt azonosított a Szovjetunió területén. A létesítmények általában városok, ipari létesítmények és a kormányzati központok közelébe települtek. Ezen túl a szovjet belterületek felé vezető feltételezett bombázó útvonalakra is számos SZ–75 létesítményt telepítettek. Az 1960-as évek közepére, nagyjából 1000 létesítmény létrehozása után a Szovjetunió felhagyott az SZ–75 rendszerek telepítésével.
A Szovjetunión kívül számos SZ–75 egységet vezényeltek az 1960-as években Kelet-Németországban állomásozó szovjet csapatok védelmére. Később ezt a rendszert adták el a legtöbb Varsói Szerződés tagországnak, továbbá Kínának, Észak-Koreának, majd végül Észak-Vietnámnak.
Bevetése szerkesztés
Bár Francis Gary Powers U–2-ének 1960-as lelövése volt az SZ–75 első nyilvános győzelme, korábban már sikerrel járt egy tajvani RB–57 felderítő repülőgép ellen. A gépet egy kínai üzemeltetésű SZ–75 egység Peking közelében lőtte le 1959. október 7-én. Az elkövetkező években a tajvani légierő számos repülőgépét lőtték le SZ–75 rakétákkal, többek között U–2 és RB–57 felderítőgépeket, valamint távirányított, pilóta nélküli repülőgépeket is. 1960. május 1-jén Gary Powers U–2-jét aközben lőtték le, hogy az átrepült a Szverdlovszk közelében található rakétakísérleti telep felett, bár egyes beszámolók szerint 14 rakétát kellett indítani ahhoz, hogy elérjék a magasan repülő gépet.
A kubai rakétaválság során, 1962 októberében egy SZ–75 Kuba felett lelőtte Rudolf Anderson őrnagy U–2-ét, aki posztumusz jelleggel megkapta az első Air Force Cross kitüntetést.[1]
1965-ben Észak-Vietnám segítséget kért az amerikai légifölénnyel szemben, amellyel szemben az ország akkor lényegében védtelen volt. Némi vitát követően megállapodás született arról, hogy az észak-vietnámi hadsereget felszerelik SZ–75 rakétákkal, de a döntést azért nem tudták könnyen meghozni, mivel így jelentősen nőtt annak esélye, hogy egy rakéta amerikai kezekbe kerülhet. A rakétaindítási pontok előkészítése az év elején kezdődött, az amerikaiak 1965. április 5-én szereztek tudomást az épülő rakétás légvédelmi rendszerről. Bár a bevetést tervezők azonnal meg szerették volna támadni a légvédelmi létesítményeket, mielőtt még azokat befejezik és hadrendbe állítják, a támadást a politikai vezetők attól tartva utasították el, hogy annak szovjet műszaki személyzet is áldozatává válhat.
1965. július 23-án a amerikai haditengerészet F–4B vadászbombázóját SZ–75 rakétával lőtték le. Az amerikaiak válaszul három nappal később megkezdték az Iron Hand hadműveletet, amelynek célja az összes többi telep üzembe helyezés előtti megtámadása volt. A legtöbb SZ–75 telepet a Hanoi–Haiphong területen létesítették, amelyeket, a helyi repülőterekkel együtt, politikai okokból tilos volt megtámadni. Lyndon B. Johnson amerikai elnök az amerikai televízióban bejelentette, hogy az összes többi telepet az elkövetkező héten meg fogják támadni. A vietnámiak elrejtették a rakétákat és a helyükbe csalikat helyeztek el, továbbá a támadási útvonalakra telepítették az összes rendelkezésre álló légvédelmi ágyújukat. A taktika bevált, az amerikaiak jelentős veszteségeket szenvedtek.
