Wikipédia

Sósmező

falu Romániában, Bákó megyében

Sósmező (előfordul Soósmező néven is, románul: Poiana Sărată, németül: Salzfelden) falu Romániában, Bákó megyében.

Sósmező (Poiana Sărată, Salzfelden)
Ortodox román templom
Ortodox román templom
Közigazgatás
Ország Románia
Történelmi régióSzékelyföld
Fejlesztési régióÉszakkelet-romániai fejlesztési régió
MegyeBákó
Rangfalu
KözségközpontGorzafalva
Irányítószám607371
Körzethívószám0x34
SIRUTA-kód23859
Népesség
Népesség287 fő (2021. dec. 1.)
Magyar lakosság4
Földrajzi adatok
Tszf. magasság440 m
IdőzónaEET, UTC+2
Elhelyezkedése
Térkép
é. sz. 46° 08′ 34″, k. h. 26° 27′ 23″Koordináták: é. sz. 46° 08′ 34″, k. h. 26° 27′ 23″
Sablon • Wikidata • Segítség

Nevének eredete szerkesztés

Nevét a sós ásványvízforrásairól, és a sós vizű mezei mocsaraktól kapta.

„E hegyhát Sósmező nevét attól nyerte, hogy ott vas-nátron tartalmu Timsósnak nevezett sósfürdő, közelében pedig igen kellemes izü, ivásra használt borviz (savanyuviz) buzog fel. E források egészen az ujabb időig ismeretlenek voltak, csakis 1866-ban észlelte azt…”[1]

Földrajza szerkesztés

Sósmező Bákó megye délnyugati részén, Ónfalva (Onyest, románul Oneşti) városától északnyugatra (31 km), az Ojtozi-szorostól (Berecki-szoros; a hágó: 866 m) délkeletre, a Mosátban eredő Ojtoz-patak 2 km hosszú bal parti teraszán, egy délkeletre kiszélesedő völgyben található. Tengerszint feletti átlagos magassága 444 m. Szalagtelepülés a Brassót Bákóval összekötő DN 11-es főút (E574-es nemzetközi út) mentén.

Az Ojtoz-patak közeli vizei: a jobb parti patakok: Lipian (románul Lipcheanau), Hal (románul Halos); bal parti patakok: Kalaszló (románul Caraslău), Gyertyános (románul Ghergiaha, Ghergheanos; Sósmező és Bereck, és egyben Bákó és Kovászna megye határának patakja), Brezája (magyar változat Breza, románul Brezaia), Csernika (magyar változat Csernyika, románul Czernica), Dobru. A Csernika patak az Ojtoz-patak bal parti mellékvizeként a falu keleti részén ömlik az Ojtoz-patakba.

A falut az Ojtoz-völgy hegységei veszik körül. Sósmező magaslatai: Roncz (románul Runcu – 1108 m), Hideg-bérc (935 m), Kis-havas (románul Kis-Chişauş – 1270 m), Balázs László-hegy (1236 m), Nagyszeg (1033 m), Csernika-hegy (románul Cernica – 658 m). Keleten, a Sósmező fölé magasodó Csernika-gerinc völgyében ered a Csernika patak.

Évi átlaghőmérséklet: 5,4º Nyár: 14,6º Tél: – 4 º

Legnagyobb havi átlaghőmérséklet: augusztusban (16)
Abszolút maximális hőmérséklet: 40,8º 1916. július 5.
Abszolút minimális hőmérséklet: -29,6º 1942. január 25.
Az első fagy a környéken: szeptember 15–20.
Utolsó fagy a környéken: április 10–15.
Átlagos felhős napok száma: 150–160;
Átlagos napsütéses napok száma: 85–90;
Relatív páratartalom: 75–80%

Az átlagos évi csapadékmennyiség: 750–800 mm

Flóra: 79%-a erdős terület. Domináns a lombhullató erdő, leginkább bükk, de mellette tölgy, gyertyán, szil, kőris, juhar, nyár, nyír is. Néhány helyen megszakításokkal tisztásokat, és ritkán, a tetőkön, alpesi réteket találni. A magasabb hegyi részeken jegenyefenyő, lucfenyő, erdei fenyő, vörösfenyő van.

