Főmenü megnyitása

Az Apollo–16 az Apollo-program tizedik embert szállító missziója, az ötödik küldetés, amely landolt a Holdon.

Apollo-16
Apollo-16-LOGO.png
Személyzet
Személyzet
Repülésadatok
Ország USA USA
Űrügynökség NASANASA logo.svg
Hívójel parancsnoki modul - Casper
holdkomp - Orion
Személyzet

John Young parancsnok Ken Mattingly parancsnoki egység pilóta

Charlie Duke holdkomp pilóta
Tartalék személyzet

Fred Haise parancsnok Stu Roosa parancsnoki egység pilóta

Ed Mitchell holdkomp pilóta
Hordozórakéta Saturn V, AS-511
NSSDC ID 1972-031A
A repülés paraméterei
Start 1972. április 16.
17:54:00 UTC
Starthely Kennedy Űrközpont, 39-A
Keringések száma Hold körül 64
Leszállás
ideje 1972. április 21.
02:23:35 UTC
helye Hold, Descartes-fennsík
8°58'22,84"D, 15°30'0,68"K
Földet érés
ideje 1972. április 27.
19:45:05 UTC
helye 0°43'D, 156°13'Ny
Időtartam 11 nap 1 óra 51 perc 5 másodperc
Űrhajó tömege 30 395 kg
Holdkomp tömege 16 445 kg
Pálya
Pályamagasság
Föld körül 166,7 / 176,0 km
Hold körül 107,6 / 315,4 km
Pályahajlás
Föld körül 32,5°
Hold körül 168°
Periódus
Föld körül 87,85 perc
Hold körül 120 perc
Előző repülés
Következő repülés
Apollo–15
Apollo–17
A Wikimédia Commons tartalmaz Apollo–16 témájú médiaállományokat.


SzemélyzetSzerkesztés

Beosztás Űrhajós
Parancsnok John Young
(6) űrrepülés
Parancsnoki egység pilóta Thomas Mattingly
(1) űrrepülés
Holdkomp pilóta Charlie Duke
(1) űrrepülés

Tartalék személyzetSzerkesztés

Beosztás Űrhajós
Parancsnok Fred Haise
(1) űrrepülés
Parancsnoki egység pilóta Stuart Allen Roosa
(1) űrrepülés
Holdkomp pilóta Edgar Mitchell
(1) űrrepülés

Kapcsolattartó személyzetSzerkesztés

(2) Zárójelben a sikeres űrrepülések száma személyenként, beleértve ezt a missziót is.

ElőzményekSzerkesztés

A program kezdeti szakaszaSzerkesztés

Az egész Apollo-program egy tanulási és fejlődési folyamatként is leírható, az egyes küldetések sikere adta a stafétabotot az egyel magasabb fejlettségi szintet jelentó repüléshez. Így volt ez különösen a program elején. A rengeteg előkészítő, ember nélküli, automata repülés után az első próbálkozás az Apollo–1 repülése lett volna, ám ez váratlan tragédiába torkollott: a kapkodó, slendrián munkával előállított űrhajó és a rosszul megválasztott tiszta oxigén atmoszféra miatt tűz ütött ki, megölve Gus Grissomot, Ed White-ot és Roger Chaffee-t. A baleset kivizsgálása után a program újraindulását jelentő Apollo–7 repülésen aztán sikerrel próbálták ki a program egyik sarokkövének számító holdűrhajót, az Apollo parancsnoki és műszaki egységet (CSM).

Ezt követően felpörögtek az események. A CIA hírszerzési adatai szerint a szovjeteknek esélye volt megnyerni a Holdért folyó versenyt, ezért a NASA mindent megtett, hogy a nagy presztízsértékű repüléseket előrébb hozza. Ilyen volt a Hold elsőkénti megkerülése. Az Apollo–8 1968 karácsonyán, mindjárt a program második ember vezette repülésén erre vállalkozott, Frank Borman, Jim Lovell és Bill Anders lehettek az első emberek, akik a szomszéd égitest megkerülésekor saját szemükkel láthatták a Hold mindig elforduló túloldalát. A világsiker után ismét rutinszerűbb, próba jellegű repülés következett, az Apollo–9, amely a vadonatúj holdkompot próbálta ki és bizonyította a koncepció életképességét. Az Apollo–10 ismét a Holdhoz indult, hogy a holdra szállás elképzelésének minden technikai mozaikját összeillessze és kipróbálja a holdra szállást, de még tényleges leszállás nélkül. Ezen a technológiai létrán jutott el végül a NASA abba a stádiumba, hogy immár végérvényesen legyőzve a szovjeteket elsőként juttasson embert a Holdra.

