Az Apollo–17 volt az Apollo-program tizenegyedik repülése emberekkel az űrhajó fedélzetén egyben a hatodik – és utolsó – olyan, amely leszállt a Holdon. A program átszervezése miatt – bár eredetileg még 3 további expedíció követte volna, ez lett az utolsó leszállás a Holdon, amely végül rekordokat hozott. 12 nap 13 óra 51 perc 59 másodperces teljes repülési ideje, 22 óra 3 perc 57 másodperces holdfelszínen töltött ideje, 35,7 kilométeres holdjáróval megtett távolsága és 110,52 kg-nyi összegyűjtött holdkőzet mintája mind-mind rekordnak számított az összes Apollo repülés között. A repülés azonban két nagyobb újítást is hozott az utolsó repülésre. Ezek egyike az éjszakai start, a másik a legénységbe jelölt tudós – geológus – űrhajós volt.

Apollo-17
Apollo 17-insignia.png
Személyzet
Személyzet
Repülésadatok
Ország USA USA
Űrügynökség NASANASA logo.svg
Hívójel parancsnoki modul - America
holdkomp - Challenger
Személyzet

Eugene Cernan parancsnok Harrison Schmitt holdkomp pilóta

Ronald Evans parancnsoki modul pilóta
Tartalék személyzet

John Young parancsnok Stu Roosa parancsnoki egység pilóta

Charlie Duke holdkomp pilóta
Hordozórakéta Saturn V, AS-512
NSSDC ID 1972-096A
A repülés paraméterei
Start 1972. december 7.
05:33:00 UTC
Starthely Kennedy Űrközpont, 39-A
Keringések száma Hold körül 75; Föld körül 1,5
Leszállás
ideje 1972. december 11.
19:54:57 UTC
helye Hold, Taurus-Littrow
20°11'26.88"É, 30°46'18.05"K
Földet érés
ideje 1972. december 19.
19:24:59 UTC
helye 17°53'D, 166°7'Ny
Időtartam 12 nap 13 óra 51 perc 59 mp
Űrhajó tömege 30 320 kg
Holdkomp tömege 16 448 kg
Pálya
Pályamagasság
Föld körül 168,9 / 171,3 km
Hold körül 97,4 / 314,8 km
Pályahajlás
Föld körül 28,526°
Hold körül 159,9°
Periódus
Föld körül 87,83 perc
Előző repülés
Következő repülés
Apollo-16-LOGO.pngApollo–16
Skylab–2Skylab1-Patch.png
A Wikimédia Commons tartalmaz Apollo–17 témájú médiaállományokat.

A repülést jóval megelőzően, még 1961-ben született a javaslat a tudományos közösség részéről, hogy ne csak berepülő pilótákat, hanem tudósokat is képezzen ki a NASA és juttasson fel űrhajósként az űrbe, vagy a Holdra. Az űrügynökség egy teljes űrhajós válogatási fordulót szentelt ennek a kezdeményezésnek, ahol kizárólag tudományosan képzett embereket kerestek és végül ki is választottak egy hat főből álló csoportot, amelynek orvos, fizikus, mérnök és geológus tagjai voltak. Végül különböző tagcserékkel és felsőbb politikai nyomásra a csoport geológus tagja kapott helyet az utolsó holdra szállás legénységében. Így nevezte ki Deke Slayton az utolsó legénységet: Gene Cernan parancsnok, Ron Evans parancsnoki modul pilóta és Jack Schmitt holdkomp pilóta.

A leszállóhely kiválasztását is nagy várakozások előzték meg, az eredeti listáról is számos jelölt volt még hátra, majd maguk a korábbi repülések is termeltek ki további érdekes leszállóhely jelölteket, ezekből kellett választani. A NASA választása végül egy új jelöltre, a Taurus-Littrow-völgyre esett, amelyet az Apollo–15 Hold körüli keringéséből végzett megfigyelések során emeltek ki, mivel a helyszínt furcsa sötét talajtakaró fedte, amelyet a tudósok esetleg vulkáni tevékenység eredményének tudtak be. Emellett a helyszín az eredeti, ősi holdfelszín anyagának megtalálására és mintaként való összegyűjtésére is lehetőséget mutatott, így két célt is kiszolgálhatott volna a tudósok szerint, ezért tartották különösen megfelelőnek az utolsó repülésre.

A startra 1972. december 7-én, helyi idő szerint 00:33:00-kor (05:33:00 UTC) került sor, az éjszakai start rendkívüli látványosságot tartogatott a kb. 500.000 helyszíni nézőnek. A választott pálya abban is újdonságot hordozott, hogy a földi parkolópályán nem másfél, hanem két keringésnyi időt töltött az űrhajó és a Hold irányú hajtóműgyújtásra az Atlanti-óceán felett került sor. Cernanék eseménytelen út után négy nap múltán érték el a Holdat, majd az America és a Challenger szétváltak és az utóbbi rendben leszállt a Mare Serenitatis peremén fekvő – a környező Taurus hegységről és egy nagyobb kráterről, a Littrow kráterről elnevezett Taurus-Littrow-völgyben.

A leszállást követően az űrhajósok három holdsétára készülődhettek. Az első alkalommal a Rover és a különböző eszközök kipakolását, üzembe helyezését követően az ALSEP felállítása volt a fő feladat, majd ezt követően – némileg az ALSEP-epl való késlekedés miatti időhiány okán – egy nagyon rövid geológiai kutatóút következett, egyetlen felszíni formáció meglátogatásával. Ezen a holdsétán történt egy kisebb, de később szimbolikussá vált baleset, a parancsnok véletlenül letörte a holdjáró egyik sárvédőjét (amelyet aztán egy rögtönzött megoldással sikerült pótolni). Később ez az epizód vált annak a szimbólumává, hogy a világűr felfedezése közben az ember a leghatékonyabb, aki adott helyzetben rögtönözni is képes, szemben az automatákkal, űrszondákkal, amelyek ilyenkor kudarcot vallanak. A második holdséta során egy hosszabb kutatóútra indultak az űrhajósok, amelynek során 5 geológiai állomást érintettek, amelyek egyikén szenzációs felfedezést tettek, narancsszínű talajt találtak (később kiderült, hogy a vulkáni eredetűnek hitt talajréteget félreazonosították). A harmadik holdsétán az űrhajósok a völgyet övező hegyek közé mentek és ott végeztek kutatómunkát 4 geológiai állomáson.

A három holdsétát lezárva a holdkomp utasai rendben felszálltak a holdfelszínről és dokkoltak az anyaűrhajóhoz és csatlakoztak az addig a Hold körül keringő Ron Evanshez és folytatták annak megfigyeléseit. További másfél nap múltán a 75. keringésben jött el az ideje a hazavezető irányra állni és újabb négy nap múltán az űrhajó leszállt a Csendes-óceánon, ahol a kiemelésére érkező USS Ticonderoga anyahajó már várta. Az Apollo–17 1972. december 19-i leszállásával véget ért az Apollo–program űrrepülési része (míg a kihelyezett műszerekkel a megfigyelések egészen 1974-ig folytatódtak) és az azóta eltelt időben nem járt ember a Holdon (így mági Gene Cernan parancsnok az utolsó ember, aki a lábnyomát a Holdon hegyta).

SzemélyzetSzerkesztés

Beosztás Űrhajós
Parancsnok Gene Cernan
(3) űrrepülés
Parancsnoki egység pilóta Ron Evans
(1) űrrepülés
Holdkomp pilóta Jack Schmitt
(1) űrrepülés

Tartalék személyzetSzerkesztés

Eredeti legénységSzerkesztés

Beosztás Űrhajós
Parancsnok Dave Scott
(2) űrrepülés
Parancsnoki egység pilóta Al Worden
(1) űrrepülés
Holdkomp pilóta Jim Irwin
(1) űrrepülés

Csere legénységSzerkesztés

Beosztás Űrhajós
Parancsnok John Young
(6) űrrepülés
Parancsnoki egység pilóta Stu Roosa
(1) űrrepülés
Holdkomp pilóta Charlie Duke
(1) űrrepülés

(zárójelben a személyenként elvégzett űrrepülések száma, beleértve ezt a missziót is)

Kapcsolattartó személyzetSzerkesztés

ElőzményekSzerkesztés

A program kezdeteiSzerkesztés

Az egész Apollo-program egy dinamikusan fejlődő folyamatként is leírható, tanulási és fejlődési lépcsőfokokkal, amely a szovjetek ideológiai elgyőzésétől egészen a Hold aprólékos tudományos felfedezéséig jutott el. A folyamat kulcsa az volt, hogy az egyes küldetések sikere adta a stafétabotot az egyel magasabb fejlettségi szintet jelentó repüléshez, különösen a program elején. A rengeteg előkészítő, ember nélküli, automata repülés után az első előirányzott, emberrel végzett próbarepülés az Apollo–1 repülése lett volna, ám ez váratlan tragédiába torkollott: a kapkodó, sokszor rossz minőségű munkával elkészülő űrhajó és a szintén rossz tervezésen alapuló tiszta oxigén atmoszféra miatt tűz ütött ki az űrhajón, ami megölte Gus Grissomot, Ed White-ot és Roger Chaffee-t. A baleset kivizsgálása és a hibák kijavítása után a program újraindulását jelentő Apollo–7 repülésen aztán sikerrel próbálták ki a program egyik sarokkövének számító holdűrhajót, az Apollo parancsnoki és műszaki egységet (CSM).[1]

Ezt követően a szovjetekkel vívott verseny miatt versenytempóra váltottak az események. A CIA hírszerzési adatai szerint a szovjeteknek esélye volt megnyerni a Holdért folyó versenyt, ezért a NASA mindent megtett, hogy a nagy presztízsértékű repüléseket előrébb hozza. Ilyen volt a Hold elsőkénti megkerülése. Az Apollo–8 1968 karácsonyán, mindjárt a program második ember vezette repülésén ennek teljesítése érdekében indult útnak, Frank Borman, Jim Lovell és Bill Anders lehettek az első emberek, akik a szomszéd égitest megkerülésekor saját szemükkel pillanthatták meg a Hold mindig elforduló túloldalát. A világsiker után ismét rutinszerűbb, próba jellegű repülés következett, az Apollo–9, amely a vadonatúj holdkompot próbálta ki és bizonyította a koncepció életképességét. Az Apollo–10 ismét a Holdhoz indult, hogy a holdra szállás elképzelésének minden technikai mozaikját összeillessze és kipróbálja a holdra szállást, de még tényleges leszállás nélkül. Ezen a technológiai létrán jutott el végül a NASA abba a stádiumba, hogy immár végérvényesen legyőzve a szovjeteket elsőként juttasson embert a Holdra.[2][3][4][5][6][7]

H-típusú repülésekSzerkesztés

A gondosan egymásra épített rendszerben az egyes lépések betűrendben követték egymást és a „G típusú repülés” cimkét viselte a tényleges holdra szállás. Az első kísérlet ideje egy tényleges leszállásra és a feladat az Apollo–11-re és Neil Armstrong parancsnokra, Michael Collins parancsnoki egység pilótára és Buzz Aldrin holdkomp pilótára jutott. 1969. július 20-án az Eagle hívójelű holdkomp leszállt a Mare Tranquilitatison, a történelem során először emberekkel a fedélzetén. Az előkészületek miatt már másnapra fordult át az expedíció órája, amikor az űrhajó két utasa 1969. július 21-én, egymás után kilépett a holdfelszínre. Ezután végrehajtották azt, amit Kennedy megígért az amerikaiaknak ír le: holdra szállás egyetlen holdsétával. A világ első holdutazói két és fél órát töltöttek kinn a holdfelszínen, nem mellesleg maradéktalanul teljesítették az egész holdprogram célját és John F. Kennedy álmát.[8][9][10][11]