Fauna: emlősök: farkas, róka, barnamedve, szarvas, kárpáti-medve, vaddisznó, hiúz, mókus, ritkább nyest, vidra, szarvas; madarak: varjú, szarka, harkály, bagoly, szajkó, kakukk, nyírfajd, erdei szalonka; a víziállatok világát az Ojtoz mellékvizeiben (Hal-patak) a pisztrángok uralják, az Ojtozban rák is előfordul.

A hegyektől védetten, a település kertjeiben gyümölcstermesztéssel (szilva, dió, alma) is foglalkoznak. A patakvölgyek és a hegyek kedvelt kiránduló, turisztikai helyek.[2]

Történelme szerkesztés

1769-ben Háromszék Kézdiszékében, a Székelyföld keleti határán alapították a falut. Ebben az időben a havasalföldi és moldvai románok letelepedését is megengedték e területre.[3] 1850-ig Bereckhez tartozott. 1850 körül önállóvá lett Berecktől. Az 1876-os megyerendezéstől kezdve a trianoni békeszerződésig a Magyar Királyságban Háromszék vármegye kézdivásárhelyi járásának községeként az ország legkeletibb községe volt. A település az 1. világháború után a Románia része lett.

1940-ben a második bécsi döntést követően a település újra Magyarországhoz került, és rövid időre újra a Magyarország határfaluja lett. 1947-től ismét Románia része.[4]

A 2. világháborút követően Romániában erdélyi közigazgatási egységekhez tartozott. 1968-ban az Ónfalva (Oneşti) városához közeli Gorzafalva (románul Oituz, azelőtt Grozeşti) községhez került és ezzel az egykor erdélyi község Bákó (Bacău) megye települése lett.[5] Gorzafalva község részei még: Zöldlonka (románul Călcâi), Fűrészfalva (magyar változat Fűrész, románul Ferestrău-Oituz), Hersa (magyar változat Herzsa, románul Hârja) és Marginea. Ezeken a településeken moldvai csángó magyarok is éltek/élnek.[6]

A település története szorosan kapcsolódik a magyarországi Erdély és a romániai Moldva között az Ojtozi-hágón át történő kereskedelemhez, illetve a két területrész közti hadi eseményekhez.

„Az Ojtozi-szoros történelmi nevezetességű tető, hegyszoros és átkelőhely. A brassói iparosok és kereskedők az Ojtozi-szoroson átszállították áruikat Moldvába, így a Sachsenweg azaz szászok útja név is fennmaradt, de a szűk völgyszorosban kellett feltartóztatni a keletről [Erdélybe] jövőket is.”[2]
„E falu Bereczk praediuma, lakói nagyrészt későbbi időkben odatelepült oláhok, akik pásztorkodás, szekereskedés- és csempészettel foglalkoznak; ők e területnek – mely Bereczk tulajdona – haszonbérlői s arról évi haszonbért fizetnek.”[1]
„Akárcsak Háromszék más átkelőhelyein, itt is évtizedekig rettegésben tartották az utasokat az ojtozi rablók. Munduka [Munduka Ravazel], Ityim és Drimba nevét még ma is emlegetik az ojtozi öregek.”[7]

Események szerkesztés

1769. A falu a Bereck mezőváros tulajdonában lévő földterületen megtelepedett.[8]

1813. Megerősítették Bereck tulajdonjogát a falu földjére.

„…a székely határőri gyalogezred kormánya Bereczknek havasbirtokából egy jó darabot erőhatalommal elfoglalt és hogy azt hasznosithassa, annak egyik – határszél közeli – völgyében, a már azelőtt is sósforrásairól Sósmezőnek nevezett helyen, falut alakitott, hová – nagyrészt a dunai fejedelemségekből odahuzódott – 100 család települt le. Az uj telepet az ezred kormánya földesuri czimen igazgatta, hanem Bereczk városa sem nézte szótalanul tulajdonának ezen elsajátitását, s már a foglalás korszakában panaszt emelt és pert kezdett meg az ezred kormánya ellen. E per hosszura húzódott, s csak 1813-ban ért véget, midőn Sósmező 2823. udv. szám alatt kiadott itélet alapján Bereczknek visszaitéltetett, s azóta taxát [a tulajdonosnak pénzben fizetett földbér egy fajtája] fizető lakói a város törvényhatóságának vannak alárendelve...”[1]

1816/1817. Országos éhínség: a falu lakói mesterséges „hegyet” hányattak a településen, s munkájukért élelmet kaptak.

1820-as évek: Előbb sikertelen székely telepítési kísérlet, majd 3 időszakaszban román (örmény?) telepítés a faluba; a betelepülők földet és gazdasági kedvezményeket kaptak.