Apollo–11 - Apollo–14Szerkesztés

A számos próbát követően jött el az első kísérlet ideje egy tényleges leszállásra és ez a feladat az Apollo–11-re és Neil Armstrong parancsnokra, Michael Collins parancsnoki egység pilótára és Buzz Aldrin holdkomp pilótára jutott. 1969. július 20-án az Eagle hívójelű holdkomp leszállt a Mare Tranquilitatison, a történelem során először emberekkel a fedélzetén. Immár másnapba hajlott az idő, amikor az űrhajó két utasa egymás után kilépett a holdfelszínre. Ezután végrehajtották azt, amit a szakirodalom „G” típusú küldetésként ír le: holdra szállás egyetlen holdsétával. A világ első holdutazói két és fél órát töltöttek kinn a holdfelszínen, nem mellesleg maradéktalanul teljesítették az egész holdprogram célját és John F. Kennedy álmát.

A NASA az első holdras zállást követően rendelkezett további tervekkel, amelyeket immár nem csak a puszta leszállás, mint teljesítmény dominált, hanem a tudományos kutatások is befolyásolták. Az Apollo–11 egymaga képviselt egy Apollo küldetéstípust, és ennek teljesültével máris továbblépett egy magasabb szintre az űrügynökség. A tervek szerint következett a „H” típusú küldetés, amely már a holdra szállás után két gyalogos űrsétát is magába foglalt. Az első ilyen jellegű repülés az Apollo–12 volt, amelyen Pete Conrad parancsnok, [Richard Gordon|Dick Gordon]] parancsnoki pilóta és Alan Bean holdkomp pilóta 1969. november 19-én sikerrel szállt le az Oceanus Procellarumon. A repülés legközvetlenebb célja egy hajszálpontos leszállás kivitelezése volt egy kitüntetett ponton – mivel az Apollo–11 kb. 6 kilométerrel tévesztette el a saját maga kijelölt leszállási pontját –, igazolva, hogy az Apollo hardver képes a precíziós leszállásokra és ezáltal értékes kutatómunkára. A kitüntetett pont pedig nem volt más, mint egy korábban felküldött űrszonda, a Surveyor–3. A holdfelszínre kétszer szálltak ki az űrhajósok, először a tudományos műszerparkot, az ALSEP-et állították fel, másodjára pedig egy kisebb kört tettek meg a leszállóhely kráterei között, közbeiktatva a Surveyor–3 szonda meglátogatását is. A precíziós leszállással újabb lépcsőfokot lépet feljebb az egész Apollo csapat a fejlődés lépcsőjén. Ezt követte az Apollo–13, amely tudományos céljait tekintve hasonló volt az Apollo–12-höz, ám váratlanul kudarcba torkollott a repülés.

Az Apollo–13 balesetének kivizsgálása után – abból okulva – egy újabb „H” típusú repülésre készülődhetett a NASA, az Apollo–14-en.A repülésre a veterán Al Shepard készülődhetett parancsnokként, kiegészülve az újonc Stu Roosa parancsnoki pilótával és Ed Mitchell holdkomp pilótával. A repülésük célja egy más típusú terület volt a holdfelszínen, mint amilyeneket eladdig meglátogattak: a Fra Mauro formáció, amelyet a Mare Imbrium becsapódásakor kivetődő anyag takarója hozott létre. Shepardék megismételték a két gyalogos holdsétát magába foglaló expedíciót, ahol hasonlóan Conradékhoz előbb a tudományos műszeregyüttest helyezték ki, majd ellátogattak a környék legnagyobb kráteréhez, mintegy háromszor akkora távolságot megtéve, mint azt az Apollo–12 űrhajósai megtettek.