A NASA az első holdra szállást követően rendelkezett további tervekkel, amelyeket immár nem csak a puszta leszállás, mint teljesítmény dominált, hanem a tudományos kutatások is befolyásolták. Az Apollo–11 egymaga képviselt egy Apollo küldetéstípust, és ennek teljesültével máris továbblépett egy magasabb szintre az űrügynökség, amely technikailag alig különbözött az előző szinttől, mindössze a készletek leghatékonyabb felhasználásával a holdfelszínen töltött időt terjesztették ki drasztikusan. A tervek szerint következett a „H” típusú küldetés, amely már a holdra szállás után két gyalogos űrsétát is magába foglalt. Az első ilyen jellegű repülés az Apollo–12 volt, amelyen Pete Conrad parancsnok, Dick Gordon parancsnoki pilóta és Alan Bean holdkomp pilóta 1969. november 19-én sikerrel szállt le az Oceanus Procellarumon. A repülés legfontosabb célja egy hajszálpontos leszállás kivitelezése volt egy kitüntetett ponton – mivel az Apollo–11 kb. 6 kilométerrel vétette el a saját maga kijelölt leszállási pontját –, igazolva, hogy az Apollo hardver képes a precíziós leszállásokra és ezáltal értékes kutatómunkára. A kitüntetett pont pedig nem volt más, mint egy korábban feljuttatott űrszonda, a Surveyor–3. A holdfelszínre kétszer léptek ki az űrhajósok, először a tudományos műszerparkot, az ALSEP-et állították fel, másodjára pedig egy kisebb kört tettek meg a leszállóhely kráterei között, közbeiktatva a Surveyor–3 szonda meglátogatását is. A precíziós leszállással újabb lépcsőfokot lépet feljebb az egész Apollo csapat a fejlődés lépcsőjén. Ezt követte az Apollo–13, amely tudományos céljait tekintve hasonló volt az Apollo–12-höz, ám váratlanul kudarcba torkollott a repülés.[12][13]

Az Apollo–13 balesetének kivizsgálása után – abból okulva – egy újabb „H” típusú repülésre készülődhetett a NASA, az Apollo–14-en. A repülésre a veterán Al Shepard készülődhetett parancsnokként, kiegészülve az újonc Stu Roosa parancsnoki pilótával és Ed Mitchell holdkomp pilótával. A repülésük célja egy más típusú terület volt a holdfelszínen, mint amilyeneket az előző küldetések meglátogattak: a Fra Mauro formáció, amelyet a Mare Imbrium becsapódásakor kivetődő anyag takarója hozott létre. Shepardék megismételték a két gyalogos holdsétát magába foglaló expedíciót, ahol hasonlóan Conradékhoz előbb a tudományos műszeregyüttest helyezték ki, majd ellátogattak a környék legnagyobb kráteréhez, mintegy háromszor akkora távolságot megtéve, mint azt az Apollo–12 űrhajósai megtettek.[14][15]

Apollo–13Szerkesztés

Az Apollo–13 szerencsés kudarcként vonult be a történelembe és több szempontból is befolyást gyakorolt a későbbi repülésekre, így az Apollo–16-ra is. Egyrészt magával a balesettel, amely hosszabb halasztást eredményezett a későbbi repülésekre vonatkozólag. Mint ismeretes, az 1971. április 11-én a Hold Fra Mauro térsége felé induló expedíció a Hold felé vezető ú háromnegyedénél balesetet szenvedett. Egy tervezési és szerelési hiba miatt a parancsnoki egység fő oxigéntartályába szerelt tekercselés zárlatos lett és ettől a tartály túlmelegedve felrobbant, megfosztva a legénységet az oxigénből – és hidrogénből – előállított áramtól és víztől, valamint a légzéshez szükséges oxigéntől. Az űrhajósok átköltöztek a holdkompba – kvázi mentőcsónakul használva azt – és az irányítás által lépésről-lépésre rögtönzött új műveleti terv mentén veszélyek és kényelmetlenségek közepette végül szerencsésen hazajutottak a Földre. A hazatérés után hosszú hónapokig tartó kivizsgálás következett, az okokat kiderítendő, ám addig semmilyen továbblépésről sem lehetett szó.[16]

Másrészt az Apollo–13-nak volt egy másodlagos, sokkal rombolóbb hatása az egész programra nézve. A Nixon-adminisztráció számára az egész holdprogram problémákat hordozott: egyrészről ez egy demokrata kezdeményezésű program volt, amelyet a republikánus új elnök csak megörökölt, másrészt mérhetetlen pénzbe került akkor, amikor az USA egy másik még nagyobb összegek elköltésével járó háborús kalandban volt lekötve, a vietnámi háborúban. A drágaság mellé feliratkozott még egy nyomós érv a közvéleményben: miért öljük még mindig a Holdba a pénzt, amikor már legyőztük az oroszokat? Richard Nixon kereste a pillanatot, amikor megszabadulhat JFK álmától és az Apollo–13 majdnem kudarccal végződő kalandjában találta meg a lehetőséget. A politikai döntéshozók - bár nyílt színen sohasem vallották be, hogy bármi összefüggés lenne a döntésnek az Apollo–13-mal – megkurtították a programot. Töröltek 3 Apollo repülést. A gyakorlatban elvették a lehetőséget egy gyalogos („H” típusú) és egy holdjárós („J” típusú) misszió elől. Így mivel az eredeti tervek szerint az Apollo–15 lett volna az utolsó gyalogos expedíció és az Apollo–16 az első holdjárós, minden repülés egyel előre lépett és már az Apollo–15 megkapta a holdjárót, az Apollo–16 pedig a második ilyen repüléssé lépett hátra.[17][18]

J-típusú repülésekSzerkesztés

A NASA az Apollo–15-tel lépett szintet és tért át a legfejlettebb, ún. „J típusú repülésre”. Ennek keretében a még tovább fejlesztett hardverrel három napnyi holdfelszíni tartózkodást céloztak meg a tervezők, három, egyenként 8 órát megközelítő holdsétával, valamint a legnagyobb újdonsággal, a holdi mobilitást robbanásszerűen javító holdjáróval. A döntés azonban csak 1970 második felében született meg – az Apollo–15 eredetileg az utolsó gyalogos expedíció lett volna –, ezért a döntés érintette a felkészülést. Az eredeti tervek szerint készülődő legénységek közül még az Apollo–16-ra várományos legénység, John Young és Charlie Duke kezdte meg az éppen elkészült holdjáró földi próbáit, ám a döntést követően hamar át kellett adniuk a helyüket Dave Scottnak és Jim Irwinnek, akik emellett kiterjedt geológiai felkészítés közepette is voltak.[19]

 
A J típusú repülések kulcsa, a holdjáró

Maga az Apollo–15 expedíció messzemenően beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Űrhajósai – Dave Scott parancsnok, Ron Evans parancsnoki pilóta és Jim Irwin holdkomp pilóta – 1971. július 26-án keltek útra a holdi Appenninnek hegységéhez, a Hadley-síkság és a hegység találkozásánál levő lávarianáshoz, munkanevén a Hadley-Appenninnek leszállóhelyhez. Egy tökéletes leszállás után három (és fél) holdsétát tettek, amelyek során kisebb nehézségek árán kihelyezték az addigi legszélesebb körű ALSEP tudományos műszeregyüttest, de legfontosabb elemként sikerrel tesztelték és használták az expedíció legnagyobb újítását jelentő Rover holdjárót. Az Appenninek a Mare Imbrium lávatenger szélén végigfutó felgyűrt hegység, így az űrhajósoknak alkalma nyílt mind a lávasíkság, mind a hegyoldalak anyagának tanulmányozására. A holdjáróval 27,9 kilométert tettek meg (a gyalogos küldetések megtett távjának közel 9-szeresét), 77,31 kg holdkőzetet hoztak haza és az Apollo–program egyik legsikeresebb küldetését teljesítették. az Apollo–16-nak az ő teljesítményüket kellett túlszárnyalnia.[19]

A második J típusú repülés az Apollo–16 lett, amely a hardver adta kibővített lehetőségeket kihasználva próbált egy kissé más irányú tudományos tapasztalatot gyűjteni. A tudósok az előző leszállásokból már rendelkeztek mintákkal és mérési eredményekkel a Hold legújabb felszíni formáinak a holdtengereknek az anyagából, különösképpen a Mare Imbriumhoz kapcsolódóakból, így a jelszó az lett, hogy „el a marektól, el az Imbriumtól”. Ennek érdekében megvizsgálták a lehetséges leszállóhely jelölteket és az egyiken – a Descartes vidék Cayley formációjánál – a vulkáni működés lehetséges jeleit találták. Ez olyan érdekes geológiai lehetőségekkel kecsegtetett, hogy végül ide küldték a következő holdjárós expedíciót.[20][21]

A kijelölt legénység, John Young parancsnok, Ken Mattingly parancsnoki egység pilóta és Charlie Duke holdkomp pilóta 1972. április 10-én startolt el Floridából és eseménytelen út után kicsit több, mint három nap elteltével érték el a Holdat. A leszállásnál azonban hiba támadt. Amikor a holdkomp és az anyaűrhajó szétvált és az utóbbit kissé kitérő pályára nem kormányozta Mattingly a véletlen összeütközés elkerülése érdekében, váratlan hajtóműhiba támadt az űrhajó tartalék rendszerében. Emiatt a leszállást nem lehetett folytatni. Hosszas elemzés után elengedték a holdkompot a leszállásra, de az időkiesés miatt a Holdon töltött időt meg kellett kurtítani. Young és Duke leszálltak, végrehajtották a 3 holdsétát, ám amiért odaküldték őket, a fital vulkáni működés bizonyítékait nem találták, helyette a legősibb holdkéreg anyagából sikerült egy kollekciót sikerrel összegyűjteni. Az űrhajósok összesen 95 kg holdkőzetmintával a tarsolyukban 11 nap 1 óra 51 perc 5 másodperc repülés után tértek vissza Földre.[20][21]

A leszállóhely kiválasztásaSzerkesztés

 
A Taurus-Littrow völgy, az Apollo–17 leszállóhelye

Az Apollo–17, mint legutolsó holdra szállás számára a tudományos közösség, de a mérnökök is valamiféle grandiózus finálét szántak, ezért gondosan mérlegelték, hogy hová küldjék az utolsó holdűrhajót. Az eredeti jelöltek mellé időközben már maga az Apollo–program is termelt ki lehetséges leszállóhelyeket a Hold körüli keringések során végzett megfigyelések során, így nem hogy szűkült volna, de még inkább bővült a kör. A tudósok így elkezdték kizárni a lehetséges jelölteket. Ezek egyik leglátványosabbika és sokáig legtámogatottabbja volt a Tycho kráter, egy a Hold leglátványosabb óriáskráterei közül, messze délen. Ezt a jelöltet végül a műveleti szempontok lőtték ki: túl kockázatos lett volna leszállás egy ilyen bonyolult domborzatú vidéken. Aztán ott volt a Kopernikusz kráter, amely szinte ugyanolyan látványos, mit a Tycho. Ezt viszont az a megfontolás húzta át, hogy az Apollo–12 már hozott abból a térségből anyagmintákat, inkább szűz térség felé kellene a figyelmet fordítani. És volt még egy mindenek felett állóan bátor célpont, a Hold túloldalán elterülő egyetlen holdtenger, a Ciolkovszkíj kráter. Azonban ehhez kellett volna még egy átjátszó műhold a kapcsolattartáshoz, de a NASA költségvetésébe immár ez nem fért bele, ezért elvetették a túloldal felfedezésének lehetőségét.[22]

A kívánatos, ám végül elvetett vidékek mellett megmaradtak további jelöltek, amelyeknél nem merültek fel aggályok. Ilyenek voltak az Alphonsus kráter, a hatalmas központi csúccsal büszkélkedő Gassendi kráter a Mare Humorumon, illetve a Mare Serenitatis peremén meghúzódó - Al Worden, az Apollo–15 parancsnoki egység pilótája által felfedezett Taurus-Littrow-völgy. A tudósok ismét szempontrendszert állítottak fel a jelöltek közötti döntéshez:[22]

1. Ősi holdkéreg anyag lelőhely: elsődleges prioritás volt, hogy az ősi holdkéreg anyagából tudjanak az űrhajósok mintát venni, amely öregebb mint a Mare Imbrium becsapódás és lehetőség szerint minél messzebb esik magától az Imbriumtól is (ennek mindhárom jelölt megfelelt, mivel 880-1800 kilométer között van a távolságuk az Imbriumtól)[22]
2. Fiatal vulkáni anyag lelőhely: másodlagos szempont volt, hogy 3 milliárd évesnél fiatalabb mintákat találjanak az űrhajósok, amelyek a későbbi vulkáni aktivitás jeleit hordozzák. Ezáltal megérthető lett volna a Hold hőtani fejlődéstörténete, illetve megmagyarázhatók lettek volna a fényképeken látható ilyen jellegű nyomok.[22]
3. Orbitális megfigyelési lehetőségek: a Hold körüli pályára vonatkozó követelményeket külön fogalmazták meg, amelyek azt diktálták, hogy a leszállóhelyhez szükséges kiinduló pálya lehetőleg minimális átfedéseket mutasson az Apollo–15 és Apollo–16 ugyanilyen megfigyeléseinek pályáival, amelyek által maximalizálni lehet az új információkat, másrészt mégis legyen annyi átfedés, hogy az Apollo–17 által hordozott számos új berendezés mérési értékei összehasonlíthatóak legyenek a korábbiakkal, a műszerek kalibrálása, illetve felmérése miatt.[22]
4. ALSEP szempontok: végül utolsó szempontként jelent meg a teleptendő műszerek iránti igény (ez inkább könnyítette, mint nehezítette a választást), mivel a korábban már felvítt és a holdfelszínen hálózatot alkotó eszközök most nem utaztak, helyettük más mérések kaphattak hangsúlyt.[22]