1835. Megépült az első templom.

1841. Iskola épült a templom mellett, fából.

1849. Bem József Erdélyből az Ojtozi-szoroson keresztül Moldvában megtámadta a Moldvát megszállva tartó és a Magyarország ellen készülődő orosz csapatokat (július 23.). Hersánál szétverte az ott állomásozó oroszokat és Ónfalváig vonult. Kiadta második kiáltványát. A remélt moldvai segítség elmaradása, valamint a Magyarország szempontjából Erdélyben kialakult kedvezőtlen katonai helyzet miatt – az Ojtozi-szoroson át visszatért Erdélybe és gyorsan Marosvásárhelyre érkezett (július 28.).

1850. Berecktől önállóvá vált és sajátos elhelyezkedése miatt gazdasági gyarapodásnak indult a település. A brassói kereskedők egyik megálló-szálláshelye lett a falu.

„…Sósmező, mely Erdély faluja ugyan, de kívül esik a vámon, s vám nélkül iszsza borát; s a mely bornak itt kupáját 10–12 váltó krajezárral itta az útas, ugyan abból estve Kézdivásárhelyt 12 v. garasért ihatott.”[9]

1854. Az Ojtozi-szoroson át Fűrészfalváig út épült a falun keresztül.

1857. Új iskola épült, az előző helyén, kőből (elpusztult a 2. világháborúban).

1862. Moldva és Havasalföld egyesült, megalakult Románia.

1868. Eötvös-törvény (1868. XXXVIII. tc.) jogilag is lehetővé tette és segítette az anyanyelvi (román nyelvű) oktatást az iskolában.[10]

1870-es évek eleje: Ismételten viták folytak a falu önállóságáról vagy Bereckhez tartozásáról.

1876. Önálló községként a Magyar Királyságban Háromszék vármegye Kézdivásárhelyi járásának települése lett.

1887. Az Osztrák-Magyar Monarchia két állama és Románia tárgyalásokat tartott és nemzetközi egyezményt kötött a közöttük lévő államhatárvonaláról (1887. dec. 7. – nov. 25., Bukarest – Corpus Juris Hungarici, 1888. évi XIV. tc. V. cikk).[10]

1911. Megtartották az első, szervezett Sântilia ünnepséget.

1916. Harcok a községben, és az Ojtozi-szoros környékén. (Az első világháborúban 1916. augusztus 27-én Románia hadat üzent a Monarchiának és a kárpáti hágókon át megtámadta Erdélyt. A román csapatok – vereségeik után – szeptember–októberben a szorosokon át menekültek Erdélyből. A Központi Hatalmak csapatai december 6-án elfoglalták Bukarestet. A harcoló felek 1918. május 7-én békét kötöttek.)[11]

1917. A németek fürdőt építettek a falu melletti források vizére.

1918. november – A májusi békekötést megszegve támadó román csapatok vonultak át a községen és az Ojtozi-hágón keresztül Erdélynek, Magyarországnak tartottak. (Novemberben kezdődtek a román csapatmozgások; december 24-én a román csapatok bevonultak Kolozsvárra; 1919. május 1-re elérték a Tisza-vonalát; augusztus 3-án és 4-én elfoglalták Budapestet, onnan november 14-én kellett kivonulniuk.)[11]

1920. A község Románia települése lett. (Június 4-én Magyarország részéről aláírták a trianoni békeszerződést.)[10]

1930. Felépült az új, ortodox templom a háborúban elpusztult régi templom helyén. (Mihály és Gábriel arkangyalok tiszteletére szentelték.)

1933. októberben elkészült a Hősök Központi Temetője. – A magyar katonák sírjai a temető nyugati részében, közvetlenül a bejárattól balra lévő parcellában (délnyugati parcella) találhatók. – A román katonai sírok az A parcellában, az osztrák katonai sírok a B parcellában, a német katonai sírok a C parcellában, a magyar katonai sírok a D parcellában vannak.[12]

1939. Elkészült egy új iskolaépület.

1940. A második bécsi döntés értelmében a falu és területe a Magyar Királysághoz került. – Szeptember 13-án érkeztek a magyar csapatok a községbe. A katonai közigazgatást november 25-én, a vámhivatallal együtt, felváltotta a polgári közigazgatás 1918 előtti formája. – A változások következtében a község román lakosai közül sokan voltak, akiknek a romániai területeken, vagy a hegyekben kellett tovább élniük (menekülés, kitoloncolás).