Apollo–13Szerkesztés

Az Apollo–13 több szempontból gyakorolt befolyást a későbbi repülésekre, így az Apollo–16-ra is. Egyrészt magával a balesettel, amely hosszabb halasztást eredményezett a későbbi repülésekre vonatkozólag. Mint ismeretes, az 1971. április 11-én a Hold Fra Mauro térsége felé induló expedíció a Hold felé vezető úton balesetet szenvedett. Egy tervezési és szerelési hiba folytán a parancsnoki modul fő oxigéntartályába szerelt tekercselés zárlatos lett és ettől a tartály felrobbant, megfosztva a legénységet az oxigénből – és hidrogénből – előállított áramtól és víztől, valamint a légzéshez szükséges oxigéntől. Lovellék átköltöztek a holdkompba és az irányítás által lépésről-lépésre rögtönzött új műveleti terv mentén veszélyek és kényelmetlenségek közepette végül szerencsésen hazajutottak a Földre. A hazatérés után hosszú hónapokig tartó kivizsgálás következett, az okokat kiderítendő, ám addig semmilyen továbblépésről sem lehetett szó

Mésrészt az Apollo–13-nak sokkal rombolóbb hatása volt az egész programra nézve. A Nixon-adminisztráció számára az egész holdprogram problémákat hordozott: egyrészről ez egy demokrata kezdeményezésű iniciatíva volt, amelyet a republikánus új elnök csak megörökölt, másrészt mérhetetlen pénzbe került akkor, amikor az USA egy másik még nagyobb összegek elköltésével járó kalandban volt béklyóba verve, a vietnami háborúban. A drágaság mellé feliratkozott még egy nyomós érv a közvéleményben: miért öljük még mindig a Holdba a pénzt, amikor már legyőztük az oroszokat? Richard Nixon kereste a pillanatot, amikor megszabadulhat JFK víziójától és az Apollo–13 majdnem kudarccal végződő kalandjában találta meg a lehetőséget. A politikai döntéshozók - bár nyílt színen sohasem vallották be, hogy bármi összefüggés lenne az Apollo–13-mal – megkurtították a programot. Töröltek 3 Apollo repülést. A gyakorlatban elvették a lehetőséget egy gyalogos („H” típusú) és egy holdjárós („J” típusú) misszió elől. Így mivel az eredeti tervek szerint az Apollo–15 lett volna az utolsó gyalogos expedíció és az Apollo–16 az első holdjárós, minden repülés egyel előre lépett és már az Apollo–15 megkapta a holdjárót, az Apollo–16 pedig a második ilyen repüléssé lépett előre.

Apollo–15Szerkesztés

Az Apollo–15 volt az az első expedíció, amellyel a NASA áttért a végső fejlettségi szintre, a J típusú repülésre. Ebben a még tovább fejlesztett hardverrel három napnyi holdfelszíni tartózkodást céloztak meg a tervezők, három, egyenként 8 órát megközelítő holdsétával. A döntés azonban csak 1970 második felében született meg – az Apollo–15 eredetileg az utolsó gyalogos expedíció lett volna –, ezért a döntés érintette a felkészülést. Az eredeti tervek szerint készülődő legénységek közül még az Apollo–16-ra várományois legénység, John Young és Charlie Duke kezdte meg az éppen elkészült holdjáró földi próbáit, ám a döntést követően hamar át kellett adniuk a helyüket Dave Scottnak és Jim Irwinnek, akik emelett kiterjedt geológiai felkészítés közepette is voltak.

Maga az Apollo–15 expedíció messzemenően beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Űrhajósai – Dave Scott parancsnok, Ron Evans parancsnoki pilóta és Jim Irwin holdkomp pilóta – 1971. július 26-án keltek útra a holdi Appenninnek hegységéhez, a Hadley-síkság és a hegység találkozásánál levő lávarianáshoz, munkanevén a Hadley-Appenninnek leszállóhelyhez. Egy tökéletes leszállás után három (és fél) holdsétát tettek, amelyek során kisebb nehézségek árán kihelsyezték az addigi legszélesebb körű ALSEP tudományos műszeregyüttest, de legfontosabb elemként sikerrel tesztelték és használták az expedíció legnagyobb újítását jelentő Rover holdjárót. Az Appenninek a Mare Imbrium lávatenger szélén végigfutó felgyűrt hegység, így az űrhajósoknak alkalma nyílt mind a lávasíkság, mind a hegyoldalak anyagának tanulmányozására. A holdjáróval 27,9 kilométert tettek meg (a gyalogos küldetések megtett távjának közel 9-szeresét), 77,31 kg holdkőzetet hoztak haza és az Apollo–program egyik legsikeresebb küldetését teljesítették. az Apollo–16-nak az ő teljesítményüket kellett túlszárnyalnia.