A légvédelmi rendszert az egész világon széles körben használták, különösen a Közel-Keleten, ahol Egyiptom és Szíria használta a rendszert az izraeli légierővel szemben. Az izraeli repülőgép-veszteségek nagy része a légvédelmi hálózatnak tudható be. Az SZ–75 rendszer utolsó sikere a grúz-abház háború során történt, amikor a grúz rakéták lelőttek egy orosz Szu–27 vadászgépet Sroma település közelében 1993. március 19-én.[2]
Zavarás és zavarásgátlás szerkesztés
A rendszer észak-vietnámi bevezetését követő években az Egyesült Államok számos megoldással állt elő az SZ–75 által felvetett kérdésekre. A haditengerészet hadrendbe állította a Shrike lokátorromboló rakétát, 1965 októberében pedig végrehajtották az első légelhárító rakétaüteg elleni támadást. A légierő az RB–66 Destroyer felderítőgépeire erőteljes zavaróberendezéseket telepített, amelyek elvakították az előrejelző radarokat, valamint kifejlesztette a kisebb, vadászgépekre szerelhető zavarókonténereket. A későbbi fejlemények közé sorolható a zavarókonténerekkel és egyéb zavarórendszerekkel felszerelt Wild Weasel repülőgépek, amelyeket kifejezetten a légvédelmi radarok megzavarására majd Shrike rakétákkal való megsemmisítésére készítettek.
A szovjetek és a vietnámiak azonban képesek voltak néhány ilyen taktikához alkalmazkodni. A Szovjetunió többszörösen is továbbfejlesztette a radarrendszereket, hogy azok ellenállóképesebbé váljanak a zavarással szemben. Ezen túl a rakétákat felkészítették passzív önirányító módra is, amelynél a rakéta magát a zavaró jeladót volt képes befogni. Ez azzal a további előnnyel járt, hogy a radart nem kellett bekapcsolni, így azok a radarelhárító Shrike rakéták számára sem jelentettek célt. Számos egyéb, Shrike-ellenes új taktikát is kidolgoztak. Az egyik az volt, hogy radarnyalábot oldalra kitérítve kapcsolták ki viszonylag rövid időre. Mivel a Shrike egy viszonylag kezdetleges lokátorromboló rakéta volt, az oldalirányba kitérített nyalábot a radartól távolodva követte, majd a jel elvesztése, a radar kikapcsolása után egyszerűen lezuhant. Egy másik trükk a hamis indítás volt, amikor a radart célkövető módra állították, de nem indítottak rakétát. Ilyenkor a rakétakezelő személyzet megállapíthatta, hogy a céltárgy indított-e Shrike rakétát. Amennyiben igen, akkor azt a fenti technikával, rakéták feláldozása nélkül tudták semlegesíteni.
Mindezek ellenére az USA képes volt arra, hogy a B–52E modellekre hatékony zavaróberendezéseket telepítsen. Ezek a gépek képesek voltak jelentősebb veszteségek nélküli Hanoi elleni támadásokra (bár ezek a veszteségek egy bizonyos szempontból továbbra is jelentősnek bizonyultak, lásd Linebacker II hadművelet).
Leváltása szerkesztés
A szovjet légvédelem az 1980-as években megkezdte az SZ–75 lecserélését a nagyságrendekkel modernebb SZ–300 rendszerekkel. Ma már a 4600 rakétából csak néhány száz darab maradt orosz hadrendben, amelyek 1993-ban még átestek egy modernizációs programon.
Az SZ–75-öt továbbra is a széles körben használják világszerte, összesen 35 országban található változó bevethetőségi állapotban. Vietnámban és Egyiptomban 280 rakéta, Észak-Koreában 270, Lengyelországban 240 rakéta található hadrendben. A kínaiak HQ–2 néven, viszonylag nagy számban rendszeresítették az SZ–75 modernizált változatát.
Jellemzői szerkesztés
Szovjet típusú telepítése szerkesztés
A Szovjetunió egy meglehetősen egységes szervezeti felépítést alkalmazott az SZ–75 egységek esetében. Más, SZ–75-öt alkalmazó országok esetében ez a struktúra eltérő lehet, de jellemzően egy három zászlóaljból szervezett ezredből áll. Az ezredparancsnokság vezényli a távolfelderítő lokátorokat és hangolja össze a zászlóaljak tevékenységét. A zászlóaljak számos rakétaindító ütegből, valamint ezek felderítő és célvezető lokátoraiból áll.