1944. Harcok a községnél. A 2. világháborúban a tengelyhatalmak tagjaként harcoló Románia augusztus 23-án sikerrel kilépett a háromhatalmi szövetségből és augusztus 25-én hadat üzent Németországnak. Augusztus 26-án a visszavonuló, illetve menekülő német és az őket üldöző szovjet csapatok, csapattöredékek elérték, és átlépték a Magyar Királyság határát. Ekkor harckocsikkal megerősített szovjet gyalogos kötelék Dormánfalva (románul Dărmăneşti) irányából beért az Úz-völgyébe. A szovjet 23. harckocsihadtest a német Abraham-csoport és a magyar 26/2. határvadászszázad védelmét áttörte és augusztus 27-én a szovjet 2. lovas-gépesített csoport részei a 7. gárdahadsereghez tartozó gyalogsággal elfoglalták Sósmező községet. A német-magyar csapatok rövid, de heves harc után nem erőltették tovább az Ojtoz völgyének kiszélesedésében fekvő nagyközség védelmét, inkább visszavonultak az Ojtozi-szoros délkeleti bejáratához, ahol a 24/1. magyar erődszázad által megszállt völgyzár volt kiépítve. Sósmező volt az első, közigazgatásilag önálló község, amelyet a Magyar Királyság területén a szovjet csapatok 1944-ben elfoglaltak. A község körüli harcokban a község épületei közül több elpusztult, s jelentős anyagi kára keletkezett a polgári lakosságnak.[13]

1947. A község ismételten Románia települése lett. (Február 10-én Magyarország és Románia is aláírta a 2. világháborút lezáró párizsi békeszerződéseket. Ebben állapították meg a község állami hovatartozását.)[10]

1963. Elmaradt (több éven át) a Sântilia ünnepség.

1968. A község Gorzafalva község résztelepüléseként Bákó megyéhez került.

1979. A templomot felújították.

1999. Megkezdődött a kőolaj-kitermelés.

1999. Ismételten megtartották a Sântilia ünnepséget.[14]

2000. Megtörtént a templom külső festése.

2005/2006. Az iskolában ideiglenesen szünetelt a tanítás.

2006/2007. Az iskola folytatta munkáját, de csak I–IV. osztály és óvoda működött az épületben.

2008. Sólyom László a Magyar Köztársaság elnöke meglátogatta a községet. (Október 27-én Erdélyben, felső-háromszéki látogatása során megkoszorúzta a világháborúkban elesett katonáknak a településen található mauzóleumát.)

A sósmezői magyar–román országhatárhely szerkesztés

A 19. század második felében a nemzeti országhatár kialakításhoz hozzátartozott a határvédelem és a határon át történő kereskedelem ellenőrzésének megszervezése. Ez megkívánta a határmenti rendvédelem és a határforgalom ellenőrzését. A határvédelem alapvető feladatai:

„a nemzeti ipar és gazdaság fejlődésének keretet adni, ellenőrizni a migrációt, meggátolni a járványok terjedését, és nem utolsósorban az állam integritására veszélyes eszméknek gátat vetni.”[15]

A feladatok elvégzésére új, és újjá szervezett testületek jöttek létre.

A Magyar Királyság területén a határmenti vámhivatal a határmenti kereskedelmi forgalom ellenőrzésére szerveződött, és hozzá tartozott egy vagy több rastell-állomás (nyári pénzügyőri szakasz a hagyományos rideg állattartással, a transzhumálassal összefüggő ellenőrző tevékenységgel), valamint a vesztegintézet (elsősorban állat-egészségügyi felügyelői hatóság; feladata a vámterületre behozott élő állatok és állati termékek megvizsgálása és ezek forgalmát szabályozó rendeletek érvényesítése).

A határvédelem (határőrizet) szervezetei különböző megnevezésűek voltak: Magyar Királyi Csendőrség; határszéli csendőrség; határrendőrség; határvadászok.

Események szerkesztés

1769. A Habsburg Birodalomhoz csatolt Erdély déli határszakaszán az Ojtozi-szorost is védő székely határőri gyalogezred kormánya megtelepíti Sósmező falut.

