Főmenü megnyitása

Uniónak az amerikai polgárháborúban az Amerikai Egyesült Államokat, szorosabb értelemben azt a 24 északi államot nevezték, amely az Amerikai Konföderációs Államok, azaz a „lázadó” déli államok ellen folytatott elkeseredett és hosszadalmas polgárháborút 1861-1865 között. A polgárháború négy éve százezreket pusztított el és dollármilliárdokba került, a déli államok inkább elszegényedtek, az iparosodott északi államokat viszont húzta fel a haditermelés, prosperáltak, a polgári lakosok alig vették észre a háborút. Természetesen a hozzátartozók halála, munkából való kiesése érzékenyen érintette a családokat, bár a gazdaságok gépesítése és az európai bevándorlók folyamatos áramlása pótolta a munkaerőhiányt. A polgárháború végül az északiak győzelmével végződött, így ez a hatalmas ország újra egységben él mind a mai napig. Az Unió, az unionisták, azaz az északiak oldalán a polgárháború teljes ideje alatt Abraham Lincoln elnök volt az első számú politikus és hadvezér, s ő továbbra is, a déliek kiválása után is az egész Egyesült Államok elnökének tekintette magát.

Északi államok sötétkékkel jelölve, 1864

Uniós tagállamokSzerkesztés

Kalifornia, Connecticut, Illinois. Indiana, Iowa, Kansas, Maine, Massachusetts, Michigan, Minnesota, Nevada, New Hampshire, New Jersey, New York, Ohio, Oregon, Pennsylvania, Rhode Island, Vermont, Wisconsin; s a határ menti államok: Delaware, Maryland. A duális kormánnyal rendelkező államok, részben az északiakhoz, részben a déliekhez húztak: Missouri, Kentucky, Nyugat-Virginia, Virginia, Tennessee. Fejlett ipar, kereskedelem, vasúti, postai összeköttetés jellemezte az Unió területét. Hajóiparuk, haditengerészetük is jó volt, főleg békeidőkhöz, az állandó katonaság létszáma nem volt magas, fegyverraktáraik is szegényesek voltak, a polgárháború kitörésekor mindezeket fejleszteni kellett, a katonai létszám emelésére önkénteseket toboroztak, az önkéntesek legnagyobb része (mintegy fele) nem a nagy városokból jött, hanem Új-Anglia és Középnyugat farmjairól. Az önkénteseket ki kellett képezni, eleinte erre kevés idő állt rendelkezésre, s kevés képzett katonatiszt. Tehetséges hadvezérekből is kevés akadt eleinte az északiaknál, az unionista államok pedig gyors győzelmet akartak, a győzelem csak lassan sikerült, a polgárháború második szakaszában, Amerika legnagyobb és leghosszabb háborújában. A polgárháború első éveinek sikertelenségei után, 1863 júliusában 4 napos zavargás tört ki New York-ban, amely 105 halálos áldozatot követelt, akiket a Uniónak a rend helyreállítására kivezényelt katonái öltek meg. Más városokban is akadtak zavart keltő elemek, akik békekötésre biztatták volna Lincoln elnököt Jefferson Davisel, a déliek elnökével. Ez a hangulat azonban nem volt általános, a férfiak a súlyos véráldozatok ellenére is kitartottak Lincoln elnök mellett, s harcoltak az egységes Unióért. A zsold nem volt magas, mindössze 13 dollár havonta, inkább a kötelességtudat, a bajtársakhoz való ragaszkodás, s a gyávaságnak még a látszatától való félelem tartotta helyükön a katonákat. Talán épp e háború hozta meg, hogy az államból haza lett az ott élők számára, a katonáknak, s a hátországoknak is.