Telepítési terve szerkesztés
Mindegyik zászlóalj (Magyarországon harci osztály) általában hat félig rögzített, egymástól 60-100 méterre található, egyetlen irányítósínre szerelt V–750 rakétából áll, amelyeket egy hatszögletű minta alapján telepítenek, középen a radarokkal és az irányítórendszerekkel. A telepítés jellegzetes hatszögű formáját a légifotókon könnyen fel lehetett ismerni. Jellemzően hat tartalékrakétát pótkocsin tároltak az alakzat középpontjának közelében. A hat indítóállványból három állványon volt éles rakéta első lépcsős harci osztály esetén, alap másodfokban. Riasztás esetén dízel vagy elektromos erőforrás használatával 6-8 perc alatt elérték az elsőfokú harckészültséget. Egy célra általában 2-3 rakétát indítanak.
Rakétája szerkesztés
A V–750 egy kétfokozatú rakéta, amelynek első fokozata a szilárd tüzelőanyagú gyorsítórakéta (PRD), második fokozata pedig a folyékony tüzelőanyagú hajtóművel (ZSRD) ellátott utazó rész. Utóbbinál az AK-20K "Melanzs" oxidálószer (O anyag) és TG-02 "Szamin" nevű üzemanyag (G anyag) beporlasztásos elegye öngyulladással biztosítja a megfelelő tolóerőt. A gyorsítórakéta 4-5 másodpercig üzemel (ez idő alatt a rakéta irányítatlan, ballisztikus pályán halad), majd a ZSRD beindulása után leválik. A ZSRD üzemideje nagyjából 22 másodperc, ekkorra a rakéta eléri a 3 Mach körüli sebességet. Az első fokozaton négy nagy stabilizátor (deltaszárny) található, amelyek a kezdeti irányítatlan szakaszban stabilizálják a rakéta hossztengely körüli forgását. A második fokozaton hátul a kisebb méretű kormánylapátok, középen a nagyobb szárnyak, elöl pedig destabilizátorok helyezkednek el. A rakéta mozgáskoordinációjáért giroszkóp felel, ami a rakéta felkészítés (indítás előtti állapot) pillanatában pörög fel (ez a később viszonyítási alap), a manőverezést pedig a ~270-350 Bar nyomásra (hőmérséklettől függően) feltöltött gömbtartályból nyert levegővel pneumatikus motorok biztosítják. A fedélzeti elektronika energia ellátását zselés akkumulátor biztosítja.
A rakétákat a rakétaindító ütegnél található számítógép rádióadásával vezérlik a három vezérlő rádiócsatorna egyikén. A korábbi SZ–75 rakéták két pár (négy darab), kisebb antennából álló vevőrendszeren keresztül vették az irányítási parancsokat, majd a Dn változattal áttértek a nagyobb méretű szalagvezeték-antennák használatára. Létezett ún. K1, K2-es parancs, ezek az irányítást vezérelték (1-3 és 2-4 kormánylapátokat) és a destabilizátorok mögött elhelyezkedő antennák érzékeltek, valamint K3 parancs, ami a rádiógyújtót aktiválta. Kiadásakor a destabilizátorok előtt elhelyezett antennapár megkezdte a sugárzást és vételt. A visszaverődött impulzusok megfelelő gyakorisága biztosította a közelségi robbantást. Az SZ–75 irányító rendszere egy időben egy célt képes kezelni, de ugyanarra a célra egyidejűleg három rakéta is indítható 6 másodperces időközökkel.
A rakétát jellemzően 195 kg-os, két detonátoros repeszes harci résszel szerelik fel. Ezek közelségi vagy távirányításos gyújtással hozhatók működésbe.A két detonátor eltérő élesítése, attól függően hogy közeledő vagy távolodó volt a cél, lehetővé tette a modernebb V755-ös rakétánál (a K4-s parancs kiadása), hogy repeszek szórási diagramja megváltozzon. A megsemmisítési zóna kis magasságon, nagyjából egy 65 m átmérőjű gömb, ami magasabb, ritkább levegőben akár 250 m átmérőjű is lehet. A rakéta elméleti találati pontossága 75 m. A cél leküzdésére ezért egy hullámban jellemzően két rakétát indítottak. A rakéta SA–2E NATO-kódjelű változatára 295 kg-os robbantó fejet szereltek, amely lehetett hagyományos robbanószer, illetve egy hasonló tömegű, 15 kilotonnás nukleáris robbanófej.