1800-as évek első évtizedei: Megkezdődtek a határterület katonai térképészeti munkái; elkészültek az első térképek; a térképeken megjelölték „Salz” települést. A térképészeti munkálatok idején Sósmező községben a Csernika patak hídjánál a Habsburg Birodalom és a cári Oroszország által megszállt Moldvai Fejedelemség közt országhatárjelző követ helyeztek el.

1800-as évek első évtizedei: A biztos határőrizeti-hely kiépítése érdekében sikertelen próbálkozás történt Sósmező székely betelepítésére. Három időszakaszban a román (örmény?) telepítés sikeres volt. A telepesek földet kaptak és gazdasági kedvezményekben részesültek.

1849. július 23–28. Bem József hadai – Erdélyből a cári Oroszország által megszállt Moldva felé irányuló hadjáratban – érintették a falut és környékét.

1850-es évek kezdete: Befejeződtek a határterület térképészeti munkálatai. A területről pontos Habsburg-birodalmi katonai térképek készültek.

1854. Véget ért az az időszak, amikor a Moldvai Fejedelemség és a Habsburg Birodalom területe közti országhatár változó volt. Felgyorsult ezen a határszakaszon is a nemzetállami határ kialakításának, s a határ stabilizálódásának folyamata.

[Előbb az országhatár] „…meglehetősen képlékeny volt és főként a domborzati viszonyok határozták meg, ami… [az országhatár közelében] élők számára lehetővé tett egy sajátos életvitelt. A határ két oldalán olyan térségeket találunk, amelyeket más-más környezeti tényezők befolyásoltak. Gazdasági fejlettségük foka és fejlődésük iránya ezzel összefüggésben… különbségeket mutatott. … Ennek… hatására alakulhatott ki egy olyan kölcsönös függőségi viszony, amelynek a főszereplői a határszéli lakosok voltak. A politikai határok hosszú ideig nem jelentettek valós akadályt abban, hogy ebben az egységben a gazdasági, társadalmi és egyéb kapcsolatok szálai szabadon futhassanak és szerveződhessenek. A 19. század utolsó negyedében az államhatár…[Háromszék megye térségében határozott, merevebb] vonalként jelent meg…, [ami] a határ… két oldalán élő lakosság korábbi természetes mozgásterét drasztikusan vágta át, megszokott életvitelüket [kereskedés, munkavállalás] alapvetően befolyásolta, és megélhetési stratégiáiknak nem elhanyagolható mértékben új irányt szabott.”[16]

1854. Kiépült az 1848-ban megkezdett, az Ojtozi-szoroson keresztül Fűrészfalváig tartó szilárd burkolatú út.

„Hogy milyen lehetett a közlekedés... arról fogalmat alkothatunk, ha elgondoljuk, hogy Sósmezőről Bereczkig, melyet ma harmadfél óra alatt járhatunk be, az árukat legjobb esetben 2 nap alatt bírták elszállítani" – visszaemlékezve írta egy királyi főmérnök 1892-ben.[2]

1854. A vámot a Bereck területén lévő Ojtoztelepről Sósmezőre helyezték át. A magyarországi vám megnevezése azonos – Ojtozi vám – volt mindkét helyen. – Megszűnt az az állapot, amikor Sósmező község területe a Habsburg-birodalmi és a moldvai vám között vámszabad terület lehetett.

1968. Az 1867-es osztrák–magyar Kiegyezésnek megfelelően az országhatár magyar nemzeti jelleget öltött; megkezdődött a magyar határőrizeti és a vámhoz kapcsolódó rendszer kiépítése. (1867. évi XVI. tc.)[10]

1872. A haderőt kivonták a magyarországi határőrizetből, polgári típusú, adminisztratív jellegű határőrizeti rendszer épült ki.

1887. A Bukarestben kölcsönösen aláírt nemzetközi egyezményben a Sósmező községnél húzódó Magyar Királyság és Románia államhatárának vonala rögzítésre került

