Wikipédia

Zerge

emlősfaj

A zerge (Rupicapra rupicapra) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába és a kecskeformák (Caprinae) alcsaládjába tartozó faja.

Zerge
Legelő példány
Legelő példány
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
      
Magyarországon védett
Természetvédelmi érték: 50 000 Ft
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Alosztály: Elevenszülő emlősök (Theria)
Csoport: Eutheria
Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia)
Öregrend: Laurasiatheria
Csoport: Scrotifera
Csoport: Ferungulata
Csoport: Patások (Ungulata)
Rend: Párosujjú patások (Artiodactyla)
Csoport: Ruminantiamorpha
Alrend: Kérődzők (Ruminantia)
Alrendág: Pecora
Öregcsalád: Bovoidea
Család: Tülkösszarvúak (Bovidae)
Alcsalád: Kecskeformák (Caprinae)
Nemzetség: Naemorhedini
Nem: Zergék (Rupicapra)
Garsault, 1764
Faj: R. rupicapra
Tudományos név
Rupicapra rupicapra
(Linnaeus, 1758)
Szinonimák
  • Capra rupicapra Linnaeus, 1758
Elterjedés
Elterjedési területe
Elterjedési területe
Hivatkozások
Wikifajok
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Zerge témájú rendszertani információt.

Commons
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Zerge témájú médiaállományokat és Zerge témájú kategóriát.

Nemének a típusfaja. Legközelebbi rokona a pireneusi zerge (Rupicapra pyrenaica).

Származása, elterjedése szerkesztés

A zerge eredeti előfordulási területe Európa és Ázsia nyugati határának egy kis része, azaz a Kaukázus déli fele, illetve Északkelet-Törökország. A holocén kor idején körülbelül kétszer vagy akár háromszor nagyobb elterjedési területtel rendelkezett. Manapság megtalálható az Alpokban, a Kárpátokban, az Appennin-hegységben és Kis-Ázsiában. Mára egyes populációi jelentősen megcsappantak vagy kipusztultak.

A Pireneusokban a zergéből nemrégen leválasztott és önálló fajnak nyilvánított pireneusi zerge él.

Élőhelyének magvát a törpefenyők zónája képezi. Nyáron a zergék innen vonulnak a meredek hegyoldalakra és a hegyi legelőkre. Télen a völgy felé, az erdőzóna felső részébe vándorolnak. Élőhelyük így 800-2500 méter között ingadozik. Életterük lefelé a szarvasokéval és az európai őzekével érintkezik, felfelé pedig részben az alpesi kőszáli kecskékével fed át. Az egyes zergenyájak által előnyben részesített élőhelyek alapján erdei és kőszáli zergéket különböztetünk meg.

Alfajai szerkesztés

A nemrég önálló faj státuszába emelt pireneusi zerge nélkül a zergének a következő 7 alfaját különböztetik meg:

  • török zerge (Rupicapra rupicapra asiatica) Lydekker, 1908 - Anatóliában élő viszonylag gyakori alfaj
  • balkáni zerge (Rupicapra rupicapra balcanica) Bolkay, 1925 - a Balkán-félsziget hegységeiben honos viszonylag gyakori alfaj
  • kárpáti zerge (Rupicapra rupicapra carpatica) Coutourier, 1938 - a Kárpátokban fordul elő Romániában, viszonylag gyakori alfaj
  • karthauzi zerge (Rupicapra rupicapra cartusiana) - a Chartreuse-hegységben, Franciaország délkeleti részén élő alfaj. 150 jelenleg élő egyedével a zerge leginkább veszélyeztetett alfaja
  • kaukázusi zerge (Rupicapra rupicapra caucasica) - a Kaukázusban él; a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) mint veszélyeztetett alfajt tartja számon. Az 1990-es évek elején a Kaukázusban még több mint 15 000 zerge élt. A vadorzás és a térségben zajló politikai konfliktusok miatt azonban populációi drasztikus hanyatlásba kezdtek az utóbbi 15 évben
  • alpesi zerge (Rupicapra rupicapra rupicapra) Linnaeus, 1758 - az Alpokban és Szlovákiában él, relatív gyakori alfaj
  • tátrai zerge (Rupicapra rupicapra tatrica) Blahout, 1971 - a Magas-Tátrában, a lengyel-szlovák határon élő alfaj. Mivel kevesebb mint 250 vadon élő egyede ismert, a Természetvédelmi Világszövetség a kihalással közvetlenül veszélyeztetett kategóriába sorolta. Fő veszélyeztetője az alfajnak a túlzásba vitt turizmus az élőhelyén