A tulbajdonságok számbavétele során aztán a három jelöltből egy maradt, a Taurus-Littrow-völgy. Az Alphonsus kráter ugyan már az Apollo–16 során erős jelölt volt és ki is jelölték az Apollo–17 számár aelsődleges célpontként, ám a szorosabb megfontolások végül gyengítették a pozícióját: ugyan mind ősi anyagot, mind fiatalabb vulkáni anyagot ígért – előbbit a magas kráteroldalakból, utóbbit kisebb, nem becsapódásos eredetűnek hitt, ún. halo kráterekből –, ám a tervezők kockázatosnak látták, hogy az űrhajósok eljuthatnak-e a kráterfalakra mintákat venni és mivel ez volt az elsődleges prioritás, ennek a kockázata végül inkább ellene fordította a döntéshozókat. A Gassendi kráter is erősen kívánatos hely volt geológiailag ám itt nem mutatkoztak vulkáni eredetűnek hitt területek, így a másodlagos cél nem teljesült, ráadásul a Gassendi központi hegycsúcsát szerették volna vizsgálni a geológusok, ám ez is hordozott kockázatokat az űrhajósok számára elérhetőség szempontjából. végül a Taurus-Littrowban megvolt minden, a Mare Serenitatis becsapódáskor felgyűrődő Taurus hegység rejtette az ősi holdkéreg anyagát, a völg yalján pedig kisebb, vulkáni eredetűnek hitt kráterek mutatkoztak (ezen kráterek körül különösen sötét talajtakarót figyelt meg Al Worden az Apollo–15-ön, ezeket hitték a kitörésekkor kidobódó anyagnak, azaz vulkáni eredetűnek.[22]

Egyetlen kisebb probléma volt, a hibákkal is kalkuláló leszállási ellipszis nem fért el a völgyben, azaz a holdkomp szélsőséges esetben akár a völgyet határoló hegyek oldalában is leérhetett volna. Ezen az segített, hogy az immár öt megelőző leszállás tapasztalatai alapján újra lehetett kalkulálni az ellipszist, amely a hajszálpontos leszállások miatt jelentősen leszűkülhetett és így belefért már a völgybe.[22]

A legénység kiválasztásaSzerkesztés

A legénység kiválasztásának története még 1961-ben vette kezdetét, amikor egy geológus, Eugene Shoemaker – aki később az első planetáris geológus nemhivatalos címet is bezsebelte – felvetette, hogy a berepülőpilóták mellett esetleg tudomány embereit is fel kellene küldeni az űrbe, netalán a Holdra. Bár Schoemaker magára gondolt, mint az első holdgeológus-űrhajós, egy betegség megfosztotta ettől a lehetőségtől, ám az ötlete fennmaradt. Olyannyira, hogy a NASA ki is írt egy űrhajósválogatást – a negyedik űrhajósválogatás fordulót – 1965. június 5-én, ahol kimondottan tudós űrhajósokat kerestek.[23] A kritériumok szerények voltak az előző válogatásokhoz képest:

 
A végső legénység a világ első tudósával, akit a Holdra küldött a NASA
 
Az Apollo–17 jelvénye

Összesen 1351 jelentkezés érkezett a kiírásra, amelyből végül 6 jelöltet választott ki a felelős bizottság. Owen Garriott elektromérnök, Edward Gibson gépészmérnök, Duane Graveline és Joe Kerwin orvos, Curtis Michael fizikus és Harrison Schmitt geológus volt a 6 sikeres jelölt, akik elkezdték az űrhajós felkészülést.[25]

Az Apollo–17 legénységi jelölés története 1969. augusztus 8-án kezdődött, amikor a NASA megnevezte az Apollo–13 és az Apollo–14 repülő és tartalék legénységét. Utóbbi küldetés tartalékaiul Gene Cernan parancsnok, Ron Evans parancsnoki egység pilóta és Joe Engle holdkomp pilóta készülődhetett a kiképzésre, egyben a kialakult rotációs rendszer alapján ők voltak a várományosai az Apollo–17 repülő legénységi kinevezésének. Ezután 1970. március 26-án a NASA megnevezte az Apollo–15 legénységeit, Scottal, Irwinnel és Wordennel, valamint a tartalékokkal, Dick Gordonnal parancsnokkal, Vance Brand parancsnoki pilótával és Harrison Schmitt holdkomp pilótával, akik egyben az Apollo–18 repülés várományosai is lettek. Ezután elérkezett az Apollo–13 kudarca, majd kisvártatva a teljes program újjászervezése, amelynek nyomán nyilvánvalóvá vált, hogy az Apollo–17 lesz az utolsó leszállás és az Apollo–18 nem fog elkövetkezni, egyben a NASA ezzel a menetrenddel egyetlen tudóst sem juttat majd fel a Holdra. Ez utóbbi tényre inkább a tudományos közösség ébredt rá, mint a NASA vezetése és hamarosan nyomást kezdtek gyakorolni minden létező hatalmukkal az űrügynökségre, hogy juttassanak fel a Holdra egy tudóst is. A nyomás eredményeként – politikai támogatással – a NASA utasította Deke Slaytont, hogy Harrison Schmitt legyen benne az utolsó repülő legénységbe, aki teljesítette is a kérést: kicserélte Joe Engle-t Jack Schmitt-re (Engle ment a Skylab-programba). Az ügy azonban nem volt ilyen egyszerű, Cernan is kifejtette a maga ellenvéleményét, amelynek nyomán felmerült, hogy ő sem repül, hanem Slayton „sort cserél” és Schmitt mellé Gordont és Brandet jelöli, aztán mégis maradt a sima holdkomp pilóta csere. Így alakult ki a végleges repülő legénység: Gene Cernan parancsnok, Ron Evans parancsnoki pilóta és Jack Schmitt holdkomp pilóta.[25]

A repülő legénység mellett a tartalék legénység kijelölése sem volt lefutott ügy. A mindenképpen kifutó programban a következő tartalék jelölések, amelyek már nem eredményeztek hárommal később éles jelölést, nem voltak túl népszerűek és inkább a már repült legénységekből reciklált Slayton űrhajósokat. Így az Apollo–17 tartalékai eredetileg Dave Scott parancsnok, Al Worden parancsnok és Jim Irwin holdkomp pilóta lett volna. Ám az Apollo–15 utáni emlékezetes bélyeg-affér miatt ez a legénység nem repülhetett többé. olannyira, hogy többen le is szereltek még a légierőtől is. Ilyen módon a tartalékokat is cserélni kellett. Slayton ezért John Younggal és Charlie Duke-kal (az Apollo–16 előzőlegénységéből), valamint Stu Roosa-val az Apollo–14-ről cserélte ki őket.[26]

A kiválasztott legénységnek volt egy privilégiuma: a rádióhívójel és a legénységi jelvény kimunkálása. Az előbbihez az America nevet választották a parancsnoki űrhajónak és a Challenger nevet a holdkomphoz (az America név az egész programot lehetővé tevő amerikai népet szmbolizálva főhajtásként a nemzet felé, a Challenger pedig a későbbi továbblépést a jövőben várható kihívásokat akarta jelképezni, amerre majd az USA űrprogramja vezet majd).[27] Utóbbiban pedig egy művész, Robert McCall segítette, aki az űrhajósok ötleteit eggyé gyúrta. A jelvény karimáján látható a repülés jelölése, valamint a három űrhajós neve. A jelvény belsejében a domináns motívum Apollo napisten szobra, amely mögött kissé takarva egy stilizált sas - Amerika nemzeti jelkép madara – repül szárnyain az amerikai zászló sávjaival, illetve három, a legénység tagjait jelképező csillaggal. A jelvény másik oldalán a Hold, a Szaturnusz és egy galaxis képe látható. A napisten tekintete és a sas repülési iránya is az űrbeli objektumok felé mutat. A sas szárnya félig lefedi a Holdat, azt jelképezváény, hogy ez már meghódított terület és ahogy a napisten tekintete is, és a sas is a távolabbi űrbeli objektumok felé néz, az a jövőbeli fejlődési irányt jelképezi. A jelvény domináns színei a piros, a fehér és a kék, az USA szimbólumai, az arany, amely az űrhajózás aranykorát hivatott jelképezni és a szürke, amely a Hold színe.[28]

RepülésSzerkesztés

Start és odaútSzerkesztés

 
Az Apollo–17 éjszakai startja
 
Teliföld

A NASA az utolsó repülésre változtatott a startprofilon, a korábbi, Csendes-óceán feletti holdirányú gyújtást felcserélték az Atlanti-óceán feletti indítással és másfél helyett két keringésig keringett földi parkolópályán az űrhajó. Ehhez az újdonsághoz még egy újítás tartozott, éjszakai startra volt hozzá szükség, az Apollo-program első és egyetlen éjszakai indítására. A látványosság és az utolsó repülés státusza miatt a közfigyelem rövid időre ismét a NASA felé fordult, így kb. 500.000 nézőt vonzott a Cape Canaveral környéki kilátóhelyekre a start, míg a VIP lelátókra maga a NASA hívott meg számtalan illusztris vendéget, köztük például Amerika legidősebb emberét, az akkor 113 éves színesbőrű aggastyánt, aki még rabszolgának született egykor.

A startot eredetileg 1972. december 6. éjfél előttre tűzték ki, ám a startelőkészületek során egy 2 óra 40 perces startleállást kellett beiktatni egy kisebb hiba elhárítása miatt – egyben ez volt az egész Apollo-program egyetlen olyan hibája, amely késleltette egy indítást –. Ennek elhárultával és a startengedély irányítás általi újbóli megadása után az Apollo–17 végül már másnap, helyi idő szerint 1972. december 7-én, 00:33:00-kor (05:33:00 UTC) indult útnak. A Saturn V éjszakai startjára jellemző, hogy megfigyelők szerint a helyszínen nappali világosság támadt a hajtóművek beindulása nyomán, de még 800 kilométer távolságból is látni lehetett az ég alján egy vöröses derengést, mintha a Nap kelne fel éppen.

A start tökéletesen sikerült, majd a két keringés alatt végrehajtott rendszerellenőrzések is mindent rendben találtak. A startot 3 óra 13 perccel követően az űrhajósok ismét beindították az S-IVB egyetlen hajtóművét és az Apollo–17 holdirányú pályára állt, amelyet az ún. hibrid-transzfer pályán közelített meg. Erre a pályára való átállás a holdkomp retrakció manővere után került sor a repülés 3:42:27 órájában. Ezt követően eseménytelen út várt a legénységre, egészen a Holdig. Ennek során először repültek úgy az űrhajósok a program történetében, hogy a Föld-Hold rendszerben olyan pozíciót foglaljanak el, hogy tökéletes „teliföldet” fotózzanak.