„…A Sandu Mare csúcsától a határ éjszakkeleti irányban, mindig a hegygerinczen haladva, a Kecskés csúcsán át a 970. számu magassági mérjegyhez vezet, s onnan ezen hegy délkeleti lábának gerinczén a Kecskés patakba száll le, követi ezen patakot a Slanic - Szaláncz patakba ömléseig, az utóbbit föl a Pescarul patak beömléseig, az utóbbit a Poiana la Tabla lábáig, honnan jobbra hajló szög alatt ezen Poianára és onnan a Dealul Brezoiul nevü hegynek gerinczét követve, ezen hegynek csúcsára (cota 1001) emelkedik föl. Innen a hegyek gerinczén elvezet a határ a Dealul Cernica csúcsához (cote 1005), onnan lefelé a 975 magassági mérjeggyel jelzett nyeregbe, innen pedig a Cernica patak eredetéhez és ezen patakon annak az Oituz - Ojtos - patakba ömléseig, Sósmezőig (Poiana Sarata).
Átkelvén a határ az Oituz - Ojtos - patakon, felemelkedik a hegyek gerinczére, onnan a Runcul alb (cote 981), Halas, Coarnile (cote 1235) csúcsaira, honnan, folyton a hegygerinczen haladva…” (1888. évi XIV. tc. V. cikk)[10]

Az országhatárral kapcsolatosan véglegesen megszűnt a vámház, a katonai ellenőrző pont és a valódi határ több kilométer távolságú földrajzi elkülönülése. A vámház, (előbb Ojtoztelepen) a katonai ellenőrző pont (előbb Ojtoztelep és Sósmező között), és a Sósmező község keleti végénél, a Csernika patak hídjánál húzódó történelmi határpont közel került egymáshoz.

1884–1886. A Romániában jelentkező marhavész és kolerajárvány terjedésének megakadályozására szigorú, a behozatalra vonatkozó egészségügyi intézkedéseket hozott a magyarországi törvényhozás és érvényesített a kormány. (1874. évi XX. tc.)[10]

1886–1891. Vámháború volt a Monarchia és Románia közt – a csempészés folyamatosan mindig jelen volt a térségben, de a vámháború véget vetett az erdélyi pásztorkodás transzhumális formájának a román területek felé és a határ-menti területek lakói közül egyre többen éltek csempészetből.

„Az természetesen magától értetik, hogy a nagyban űzött csempészet kihatással van a társadalomra s demoralizálja mindazokat, kik közvetve, vagy közvetlenül annak eszközlésénél részesek. Nyitott titok, hogy Romániában és az erdélyi határszéleken mily sok kéz keresi a tiltott foglalkozással kenyerét, s hogy éppen az oláh–moldvaországi vámhivatalnokok megvesztegethetősége és önkényszerű eljárása az, mely a csempészetet több irányba elősegíti.”– írta már 1872-ben a debreceni kereskedelmi- és iparkamara elnöke.[15]

1890-es évek: A sósmezői lakosoknak a kishatárforgalmi úti okmányokat, a határátlépő útleveleket a községben állították ki, mégis a régi, „szabad” határátlépési szokások továbbéltek.

1903. Rendezték, szigorították a határvédelmet, felállították a határrendőrséget; megvalósult a határőrizet, forgalom-ellenőrzés és az idegenrendészet egysége. (1903. évi VIII. tc.)[10]

1903. A magyar parlament törvényt alkotott a Romániába illegálisan kivándorló és letelepedő csoportokat szervező ügynökök, az embercsempészek, a zöldhatáron való szökést megkísérlők és az illetéktelen útlevélhasználók ellen. Az illegális határátlépések egyre gyakrabban politikai indíttatással történtek. Magyarellenes propagandaanyagokat hoztak/vittek a két ország közt. (1903. évi IV. tc.)[10]

1916–1919. Az 1. világháborúban komoly harcok voltak a sósmezői határszakasz térségében.

1920. A Magyar Királyság és Románia közti új országhatár már nem érintkezett Sósmező és környéke területeivel. (1920. június 4-én a Magyar Királyság részéről aláírták a diktátum jellegű trianoni békeszerződést, majd 1920. november 15-én ratifikálta azt a magyar országgyűlés.)

„…tekintettel arra, hogy a volt Osztrák-Magyar Monarchia ma már nem áll fenn és helyébe Magyarországon magyar nemzeti Kormány lépett;… Magyarország a maga részéről lemond Románia javára a volt Osztrák-Magyar Monarchiának mindazokra a területeire vonatkozó összes jogairól és igényeiről, amely területek Magyarországnak a II. rész (Magyarország határai) 27. cikkében megállapított határain kívül esnek [Sósmező és környéke a jelzett területeken kívül estek] és amelyeket a jelen Szerződés, vagy a jelen ügyek rendezését célzó bármely más szerződés Romániához tartozóknak ismer el.”

Sósmezőt és környékét a trianoni szerződés Romániához tartozónak ismerte el.