A leszállóhely kiválasztásaSzerkesztés

 
Az Apollo–16 leszállóhelye az Apollo–14 repülése során készült felvételen

A leszállóhelyek kijelölésekor nagyon fontos tényező volt a program politikai támogatásának megszűnése. Ugyanakkor azonban azzal, hogy az Apollo–16 már ún. J típusú (azaz a holdjárót alkalmazó) repülés volt, az ezt a mozgékonyságot felhasználó célpontot kellett választani. Azzal, hogy az eredetileg 10 leszállásra tervezett programból sorra törölték a repüléseket (valamint az Apollo–13 kudarcot vallott), az Apollo–16-ra még 6 korábban betervezett leszállóhely jelölt volt a listán, miközben hátra már csak 2 repülés maradt. A technikai szempontok között pedig egy cél lebegett: el a bazaltóceánoktól. Az Apollo–11 és Apollo–12 a Mare Tranquilitatis és az Oceanus Procellarum asztallap simaságú bazalttengerén szállt le, míg az Apollo–15 ugyanezt tette a Mare imbriumon, a NASA-nak éppen elég mintája volt már mare bazaltból. Az egyetlen kivételt az Apollo–14 jelentette, ám ez a repülés is a Mare Imbrium anyagkivetődése által létrehozott felszíni formáción szállt le, azaz erősen összefüggésben volt egy holdtengerrel. A NASA immár a Hold ősibb felföldjeiről szeretett volna mintákat, hogy jobban megvizsgálhassák a tudósok az égitest keletkezéstörténetét. [1]

Az egyes számú jelölt, a Tycho kráter volt, mint talán a geológiailag legérdekesebb hely a Holdon. Ám ez messze délre esett a repülési szempontból biztonságosnak számító egyenlítői térségtől, valamint a terep is eléggé bonyolultnak, ezáltal kockázatosnak mutatkozott, ezért hamar elvetették. Maradt két térség, amely megfelelt az elvárásoknak, az Alphonsinus kráter és a Descartes kráter vidéke (azon belül is a Cayley formáció). Ezek közül az Alphonsinus mutatkozott régebben keletkezett területnek, míg a Descartes frisebbnek, nagyjából a Mare Imbriummal egyidősnek, ám más, vizkozusabbnak tűnő lávából felépülőnek. A két jelölt között az döntötte el a vitát, hogy a Descartes kráter mellett a fényképeken az elemzők kis hamukúpokat fedeztek fel, amelyek friss vulkáni tevékenység eredményeinek látszottak. Ezzel az Alphonsinust elnapolták és az Apollo–17 egyik fő esélyes leszállóhelyének nevezték ki, A NASA-nak nagy tudományos áttörést jelentett volna, ha bebizonyítja, hogy a Hold egy még ma is aktív égitest vulkanológiai szempontból. Fontos szempont volt továbbá, hogy az Apollo–14 expedíció során Stu Roosa által a keringésből készített fotók szerint a hely biztonságosnak ígérkezett egy leszálláshoz is, ezért a Descartes vidékre küldték az Apollo–16-ot. A leszállásra kijelölt szűkebb térség két fiatal becsapódásos kráter, a North Ray kréter és a South Ray kráter között – egyikük egy 1000 másikuk 680 méteres átmérővel bírt – ígérkezett megfelelőnek, amelyek mintegy – az Apollo–14 jóval kisebb Cone kréteréhez hasonlóan – természetes fúrásokat jelentettek a környező kőzetlemezek anyagába. [1]

