Vegyértékelektronpár-taszítási elmélet

(VSEPR-elmélet szócikkből átirányítva)
Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2022. augusztus 8. 1 változtatás vár ellenőrzésre.

A vegyértékelektronpár-taszítási elmélet (angol betűszóval VSEPR-elmélet) egy modell a kémia területén, amely segít előre jelezni az egyes molekulák geometriáját a központi atomjaikat körülvevő elektronpárok alapján.[1] Gillespie–Nyholm-elméletnek is nevezik az elmélet két fő kidolgozója, Ronald Gillespie és Ronald Nyholm után.

A vízmolekula példája a V alakú elrendeződésre. Az ábra jelöli a párosítatlan elektronokat, a kötéseket és a kötésszögeket.

Az elmélet legfontosabb tétele, hogy az adott atom körüli vegyértékelektron-pár tagjai egymás kölcsönös taszítása miatt úgy rendeződnek el, hogy minimalizálják ezt a taszító hatást. Ebből következik, hogy a molekula energiája csökken, stabilitása pedig nő, ez pedig nagyban meghatározza a molekuláris geometriát. Gillespie hangsúlyozta, hogy a molekuláris geometria meghatározásához fontosabb a Pauli-elvből adódó elektron-elektron taszítás, mint az elektrosztatikus taszítás.[2]

Az elmélet inkább a megfigyelhető elektronsűrűségen alapul, mintsem a matematikai hullámfüggvényeken, ezért független a pályák hibridizációjától,[3] bár ezen utóbbi elmélet fókuszában is a molekulák alakja áll.

Története

szerkesztés

Az ötletet, hogy korreláció van a molekuláris geometria és a vegyértékelektron-párok között, eredetileg Ryutaro Tsuchida vetette fel 1939-ben, Japánban,[4] de később, ettől függetlenül egy Bakeri Előadás során Nevil Sidgwick és Herbert Powell is a nyilvánosság elé tárta.[5] 1957-ben Ronald Gillespie és Ronald Sydney Nyholm tovább finomította ezt a koncepciót egy részletesebb elméletté, amely már megadta a különböző alternatív geometriák közüli választás lehetőségét.[6][7]

Az utóbbi időkben a teóriát több kritika is érte, melyek szerint a tudományos pontosság és a pedagógiai értékek szempontjából az elmélet már idejétmúltnak számít.[8] A kritikák egyik tárgya, hogy a vízmolekula és a karbonilvegyületek egyenértékű, nemkötő elektronpárjai alapvető különbségeket hagynak figyelmen kívül a molekulapályák és az ezeknek megfelelő természetes kötőpályák szimmetriájában, mely különbségek esetenként fontosak lehetnek kémiailag. Ezen felül pedig kevés kísérleti és számításalapú bizonyíték van arra nézvést, hogy a nemkötő elektronpárok „nagyobbak” lennének a kötő párjaiknál.

Felmerült az az elgondolás is, hogy a Bent-szabály (mely egy egyszerű modell a molekuláris szerkezet leírására) alkalmas lenne a vegyértékelektronpár-taszítási elmélet kiváltására.

Mindezek ellenére a VSEPR-elmélet jól írja le az egyszerűbb molekulák alapvető strukturális és elektroneloszlási tulajdonságait, és a legtöbb helyen az egyetemi képzések során továbbra is tanítják.

AXE módszer

szerkesztés

Az elmélet alkalmazásához az elektronokat általában az „AXE-módszer” szerint számolják. A központi atom körül az elektronpárokat az AXnEm képlettel jelölik, ahol A a központi atom, és mindig 1-es indexszel szerepel. X az egyes ligandumokat (az A-hoz kapcsolódó atomokat), E pedig a központi atom nemkötő elektronpárjait jelöli.[9] Az X-ek és E-k számának összege (n + m) a sztérikus szám. Az AX3E2 molekulában például az A atom sztérikus száma 5.

A sztérikus szám, valamint X és E értékeinek függvényében az elmélet az alábbi táblázat szerinti térszerkezeteket jósolja. Megjegyzendő, hogy a térszerkezet neve csak az atomok, és nem az elektronok elrendeződését tükrözi – így például az AX2E1 V-alakja azt jelenti, hogy az AX2 három atomja nem egy egyenesre esik.

Sztérikus
szám
A molekula térszerkezete[10]
0 nemkötő pár
A molekula térszerkezete[10]
1 nemkötő pár
A molekula térszerkezete[10]
2 nemkötő pár
A molekula térszerkezete[10]
3 nemkötő pár
2
 
lineáris (CO2)
     
3
 
sikháromszöges (BCl3)
 
V alakú (SO2)
   
4
 
tetraéderes (CH4)
 
trigonális piramisos (NH3)
 
V alakú (H2O)
 
5
 
trigonális bipiramisos (PCl5)
 
„mérleghinta” alakú (SF4)
 
T alakú (ClF3)
 
lineáris (I3)
6
 
oktaéderes (SF6)
 
tetragonális piramisos (BrF5)
 
síknégyszöges (XeF4)
 
7
 
pentagonális bipiramisos (IF7)[11]
 
pentagonális piramisos (XeOF5)[12]
 
síkötszöges (XeF5)[13]
 
8
négyzetes antiprizmás (TaF3−8)[11]

 
   
9 háromszorosan fedett trigonális prizma (ReH2−9)[14]
     


Molekula
típusa
Térszerkezet[10] Elektronok elrendeződése[10]
(beleértve a halványsárgával jelölt nemkötő elektronpárokat is)
Elektronok elrendeződése[10]
(nemkötő párok nélkül)
Példák
AX2E0
lineáris
 