A rakéta általános hatótávolsága nagyjából 45 km, maximális magassága nagyjából 20 000 m. A radar- és irányító rendszernek köszönhetően az élesítési magasság nagyjából 500 méter volt, így a rakétát alacsonyan repülő célok ellen is be lehetett vetni.
A későbbi fejlesztések eredményeként (Volhov), a passzív hatótávolság 56 km-re, a maximálisan elérhető magasság 35 km-re nőtt és akár földfelszíni (csapatösszevonások), vagy víz felszíni célok ellen is bevethetők lettek.
A V–750 változatai szerkesztés
| Rakéta | Gyártási kód | Jellemzők |
|---|---|---|
| V–750 | 1D | Céltartomány 7–29 km, célmagasság 3000-23 000 m |
| V–750V | 11D | Céltartomány 7–29 km, célmagasság 3000-25 000 m. Súly 2163 kg, hossza 10 726 mm, robbanófej súlya 190 kg, átmérője 500/654 mm |
| V–750VK | 11D | Korszerűsített rakéta |
| V–750VM | 11DM | Zavarókonténeres célok leküzdésére |
| V–750VM | 11DU | Korszerűsített rakéta |
| V–750VM | 11DА | Korszerűsített rakéta |
| V–750m | 20ТD | Nincs konkrét információ |
| V–750SZM | - | Nincs konkrét információ |
| V–750VN | 13D | Céltartomány 7 - 29/34 km, célmagasság 3000 - 25 000 / 27 000 m, hossza 10 841 mm |
| - | 13DА | Új robbanófej, súlya 191 kg |
| V–750АK | - | Nincs konkrét információ |
| V–753 | 13DM | Haditengerészeti légelhárító rendszer M–2 Volkhov–M (NATO-kód SA–N–2 Guideline) |
| V–755 | 20D | Céltartomány 7–43 km, célmagasság 3000-30 000 m, súly 2360–2396 kg, hossza 10 778 mm, robbanófej súlya 196 kg |
| V–755 | 20DP | Passzív önirányítás, céltartomány 7–45 km aktív módban, 56 km passzív módban, célmagasság 300-30 000 m (35 000 m) |
| V–755 | 20DА | Lejárt garanciaidejű rakéta, átalakítva 20DSZ-re |
| V–755OV | 20DO | Levegő mintavevő rakéta |
| V–755U | 20DSZ | Alacsony magasságon (200 m alatt) repülő célok leküzdésére kialakított rakéta. Célmagasság 100 - 30 000 / 35 000 m |
| V–755U | 20DSZU | Alacsony magasságon (200 m alatt) repülő célok leküzdésére kialakított rakéta, lerövidített tűz-előkészítési idővel. Célmagasság 100 - 30 000 / 35 000 m |
| V–755U | 20DU | Lerövidített tűz-előkészítési idejű rakéta |
| V–759 | 5Ja23 (5V23) | Céltartomány 6–56 km (illetve 60 vagy 66 km), célmagasság 100 - 3 0000 / 35000 m. Súlya 2406 kg, hossza 10 806 mm, robbanófej súlya 197–201 kg |
| V–760 | 15D | Rakéta nukleáris robbanófejjel |
| V–760V | 5V29 | Rakéta nukleáris robbanófejjel |
| V–750IR | - | Rakéta rádiós gyújtással |
| V–750N | - | Tesztrakéta |
| V–750P | - | Kísérleti rakéta - forgatás szárnyakkal |
| V–751 | KM | Kísérleti rakéta - repülő laboratórium |
| V–752 | - | Kísérleti rakéta - oldalsó gyorsítórakétákkal |
| V–754 | - | Kísérleti rakéta - félaktív önirányítással |
| V–757 | 17D | Kísérleti rakéta - szuperszonikus sebességű torlósugárral |
| - | 18D | Kísérleti rakéta - szuperszonikus sebességű torlósugárral |
| V–757Kr | 3M10 | Kísérleti rakéta - 2K11 Krug (SA–4 Ganef) változat |
| V–758 (5 JaGG) | 22D | Kísérleti rakéta - háromlépcsős rakéta. Súlya 3200 kg, sebessége 4,8 Mach |
| Korsun | - | Célrakéta |
| RM–75MV | - | Kis magasságú célrakéta |
| RM–75V | - | Nagy magasságú célrakéta |