A trianoni békeszerződés előírja:

„A Szövetséges és Társult Kormányok [köztük Románia Kormánya] és a Magyar Kormány gondoskodnak arról, hogy a területeiken eltemetett katonák és tengerészek sírhelyei tiszteletben és jókarban tartassanak… A különböző hadviselt Államok fogságban elhunyt hadifoglyainak, polgári internáltjainak és egyéb állampolgárainak sírhelyei… megfelelően jókarban tartandók.” (1921. évi XXXIII. tc., VI. rész, II. cím, Sírhelyek, 155. és 156. cikk.)[10]

1940. A második bécsi döntés értelmében Sósmező és környéke Magyarország része és ezzel a község ismét a Magyar Királyság legkeletibb települése lett. A határvonalat az 1887-es bukaresti nemzetközi egyezménynek megfelelően jelölték ki. Szeptember 13-án érkeztek meg határőrizetre a magyar haderőhöz tartozó határvadászok a sósmezői Csernika patak hídjához, majd a vámhivatal is megkezdte munkáját a községben.

1941–1944. Katonai védelmi rendszer (Árpád-vonal része) épült a sósmezei–ojtozi határszakaszon.

1944. augusztus–szeptember: A 2. világháborúban nagyon heves harcok voltak a sósmezői határszakasz térségében.

1947. Sósmező község és környéke ismételten Románia része lett. (Február 10-én a Magyar Köztársaság és Románia által is aláírt, a 2. világháborút lezáró párizsi békeszerződésekben állapították meg a terület állami hovatartozását.)

„Az 1940. évi augusztus hó 30-án kelt bécsi választott bírósági határozat rendelkezései semmiseknek és érvényteleneknek jelentetnek ki. Magyarország és Románia között az 1938. évi január hó 1-én fennállott határ ezzel visszaállíttatik.” (1947. évi XVIII. törvény, I. rész, Magyarország határai, 1. cikk 2.)[10]

Lakossága szerkesztés

1910-ben 1709 lakosából 1346 román, 356 magyar, 1 német, 6 más nemzetiségű

1920-ban 1157 lakosból 1080 román, 77 magyar

1930-ban 1283 lakosból 1133 román, 140 magyar, 10 zsidó, 4 cigány

1941-ben 355 lakosból 6 román, 349 magyar

1966-ban 692 lakosból 649 román, 43 magyar

2002-ben 312 lakosból 308 román, 4 magyar[17]

A településen született híres emberek szerkesztés

Látnivalók szerkesztés

  • katolikus temető magyar feliratos sírkövekkel, benne új emlékkopjafa Füzes Oszkár romániai magyar nagykövet elhunyt feleségének, Bajtai Erzsébetnek;
  • Sós-kénes ásványvíz- (borvíz) forrás, az egykori fürdő medencéi
  • Német, teuton keresztes katonai emlékmű
  • a valamikori magyar–román vám- és határhely a Csernika-pataknál (Magyar Királyság határhelye; az 1000 éves, a történelmi Magyarország legkeletibb pontja);
  • Hősök Központi Temetője;
  • ortodox templom
  • Sântilia ünnepség

