Hadrianus római császár

a Római Birodalom császára

Hadrianus (teljes nevén Caesar Traianus Hadrianus; születési nevén Publius Aelius Hadrianus; 76. január 24.138. július 10.) a Római Birodalom császára 117-től 138-as haláláig.

Hadrianus
Publius Aelius Hadrianus (születési)[1]
Caesar Traianus Hadrianus (uralkodói)[2]
Hadrianus mellszobra a Musei Capitolini-ben
Hadrianus mellszobra a Musei Capitolini-ben

A Római Birodalom princepse
Uralkodási ideje
117. augusztus 10. 138. július 10.
(20 évig)
ElődjeTraianus
UtódjaAntoninus Pius
Életrajzi adatok
UralkodóházAntoninus-dinasztia
Született76. január 24.
Italica
Elhunyt138. július 10. (62 évesen)
Baiae
NyughelyePuteoli
Hadrianus Mauzóleuma
ÉdesapjaPublius Aelius Hadrianus Afer
ÉdesanyjaDomitia Paulina
Testvére(i)Aelia Domitia Paulina
HázastársaVibia Sabina
GyermekeiLucius Aelius
Antoninus Pius
(adoptált)
A Wikimédia Commons tartalmaz Hadrianus témájú médiaállományokat.
SablonWikidataSegítség

Hadrianus a dél-hispániai Italica városában született, tekintélyes arisztokrata családban. Tíz éves korában szülei meghaltak és apja unokatestvére, Marcus Ulpius Traianus gondoskodott az ő és nővére felneveléséről. A 98-ban a császári trónra kerülő gyermektelen Traianus félhivatalos örökösének tartotta Hadrianust, feleségül adta hozzá unokahúgának lányát, Vibia Sabinát, azonban formálisan nem fogadta örökbe (csak a halálos ágyán). Hadrianus jelentős, de nem kulcsfontosságú politikai pozíciókat töltött be, volt helyettes consul, légióparancsnok és Pannonia kormányzója. 117-ben Traianus a pártus hadjárata során megbetegedett és meghalt, a hadsereg pedig Hadrianust kiáltotta ki császárrá.

Röviddel trónra lépése után kivégeztetett négy tekintélyes szenátort, akik állítólag összeesküvést szőttek ellene. Bár megpróbálta kiengesztelni a szenátust, az élete végéig gyűlölte. Azzal is sok ellenséget szerzett, hogy feladta Traianus mezopotámiai hódításait, Dacia egy kis részét átengedte a baráti roxolánoknak és a későbbiekben sem indított hódító háborúkat. Hadrianus úgy látta, hogy a birodalom túlterjeszkedett és uralkodása alatt igyekezett megerősíteni külső határait és belső kohézióját, valamint igen sokat építkezett.

Uralkodása jelentős részét Rómától távol, a provinciákba tett utazásokkal töltötte, ahol közvetlenül megismerhette a helyi problémákat. Britanniai látogatása során utasítást adott az északi határt védő Hadrianus-fal megépítésére. Rajongott a hellén kultúráért, számos görög várost újraalapított, templomokat, szentélyeket építtetett. Létrehozta a görög városok szervezetét, a Panhelléniont. Görög szeretője, Antinous halálakor istenné nyilváníttatta őt és megalapította a kultuszát. Rómában helyreállíttatta a Pantheont és megépíttette Venus és Roma monumentális templomát.

A 132-ben kezdődő Bar Kohba-féle felkelést brutálisan leverette, a zsidó lakosság nagy része elpusztult vagy rabszolgasorba került. Júdeát és Jeruzsálemet átnevezte, utóbbit római kolóniává tette, ahonnan kitiltotta a zsidókat.

Utolsó éveiben súlyos betegséggel, ödémákkal küzdött, szenvedései miatt több alkalommal öngyilkosságot kísérelt meg. Mivel gyereke nem volt, 138-ban Antoninus Piust jelölte ki örökösévé, akinek örökbe kellett fogadnia Marcus Aureliust és Lucius Verust. Még ugyanebben az évben meghalt és Antoninus Pius a szenátus vonakodás ellenére istenné nyilváníttatta. Bár kortársai közül sokan gyűlölték és zsarnoknak tartották, az utókor az ún. "öt jó császár" közé sorolta, akinek uralkodása során a Római Birodalom virágzott és elérte hatalma csúcspontját.