Holdi leszállásSzerkesztés

 
A Challenger holdkomp az America űrhajótól való szétválás után, a holdra szállás előtt

A repülés 88:54:22 órájánál jött el a Hold körüli pályára állás pillanata, immár az égitest háta mögött, rádiócsendben repülve, ekkor indították be az America SPS hajtóművét, amely egy 6 perces fékezőmanőverrel 97,4x314,8 kilométeres ellipszis pályára állította az űrhajóegyüttest. Amint pályára állt az űrhajó, megindulhatott az a munka, amiért egy tudóst küldtek fel: Schmitt az ablakhoz ment és szakszerűen leírta lent maradt kollégái számára, amit látott a keringésből. Eközben az ütköző pályára vezényelt S-IVB becsapódott a holdfelszínbe, mindössze 155,6 kilométerre a tervezett leszállási ponttól és 339 kilométerre az Apollo–12, 157 kilométerre az Apollo–14, 1032 kilométerre azt Apollo–15 és 850 kilométerre az Apollo–16 műszereinek felállítási pontjától, ahol aztán mind a 4 műszercsomag érzékelte is a becsapódást. A harmadik keringésben tovább alakították a pályát, immár alkalmassá téve a leszálláshoz a holdkomp számára. A pálya holdközelpontja minden addiginál közelebb került a felszínhez (26,8 kilométer) és Schmitt-et elrángatni sem lehetett az ablaktól.[29]

Az ötödik Hold körüli keringésben egy pihenési periódus kezdődött, amely a kilencedik keringésig tartott, akkor kezdődött az átköltözési és beöltözési procedúra Cernan és Schmitt számára. A leválás a tizenharmadik keringésben következett be, amikor a holdkomp kormányhajtóműveinek (RCS) 3,4 másodperces működésével a két űrhajót távolabb vezérelték egymástól. A szétválás nagyjából a leszállási térség felett ment végbe és az űrhajósok az ablakokon át megfigyelhették későbbi leszállási helyük nevezetesebb pontjait (amelyeket a korábban készült Apollo–15 fotókról már jól ismertek). Ekkor a parancsnoki egység elhátrált egy 3,8 másodperces SPS gyújtással és saját körpályára állt, hogy elnavigáljon a holdkomp útjából. Ekkor beindították a holdkomp leszálló hajtóművét, amely manőverrel a Challenger elindult a holdfelszín felé. Ekkor egy „üzemanyagszint alacsony” figyelmeztető lámpa gyulladt fel, ám ez téves riasztás volt (a leszálló radar még nem mért magasságot, így nem volt referenciaadat, hogy mennyi idő és magasság van hátra a talajt érésig, így a rendszer a távolságot tévesen, végtelennek értékelte, így a jelzést nem is vették figyelembe).[29]

Előbb a holdkomp ablakai kifelé, a világűr felé néztek, majd Cernan fordított egyet az űrhajón és az alant elterülő tájat kezdték el látni, lassan azonosítva a közelítés során az egyes nevezetes tájékozódási pontokat (amely az irányítást is informálta, hogy jó helyen vannak). 3657 méteren jártak, amikor Cernan kezdte függőlegesbe állítani a holdkompot. Közben Cernan ellenőrizte a felszínt, nagyobb sziklák, mélyedések tűntek el alattuk, de a Camelot kráter melletti folt, a leszállás kijelölt pontja tisztának tűnt. 300 méteren Cernan megerősítette, hogy a leszállóhely megfelelő lesz. Folyamatosan ereszkedve elérték a 3 méteres magasságot, amikor az egyik lábról lenyúló érzékelő jelezte, hogy elérte a talajt, amit a holdkomp pilóta Kontakt fény! kiáltással adott Cernan tudtára. A parancsnok ekkor leállította hajtóművet és a holdkomp lehuppant a holdporba. 1972. december 11. 19:54:58 (UTC) volt, amikor a Challenger leszállt a Taurus-Littrow-völgyben. Schmitt így összegezte a leszállás élményét: ...Gene úgy szállt le a holdkomppal, mintha egy egy teljesen köznapi dolog lenne...[29]

Első holdsétaSzerkesztés

 
Gene Cernan a holdfelszínen a zászlóval
 
Jack Schmitt a zászlóval, háttérben a Földdel
 
A felszerelt Rover

Az űrhajósok a leszállás után rögtön elkezdték az első holdsétájuk előkészítését és mindössze 4 órával a leérkezés után Cernan kimászott a kabinból, hogy kilépjen a holdfelszínre. A parancsnok első szavai inkább a program közelgő lezárására utaltak: Houston, amint lelépek a Taurus-Littrow felszínére, az Apollo-17 első lépését azoknak ajánlom, akik ezt lehetővé tették. Pár perccel később Schmitt is követte a parancsnokot a holdfelszínre és közösen neki is kezdtek az első feladatnak, a holdjáró talpra állításának, majd a mérőberendezések kicsomagolásának és a Roverre felpakolásának. Az úrhajósok el is végezték ezt a feladatot, ám Cernan a munka közben bosszantó hibát vétett: ráejtette a geológiai kalapácsát a holdjáró sárvédőjére, amely letört. A hiba problémásnak látszott, mivel volt már róla tapasztalat az Apollo–16-ról, hogy elveszik a holdjáró sárvédője és a kerék így akadálytalanul felveri a port, ami miatt mind az űrhajósok ruháján, mind a Rover alkatrészein sötét porbevonat keletkezik. Ez a bevonat könnyebben elnyeli a napfényt, amelytől az alatta levő felszín jobban felmelegszik és az űrhajósok ruhájának hűtése fokozottabb igénybevételnek lesz kitéve, míg a Rover egyes alrendszerei túlmelegedhettek. Ezért a sárvédő pótlására valamilyen megoldást kellett találni. Az irányítás a térkép kemény felső lapjából és a magukkal vitt ragasztószalagból tákoltatott Cernannel valamilyen megoldást. Ám a ragasztószalag ragadós felületét nem sikerült kellőképpen távol tartani a holdportól, így az nem is ragadt megfelelően és az ideiglenes sárvédőt végül valamikor menet közben el is hagyták az űrhajósok.[30]

A kipakolás utáni első teendő egy rövid próbaút volt a Roverrel még felszereletlenül (kamera, rakodórekeszek, kommunikációs eszközök nélkül). A próbautat követte a Rover felszerelése az előzőekben még elhagyott eszközökkel. ezek legfontosabbika a kamera volt, amelyet a Földről egy operátor – Ed Fendell – távirányítással tudott a kivánt célpontra irányítani. Az űrhajósok dolga mindössze annyi volt (innentől az összes megállásukon), hogy a Roverre szerelt ernyőszerű antenna tányérját a Földre irányítsák (a tévéfelvételek csak álló Rover mellett voltak lehetségesek, haladás közben az antenna nem nézett mindig a Föld felé és a jel elveszett). Amint a kamera felszerelése megtörtént az irányítás azonnal egy tesztet is elvégzett a tévéadással. A harmadik fontos művelet az amerikai zászló szimbolikus felállítása volt. Cernan parancsnoknak jutott a megtisztelő feladat, hogy leszúrja a zászlót a Taurus-Littrow leszállóhelyen, majd az első tisztelgő fotók alanya legyen. Legutolsó holdkomp körüli ténykedésük során felállították a holdkomp lábánál a kozmikus sugárzás detektort.

Majd a páros első érdemi feladata hagyományosan az ALSEP felállítása volt. Az ALSEP 5 műszert tartalmazott:[31]

  • hőáramlás mérés: ennek keretében az égitest belsejéből származó a felszín felé áramló hőt mérték, amellyel a tektonizmus nyomait lehetett érzékelni. Ehhez 1,6-2,3 méter mély lyukakat kellett fúrni, amelyekbe szondákat eresztettek le (a méréseket hosszú ideig kellett folytatni, mivel a holdi nappal és éjszaka folyamán a megvilágitás miatt is változott a regolit hőmérséklete). Az Apollo–17 esetében 16 miliwatt/négyzetméter volt a mért hőmennyiség, azaz összehasonlításul egy 60 wattos villanykörte energiaszükségletét a Holdon egy 60*60 méteres földrészlet tudná kielégíteni. A holdi hőráramlás mértéke kb. 18-24%-a a földiének.[32]
  • aktív holdi rengésmérés: az Apollo–14-en is utazott műszer újbóli bevetése volt ezen a repülésen, amellyel a holdkéreg felső 1 kilométerének részletes struktúráját próbálták meghatározni a szakemberek. A berendezés kis robbanó tölteteken alapult, amelyekt távirányítással lehetett robbantani és az általuk keltett, majd a holdkéreg rétegeiről visszaverődő lökéshullámokat érzékelte egy érzékelő. Az űrhajósok az ALSEP helyén csak a központi érzékelőt állították fel, a robbanótölteteket a három EVA során 8 helyre helyezték ki, a legtávolabbi 3,5 kilométerre volt az érzékelőtől. A mérések azt mutatták, hogy a rengéshullámok terjedési sebessége 0,1-0,3 kilométer/szekundum a kéreg felső párszáz méterében, amely sokkal lassabb, mint a Föld sokkal intaktabb kőzeteiben, egyben tökéletesen illik a Hold meteorbecsapódások tördelte, főként breccsákból álló kőzettakarójához.[33]
  • holdi atmoszféra összetétel mérés: a Holdnak is létezik atmoszférája, ám ez meglehetősen ritka és ideiglenes egyben (a Hold gyenge gravitációja nem tudja megtartani még a kis tömegű gázatomokat – például hélium – sem, elég a napsugárzás energiája, hogy az atomok elszökjenek az űrbe. Az atmoszféra forrásai az ideiglenesen befogott napszél részecskéi, valamint a folyamatos meteorbombázás által a felszín kőzeteiből felszabaduló gázok. a mérések alapján a három fő gáz, ami felépíti a gyenge holdi atmoszférát, a hidrogén, a hélium és a neon.[34]
  • holdi anyagkivetődés és meteorit érzékelés: a Holdat folyamatosan érik apró meteoritbecsapódások, illetve a nagyobb becsapódások másodlagos hatásai az anyagkivetődések visszahullása által is elérik a felszín kisebb-nagyobb kövek, por, ezeket volt hivatott mérni az eszköz, amely három különálló, alternatív irányokba néző fémlapból állt. Bár a tudósok azt várták, hogy küönböző forrásokból mérhetik a becsapódások irányát és sebességét, a műszernek mindössze azt sikerült felfedezni, hogy a holdpor részecskéi lassan, de folyamatosan vándorolnak a felszínen.[35]
  • graviméter: a műszerrel a holdi gravitáció időbeli változásit szerették volna mérni, valamint az Einstein által megjósolt gravitációs hullámok érzékelése is a feladata lett volna.[36]

Tudományos mérőműszereket tekintve az Apollo–17 volt a leggazdagabban felszerelt repülés, amely a fenti, fix telepítésű és hosszútávú (az űrhajó startja után is adatokat szolgáltató) műszerek mellett vitt magával még mobil, illetve csak az űrhajósok ott tartózkodása alatt mérő műszereket, mint:[31]

  • mobil graviméter: míg a fix telepítésű változat a gravitáció időbeli változatát figyelte, így a mobil eszköz a térbeli változást. Az űrhajósok magukkal vitták és különböző állomásokon mérték a helyi holdi nehézségi gyorsulást, így képet kaphattak a gravitációs mező lokális anomáliáiról.[37]
  • holdi neutron szonda: a becsapódások az egészen mikroszkópikustól a nagyobbakig folyamatosan felforgatják a talaj felső rétegeit és összekeverik a talajt – hasonlóan a földművelésben használatos szántáshoz –. Az Apollo–17 ennek a talajforgatási folyamatnak a sebességét, arányát volt hivatott mérni a kísérlet által. A megfigyelések alapja az volt, hogy a kozmikus sugárzás protonjai, amikor eléri a talaj atomjait és azon belül protonjait, néha egy-egy neutron szabadul fel az ütközésnél és ilyenkor radioaktív izotópok is keletkeznek. Ezen izotópok mérésével lehet következtetni a talaj keveredési folyamatának sebességére. Az eszközt az űrhajósok az első holdsétán helyezték ki és a harmadikon szedték össze, hogy elemzésre hazahozzák a Földre.[38]
  • holdfelszín elektromos tulajdonságainak mérése: ezzel a holdfelszín szárazságát, illetve nedvességtartalmát mérte. A műszer egyik mérőegysége a holdkomp lábain volt, a másik a Roveren. Az űrhajósok holdi barangolásiak során az egyes megállásaikon elektromos impulzust közöltek a talajjal, amelyet a holdkomp vevőegysége érzékelt. A mérések azt mutatták, hogy a talaj felső 2 kilométeres rétege rendkívül száraz.[39]
  • kozmikus sugárzás detektor: a detektor egy a holdkomp lábaira szerelt fémfólia volt, amely a Napból, vagy más kozmikus forrásból származó nagyenergiájú részecskék becsapódásait volt hivatott mérni (a Holdon a légkör, illetve a mágneses mező hiánya miatt ezek akadálytalanul érik el a felszínt). Amikor a sugárzás részecskéi elérték az érzékelő felszínét, mikroszkópikus nyomokat hagytak rajta. Az érzékelő az első holdsétától a harmadikig volt kinn a holdkomp lábára szerelve és a holdséták végén az űrhajósok hazahozták.[40]
  • talajmechanikai vizsgálatok: ezen mérések során az űrhajósok lényegében árkokat, vagy kisebb-nagyobb lyukakat ástak a talajba és vizsgálták annak mechanikai tulajdonságait (mikor omlik be az árok oldala, vagy megcsúszik-e a talaj rajtuk, stb.). A vizsgálatok azt mutatták, hogy a holdi talaj rendkívül finom szemcséjű, a legtöbb porrészecske kisebb, mint 0,1 milliméter. Egyes porrészecskék elektrosztatikusan töltöttek és könnyen hozzátapadnak bizonyos felületekhez, például az űrruhához.[41]

