Óriás útifű
Az óriás útifű (Plantago maxima) az útifűfélék családjába tartozó, Magyarországon fokozottan védett növény: 100 000.
 | ||||||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
.jpg) Virágzata
| ||||||||||||||||||||
| Fv | ||||||||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||
| Tudományos név | ||||||||||||||||||||
| Plantago maxima Juss. | ||||||||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||||||||
 A Wikifajok tartalmaz Óriás útifű témájú rendszertani információt.  A Wikimédia Commons tartalmaz Óriás útifű témájú kategóriát. |
Elterjedés, élőhely szerkesztés
Szibériában keleten az Angara, nyugaton az Ob folyótól a Szariarkán keresztül az Alsó-Don és Felső-Dnyeper folyókig fordul elő. Elsőként Grigorev 1958-ban írta le a faj areáját.[1]
A pannóniai régióban és az Erdélyi-medencében előforduló populációk izolált, area peremi populációk. Máthé (1940)[2] és Soó (1968)[3] szerint is a faj Magyarországon posztglaciális reliktumként fordul elő.[4]
Újabban Bulgária nyugati részén is megtalálták a fajt.[5]
Magyarországon szerkesztés
Magyarországon elsőként Kitaibel Pál ad hírt a Rákos menti, Pusztaszabolcs közelében lévő, Szeged környéki és Turjánvidéki előfordulásokról. Az 1850-es években megfigyelték Kisújszállás határában, majd az 1860-as években Anton Kerner említi leírásában több más lápréti fajjal együtt a Rákos menti előfordulását.[6] 1902-ben Thaisz Lajos a Magyar Botanikai Lapok-ban az ország egyik legnagyobb ritkaságának nevezi, beszámol a cikkben a Rákos menti élőhelyek művelés alá vétele miatt történt élőhely eltűnésről, ennek következtében a faj ritkulásáról. 1911-ben Tolnában talál rá Hollós László 2 ponton.[7] Boros Ádám, a faj legnagyobb hazai ismerője az 1920-30-as években a Turjánvidéken lévő állományokról évről évre beszámolót készít, mely térképen is bemutatja az állomány csökkenését.[8] Magyarországon 1950-ben Inárcs mellett Bánó Lehel jegyzi fel utoljára a faj előfordulását, a többi lelőhelyen ekkor már nem találták meg.[4]
1992-ben a Turjánvidéken ezer fajt meghaladó populációját találták meg, majd 1997-ben egy újabb nagyobb és 2002-ben egy kisebb állományát a vidéken védett láp területén. A korábban feljegyzett lelőhelyekről viszont teljesen eltűnt. [4]
A védett terület kezelését jól tűri, egyedszámnövekedés figyelhető meg.[4]
Az óriás útifű termőhelyi igénye vályogos, nedves, pangóvizes terültek, ahol sótartalom is jelen van.[4]
Romániában szerkesztés
Romániában Nagyszeben környékén írta le 1978-ban 4 lelőhelyét Erika Schneider-Binder,[9] de ezeket később már nem találták meg, ahogyan az élőhely is nagymértékben átalakult. Románia délnyugati részén, Coțofenii din Față település közelében 2000-ben feljegyezték a faj jelenlétét, de ez a találat nem volt részletesen dokumentálva, és 2006-ban nem találták meg a populációt a területen.[10]
Bulgáriában szerkesztés
Bulgária nyugati részén, Tsruklevtsi településtől keletre 2007-ben egy projekt keretében újonnan megjelent fajként jegyezték fel az országban egy 800-1000 egyedből álló populációját.[5]
Jellemzése szerkesztés
60–100 cm magas évelő, lágy szárú növény. Levelei tőállóak, tojásdadok vagy lándzsásak, 15–25 cm hosszúak, 8–15 cm szélesek. A levélváll nyélbe keskenyedő, a levélszél ép vagy ritkán fogazott, a levél csúcsa tompa vagy röviden kihegyezett. Levélnyele egyenlő hosszú vagy hosszabb a lemeznél. A tőkocsány barázdált, szőrözött. Virágzata 8-12 (-20) cm hosszú, 1 cm vastag tömött füzér. A virágok fehérek vagy rózsaszínesek, a porzószálak kiállnak a virágból. Júniustól augusztusig virágzik, a termés 3–4 mm hosszú 4 magvú tok.[11]
Összetéveszthetőség szerkesztés
Hasonló kinézetű fajok az alacsony pozdor (Scorzonera humilis), és a réti útifű (Plantago media) nagyobb példányai. A Plantago media var. urvelliana-hoz különösen hasonló, de élőhelyük különbözik. [4].
Jegyzetek szerkesztés
- ↑ Grigorev, I.C. (1958): Plantago. – In: Komarov, V.L. et al. (eds.): Flora USSR. – Leningrád – Moszkva, 23. p.:151.
- ↑ Máthé I. (1940): Magyarország növényzetének flóraelemei I. – Tisia, Debrecen 4:116-147
- ↑ Soó R. (1968): A magyar flóra és vegetáció rendszertani-növényföldrajzi kézikönyve III. – Akadémia kiadó, Budapest, 506 pp.
- ↑ a b c d e f FP
- ↑ a b PB
- ↑ Kerner, A (1875): Die Vegetationsverhältnisse des mittleren und östlichen Ungarns und angrenzenden Siebenbürgens – Öst. bot. Z.25.: 57–62.
- ↑ Hollós L. (1911): Tolna vármegye flórájához. – Bot. Közl. 10:89-108.
- ↑ Boros, Á. (1915-71): Traveling diary in the Hungary. – Mscr., Deposited in the Botanical Department of the Hungarian Natural History Museum, Budapest.
- ↑ Schneider-Binder, E. (1978): Zur Verbreitung. Ökologie und Zönologie des Riesenwegerichts (Plantago maxima Juss.) – Studii si comunicari, Muzeul Brukenthal, Sibiu 22: 137-172
- ↑ FR
- ↑ FP 97
Források szerkesztés
- ↑ FP: Vidéki Róbert, Máté András: Az óriás útifű Magyarországon. Flora Pannonica, 2003. (Hozzáférés: 2014. augusztus 25.)
- ↑ PB: Rossen Tzonev, Todor Karakiev: Plantago maxima: a relict species new for the Bulgarian flora. Phytologia Balcanica, 2007. (Hozzáférés: 2014. augusztus 25.)
- http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/24077693
- ↑ FR: Plantago maxima Juss.. Flora of Romania. [2016. április 18-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. augusztus 25.)