| Szinica–23 | 5Ja23 | Célrakéta |
Radarja szerkesztés
Az SZ–75 általában a Spoon Rest NATO-kódnevű távfelderítő radart használja, hatótávolsága 275 km. A Spoon Rest által felderített célok befogását az SZNR–75 (NATO-kód: Fan Song) radar veszi át. Ezek a 65 km észlelési távolságot biztosító radarok pontosítják a cél helyét, magasságát és sebességét. A Fan Song rendszer két különböző frekvencián üzemelő antennából áll, amelyből a P–13 a magasságot, a P–14 az irányszöget határozza meg. Az ezredparancsnokságon is található általában egy Spoon Rest, valamint egy Flat Face távfelderítő, C-sávos és egy Side Net magasság-kereső radar. A radarokból származó információkat az ezredből a zászlóalj Spoon Rest radarkezelőihez küldik, akik így összehangolják a cél keresését. A korábbi SZ–75 változatok a Knife Rest célkereső radart használták. Ezt a szovjeteknél lecserélték, de egyes régebbi létesítményeknél még üzemel.
Fő változatai szerkesztés
A rendszer modernizálások általában újabb rakétákat, radarokat és operátori konzolokat jelentettek. Általában a rakétamodernizálások megkövetelték a többi részegység modernizálását is, hogy azok képesek legyenek kihasználni a rakéta megnövekedett képességeit. Ezért egy új SZ–75 variáns általában újabb radarral párosult, amely megfelelt a rakéta nagyobb hatótávolságának és célleküzdési magasságának.
- SZ–75 Dvina, SA–2A (Двина - Dvina) Fan Song–A célvezető radar és a V–750 vagy a V–750V rakéták. Első telepítése 1957. Az első és a második fokozat összesen 10,6 m hosszú, az első fokozat átmérője 0,65 m, a másodiké 0,5 m. Kilövési tömege 2287 kg. A rakéta maximális hatótávolsága 30 km, de legalább 8 km, a cél magassága 450 és 25 000 m közötti.
- SZ–75M–2 Volhov–M, SA–N–2A, (Волхов - Volhov) A Dvina haditengerészeti változata, a Dzserzsinszki Szverdlov-osztályú cirkálóra telepítve. Általában sikertelen verziónak tekintik, más hajóra nem is rendszeresítették.
- SZ–75 Gyeszna, SA–2B, (Десна - Gyeszna) Korszerűsített Fan Song–B radar, V–750VK és 750VN rakéták. Második, 1959-ben rendszeresített változat változat. A nagyobb teljesítményű első, gyorsító fokozat miatt a Dvina rakétáinál valamivel hosszabb rakéta: 10,8 m. A Gyeszna 500 m és 30 000 m közötti tartományban tudta leküzdeni a céltárgyat, maximum 34 km távolságra.
- SZ–75M Volhov, SA–2C. Továbbfejlesztett radar és rakéta: Fan Song–C és V–750M. Továbbfejlesztett Gyeszna, hadrendbe állítva 1961-ben. A V–750M külsőjében megegyezik a V–750VK/V–750VN rakétákkal, de jobb teljesítményt nyújtott. Hatótávolság 43 km, alacsonyabb minimális bevethetőségi magasság: 400 m.
- SA–2D. Fan Song–E radar és V–750SZM rakéták. A V–750SM jelentősen eltért az SA–2A / B / C változatitól, mivel új antennákkal, és egy hosszabb barometrikus orrszondával szerelték fel. Szintén más lett a hajtómű burkolata. A rakéta méreteiben és robbanófejében megegyezik az SA–2C változattal, de a súlya 2450 kg-ra nőtt. A maximális hatótávolság 43 km, a legkisebb hatótávolság 6 km, a célmagasság 250 és 25 000 m közötti. Jobb antennákkal javítottak a zavarásvédelmen, ezért a Fan Song–E radar át tudta égetni az erős zavarást.