Geológiai kutatóút

Az első holdsétát, különösen annak műszer kihelyezési részét számos probléma nehezítette. A gravitációs hullámok kimutatására használt graviméter konstrukciós hibája miatt mit sem értek a mérések (igaz ez csak később itthon a Földön derült ki), az elektromos vezetőképességet mérő SEP műszer pedig egy leesett porvédő miatt ment tönkre, míg az ALSEP központi egységét csak hosszas küszködés után lehetett életre lehelni. A fúrásokkal is újra baj volt. Cernan mélymintákat vett a terv szerint, ám a mintavevő csövek beszorultak, akárcsak Scottéknál a Hadley Appenninek leszállóhelyen. Cernan kétségbeesésében már térdelve küzdött a mintavevő kihúzásával, amikor az irányítás mellé rendelte Schmittet is segíteni. A két űrhajós együttes erővel próbálta kihúzni a beszorult mélymintavevő csöveket, Schmitt meg is húzta a vállát az erőlködésben. A rengeteg probléma hihetetlenül hosszúra nyújtotta az ALSEP-pel kapcsolatos tevékenységeket (az egész Apollo program során semelyik páros sem végzett ilyen lassan) és Schmitt kétségbeesésére egész egyszerűen szinte nem maradt idő másra az első holdsétán.[29]

1-es állomás – Steno kráter

Az ALSEP-nél elvesztegetett idő miatt az első geológiai kutatóútra jóval kevesebb idő maradt, mint az az eredeti tervekben szerepelt. Eredetileg a 2,4 kilométerre levő Emory kráterhez kellett volna eljutni az űrhajóspárosnak, de az időveszteség miatt csak az egy kilométerrel közelebb eső Steno krátert célozták meg az űrhajósok (a kráter egy 17. századi dán tudós, Nicholas Stenonis után kapta a nevét). Hamar kialakult a munkamegosztás is, mivel Cernan eléggé nehéznek találta a vezetésre koncentrálni, közben az irányítással kommunikálni, ezért az utóbbi feladatot jobbára Schmitt vette át, a parancsnok inkább a vezetésr koncentrált. Ez a feladat sem volt egyszerű: a Rovert mindössze 10 km/h sebességgel hajtották előre, de a felszín sziklái és gödrei miatt ez is hajmeresztőnek tűnt. Ekkor veszítették el az ideiglenesen felszerelt lökhárítót is és innentől a saját maguk által felvert por is nehezítette a látásukat. Menet közben megálltak az első talajelektromos mérésre is. A 610 méteres Steno kráter közelében, egy kisebb kráter peremén álltak meg végül, ahol mintákat vettek, fotókat készítettek, majd elindultak visszafelé a holdkomphoz. Út közben még megálltak egyszer az aktív szeizmikus mérésekhez kihelyezni egy robbanótöltetet, majd még egy újabb talajelektromos mérést is végeztek. Schmitt csalódásként élte meg, hogy csak ilyen rövid idő jutott a tudományos kutatómunkára. A holdkompba való visszatérésük előtt még egy kefével lesöpörték a holdport magukról, majd egymás után visszaszálltak a Challengerbe.[29][42]

Második holdsétaSzerkesztés

 
A sárvédő ideiglenes javítása a holdjárón

Az első kiszállás után a legénység aludni tért, a holdkompban X alakban kifeszítettek két függőágyat, amelyekben Schmitt alul, Cernan felül aludt, előbbi mélyen, utóbbi kissé nehezebben a kabin pumpáinak és ventillátorainak folyamatos zajában. 8 óra múltán Gordon Fullerton CapCom a Valkűrök lovaglását játszotta be a rádióba Wagnertől, mint ébresztőt. Ezután rövid reggeli következett, majd a felkészülés a második holdsétára, központi kérdésként tartva a holdjáró letört sárvédőjének javítását. A második EVA az ébredés után 3:40 perccel indult, az ajtó kinyitásával. Érdekes tapasztalat volt, ahogy az űrhajósok megfigyelték, mennyire változott a hozzáállásuk az első és a második kiszállás között: az első alkalom izgalmakkal, adrenalinnal teli álomvilág volt, míg a másodikra az izgalom lenyugodott és átadta a helyét a tettvágynak.[29]

Az első teendő az irányítás tanácsai szerint előkészített második Rover sárvédő felszerelése volt. Ismét kemény kartonlapokat használtak, ám ezúttal erős kapcsokkal (a kapcsok az egyik teleszkópos lámpa szétszereléséből, kannibalizálásából származtak) rögzítették azokat a bizonytalan ragasztószalag helyett. Ezután Schmitt felkapta a talajelektromosság érzékelőt és gyalog elment vele úgy 140 méterre egy mérésre, Cernan kicsit később követte őt a Roverrel. Ezután elindultak az első geológiai felfedezőútra a távolabbi célpontok felé.[29]

2-es állomás – Nansen kráter:

 
Harrison „Jack” Schmitt a Roveren

Az első megálló a holdkomptól kb. 8 kilométerre fekvő Nansen kráter volt. Az út közben három helyen is megálltak, hogy Schmitt kihelyezze az aktív szeizmométer működéséhez szükséges robbanótölteteket. A terep különösen nehézzé tette a vezetést, későbbi elemzések ezt a szakaszt nyilvánították a legnehezebb terepnek az egész Apollo–program során. Schmitt pedig az egész út során fényképeket készített az ülésből. Elhagyták a Camelot krétert – amelyet majd a visszaúton akartak megvizsgálni –, majd a Horatio krátert, amelynek látványos rétegződés volt megfigyelhető a kráterfalain. Aztán átvágtak a Tortilla síkságon és a völgyet övező South Massif hegység egyre inkább kezdte kitölteni a látómezejüket. A hegy oldalán jól látható volt egy földcsuszamlás nyoma, amely értékessé tette ezt a kutatási helyet.[29][42]

A Nansen kráter (amelyet Fridtjof Nansenről, a híres norvég sarkkutatóról neveztek el) egy öreg kráter volt, inkább csak bemélyedés a hegység lábánál, amelyet a hegyoldalról lecsúszó regolit félig eltemetett. A Nansen kráternél a nagyobb sziklák keltették fel Scmhmitt geológusi érdeklődését, amelyek láthatóan a hegyoldalból gördültek le. Egyik-másik sziklát fel is fordították és alóla vettek mintát a talajból. A minták kivétel nélkül ősrégi breccsák voltak, az egyikük például 4,6 milliárd éves, az Apollo–program során talált kőzetek közül az egyik legidősebb. A mintavétel mellett panorámafotók és dokumentált mintavételek is készültek (ezek során sorszámozott zsákokba tették a mintát és előtte-utána fotók is készültek a mintavételről, illetve annak pontos helyéről), továbbá graviméteres és talajelektromos méréseket is végeztek.[29][42]

2A állomás - útközben:

A Nansen utáni megálló egy nagyon rövid állomás volt, mindössze 12 percet töltöttek itt az űrhajósok. A tervben az hívta életre a különösebb jellegzetesség nélküli megállást, hogy egy kicsit távolodjanak el a South Massif hegység tömbjétől és a síkságon is mérjenek egyet a graviméterrel, mert a szakemberek kíváncsiak voltak, hogy mennyiben befolyásolja a helyi gravitációt a hegység tömbje. Így 600 méterre távolodtak a hegység tövénél ülő Nansen krátertől és mértek egyet a graviméterrel, majd még néhány kőzetmintát is begyűjtöttek.[29][42]

3-as állomás – Lara kráter (és Balett kráter)

A következő megállóhely már a visszaúton a Lara kráter, egy 500 méter széles becsapódásnyom volt a völgy alján (és amelyet Schmitt nevezett el a Dr. Zsivágó musical egyik kedvenc karakteréről). Cernan 50 méterre parkolta le a Rovert a kráter peremétől, majd az irányítás úgy döntött, hogy szétválasztja az űrhajósokat időtakarékossági okokból. Cernannek kellett vennie egy mélymintát, és mérnie egyet a graviméterrel, Schmittnek pedig panorámafotók és a felszíni mintavételek jutottak (rögtön ki is derült, hogy az időtakarékossági célt nem érték el, mivel az űrhajósok az együtt végzett munkát könnyűnek, míg az egyedül végzettet nehéznek és lassúnak találtak). Cernan könnyedén teljesítette a mélymintavételt, majd amikor felfedezte, hogy a minta alján ép világos kavicsok vannak a sötét regolitban, diadalmasan mutatta meg a cső alját a kamerának, hogy a tudósok is ámuljanak. Eközben Schmitt úgy döntött, hogy a kőzetmintáit egy közeli, kisebb kráter pereméről gyűjti be és elsietett a célponthoz, azonban a mozgás nem sikerült a legjobban és futás közben Schmitt orra esett (komikusan próbálva megtartani előbb az egyensúlyát). Az irányítás oldandó az egyébként komoly vészhelyzetet, tréfával próbálta elütni a dolgot: „...Jack, bejött egy hívás ide a központba a Houstoni Balett Alapítványtól, hogy igényt tartanának a szolgálataidra a jövő szerzonra...”, Miután jót nevettek a tréfán, a Schmitt által elérni kívánt névtelen krátert elnevezték Balett kráternek.[29][42]

4-es állomás – Shorty kráter

 
A narancsszínű talaj

A Lara krátert elhagyva 2,6 kilométert kellett megtenniük a Shorty kráterig (a név egy San Franciscó-i láb nélküli képregény figura volt a Trout Fishing in America című regényből) Itt elértek a Völgy közepére ahonnan kiválóan megfigyelhetők voltak a hegyoldalak, rajtuk a legördülő kövek szántotta barázdákkal. Így pillantottak meg egy nagyobb, 3 méteres sziklát, amit Schmitt vizsgálatra érdemesnek látott. Hamar megálltak és röviden felmérték a hegyoldalon legördült sziklát. Menet közben többször is megálltak mintákat venni, de ezt új formában tették: nem szálltak le a Roverről, hanem kaptak egy hosszú nyelű mintavevő botot és az ülésből lenyúlva szedték össze a kívánatos köveket. A Shorty egy 110 méter átmérőjű kisebb kráter volt, amely lyukat ütött a South Massif hegység oldalán lecsúszó földcsuszamlás világosabb színű törmelékét és maga sötétebb foltként ült a kőzettakarón. Schmitt sokkal ígéretesebbnek is írta le, mint az előző Lara kráternél tett megállót.[29][42]

Schmitt első ténykedése volt, hogy rutinszerűen panorámafotót készít a környezetről, amikor az egyik irányban szokatlan dolgot fedezett fel: narancsszínű talajt. A geológust alaposan felvillanyozta a felfedezés, amelyet rögtön vulkáni eredetűnek vélt és azonnal mintákat akart belőle. A Földön az elszíneződött talaj általában vulkáni tevékenység során – jellemzően ún. tűzszökőkutak révén – jön létre, amikor a feltörő lávába gázok keverednek és a gázok reakcióba lépnek a felhevült, olvadt kőzettel, amely így megszilárdulva elszíneződik. Ezt gondolta Schmitt is a narancs talajról. Hirtelen árkot ásott rajta keresztül mélymintavevővel is mintát vett belőle. Az irányítás mintákat kért még a kráter peremén megülő nagyobb sziklákból is, majd elvégezték a szokásos graviméteres méréseket is. De a lényeg a narancszínű kőzet volt, ami azt az ígéretet tartogatta, hogy vulkáni struktúrát találtak egy becsapódásos kráterben. Az csak a Földön a későbbi vizsgálatokból derült ki, hogy mégsem vulkáni anyagot hoztak haza az űrhajósok, hanem csak extrém módon koncentrálódott, titánnal erősen szennyeződött talajréteget, amit a becsapódás hozott létre.[29][42]