A legénység kiválasztásaSzerkesztés

 
Az Apollo–16 legénységi jelvénye

Legénységként a rotáció szerint a balsikerű Apollo–13 tartalék legénysége jött szóba elsőként a jelölésnél. Ennek parancsnoka John Young volt, akinek ez lehetett a negyedik űrutazása – előzőekben a Gemini–3, Gemini–10 és az Apollo–10 űrhajósa volt –, amellyel utolérte a rekorder Jim Lovellt. A parancsnoki egység pilóta azonban nem az eredeti tartalék legénység tagja volt, mivel anno Charlie Duke kanyarója miatt Jack Swigertet kiemelték és Ken Mattingly helyére ültették a repülő legénységbe. Most ugyanez a Ken Mattingly lett a legénység tagja. A trió harmadik tagja Charlie Duke lett holdkomp pilóta minőségben. Az újonc űrhajós kvalitásaira mi sem jellemzőbb, hogy az Apollo–11 holdra szállása idején Neil Armstrong őt kérte Spacecraft communicatorként a leszállás idejére rádiókapcsolat-tartó űrhajósként.

A tartalék legénység jelölésnél azonban még érdekesebb dolgok következtek. Eredetileg – bár hivatalosan ezt sosem jelentették be – a Fred Haise parancsnok, William Pogue parancsnoki pilóta és Gerard Carr holdkomp pilóta hármas volt kiválasztva az Apollo–16 tartalék és az Apollo–19 repülő legénységeként. Azonban 1970 szeptemberében költségvetési megfontolásokból az Apollo–18-at és az Apollo–19-et törölték, így az ezekre készülődő legénységeknek más feladatot kellett találni. Pogue-t és Carrt átvezényelték a lassan testet öltő Skylab-programhoz, míg Haise új társakat kapott: az Apollo–14-et megjárt és a legénységi rotációba visszavezényelt Stu Roosát, mint parancsnoki modul pilóta és Ed Mitchellt, mint holdkomp pilóta.

A legénység nevéhez fűződik még a repülés legénységi jelvényének ötlete is. A jelvényben egy sas ül egy piros-fehér-kék sávos pajzson, amely jelképek az Egyasült Államokat, illetve annak népét jelképezi. A pajzs egy szürke, kráterszaggatta háttér – a Hold felszíne– felett lebeg. A pajzs felett a NASA aranyszínű vektora szeli át a képmezőt, mintegy a Hold körüli keringést szimbolizálva. Az egész képet körben egy kerek körív keretezi, amelyben 16 csillag látható – utalva a repülés sorszámára –, valamint a legénység nevei.

RepülésSzerkesztés

Start és odaútSzerkesztés

 
Az Apollo–16 startja 1972. április 16-án

Az Apollo–16 startja nem volt problémáktól mentes. A start előkészületek során számos apróbb hibára fény derült. Először a parancsnoki egység üzemanyagtartályán találtak egy lyukat, ezt még sikerült a tervezett márciusi startidőpont előtt helyrehozni, ám utána számos más probléma is kiderült, ezért – először a holdprogram történetében – technikai okokból egy egyhónapos starthalasztást rendelt el a NASA. Ezen idő alatt módosították például a parancsnoki modult a rakétához kapcsoló dokkológyűrű robbanótölteteit, mivel az az aggodalom merült fel, hogy nem fog elég erő keletkezni, ami leválasztja az alkatrészt az űrhajóról. Aztán módosították még az űrhajó leválasztó mechanizmusát, módosításokon estek át az űrruhák, a holdkomp is új, fejlesztett akkumulátorokat kapott.[2]

A visszaszámlálás hivatalos kezdete – azaz az érdemi startelőkészületek – 1972. április 10. 8:30-kor (13:30 UTC) kezdődtek Cape Canaveralen. Ekkor helyezték áram alá a Saturn V rakétát és töltötték fel ivóvízzel az Apollo űrhajó tartályait. Ezen közben az űrhajósok a kiképzés utolsó gyakorlásain estek keresztül, illetve április 11-én egy utolsó orvosi vizsgálaton és végigmentek. Április 15-én feltöltötték a rakétát a folyékony hidrogénnel, oxigénnel és kerozinnal.[3]