A zergefaj összegyedszámát mintegy 400 000 egyedre becsülik. Ebben azonban nincs benne az a jelentős létszámú betelepített populáció, amely Új-Zéland déli szigetének magashegységeiben él. Új-Zélandra 1907-ben telepítették be. Az első állatokat I. Ferenc József osztrák császár adományozta a szigetországnak.

Megjelenése szerkesztés

Az állat fej-testhossza 110–130 centiméter, farokhossza 3–4 centiméter, marmagassága 70–80 centiméter. A hím testtömege 22–62 kilogramm, míg a nőstény 14–50 kilogramm. Testfelépítése kecskeszerű. A felső ajak hátsó szélétől egy fekete, szétterülő csík húzódik a szemeken keresztül a szarvakig és a fülekig, a homlokán lévő fehér folt és a szintén fehér pofák és a fülek belseje erős kontrasztot mutat ezzel, olyan, mintha az állat álarcot viselne. A has mindig világosabb, mint a hát. A bak és a nőstény szőrszíne és rajzolata nem különbözik jelentősen. A nyári szőrzet világosbarna; a gerincoszlop vonalában a háton fekete csík húzódik. A téli szőrzet majdnem teljesen fekete, és finom gyapjúszőrökből alakul ki, ami nagyon jól melegít. A maron és a faron a meghosszabbodott szőrök izgalmi állapotban felborzolódnak. Ez a közismert és a vadászok körében olyannyira kedvelt „zergetoll”, amely a szarvaknál is jobban áhított trófea. Mindkét nemre jellemző a hátrafelé hajló szarv, amely más tülkösszarvúakkal összehasonlítva vékony, felálló, többé-kevésbé kampós és alig éri el a fülek méretének dupláját. A nőstényé kisebb és kevésbé hajlott. A támadók elleni védekezésül és a szaporodási időszakban a hímek a nőstényért vívott küzdelemben vetik be.

A szélsőséges élettérhez különösen a lábai alkalmazkodtak. Nagyon erős ízületei, erős izomzata és hosszú, hátul széles, előrefelé keskenyedő patája van, mely tapadókorongként „ragad” az aljzathoz. A pata szilárd, de rugalmas külső szarufala biztonságos „sziklafogást” nyújt, a belső puha szarutalp és sarokvánkos megakadályozza a csúszást. A pata a rendkívül meredek terepen összeszűkül, szétterül. A kettőzött pata és a fattyúcsülkék szintén védik az állatot attól, hogy megcsússzon. Hihetetlenül néz ki, amikor a zerge, látszólag a gravitáció figyelmen kívül hagyásával, sebesen menekül felfelé a meredélyeken. Ebben minden nagyobb állatot leköröz. Egyetlen földön járó ellensége sem tudja idáig követni. A szirti sasok, melyek a levegőből támadnak, csak a gidákra vagy a legyengült állatokra veszélyesek. A zerge szaglása jó, látása kiváló, hallása éles.

