Napóleon törvénykönyve
A Code Napoléon vagy Napóleon törvénykönyve, eredeti címén Code civil des Français (röviden Code Civil) francia polgárjogi törvénykönyv, amelyet 1804-ben iktattak törvénybe[1] és módosításokkal ma is hatályban van. Nagy hatást gyakorolt Európa és Latin-Amerika legtöbb országának a 19. századi törvényalkotására, és számos ország jogrendszerének alapja lett.[1]
Előzmények szerkesztés
A kodifikáció iránti igény megelőzte a napóleoni korszakot. A francia forradalom előtti jogrendszerre a területenként változó jogszabályok sokfélesége volt a jellemző. Franciaország déli területein a római jog volt a meghatározó, míg az északi területeken a szokásjog uralkodott. A házassági és családjog kizárólag a római katolikus egyház fennhatósága alatt állt és a kánonjog szabályozta. A 16. századtól a folyó ügyek nagy részét a királyi rendeletek és utasítások, valamint a főbíróságok (parlement-ok) által kifejlesztett esetjog alapján döntötték el. Minden területnek megvolt a maga precedensgyűjteménye és bár a 16. és a 17. század folyamán többször is megpróbálták a helyi szokásjogok egyesítését és kodifikációt, nem jártak sikerrel, mivel ez csorbította volna az előjogokat.
A francia forradalom után az új törvények megalkotása nemcsak lehetővé vált, hanem szükségessé is. Felszámolták a különböző előjogokat élvező csoportokat (földbirtokosok, céhek) és a tartományokat is átszervezték az új rendszernek megfelelően. Ezáltal a napóleoni törvénykönyv azon a következtetésen alapult, hogy egy tisztán racionális jogot kell létrehozni, amely mentes minden múltbéli előítélettől, és az erkölcsi jog nem az ősi szokásban alapul, hanem az észszerűséggel van összhangban.
Napóleon törvénykönyve szerkesztés
2. A törvény csak a jövőre rendelkezik, visszaható ereje nincs.
3. A rendőri és köztársasági törvények mindazokat kötelezik, akik az államterületen laknak. Az ingatlanokra nézve, még ha külföldiek birtokában vannak is, a francia törvény kötelező. – A személyek állására és jogképességére vonatkozó törvény kötelezi a franciákat akkor is, ha külföldön tartózkodnak.
6. A közrendet és a jó erkölcsöket illető törvényeket magánszerződések által megváltoztatni nem lehet.
(A Code Napoléon bevezető cikkelyei)
Bonaparte Napóleon, mint Első Konzul 1800-ban állított fel egy négyfős, jogászokból álló bizottságot, melynek feladata volt a Code Civil kidolgozása. A bizottság tagjai Jean-Etienne-Marie Portalis, Jaques de Maleville, Félix-Julien-Jean Bigot de Préameneu és François-Denis Tronchet voltak. A négy évi munka eredményeként a Code Napoléon 1804. március 21-én (a köztársasági naptár szerint 30 Ventôse XII. év) lépett érvénybe.
A törvénykönyv szerint minden polgár egyenlő: az elsőszülöttséget, az öröklődő nemességet és az osztálykiváltságokat eltörölték, a polgári intézményeket függetlenítették az egyházi ellenőrzéstől, az egyén szabadságát, a szerződés szabadságát és a magántulajdon sérthetetlenségét tették meg alapelvnek.
A Code Napoléon első könyve a személyek jogaival foglalkozik: a polgári jogok élvezete, a személyiség, a lakóhely védelme, a szülők és gyermekek kapcsolata, a házasság, a házastársak személyes kapcsolatai, valamint a házasság megszűnése a házasság érvénytelenítése vagy válás miatt. A második könyv a dologi jogokról rendelkezik: a tulajdonjogok szabályozása. A harmadik könyv a jogok megszerzésének módjait szabályozza: öröklés, ajándékozás, hozomány és kötelmek. Az utolsó fejezetek a kódex nevesített szerződések számos típusát, a törvényes és szerződéses zálogjogokat, perek és jogok elévülését szabályozza. A kötelmeket illetően a jog a hagyományos római jogi kategóriákat vezeti be: kötelem szerződésből, kötelem quasi szerződésből (szerződésszerű tényből), kötelem delictumból (bűncselekményből) és kötelem quasi delictumból (delictumszerű tényből) áll. A szerződési szabadságot kifejezetten nem írják le, de számos rendelkezésben alapelvként jelenik meg.
A Code Napoléon hatása szerkesztés
A törvénykönyvet eredetileg a francia fennhatóságú területeken vezették be 1804-ben: Belgiumban, Luxemburgban, Németország némely nyugati részein, Északnyugat-Itáliában, Genfben és Monacóban. Később törvénybe iktatták a Napóleon által meghódított területeken: Itáliában, Hollandiában, a Hanza Szövetség területén és Németország nyugati területeinek fennmaradó részén, valamint Svájcban.
A 19. század folyamán számos európai és latin-amerikai ország önkéntesen átvette a Code Napoléont vagy egyszerű fordításként, vagy számottevő módosításokkal. Az 1865-ös olasz polgári törvénykönyv közvetlen kapcsolatban volt a napóleoni törvénykönyvvel. A 19. század elején a törvénykönyvet bevezetik Haitiban és a Dominikai Köztársaságban, ahol még a mai napig hatályos. Bolívia és Chile szorosan követte a törvénykönyv szerkezetét és átvette annak nagy részét. A chilei törvénykönyvet vette át Kolumbia, Ecuador, Uruguay és Argentína. Louisianában, az Amerikai Egyesült Államok egyetlen kontinentális jogú államában az 1825-ös polgári törvénykönyv (az 1870-es módosítást követően még hatályban van) szorosan kötődik a Code Napoléonhoz. A napóleoni törvénykönyv hatása a 20. század fordulóján a német (porosz) törvénykönyv (1900) és a svájci polgári törvénykönyv (1912) bevezetésével csökkent.