A startra 1972. április 16-án került sor a Kennedy űrközpont 39A indítóállásából, helyi idő szerint 12:54:00-kor (17:54 UTC). A problémamentes startot követően 12 percnyi gyorsítás után az űrhajó (és a holdirányú manőverhez szükséges S-IVB rakétafokozat) Föld körüli pályára állt, ahol másfél fordulaton keresztül rendszerellenőrzéseket folytattak le az űrhajósok, hogy tökéletesen működik-e az űrhajójuk. Az ellenőrzés során csak néhány jelentéktelen hibát találtak (az életfenntartó rendszer, vagy az S-IVB manőverező rendszer lehetséges, bizonyos üzemmódokon előállható problémáit), ám ezek nem befolyásolták a repülés továbbvitelét, ezért az irányítás megadta az engedélyt a TLI (Trans Lunar Injection – Holdirányú gyújtás) manőverre, amellyel az S-IVB újraindításával további sebességet nyertek, amely kiszakította őket a Föld gravitációs mezejéből. A rakétahajtómű öt perces működésével sikerült is a megfelelő holdirányú pályára állniuk. Ezt követte az ún. transzpozíció és dokkolás, majd a retrakció nevű manőver. Ennek keretében a CSM levált a rakétafokozatról, majd lerobbantották a fokozat holdkompot magába fogadó rekeszének borítólapjait, így a kis űrhajó napvilágra került. Közben a CSM a kereszttengelye körül 180 fokos fordulatot tett (lényegében innen háttal repült tovább), visszamanőverezett és összekapcsolódott a holdkomp dokkolószerkezetével, végül kivontatta a holdkompot a rakétafokozat tartószerkezetéből. Ekkor az S-IVB maradék hajtóanyagával egy rövid gyújtással elmanőverezték - és holdi ütközőpályára vezérelték – a fokozatot, hogy nehogy a lényegében azonos pályán repülő objektum összeütközzön az űrhajószerelvénnyel.[4]

 
A Föld látványa a távolodó Apollo–16 űrhajóból

A manővert követően kisebb rendellenességet észlelt a legénység. Úgy látták, hogy a holdkomp külső részéről kis részecskék válnak le (Young becslése szerint 8-10 részecske másodpercenként). Úgy tűnt, hogy a holdkomp külső borítása megkarcolódott, vagy be is szakadt egy ponton és onnan válnak le a kis részecskék. A legénység át is mászott a holdkompba, hogy ott is vizsgálódjanak, de nem találtak semmilyen rendellenességet. Így folytatták útjukat. Utolsó ténykedésként még a hossztengely körüli forgásba hozták az űrhajórendszert (az űrhajósszleng szerinti „barbecue módnak” csúfolt hőkiegyenlító forgásba, amely óránként három fordulatba kormányozta a szerelvényt, hogy a Nap által megsütött rész és az árnyékos oldal között kiegyenlítse a többszáz fokos hőmérséklet különbséget).[5]

A Holdig vezető odaút összesen kicsit több mint három napig tartott és viszonylag kevés feladatot hárított az űrhajósokra. Az első napon az űrhajó pályán tartásával és némi tudományos kísérlettel zajlott. Egyrészt ezen a napon kellett elvégezni a navigációs mérések alapján a második pályakorrekciós manővert a CSM főhajtóművével, hogy a megfelelő pályán érjék el a célpontot. Ezen kívül egy a már az Apollo–14-en is elvégzett elektroforézis kísérletet is végeztek, amelyben az elektropmosan töltött részecskék vándorlását figyelték meg a súlytalanság körülményei között. Később ismét átmentek a holdkompba az űrhajósok, hogy az űrhajó rendszereit ellenőrizzék. Némi festék pattogzódáson kívül semmilyen rendelleneset nem észleltek. A repülés következő napján ismét az űrhajó belső tisztántartása volt a fő feladat, illetve elvégeztek egy ún ALFMED kísérletet, amely az űrhajósok szemében létrejövő fényfelvillanásokat célozta (az Apollo küldetések űrhajósai, vélhetően a szemükön áthatoló kozmikus sugárzás részecskéinek hatására váratlan fényvillanásokat érzékeltek az útjaik során). A nap második részében ismét a holdkomp rendszerellenőrzései következtek, illetve próbából beöltöztek a holdfelszínre készülő űrhajósok az űrruháikba.