 
BeCl2,[1] HgCl2,[1] CO2[11]
AX2E1
V alakú
 
 
NO2,[1] SO2,[10] O3,[1] CCl2
AX2E2
V alakú
 
 
H2O,[10] OF2[15]
AX2E3
lineáris
 
 
XeF2,[10] I3,[16] XeCl2
AX3E0
síkháromszöges
 
 
BF3,[10] CO2−3,[17] NO3,[1] SO3[11]
AX3E1
trigonális piramisos
 
 
NH3,[10] PCl3[18]
AX3E2
T alakú
 
 
ClF3,[10] BrF3[19]
AX4E0
tetraéderes
 
 
CH4,[10] PO3−4, SO2−4,[11] ClO4,[1] XeO4[20]
AX4E1
mérleghinta vagy diszfenoidos
 
 
SF4[10][21]
AX4E2
síknégyszöges
 
 
XeF4[10]
AX5E0
trigonális bipiramisos
 
 
PCl5[10]
AX5E1
tetragonális piramisos
 
 
ClF5,[22] BrF5,[10] XeOF4[11]
AX5E2
síkötszöges
 
 
XeF5[23]
AX6E0
oktaéderes
 
 
SF6,[10] WCl6[24]
AX6E1
pentagonális piramisos
 
 
XeOF5,[12] IOF2−5[12]
AX7E0
pentagonális bipiramisos[11]
 
 
IF7[11]
AX8E0
négyzetes antiprizmás[11]
 
 
IF8, ZrF4−8, ReF8
AX9E0
háromszorosan fedett trigonális prizma
 
 
ReH2−9[25]

Ha a(z A) központi atomhoz különböző (X) atom(ok) kapcsolódnak, akkor is közelítőleg a fenti térszerkezet érvényes, de a kötésszögek ilyenkor némileg eltérhetnek attól, mint amikor a kapcsolódó atomok azonosak. Például az alkének – mint a C2H4 – kettős kötésű szénatomja AX3E0 típusú, de a kötésszögek nem pontosan 120°-osak. Hasonló az AX3E1 szerkezetű SOCl2 esete is: mivel az X szubsztituensek nem egyformák, az X−A−X szögek sem mind egyenlőek.

  1. a b c d e f g Jolly, W. L.. Modern Inorganic Chemistry. McGraw-Hill, 77–90. o. (1984). ISBN 978-0-07-032760-3 
  2. Gillespie, R. J. (2008). „Fifty years of the VSEPR model”. Coord. Chem. Rev. 252 (12–14), 1315–1327. o. DOI:10.1016/j.ccr.2007.07.007.  
  3. Gillespie, R. J. (2004), "Teaching molecular geometry with the VSEPR model", Journal of Chemical Education 81 (3): 298–304, DOI 10.1021/ed081p298
  4. Tsuchida, Ryutarō (1939). „A New Simple Theory of Valency” (japanese nyelven). Nippon Kagaku Kaishi 60 (3), 245–256. o. DOI:10.1246/nikkashi1921.60.245.  
  5. Sidgwick, N. V., H. M. Powell (1940). „Bakerian Lecture. Stereochemical Types and Valency Groups”. Proc. Roy. Soc. A 176 (965), 153–180. o. DOI:10.1098/rspa.1940.0084.  
  6. Gillespie, R. J., R. S. Nyholm (1957). „Inorganic stereochemistry”. Q. Rev. Chem. Soc. 11 (4), 339. o. DOI:10.1039/QR9571100339.  
  7. Gillespie, R. J. (1970). „The electron-pair repulsion model for molecular geometry”. Journal of Chemical Education 47 (1), 18. o. DOI:10.1021/ed047p18.  
  8. Clauss, Allen D. (2014. október 8.). „Rabbit-ears hybrids, VSEPR sterics, and other orbital anachronisms” (angol nyelven). Chem. Educ. Res. Pract. 15 (4), 417–434. o. DOI:10.1039/c4rp00057a. ISSN 1756-1108.  
  9. General Chemistry: Principles and Modern Applications, 8th, Prentice-Hall, 410–417. o. (2002). ISBN 978-0-13-014329-7 
  10. a b c d e f g h i j k l m n o p q r s General Chemistry: Principles and Modern Applications, 8th, Prentice-Hall, 413–414 (Table 11.1). o. (2002). ISBN 978-0-13-014329-7 
  11. a b c d e f g h i Miessler, G. L., D. A. Tarr. Inorganic Chemistry, 2nd, Prentice-Hall, 54–62. o. (1999). ISBN 978-0-13-841891-5 
  12. a b c (2000) „Mean amplitudes of vibration of the pentagonal pyramidal XeOF5 and IOF2−5 anions”. J. Fluorine Chem. 101, 61–63. o. DOI:10.1016/S0022-1139(99)00194-3.  
  13. Housecroft 498 o.
  14. Housecroft 254 o.
  15. Housecroft 448 o.
  16. Housecroft 483 o.
  17. Housecroft 368 o.
  18. Housecroft 407 o.
  19. Housecroft 481 o.
  20. Housecroft 499 o.
  21. Housecroft 45 o.
  22. Housecroft 481 o.
  23. Housecroft 498 o.
  24. Housecroft 659 o.
  25. Housecroft 254 o.

Fordítás

szerkesztés

Ez a szócikk részben vagy egészben a VSEPR theory című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Housecroft Housecroft, C. E., A. G. Sharpe. Inorganic Chemistry, 2nd, Pearson (2005. november 3.). ISBN 978-0-130-39913-7