Jegyzetek szerkesztés

  1. ↑ a b c Orbán Balázs (1868–1873)
  2. ↑ a b c Vofkori László (2007)
  3. ↑  A település helyén haladt át az a kereskedelmi- és hadiút, amely a Római Birodalom időszakában az Ojtozi szoroson keresztül összekötötte a birodalom két dunai tartományát (Moesia Superiort és annak északnyugati területein keresztül Pannonia Inferiort) Dacia provinciával. Az út védelmére az Ojtozi-szoros dáciai bejáratánál, a mai Bereck (románul Bretcu, németül Bretz, latinul: Augustia) község területén, Augustia castrum épült 117 és 138 között, Hadrianus császár idejében. A közelmúltban a Bereck területén található Augustia castrum régészeti feltárása felgyorsult. – A jelentős római birodalmi út mentén, így Sósmező területén is, ásatások során római kori emlékeket (pénzeket) találtak. – Sósmező falu betelepülésével kapcsolatosan Nagyszeben vidékéről érkező román telepesekről, illetve örményekről, (magyarországi örmények) ugyancsak lehetnek források, amikben örmény szertartású ortodox istentiszteletről is történik említés. Az örmény telepesek gyorsan elmagyarosodtak. – Van olyan vélekedés is, mely szerint a falut közvetlenül az első templom felépülése (1835) előtti években (1821 és 1823 között) alapították. E nézet összefügg a 19. század első évtizedeinek székely telepítési kísérleteivel, illetve újabb román (örmény?) családok betelepülésével
  4. ↑ Erdélyi tájakon
  5. ↑  Az ország 1968-as területrendezése előtti években Sósmező község egyesült Hersa Bakó megyei községgel. 1968-ban, amikor az új, már egyesült községet Oituz Bakó megyei községhez (községközponthoz) csatolták, akkor az előbbi községegyesülést erősítették meg úgy, hogy az egyesült Poiana Sărată és Hârja község nem Kovászna megyéhez, hanem Bakó megyéhez került.
  6. ↑ Románia térképei (2010) Rosetti, Arens, Bein és Demény (2004)
  7. ↑ Kisgyörgy (2001)
  8. ↑ A román-helytörténészek szerint a falut románok alapították a 19. század első évtizedeiben.
  9. ↑ Kővári (1853)  60–61. o.
  10. ↑ a b c d e f g h i j k 1000 év törvényei
  11. ↑ a b Julier (1933)
  12. ↑   Cimitirul Eroilor din Poiana Sarata – Lucrarile de centralizare a eroilor in cimitirul din Poiana Sarata s-au finalizat in octombrie 1933. Au fost inhumati un numar de 107 eroi cunoscuti in patru parcele (romana, austriaca, germana si maghiara), alti 1506 de eroi necunoscuti fiind depusi in cripta din centrul cimitirului. Insemnele de capatai si gardul cimitirului s-au realizat din beton. In 1933 au fost depusi in cripta inca 33 de eroi, numarul total al celor inhumati fiind de 1609 – 30 germani, 29 români, 23 unguri, 21 austrieci, 3 turci si 1 evreu – A.O.N.C.E., fond C.E., dosar 694/1921, f. 16. 27
    A Hősök Temetője Sósmezőn – a Hősök Központi Temetőjének munkálatai 1933 októberében fejeződtek be. Összesen 107 ismert hőst temettek el négy parcellába (román, osztrák, német és magyar), a többieket, 1506 hőst, a temető közepén lévő kriptába temették el. Temető vége beton-kerítés. 1933-ban még 33 hőst helyeztek el a kriptába, így a temetőben eltemettek összesen 1609 embert. – Az ismert katonák nemzetisége: 30 német, 29 román, 23 magyar, 21 osztrák, 3 török és 1 zsidó. (A.O.N.C.E., fond C.E., 694/1921, f. 16. 27 csomó).
  13. ↑ Ravasz (1998) Nagy József (2008) Számvéber (2004)
  14. ↑   A Sântilia a régi időkre utaló többnapos (jelmezes) táncos vigadalom; a távoli réteken nyájaikat legeltető pásztorok nyár derekán (július 20-án, Szent Illés napján) lejöttek a hegyről, hogy együtt legyenek családjukkal, s a falu lakóival. A pásztorélethez kapcsolódó vásár, a közösségi együttlét öröme, a fiatalabbaknak a hagyományok átadása határozta/határozza meg a Sântiliához kapcsolódó népszokásokat. – Sósmezőn 1911-ben tartották meg a Sântilia szervezettebb formáját. Azóta minden év július 20–23-án megrendezik a „Sântilia de la Poiana Sărată” vigadalmát. (1963–1998 között elmaradt a rendezvény.) A Sântiliához, mint legtöbb román népi rendezvényhez, egyházi szertartásokon való részvétel is kapcsolódott/kapcsolódik. – Hasonló népi gyökerű rendezvényekkel Erdély és Moldva más vidékein is találkozhatunk.

      „Cât e țara și Ardealu’
      Nu-i fecior ca poienaru’
      Cât e soarele de sus
      Fete ca-n Poiană nu-s.
      Cine nu vrea ca să creadă
      Vină la Poiană să vadă.”

    A Sântilia-vigadalomban használt ruházat darabjai közül különösen szép a férfiak széles bőröve a Brâul bătrânesc. – A településen jellegzetesek voltak az esküvői/lakodalmi népszokások is.
  15. ↑ a b Nagy Botond (2007b)
  16. ↑ Nagy Botond (2007a)
  17. ↑ Varga E. (1998-2002)

Források szerkesztés

Kiegészítő információk szerkesztés

Kapcsolódó szócikkek szerkesztés

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Sósmező&oldid=26857909”