 
"Zöldhasú" ötdolláros papíralapú pénz (1862)

A polgárháborúig csak aranypénz volt az Egyesült Államokban, de a kereskedelem lebonyolításához ez nem volt elegendő, annál is inkább nem, mert a lakosok otthon tartalékolták az aranypénzt tekintettel a háborús körülményekre. Hamarosan mind az északiaknál, mind a délieknél bevezették a papíralapú pénzt, a lakosok bizalmatlanok voltak, de hamarosan tekintélye lett a "zölhasúnak" az északiaknál, nem okozott a papírpénz számottevő inflációt, a délieknél éppen fordítva, magas inflációt okozott a papírpénz, mert tartalékaik kezdtek már kimerülni többek közt az északiak által rájuk mért tengeri blokád miatt. Az északiak haditengerészete folyamatosan megvalósította a déli államok tengeri blokádját David Farragut, az Egyesült Államok haditengerészetének admirálisa, s David Dixon Porter tengerésztiszt vezetésével, 1862-ben már a "mély dél" legforgalmasabb kikötővárosát, New Orleanst is elfoglalták. Felvették a harcot a déliek tengeri kalózaival is, akik az északiak kereskedelmi hajóit fogták el vagy semmisítették meg.

Mind pénzben, mind élőerőben és fegyverekben az Unió volt fölényben, ehhez már csak jó hadvezérek kellettek, a háború második felében fel is tűntek azok a hadvezérek, akik katonailag a szárazföldön is győzelemre vitték az unionisták ügyét, az Egyesült Államok egyben tartását, ők voltak Ulysses S. Grant, William Tecumseh Sherman s élükön Abraham Lincoln elnök. Olyan harci módszerek alakultak ki, amelyek már előre vetítették a 20. századi két világháború eszköztárát is (lövészárkok ásása és huszadik századi nyelven "a felperzselt föld" taktikája, Shermannak az a felfogása, hogy nem csak a katonákkal kell harcolni, szenvedjen a polgári lakosság is, amely támogatja a lázadást).

Politikai háttérSzerkesztés

A belpolitikában az északiaknál folyt tovább a megszokott közélet a politikai pártokkal (1862-ben megrendezték a kongresszusi és a helyhatósági választásokat, 1864-ben pedig az elnökválasztást), a közigazgatási gépezettel, a polgárháború nagyobb követelmények elé állította az intézményeket, az infrastruktúrát, de megbirkóztak vele. Lincoln elnök tekintettel volt a legkisebb belpolitikai rezdülésekre is, a tábornokok kinevezésénél figyelt arra, hogy mind saját pártja, a Republikánus Párt, mind pedig az ellenfél Demokrata Pártjának legjobbjait kinevezze a megfelelő katonai és politikai tisztségekbe, hivatalokba, ezzel is sok hívet szerzett magának. Erkölcsi fedhetetlenségéről ismert hadügyi államtitkárt vett maga mellé, a demokrata párti érzelmű, de határozottan unionista meggyőződésű Edwin M. Stanton személyében. Sikeresen tartotta egyben az északiak táborát, 1864-ben újra elnökké választották, a katonák és családtagjaik mind rá szavaztak.

A külügy, a diplomácia bonyolulttá vált, a déliek reménykedtek abban, hogy Anglia és Franciaország diplomáciailag elismeri az Amerikai Konföderációs Államokat, a déliek az Angliában és Franciaországban szükséges erős gyapothiányra alapozták elképzeléseiket, s kapóra jött az ún. Trent-ügy is. A déliek elnöke, Jefferson Davis 1861 őszén a virginiai James M. Mansont (Washingtonban volt korábban szenátor, ő fogalmazta meg a Szökött Rabszolgatörvényt[1]) és a louisianai John Slidellt (ő is szenátor volt) küldte tárgyalni az angolokhoz és a franciákhoz a diplomáciai elismertetés végett. Charlestonban szálltak fel egy blokádtörő gőzösre egy koromsötét éjszakában, eljutottak Havannába, s ott átszálltak egy Trent nevű angol postagőzösre, már a Bahama-csatornán haladtak a nyílt óceán felé, amikor a 15 ágyúval felszerelt San Jacinta nevű hadihajó két lövés árán, melyeket a hajó előtt a vízbe irányítottak, lassításra késztette a Trentet. A San Jacinta kapitánya Charles Wilkes, a híres öreg tengerész volt, kinek délsarki expedíciói hírnévnek örvendtek. Wilkes csónakot küldött a Trenthez és a Trent kapitánya kénytelen volt kiadni a déliek két követét Mansont és Slidellt, akiket aztán Wilkes Bostonba vitt, s ott bebörtönözték őket. Amikor a Trent befutott Angliába, s híre ment a történetnek, kitört a diplomáciai háború Anglia és az északiak közt, Charles Francis Adams, Sr. Amerika londoni nagykövete által a brit kormány ultimátumot nyújtott át a Lincoln-kormánynak, a Lincoln-kormányzat engedett, maga az elnök tévedésnek minősítette Wilkes eljárását, s szabadon engedte a két déli foglyot, Masont és Slidellt. Végül Európa politikailag semleges maradt, de a Konföderáció diplomáciai elismerésének veszélye mintegy lebegtetve volt mindazzal együtt, hogy Viktória brit királynő már Charles Francis Adams nagykövet fogadásakor, 1861 májusában semlegességet hirdetett az amerikai polgárháborús konfliktust illetően, ami a diplomácia nyelvén, a gyakorlatban azt jelentette, hogy a déliek harcát elismerték.