Életmódja szerkesztés

A meredek hegyoldalakon járva a zerge látására van utalva. Éjszakára félreeső vagy rejtett menedékekbe vonul, és ott pihen pirkadatig. Ekkor kezdődik az első legelési időszak, amely kora délelőttig is eltarthat. Délben, amikor a magasan álló nap a sziklákat égeti, az árnyékban vagy a bozótosban pihen, délután és estefelé lesz megint aktív. Télen a táplálékkeresés az egész napra kiterjedhet, mert szűkös az élelem. Főként lépésben és ugrálva halad. Az erőkímélő ügetés csak a sík területeken előnyös. Tartósan rossz időben és magas porhóban lehúzódik az erdőkbe. Veszély esetén átható füttyöt hallat, amelyet figyelmeztetésnek vesznek a mormoták is. Az idős bakok rendszerint magányosak, míg a nőstények laza nyájakban élnek. Itt élnek a fiatal állatok is, amelyek anyjukkal nagyon szoros kapcsolatot tartanak fenn. Rögtön születésük után követik anyjukat, nem fekszenek el néhány napig, mint az őzgidák. A fiatal zergék sokat játszanak, így hamar lépésbiztosak lesznek. A bakok területért vívott harcai is az erdők fölött, a hegyi legelőkön vagy a meredek hegyoldalakon zajlanak, ilyenkor érdekes röfögő hangot is hallatnak. Területüket a szarvak tövén lévő mirigyeik váladékával jelölik meg. Ha vetélytárs közeledik, a territoriális bak egy közeli fácskához dörzsöli ezeket a mirigyeket. Erősebb izgalom esetén átvizel szétterpesztett elülső lábai között. Hátszőrét felborzolja, amitől, főleg oldalról, nagyobbnak tűnik. A párharcokban a hajlott szarvak veszélyes fegyverekké válnak. A bakok mint a sarlókkal, úgy csapnak le velük ellenfelükre. A szarvak gyakran összeakadnak, majd kimerítő „kötélhúzás" kezdődik. Az alulmaradó vetélytársat sokáig üldözik. A vadon élő állatoknál ritkán fordulnak elő komoly sérülések, a fogságban tartott zergéknél azonban csúnyán is végződhetnek a harcok, ha a legyőzöttnek nincs elég tere a meneküléshez. Kritikus a helyzet a zerge- és a kőszáli kecske-bakok találkozásakor is, mert mindketten egészen más módon küzdenek. A kőszáli kecske felemelkedik és szarvával lefelé csap, míg a zerge alulról felfelé, az ellenfél hasába döf, hegyes kampóival még a hasát is felvághatja. Tápláléka fűfélék, lágy szárú növények, levelek, rügyek, zuzmók.

Szaporodása szerkesztés

Az ivarérettséget 2,5-4 évesen éri el. A párzási időszak október- december között van. A zergebakok hevesen harcolnak a nőstényekért. A vemhesség 24-26 hétig tart, ennek végén a nőstény 1, ritkán 2 utódot hoz a világra. Elléskor a vemhes nőstények elkülönülnek a csoporttól, és általában jó fedezékben, a törpefenyők között hozzák világra gidáikat. Az ikerszülések ritkábbak, mint az őznél. Az utódok körülbelül 6 hétig szopnak, de már korábban elkezdenek legelni. A fiatal állatok a következő gida születéséig maradnak anyjukkal. Körülbelül két és fél évesen ivarérettek, és 15-20 évet is megélhetnek.

Természetvédelmi helyzete szerkesztés

A természetben összességében nem számít kritikusnak a helyzete, egyes alfajaitól eltekintve, mint például a tátrai zerge, amely az emberi tevékenység (vadászat, zavarás stb.) következében végveszélybe került.

Európa szerte sem számít gyakori fajnak állatkertekben, mindössze kb. 120 egyede él a kontinens állatkertjeiben. Magyarországon csak a Szegedi Vadasparkban tartják egy kis csoportját 2019 óta. Azóta több alkalommal született gida is a csoportban.

Képek szerkesztés

Források szerkesztés

További információk szerkesztés

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Zerge&oldid=27003219”