A Földtől 330 902 kilométerre (és a Holdtól 62 636 kilométerre) következett el az a pont, amikor az egyik égitest gravitációs mezejéből átléptek a másikéba. Ez abban nyilvánult meg, hogy az addig folyamatosan csökkenő sebességük újra elkezdett növekedni (addig a start pillanatától kezdve a Föld vonzereje fokozatosan próbálta csökkenteni a kezdősebességüket és egyre lassabban haladtak a célpont felé). A negyedik napon elérték a Holdat és felkészültek a Hold körüli pályára álláshoz. Először 20 635 km távolságban ledobták az ún. SIM műszeregység fedőborítását, majd 74 órával a start után az űrhajó befutott az égitest mögé, elveszítve a kapcsolatot a földi irányítással. Szokásosan a Hold túloldala felett repülve megejtették a fékező manővert egy 6 perc 15 másodperces hajtómű indítással és egy 315,6*108,0 kilométeres ellipszis pályára álltak. Ezt követően további pályamódosítások következtek, egészen 19,8 kilométerig csökkentve a pálya holdközelpontját.

Holdi leszállásSzerkesztés

Első holdsétaSzerkesztés

Második holdsétaSzerkesztés

Harmadik holdsétaSzerkesztés

Visszatérés, hazaútSzerkesztés

Repülési adatokSzerkesztés

  • Tömeg:
    • Teljes tömeg: 2 921 005 kg
    • Teljes teher: 46 782 kg
      • PM tömege: 30 354 kg, melyből a CM 5840 kg, SM 24 514 kg
      • LM tömege: 16 428 kg, melyből a felszálló fokozat 4971 kg, a leszálló fokozat 11 457 kg
  • Föld megkerülése: 3-szor holdra szállás előtt, hozzávetőlegesen 1-szer visszafelé.
  • Hold megkerülése: 64
  • Földközel: 166,7 km
  • Földtávol: 176,0 km
  • Elhajlás: 32,5°
  • Orbitális keringési idő: 87,85 perc
  • Holdközel: 107,6 km
  • Holdtávol: 315,4 km
  • Elhajlás: 168°
  • Keringési idő: 120 perc
  • Landolás helye: 8.97301° S – 15.50019° E vagy
    8° 58' 22,84" S – 15° 30' 0,68" E
  • Megtett távolság a Holdon: 26 km
  • Összegyűjtött Holdkőzet: 96 kg
  • Legnagyobb sebesség a holdjáróval: 18 km/h

HM – PM kapcsolódásaSzerkesztés

HoldsétákSzerkesztés

  • Young és Duke – EVA 1
  • EVA 1 kezdete: 1972. április 21., 16:47:28 UTC
  • EVA 1 vége: április 21., 23:58:40 UTC
  • Időtartam: 7 h, 11 min, 02 s
  • Young és Duke – EVA 2
  • EVA 2 kezdete: 1972. április 22., 16:33:35 UTC
  • EVA 2 vége: április 22., 23:56:44 UTC
  • Időtartam: 7 h, 23 min, 09 s
  • Young és Duke – EVA 3
  • EVA 3 kezdete: 1972. április 23., 15:25:28 UTC
  • EVA 3 vége: április 23., 21:05:31 UTC
  • Időtartam: 5 h, 40 min, 03 s

ŰrsétákSzerkesztés

  • Mattingly – EVA 4
  • EVA 4 kezdete: 1972. április 25., 20:33:46 UTC
  • EVA 4 vége: április 25., 21:57:28 UTC
  • Időtartam: 1 h, 23 min, 42 s

JegyzetekSzerkesztés

  1. a b Dancsó Béla: Csalódásból erény: 35 éve repült az Apollo-16 (1. rész) (magyar nyelven). Űrvilág.hu. (Hozzáférés: 2019. november 27.)
  2. Suzanne Deffree: Apollo 16 launches after month-long delay, April 16, 1972 (angol nyelven). EDN. (Hozzáférés: 2019. december 5.)
  3. Countdown Begins For Apollo 16 Moon Expedition”, 1972. április 11. (Hozzáférés ideje: 2011. november 27.) 
  4. David Woods és Tim Brandt: Apollo 16 Flight Summary (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2019. december 6.)
  5. David Woods és Tim Brandt: The Apollo 16 Flight Journal – Travelling from the Earth to the Moon – Day One Part Four: Transposition, Docking and Ejection (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2019. december 6.)

További információkSzerkesztés

A Wikimédia Commons tartalmaz Apollo–16 témájú médiaállományokat.