A néger rabszolgák ügyeSzerkesztés

A déli ültetvényeken néger rabszolgákat alkalmaztak a dohány, a gyapot, stb. termelésére. A néger rabszolga az ültetvényes tulajdona volt, adták, vették őket, a rabszolgavásárok egyik fő színhelye New Orleans kikötője volt. Az afroamerikai rabszolgák felszabadításának ügye nem volt fő célja az északiak stratégiájának, de mégis sor került rá 1863 január 1-én, amikor Lincoln elnök közreadta Proklamációját a rabszolga-felszabadításról. 1863 tavaszán már alakítottak meg néger, korabeli szóhasználattal színes ezredeket, a polgárháború idején az Unió szárazföldi haderejében 178 975 fő felszabadított néger katona teljesített szolgálatot, közülük 2870 fő esett el közvetlenül a harcokban. John Keegan úgy vélekedik, hogy az afroamerikai katonák nagy létszámuk ellenére is kevéssel járultak hozzá az északiak győzelméhez. Furcsa ez a konklúzió, hiszen az afroamerikaiak terepismerete, az erődítmények építése vagy éppen az erődítményekbe való behatolás, az ellátmány szállítása, stb. területen olvashatunk a néger katonák helytállásáról, elég furcsa ezt elgondolni napjainkban, amikor az Amerikai Tengerészgyalogság és főleg az amerikai szárazföldi egységek többsége afroamerikaiakból áll. Minden esetre a polgárháború végén az amerikai alkotmányban is rögzítették, hogy az Egyesült államok területén nem lehet többé rabszolgaság. Mintegy hozadéka lett a polgárháborúnak a rabszolgaság eltörlése, leginkább attól tartottak az északiak, hogy a néger rabszolgákat a déliek az északiak ellen vetik be (ez fel is merült a déliek vezetésében, de Davis elnök elvetette), másrészt az északiak közt tevékenykedő abolicionisták[2] is sűrgették Lincoln elnököt.

JegyzetekSzerkesztés

  1. A Szökött Rabszolgatörvény 1863-ig volt érvényben, amely azt jelentette, ha az Egyesült Államok nem rabszolgatartó államaiba szöknek a rabszolgák, akkor azokat ott is el kell fogni, s átadni jogos tulajdonosuknak, e miatt a szökött rabszolgák Kanadába igyekeztek, ahol ez a törvény már nem volt érvényes.
  2. Az abolicionistáknak számos képviselője volt az értelmiség, de a gazdag emberek körében is, sőt a katonai vezetők közt is, például Lyman Beecher és családja, Harriet Beecher Stowe a Tamás bátya kunyhója (1852) című regényével, John C. Frémont vezérőrnagy, Zsulavszky László ezredes, stb.

ForrásokSzerkesztés

  • John Keegan: Az amerikai polgárháború. (2012) Budapest, Akadémia Kiadó. 533 p. ISBN 9789630592031 / The American Civil War (London, Hutchinson, 2009) ISBN 978-0-09-179483-5
  • Vida István Kornél: Világostól Appomattoxig : magyarok az amerikai polgárháborúban. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2011. 373 p. /Képekkel/. ISBN 9789630590372
  • Földi Pál: Észak Dél ellen : Az amerikai polgárháború : 1860-1865. Budapest; Anno Kiadó, 2005. 200 p. ISBN 963-375-383-X
  • Szuhay-Havas Ervin: Kék-szürke tragédia : az amerikai polgárháború története. Budapest; Gondolat Kiadó, 1966. 263 p.

Kapcsolódó szócikkekSzerkesztés