5-ös állomás – Camelot kráter

A holdséta utolsó állomása a Camelot kráter volt (a kráter az Artúr király mondakörből, a király váráról kapta a nevét), ám az odaúton itt is megálltak néhányszor az űrhajósok mintát venni és graviméteres mérésekre. Az utolsó állomáson a rutinszerű tevékenségek zajlottak: mintavétel, panorámafotók készítése, graviméteres mérések.[29]

Az űrhajósok összesen 7 óra 36 perc 56 másodpercet töltöttek a holdkompon kívül, 20,4 kilométert tettek meg a Roverrel (összesen 2 óra 25 perc vezetési idő alatt) 56 mintavétel során 34,1 kilogramm kőzetet gyűjtöttek, illetve készült 218 színes és 627 fekete-fehér fénykép is. Ez minden tekintetben rekord volt az előző holdra szállások tekintetében.[29]

Harmadik holdsétaSzerkesztés

Talajelektromos mérési hely

Az első megálló a talajelektromos mérések kezdeti helyén volt, ahol az űrhajósok megálltak aktiválni a mérőberendezést, ám az meghibásodott és innentől kezdve a harmadik holdsétán nem tudták használni megfelelően a berendezést.[42]

6-os állomás – North Massif

 
Tracy sziklája

Az első geológiai kutatóállomás a holdséta során a North Massif hegyoldalában volt, 3,4 kilométerre a holdkomptól. Az űrhajósok előbb elhajtottak egy nagy, jellegzetes szikláig a Turnik Point Rockig (Fordulópont Szikla), amely 3 kilométerre volt, ahol egy kis mélyedésnél, a Henry kráternél megálltak egy pillanatra és a korábbi gyakorlat szerint mintát vettek a holdjárón ülve.. Közelről látták, hogy a Turning Point Rock nem egyetlen szikla, hanem több részre hasadt szét, a sziklából gyorsan egy mintát is vettek, kalapáccsal törve le darabokat róla. Ekkor felkaptattak a lejtőre és félig oldalazva ráhajtottak a hegyoldalra még 400 métert megtéve, kb. 76 méter magasba érve a hegység lábát jelző törésvonal fölé, ahol egy hatalmas, nagyjából a holdkompjuk méretét elérő, több darabra tört szikla ült. A szikla kb. 1200 méter magasból tört le és gurult le a hegyoldalban és ezen a helyen állapodott meg. Cernanéknek gondot okozott leparkolni a Rovert és leszállni, mivel a hely 20°-os lejtő volt. Cernan egyszer orra is esett a munka közben.[29][42]

A legénység elvégezte a szokásos graviméteres méréseket, mintákat vettek a szikláról és a környezetéből (normál és mélymintákat), panorámafotókat, 500 milliméteres teleobjektíves és normál látószögű fotókat készítettel. A sziklához kötődik még egy később ismertté vált történet. Cernan megígérte még az indulás előtt az akkor 9 éves kislányának, Tracy-nek, hogy valami emléket hagy róla a Holdon. Forgatta is a fejében, hogy ennek a hatalmas sziklának a porlepte felületére a holdporba írja Tracy nevét, ám ezt elfelejtette. Később itthon űrhajóstársának Alan Beannek mesélte el a történetet, aki űrhajós pályafutása után festőművészi karrierbe kezdett. Bean örökítette meg a sziklát egy festményén, rajta a képzeletbeli „Tracy” felírattal. Az egyébként jelöletlen sziklát ezután kezdték el szakmai körökben is „Tracy sziklája” néven emlegetni.[29][42]

7-es állomás – North Massif

A 7-es állomást egy nagyon rapid megállóhelynek szánta Houston, amelynek lényegét a CapCom fogalmazta meg: ...„ez egy nagyon rövid megálló kell legyen. Valószínűleg nem több, mint 10-15 perc. Ahogy mondtam, kapjatok fel a lehető legtöbb variációt mutató kézi mintát minimális dokumentáció és minimális időfelhasználás mellett”... A feladatokat itt is megosztották. Schmitt volt az, aki – geológus lévén – értett a minél nagyobb variációs lehetőségek kihasználásához, ezért ő vette a mintát, míg a parancsnok – erősebb fizikumú lévén – kezelte a kalapácsot és ő törte le a darabokat a nagyobb sziklákról, legtöbbször Schmitt útmutatásai alapján. A feladatot tökéletesen sikerült teljesíteni, igaz 22 perc alatt.[29][42]

8-as állomás - Sculptured Hills

A hegység elhagyása után annak lankásabbá váló folytatásához, a Sculptured Hillhez (Kifaragott Dombság) vezetett az út, az Apollo–17 és a Taurus-Littrow–völgy legkeletibb megállóhelyhez. Ez 2 kilométernyi utazást jelentett a holdjáróval és ezzel az űrhajósok lefedték az egész völgyet. Az űrhajósok előbb a nagyobb kövekből szerettek volna darabokat. Cernan neki is látott a kalapáccsal letörni egy-egy darabot és begyűjteni. Közben Schmitt a lábával felfordított egy sziklát, hogy alóla nyerjenek mintákat, majd játékból elkezdte lefelé görgetni a lejtőn, ám a kő elindult a Rover felé, de végül egy gödörben időben megállt. Kicsit később a tréfa folytatódott. A lejtőn lefelé szaladva Schmitt megpróbált egyik lábáról a másikra ugrálni, ami olyan érzetet keltett, mintha síelne. Kisvártatva a rádióból az űrhajós szájából hangzó suhogás hallatszott, imitálta, mintha síelne.[29][42]

 
Cernan a Roverrel a Van Serg kráternél

Kicsit később a parancsnok úgy látta, hogy eljött az ideje a sárvédő javítás ellenőrzésének. Megvizsgálta a korábban rögtönzött alkatrészt, meghúzgálta a rögzítőkapcsokat, de úgy találta, hogy az egész fixen tart, azt leszámítva, hogy minden alkatrészét por borította már. A dolguk végeztével továbbindulhattak. A holdjárót a lejtős terepen parkolták le, ezért a beszállás nem volt egyszerű művelet, különösen Cernan járt pórul. A parancsnok megpróbál „bepattanni” az ülésébe egy ugrással, ám elvétette és a holdjáró helyett a jármű mellett a porba esett a hátára. Ugyan szóban nem igényelte, ám mégis Schmitt sietett a segítségére a felállásban. Összességében a rutinnak számító graviméteres mérések történtek meg, mintavétel, panorámafotók készítése volt a műveletek között, valamint egy új mintavételi technika, a gereblyézés (ennek keretében egy nagy gereblyével fésülték át a holdport és az így előtűnő kisebb-nagyobb köveket, kavicsokat szedték ki a holdporból.[29][42]

9-es állomás – Van Serg kráter

A Sculptured Hillnél levő állomás után az űrhajósok elkezdtek visszafelé navigálni a holdkomphoz és az űrhajótól már csak 2,1 kilométere levő Van Serg kráterhez hajtottak (a kráter a nevét Jack Schmittől kapta, akinek a harvardi professzora Hugh McKinstry írt tudományos szatírákat ezen az írói álnéven). A dombokról a völgybe vezető átmenet meglehetősen nehéz terepnek bizonyult a rover és utasai számára, rengeteg kővel és mélyedéssel volt tarkítva. Cernan úgy jellemezte a helyet, hogy: ...„ha 10 métert akartam előre jutni, 15 métert kellett vezetnem hozzá”.... A Van Serg kráterről azt gondolták a tudósok - különösen a Shorty kráter után, amelyhez eléggé hasonló volt – hogy vulkanikus eredetű lehet. A páros a kréter peremén parkolt le és kissé bele is mentek a mélyedésbe, amelynek az alján számos szikla hevert, be is gyűjtöttek pár mintát, de a vulkanizmusnak nyoma sem volt, különösen nem elszíneződött talajnak, mint a Shorty-nál. A sikertelenségnek a CapCom vetett véget, amikor bejelentette, hogy ideje útra kelni a holdkomp felé. A munka közben kihelyezték az aktív rengésmérő egy újabb robbanó töltetét, elvégeztek két graviméteres mérést a szokásos fotódokumentáció (normál, panoráma és teleobjektíves képek) mellett. Az utolsó újdonság az árokásással összegyűjtött kőzetminták voltak. Ezzel a geológiai megállással elérkeztek az Apollo–17, de lényegében az egész Apollo-program tudományos kutatásainak végére.[29][42]

 
A holdjáró a végső parkolóhelyén
 
Az utolsó Apollo plakett

Jelöletlen holdjárós állomások

A fenti geológiai jellegzetességek melleti megállókon kívül még összesen négy alkalommal álltak meg az űrhajósok, hogy gyors mintákat vegyenek. Ebből kettő a táv legelején, a talajelektromos mérések kezdeti helye, valamint a 6-os állomás között, egy másik a 7-es és 8-as állomások között, az utolsó pedig a 9-es állomás és a holdkomp között ment végbe.[29][42]

A holdkomhoz érve – egy 28 perc 26 másodperces út után – az űrhajósok egy kis ünnepséget rögtönöztek a legutolsó mintavételhez. Ehhez Schmitt lenyúlt és lényegében találomra felvett egy követ, amely a 70017-es katalógusszámot kapta és mellé a parancsnok rövid beszédet rögtönzött. A 3 kg-os kőzetdarab később a Goodwill Rock (Jóakarat Köve) elnevezést kapta. Később ezt a követ közel 500 darabra vágták és a világ múzeumai és kutatóhelyei kaptak belőle. Ezután még leleplezték az Apollo–11-éhez (és az összes holdraszálló expedícióhoz) hasonlóan a holdkomp lábára szerelt plakettet, amelyen az első leszálláshoz hasonlóan ismét szerepelt egy jelképes szöveg: „Itt ért véget az emberiség első holdfelfedező űtja 1972. decemberében, A.D. Talán a béke, amellyel érkeztünk tükröződni fog az egész emberiség életében”[29]

Ezek után a szimbolikus tevékenységek után Cernan még odébb parkolt a Roverrel, majd előbb Schmitt, majd a parancsnok is visszaszállt az űrhajóba. Ahogy 3 évvel korábban Armstrong első mondata is nagy várakozásokkal volt övezett, úgy Cernannek jutott a tisztesség, hogy egy utolsó mondattal búcsúzzon el - azóta ismert, hogy több mint 50 évre – a Holdtól: ...„Bob, itt Gene és még itt vagyok a felszínen; és ahogy megteszem az emberiség utolsó lépését, hogy kis hazamenjek és idő múlva visszatérjünk – és remélem nem túl soká következik ez el – szeretnék mondani valamit, amit talán a történelem is feljegyez. Ami Amerika mai kihívása, azt holnapra a jövő az ember sorsává kovácsolja majd. És ahogy mi elhagyjuk a Taurus-Littrow-t a Holdon, elhagyjuk ahogy érkeztünk és Isten akaratának megfelelően visszatérünk, békében és az egész emberiség reményével. Godspeed az Apollo–17 legénységének”.... Ezután bezárták a kabinajtó és az Apollo–17 holdfelszíni tevékenysége végetért.[29]

Visszatérés, Hold körüli megfigyelés, hazaútSzerkesztés

 
A holdkomp holdi startja
 
A Challenger holdkomp a Holdról való visszatérést követően
 
Az America CSM a visszatérés utáni randevú közben
 
Megfigyelések a keringésből: a kép tetején a Ciolkovszkíj kráter (sötét terület), az előtérben a Fermi, Dobrovolszkij és Shirakacsi kráterek
 
Az Apollo–17 mentése a USS Ticonderoga mellett

A holdsétát követően az űrhajósoknak a holdséta utáni feladatai voltak (levetkőzni, egy gyors tapasztalati összegzőt beszélni az irányítással, elraktározni a magukkal hozott mintákat, majd a feleslegessé vált felszerelést – pl. a hátizsákokat – kidobni a felszínre) Ezt követően egy gyors étkezés, majd pihenési, alvási periódus szerepelt a tervekben, ezért a holdséta levezetését követően aludni tértek. Az űrhajósok összesen 22 óra 3 perc 57 másodpercet töltöttek a holdfelszínen a három holdséta során, 35,7 kilométert vezettek a holdjáróval 4 óra 29 percnyi vezetési idő alatt és 110,52 kg holdkőzetmintát gyűjtöttek össze.[29]