- SA–2E: Fan Song–E radar és a V–750AK rakéták. A rakéta hasonlít az SA–2D modelljéhez, de a robbanófejről hiányzik a korábbi változat vezérsíkja. Az SA–2E 11,2 m hosszú, átmérője 0,5 méter, indítási súlya 2450 kg. A rakéta felszerelhető rádióvezérlésű, 15 kilotonnás nukleáris robbanófejjel vagy pedig egy 295 kg tömegű hagyományos, repeszromboló fejjel.
- SA–2F: Fan Song–F radar és a V–750SM rakéták. A vietnámi és a hatnapos háború alatt az erős zavarás teljesen semlegesítette az SA–2-t, ezért a létező rendszereket gyorsan új radarral bővítették, amely ellenállóbb volt a széles sávú szcintillációs zavarással szemben. A vezérlőrendszert felszerelték rádióstroboszkópos zavarógépek leküzdésére, valamint egy korlátozottan használható optikai célravezető rendszerrel is azokra az esetekre, amikor a zavarást nem lehet leküzdeni. Az SA–2F kifejlesztését 1968-ban kezdték el. Még ebben az évben megtörténtek az első szovjet telepítések, majd 1970-ben a vietnámi szállítások.
- SA–2 FC: Legújabb kínai verzió. Képes hat cél egyidejű nyomon követésére és 3 rakéta egyidejű vezérlésére.
- SZ–75M Volga (С-75М Волга - Volga) 1995-ös változat.
A legtöbb rendszeresítő ország számos változat alkatrészeit kombinálta, többek között harmadik fél által gyártott rakétarendszerekből vagy saját, belföldi gyártású alkatrészekből. Így az SZ–75 rendszernek számos változata létezik, amelyek általában a helyi igények kielégítésére készültek.
- HQ–1 (Hong Qi, vörös zászló): az SZ–75 kínai változata zavarásvédelmi elektronikával a tajvani légierő U–2-esein használt System–12 zavarórendszer leküzdésére.
- HQ–2: Továbbfejlesztett HQ–1 további zavarásvédelmi elektronikával, a tajvani System–13 zavarás leküzdésére. A HQ–2 korszerűsített változatai a mai napig is hadrendben állnak, a legújabb változat az SJ–202 fázisvezérelt radart használja, amely egy időben képes több, akár 115 km-re található cél követésére illetve 80 km-en belüli leküzdésére. Az SJ–202 multifunkciós radar bevezetésével megszűnt a több darabból álló, egyenként csak egy feladatra használható radarrendszer használata, és ezzel jelentősen megnőtt a HQ–2 légvédelmi rendszer hatékonysága.
Üzemeltetői szerkesztés
- Jelenlegi
Bulgária - 18, fokozatosan kivonásra kerül
Egyiptom - 240, Tayer el-Sabah változat
Észak-Korea - akár 270
Irán - Akár 45 indítóállás, HQ–2J és a belföldi gyártású Szajjad–1.
Jemen
Kirgizisztán - néhány darab
Kína
Kuba
Mongólia
Mianmar
Örményország - 250
Pakisztán
Románia
Szomáliföld
Szíria - 275
Tádzsikisztán - néhány darab
Vietnám
Zimbabwe
- Korábbi üzemeltetők
Afganisztán
Algéria
Csehszlovákia - 23
Grúzia
Indonézia
India
Irak
Jugoszlávia - utódállamoknak átadva
Lengyelország
Magyarország
NDK
Oroszország
Szovjetunió - utódállamoknak átadva
Szomália - Szomáliföldnek átadva
Jegyzetek szerkesztés
- ↑ Cuban Missile Crisis. United States Air Force, 2007. október 23. [2012. július 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. augusztus 10.)
- ↑ Archivált másolat. [2009. május 28-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. szeptember 5.)
Fordítás szerkesztés
Ez a szócikk részben vagy egészben a S-75 Dvina című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Források szerkesztés