Másnap az Imígyen szóla Zarathustra dallamaira ébredtek, amelyet az irányítás játszott le a rádióban és elkezdődött a felszállás előkészítése. A tréfát Schmitt az alkalomra írt versének felolvasásával zárták le, majd meghatározták a felszállás idejét (a CSM keringése a mascon-ok miatt kissé eltért a tervezettől, ezért a felszállást 1 perc 10 másodperccel előre kellett hozni. A start előkészületeket egy apró szelephiba tarkította, amely azonban nem gyakorolt komolyabb hatást az egész folyamatra. 1972. december 14. 22:54:37-kor (UTC) beindult a holdkomp felszálló hajtóműve és az űrhajót egy 89,8x16,8 kilométeres ellipszis pályára állította. A startot az irányítóközpontban követték végig figyelemmel, mivel a Roverre szerelt kamerát távirányítással kezelte Ed Fendell operatőr és az emelkedő űrhajót 26 másodpercig tudta követni a tévékamerával.[29]

A felszállást rögtön követte a randevú és dokkolás, amelyre 45 percnyi repülés után került sor (addigra a beállított röppályák 1,3 kilométeres közelségbe vitték egymáshoz a két űrhajót). az aktív szerepet játszó parancsnoki egységet 32,9 kilométeres relatív sebességgel közelítette Ron Evans. Kicsit később Richard Nixon elnök üzenetét olvasták be:

Amint a Challenger elhagyja a Hold felszínét, tudatában vagyunk nemcsak annak, amit hátrahagyunk, de annak is ami még előttünk van. Az álmok, amelyeket az emberiség előre vetít, úgy tűnik mindig megvalósulnak, ha elég erősen hiszünk bennük és elég szorgalmasan teszünk értük. Egykor megigézve álltunk a csillagok alatt, ma pedig elérjük őket. És ezt nem csak azért tesszük, mert az ember végzete álmodozni a lehetetlenről, vagy merni a lehetetlent, majd megtenni a lehetetlent, hanem mert az űrben, ahogy a Földön is, új válaszok születnek és új lehetőségek az emberi létezés javítására, kiterjesztésére.

Talán ez az utolsó alkalom ebben az évszázadban, hogy ember jár a Holdon, de az űr felfedezése folytatódni fog, az űrkutatásból való haszonszerzés folytatódni fog és új álmok születnek, amelyeket követhetünk, arra az alapra építve, amit most megtanultunk. Ezért ne tévesszük el a jelentőségét, vagy ne menjünk el annak fenségessége mellett, aminek tanúi voltunk. Mindig is volt néhány esemény, amely tisztán jelezte a történelem előrehaladását egyik korszakról a másikra. Ha megértjük ezt az utolsó Apollo repüléskor, akkor igazán megérinthet bennünket 'néhány igazán fényes dolog'. Gene Cernannek, Harrison Schmittnek és Ron Evansnek kívánjuk, hogy Isten segítségével mihamarabb szerencsésen érjenek haza a jó öreg Földre.[29]

– Richard Nixon

Az utolsó, felszállással kapcsolatos feladat a holdkomp leválasztása volt. Ehhez minden hazahozandó csomagot át kellett pakolni a parancsnoki kabinba és minden összegyűlt hulladékot át kellett hordani a holdkompba. Amikor ez megtörtént, leválasztották a Challengert és egy rövid, 12 másodperces hajtóműindítással más pályára állt a parancsnoki hajó. A holdkomp megmaradt üzemanyagkészletével egy távirányítású fékezőmanővert indított az irányítás, amellyel becsapódó pályára vezényelték a holdkompot, hogy a lenti műszerek számára egy mesterséges meteorit becsapódást szimuláljanak. A tervezett becsapódási pontot a leszállóhely közelében, attól 9,9 kilométerre jelölték ki. A becsapódást megpróbálták megfigyelni az Ed Fendell által távirányított kamerával, azonban hiába irányította az operatőr a kívánt pontra a kamerát, az eseményt nem sikerült megpillantani. Ezzel szemben az ALSEP hátrahagyott aktív szeizmográfja tökéletesen rögzítette a becsapódás keltette rengést, ahogy az Apollo–12, –14, –15 és –16 műszerei is regisztrálták az eseményt. Később a fenn keringő America legénysége is megpróbálta távcsövön át megpillantani a becsapódási helyet, és diadalmasan jelentették, hogy a South Massif csúcsán látnak egy világos pontot, amely a korábbi fotókon nem látható még.[29]

A Hold körüli páyláról történő megfigyelés már jóval Cernanék visszatérése előtt megkezdődött, Evans két társa holdfelszínre távozását követően elkezdte a tudományos programot. Ezt elsősorban az űrhajó műszaki egységébe épített SIM műszeregységgel végezte. Ez a következő műszerekkel rendelkezett:[31]

  • Metrikus és Panoráma kamerák: a kamerák segítségével részletes felszínfotókból álló térképet lehetett arról a térségről fényképezni, amely felett az űrhajó elrepült. A normál, vagy metrikus látószögű kamera kisebb átfogású, ám részletesebb, a panoráma nagyobb átfogású fotókat készített. Minkét kameratípus nagy felbontású képeket eredményezett. A metrikus kamera összeköttetésben volt a lézer magasságmérővel, így a két berendezés adataiból 3D holdfelszín modellek is készíthetők voltak. A metrikus kamera egyszerre egy 165x165 kilométeres térséget tudott képre vinni és az elméleti felbontása 20 méteres volt (azaz egy képpont egy 20 méteres objektumot fedett le). A panoráma kamera 320x20 kilométeres csíkokat rögzített abból a magasságból, ahol a parancsnoki űrhajók tipikusan keringtek és a felbontása extrém finom volt, 1-2 méteres objektumok is látszottak egy-egy fényképen. A repülés során 2140 fényképet készítettek az űrhajósok 15 keringés során a metrikus kamerával, a panorámakamera 9 keringésen keresztül működött és 1574 fotót készített.[43]
  • Lézer magasságmérő: a lézer magasságmérővel egy lézernyalábot bocsátottak ki a holdfelszín felé, majd egy kis távcsővel érzékelték a visszaverődő fényt és a kibocsátás és érzékelés időkülönbségéből megbecsülték az űrhajó és a felszín közötti távolságot, azaz a felszín domborzatának változásait. Ezzel a módszerrel 10 méteres pontossággal volt megállapítható a magasságkülönbség egyes felszíni formák között. Az Apollo–17 során 12 keringési ideig használták a műszert, amely kb. 30 kilométerenként tett meg egy-egy mérést. A mérések azt mutatták, hogy a Hold átlagos sugara 1738 kilométer, az innenső oldalon vannak a magasabban fekvő területek, a túloldalon az alacsonyabbak, emellett a holdtengerek pár kilométerrel mélyebben fekszenek és simábbak, mint az azokat körülvevő felföldek.[44]
  • S-sávú rádió transzponder: az űrhajó rádiójeleinek az elemzésével a Hold gravitációs mezejének változásaira, anomáliáira lehetett következtetni. A földi vevőberendezések által fogott frekvencia és a kibocsátott frekvencia között különbségek vannak, amelyet az űrhajó mozgása okoz és amelyet a mozgás által kiváltott Doppler-effektuson keresztül mérhető. A doppler hatás révén a frekvencia folyamatosan eltolódik és ebből leszűrhetők az űrhajó sebesség változásai, amelyet pedig az a gravitációs tér okoz, amely hat az űrhajóra. (Az űrhajóra elsősorban a Hold gravitációja hat, de kisebb mértékben a Nap, vagy a Föld hatása is számításba veendő, bár a számításoknál könnyen megállapítható és kiszűrhető). Az ilyen módon kimutatott doppler eltolódás rendkívül finom mértékben meghatározza a sebesség változások mértékét is, amelyekből pedig levezethető a gravitáció változása is. A megfigyelt felszíni formák közül az olyan nagyobb becsapódási helyeken mértek eltéréseket, mint a holdtengerek (MAre Crisiom, Imbrium, Nectaris, Serenitatis), vagy óriáskráterek (Kopernikusz, Ptolemaiosz, Theofilusz), vagy holdi hegységek (Appenninek, Marius Hills).[45]
  • Holdi radarvisszhang mérések: ebben a kísérletben radarhullámokkal bombázták a Hold felszínét és fogták a visszaverődéseket különböző antennákon. A kísérlet célja, hogy a holdkéreg felső 2 kilométerének szerkezetét megfigyeljék (a víz hiánya miatt a használt 2 és 60 méter közötti hullámhosszú radarhullámok könnyedén behatolnak a felszín alá és mélyre is eljutnak). A mérések különböző sturktúrákat mutattak ki a felszín alatt, különösen az olyan holdtengereken, mint a Mare Crisium és a Mare Serenitatis. Ezek a struktúrák azt mutatták, hogy a holdtengerek bazaltjai 2,4-3,4 kilométer mélységig nyúlnak le és különböző rétegekből tevődnek össze, azaz a holdtengerek kialakulása több fázisban történt.[46]
  • Ultraibolya spektrométer: ezzel a méréssorozattal a felszíni holdi légkör méréseket terjesztették ki globális léptékűre, a gyenge holdi atmoszféra sűrűségét és összetételét próbálták meghatározni. A műszer ki tudott volna mutatni több kémiai elemet, vagy molekulát is (hidrogén, oxigén, nitrogén, szén-monoxid, szén-dioxid, xenon), de a műszer alsó érzékenységi határán csak a molekuláris hidrogén lépett át, amelyet 6000 atom/köbméter mennyiségben mutattak ki.[47]
  • Infravörös rádióméter: az infravörös hőmérsékletmérésekkel a holdfelszín hőmérsékletét, az éjszakai oldalon a felszín lehűlését és a hőkisugárzás mértékét mérték (nappal a felszín felmelegszik a napsugárzás hatására, majd éjszaka lehűl kisugározva az összegyűjtött hőt). Mivel a folyamatra hatással van a felszíni kőzet sűrűsége, töredezettsége, ásványi összetétele, közvetve ezekre a tulajdonságra is következtetni lehet.[48]

Cernanék érkezésével a Hold körüli pályáról végzett megfigyelési program átalakult. A tervek szerint a holdkomp dokkolása után még másdél napig folytatódott tovább a tudományos program és kihasználták a geológus jelenlétét, aki így globális méretekben és összefüggésekben is megvizsgálhatta az égitest felszínét. A műszeres mérések helyett a hangsúlyt az ablakból végzett geológiai megfigyelés (és az irányításban ülő tudósoknak a látottak leírása) kapta a fő hangsúlyt. A Shorty kráternél talált narancsszínű talaj (amelyet Evans is megerősített később, hogy látni lehet a fenti pályáról is) arra sarkallta az űrhajósokoat, hogy elszíneződött területeket próbáljanak a találni, ám kevés sikerrel jártak. Ezek mellett még további kísérleteket is végeztek. Ilyen volt a fényvillanások megfigyelése (amelyeket az emberi szemben okoznak a szemen éppen akadálytalanul áthatoló kozmikus sugárzás részecskék), illetve ilyen volt még az ún. Vegyes Biológiai Kísérlet, amelybe különböző biológiai anyagokat (baktériumtörzseket, protozoa tömlőket, növények magjait, rák petéket, és rovarok petéit) halmoztak egymásra és figyelték a kozmikus sugárzás hatását az egyes összetevőkre.[49]

A 75. keringésben eljött az ideje, hogy a Hold túlsó oldala felett repülő űrhajó SPS hajtóművét beindítva az Apollo–17 kigyorsítson a Hold körüli keringésből és megindítsa az ún. TEI (Trnas Earth Injection – Földirányú Gyújtás) manővert. Amikor újra megpillantották a Taurus-Littrow-völgyet, már 3200 kilométerre jártak tőle a Holdtól távolodva. Hazafelé már csak egyetlen fontosabb művelet volt hátra a leszállásig: Ron Evansnek egy űrsétát kellett végrehajtania, hogy a SIM rekeszből behozza a kabinba a kutatási eredményeket tartalmazó adathordozókat. Erre a 12. repülési napon került sor kb. 65000 kilométerre a Holdtól és 315000 kilométerre a Földtől. A feladathoz Evans beöltözött (parancsnoka plexi űrséta sisakját kölcsönözve) és kimászott a kabinból, majd a kapaszkodók mentén hátramászott a műszaki egységhez, hogy kiszedje az adathordozó kazettákat. Összesen háromszor tette meg az utat oda-vissza a különböző adathordozókért, miközben Schmitt felügyelte a műveletet a kabinajtóból vállig kiemelkedve. Az űrséta 45 perc 20 másodpercet vett igénybe, amikor Evans is visszatért a kabinba. Ezt követően eseménytelenül zajlott a hazaút többi része.

Mindössze egyetlen pályaközi korrekciós manővert kellett végrehajtaniuk az űrhajósoknak a földtől 46330 kilométerre, hogy a kívánt ponton érjenek Földet. Mindössze a légkörbelépés előtt 15 perccel választották le a műszaki egységet, amely ugyanúgy belépett a Föld légkörébe, majd elégett. Következett a légkörbelépés, ami 39600,8 km/h-ás sebességgel értek el. Tizenhárom perc ereszkedés után 12 nap 16 óra 31 perc 59 másodperc repülés után 1972. december 19-én, helyi idő szerint 6:24:59-kor (19:24:59 (UTC) szállt le az űrhajó a déli Csendes-óceánon Amerikai Szamoa közelében, 2,1 kilométerre a tervezett leszállási pont és 6,5 kilométerre a kivezényelt USS Ticonderoga anyahajó mellett.

Repülési adatokSzerkesztés

  • Tömeg:
    • Teljes tömeg: 2 923 387 kg
    • Szállított teher: 46 678 kg
      • PM tömege: 30 320 kg, amiből a CM 5960 kg, az SM 24 360 kg
      • HM tömege: 16 448 kg, amiből a felszállófokozat 4985 kg, a leszállófokozat 11 463 kg
  • Föld megkerülése: 2-szer odafelé, hozzávetőlegesen 1-szer visszaútban
  • Hold megkerülése: 75
  • Földközel: 168,9 km
  • Földtávol: 171,3 km
  • Inklináció: 28,526°
  • Keringési idő: 87,83 perc
  • Holdközel: 97,4 km
  • Holdtávol: 314,8 km
  • Inklináció: 159,9°
  • Keringési idő:
  • Landolás helye: 20.19080° N – 30.77168° E, másképpen írva
    20° 11' 26,88" N – 30° 46' 18,05" E
  • Összegyűjtött minta: kb. 110 kg

PM, HM kapcsolódásaSzerkesztés

HoldsétákSzerkesztés

  • Cernan és SchmittEVA 1
  • EVA 1 kezdete: 1972. december 11., 23:54:49 UTC
  • EVA 1 vége: December 12., 07:06:42 UTC
  • időtartam: 7 h, 11 min, 53 s
  • Cernan és Schmitt – EVA 2
  • EVA 2 kezdete: 1972. december 12., 23:28:06 UTC
  • EVA 2 vége: December 13., 07:05:02 UTC
  • időtartam: 7 h, 36 min, 56 s
  • Cernan és Schmitt – EVA 3
  • EVA 3 kezdete: 1972. december 13., 22:25:48 UTC
  • EVA 3 vége: December 14., 05:40:56 UTC
  • időtartam: 7 h, 15 min, 08 s

Űrséta úton hazafeléSzerkesztés

A hazafelé úton december 17-én Evansnek ki kellett mennie egy 1 óra körüli űrsétára (EVA 4), hogy a műszaki egység műszerrekeszéből behozza a kabinba a fényképezőgépek által a Hold körüli keringésben rögzített filmkazettákat.

  • EVA 4 kezdete: 1972. december 17., 20:27:40 UTC
  • EVA 4 vége: December 17., 21:33:24 UTC
  • időtartam: 1 h, 05 min, 44 s

RekordokSzerkesztés

  • Leghosszabb EVA: 7 h 37 min
  • Leghosszabb összes EVA aktivitás: 22 h 5 min
  • Legnagyobb megtett távolság a Holdon: 33 km
  • A legnagyobb mennyiségű gyűjtött minta (az EVA 2 során)
  • Legnagyobb eltávolodás a holdkomptól: 7,3 km (az EVA 2 során)
  • A parancsnoki modul össz keringési ideje a Hold körül: 147 h 48 min
  • A legsúlyosabb földre szálló parancsnoki kabin
  • A Holdon töltött idő: nagyjából 3 nap

JegyzetekSzerkesztés

  1. Dancsó Béla: Napisten szekere az égre hág: 35 éve startolt az első Apollo űrhajó (1. rész) (magyar nyelven). Űrvilág.hu. (Hozzáférés: 2020. január 16.)
  2. Dancsó Béla: Utazás a Hold körül: 35 éve startolt az Apollo-8 (1. rész) (magyar nyelven). Űrvilág.hu. (Hozzáférés: 2020. január 16.)
  3. Dancsó Béla: Utazás a Hold körül (2. rész): A Saturn V rakéta (magyar nyelven). Űrvilág.hu. (Hozzáférés: 2020. január 16.)
  4. Dancsó Béla: Az utolsó puzzle-darabka: 35 éve repült az Apollo-9 (1. rész) (magyar nyelven). Űrvilág.hu. (Hozzáférés: 2020. január 16.)
  5. Dancsó Béla: Az utolsó puzzle-darabka: 35 éve repült az Apollo-9 (2. rész) (magyar nyelven). Űrvilág.hu. (Hozzáférés: 2020. január 16.)
  6. Dancsó Béla: Jelmezes főpróba: 35 éve repült az Apollo-10 (1. rész) (magyar nyelven). Űrvilág.hu. (Hozzáférés: 2020. január 16.)
  7. Dancsó Béla: Jelmezes főpróba: 35 éve repült az Apollo-10 (2. rész) (magyar nyelven). Űrvilág.hu. (Hozzáférés: 2020. január 16.)
  8. Dancsó Béla: „A Sas leszállt”: 35 éve repült az Apollo-11 (1. rész) (magyar nyelven). Űrvilág.hu. (Hozzáférés: 2020. január 16.)
  9. Dancsó Béla: „A Sas leszállt”: 35 éve repült az Apollo-11 (2. rész) (magyar nyelven). Űrvilág.hu. (Hozzáférés: 2020. január 16.)
  10. Dancsó Béla: „Kis lépés ez egy embernek…”: 35 éve repült az Apollo-11 (3. rész) (magyar nyelven). Űrvilág.hu. (Hozzáférés: 2020. január 16.)
  11. Dancsó Béla: „Kis lépés ez egy embernek…”: 35 éve repült az Apollo-11 (befejező rész) (magyar nyelven). Űrvilág.hu. (Hozzáférés: 2020. január 16.)
  12. Dancsó Béla: Hajszálpontos leszállás: 35 éve repült az Apollo-12 (1. rész) (magyar nyelven). Űrvilág.hu. (Hozzáférés: 2020. január 15.)
  13. Dancsó Béla: Hajszálpontos leszállás: 35 éve repült az Apollo-12 (2. befejező rész) (magyar nyelven). Űrvilág.hu. (Hozzáférés: 2020. január 15.)
  14. Dancsó Béla: Visszatérés a Holdra: 35 éve repült az Apollo-14 (1. rész) (magyar nyelven). Űrvilág.hu. (Hozzáférés: 2020. január 15.)
  15. Dancsó Béla: Visszatérés a Holdra: 35 éve repült az Apollo-14 (2. rész) (magyar nyelven). Űrvilág.hu. (Hozzáférés: 2020. január 15.)
  16. Dancsó Béla: Űr-hajótörés: 35 éve repült az Apollo-13 (2. rész) (magyar nyelven). Űrvilág.hu. (Hozzáférés: 2019. december 30.)
  17. Dancsó Béla: Az Apollo program csúcsa: 35 éve repült az Apollo-15 (1. rész) (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2019. december 30.)
  18. Dancsó, Béla. Holdséta. Novella Kiadó, 430-431. o. [2004]. Hozzáférés ideje: 2019. december 30. 
  19. a b Dancsó Béla: Az Apollo program csúcsa: 35 éve repült az Apollo-15 (2. rész) (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2019. december 30.)
  20. a b Dancsó Béla: Csalódásból erény: 35 éve repült az Apollo-16 (1. rész) (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2020. január 3.)
  21. a b Dancsó Béla: Csalódásból erény: 35 éve repült az Apollo-16 (2. rész) (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2020. január 3.)
  22. a b c d e f g h Apollo 17 Mission – Landing Site Overview (angol nyelven). USRA. (Hozzáférés: 2020. január 6.)
  23. Dancsó Béla: Az utolsó emberek a Holdon: 35 éve startolt az Apollo-17 (1. rész) (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2020. január 7.)
  24. NASA's Scientist Astronauts. Praxis Publishing, 36-37. o. [2007]. ISBN 0-387-21897-1. Hozzáférés ideje: 2020. január 7. 
  25. a b Eric M. Jones: Apollo 17 – A Running Start - Apollo 17 up to Powered Descent Initiation (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2020. január 7.)
  26. Astronauts Quitting Jobs and Military (angol nyelven). The Blade. (Hozzáférés: 2020. január 7.)
  27. Richard W. Orloff: Apollo by Numbers – Call Signs (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2020. január 7.)
  28. Richard W. Orloff: Apollo by Numbers – Mission Insignias (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2020. január 7.)
  29. a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z aa ab Hamish Lindsay: Apollo 17. NASA DSN. (Hozzáférés: 2020. január 7.)[halott link]
  30. Dancsó Béla: Az utolsó emberek a Holdon: 35 éve startolt az Apollo-17 (2. rész) (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2020. január 9.)
  31. a b c Apollo 17 Mission – Science Experiments (angol nyelven). USRA. (Hozzáférés: 2020. január 9.)
  32. Apollo 17 Mission – Science Experiments – Heat Flow Experiment (angol nyelven). USRA. (Hozzáférés: 2020. január 9.)
  33. Apollo 17 Mission – Science Experiments – Lunar Seismic Profiling (angol nyelven). USRA. (Hozzáférés: 2020. január 9.)
  34. Apollo 17 Mission – Science Experiments – Lunar Atmospheric Composition (angol nyelven). USRA. (Hozzáférés: 2020. január 9.)
  35. Apollo 17 Mission – Science Experiments – Lunar Ejecta and Meteorite (angol nyelven). USRA. (Hozzáférés: 2020. január 9.)
  36. Apollo 17 Mission – Science Experiments – Lunar Surface Gravimeter (angol nyelven). USRA. (Hozzáférés: 2020. január 9.)
  37. Apollo 17 Mission – Science Experiments – Traverse Gravimeter (angol nyelven). USRA. (Hozzáférés: 2020. január 9.)
  38. Apollo 17 Mission – Science Experiments – Lunar Neutron Probe (angol nyelven). USRA. (Hozzáférés: 2020. január 9.)
  39. Apollo 17 Mission – Science Experiments – Surface Electrical Properties (angol nyelven). USRA. (Hozzáférés: 2020. január 9.)
  40. Apollo 17 Mission – Science Experiments – Cosmic Ray Detector (angol nyelven). USRA. (Hozzáférés: 2020. január 9.)
  41. Apollo 17 Mission – Science Experiments – Soil Mechanics Investigation (angol nyelven). USRA. (Hozzáférés: 2020. január 9.)
  42. a b c d e f g h i j k l m n o Apollo 17 Mission – Surface Operations Overview (angol nyelven). USRA. (Hozzáférés: 2020. január 10.)
  43. Apollo 17 – Science Experiments - Metric and Panoramic Cameras (angol nyelven). USRA. (Hozzáférés: 2020. január 14.)
  44. Apollo 17 – Science Experiments - Laser Altimeter (angol nyelven). USRA. (Hozzáférés: 2020. január 14.)
  45. Apollo 17 – Science Experiments - S-Band Transponder (angol nyelven). USRA. (Hozzáférés: 2020. január 14.)
  46. Apollo 17 – Science Experiments - Lunar Sounder (angol nyelven). USRA. (Hozzáférés: 2020. január 14.)
  47. Apollo 17 – Science Experiments - Ultraviolet Spectrometer (angol nyelven). USRA. (Hozzáférés: 2020. január 14.)
  48. Apollo 17 – Science Experiments - Infrared Radiometer (angol nyelven). USRA. (Hozzáférés: 2020. január 14.)
  49. The Biostack Experiments I and II aboard Apollo 16 and 17 (angol nyelven). NCBI. (Hozzáférés: 2020. január 14.)

ForrásokSzerkesztés