Ifjúsága szerkesztés

 
Hadrianus didalíve Athénben

Hadrianus i. sz. 76. január 24-én született Italica városában, Hispania Baetica provinciában (a mai dél-spanyolországi Santiponce, Sevilla mellett). Szülővárosát itáliai telepesek alapítottak a második pun háború idején Scipio Africanus kezdeményezésére. Az Aelia gens azon ága, amelyből származott, Hadria (ma Atri Közép-Olaszországban) városából érkezett Hispániába, innen ered a cognomene. Az egyik római életrajzírója szerint Rómában született, de ezt a nézetet csak a történészek kisebbsége vallja.[3][4][5]

Apja a szintén italicai születésű Publius Aelius Hadrianus Afer volt, tekintélyes szenátor, aki praetori hivatalt is viselt. Anyja, Domitia Paulina neves gadesi (Cádiz) szenátori családból származott.[6] Volt egy nővére, Aelia Domitia Paulina, akinek a lánya, Iulia Serviana Paulina a barcinói Pedanius Fuscushoz ment feleségül, aki viszont Hadrianus consultársa volt 118-ban. Hadrianus dajkája egy Germana nevű (valószínűleg germán születésű) rabszolganő volt, akihez egész életében szoros érzelmi szálak fűzték. Dajkája (akit később felszabadított) végül túlélte őt, amint arról a Tivoli-beli Hadrianus-villában található temetési felirata tanúskodik.[7][8][9] Szenátori rangú apja ideje nagy részét Rómában töltötte.[10] Későbbi pályafutása szempontjából legfontosabb rokoni kapcsolata apjának unokatestvére, a szintén italicai Marcus Ulpius Traianus volt, a későbbi császár.

86-ban, tíz éves korában Hadrianus szülei meghaltak. Ő és a nővére Traianus és Publius Acilius Attianus gyámsága alá került.[6] Hadrianus szerette a testgyakorlást és a vadászatot. Tizennégy éves korában Traianus Rómába hívta hogy ott arisztrokratának megfelelő nevelésben részesüljön.[11] Szerette a görög irodalmat, ezért társai graeculusnak (kis görög) csúfolták.[12]

Állami szolgálata szerkesztés

 
Hadrianus bronzportréja (Louvre)

Az állam szolgálatában végzett karrierjét egy alacsonyabb rendű, tíztagú bírói testület (decemviri stlitibus judicandis) tagjaként kezdte, mint ahogyan azt a politikai pálya esetén a cursus honorum előírta. Utána katonai tribunusként szolgált, előbb 95-ben a Legio II Adiutrixnél, majd a Legio V Macedonicánál. Ekkor történt, hogy az idős és beteges Nerva császár örökösévé fogadta Traianust és Hadrianusra (vagy valószínűleg rajta kívül még néhány más hírvivőre) bízták, hogy megvigye a jó hírt volt gyámapjának.[13] Ezt követően a Legio XXII Primigeniánál volt katonai tribunus.[14] Háromszoros tribunusi szolgálata némi előnyt jelenthetett számára a magasabb posztok elnyerésében; a legtöbb szenátorcsemete csak egy, legfeljebb két alkalommal volt tribunus, amennyiszer feltétlenül szükséges volt szolgálatot teljesítenie karrierje következő lépcsőfokához.[15][16] 98-ban Nerva meghalt és Hadrianus sietett megvinni Traianusnak a hírt, még mielőtt a hivatalos levél (amelyet Hadrianus sógora és riválisa, Lucius Iulius Ursus Servianus küldött) odaért volna.[17]

101-ben Hadrianus visszatért Rómába. Quaestorrá választották, aztán ő volt a császár és a szenátor közötti "összekötő tiszt" (quaestor imperatoris Traiani). Szükség esetén ő olvasta fel a császár közleményeit és beszédeit; utóbbiakat részben ő maga írhatta Traianus nevében. A szövegírói szerepet az akkoriban elhunyt Licinius Surától, Traianus barátjától és befolyásos támogatójától örökölte.[18] Ezután a szenátus nyilvántartását vezette (ab actis senatus).[19] A első dák háborúban Traianus udvarának tagjaként elkísérte őt a hadjáratra, de 102-ben néptribunussá választották és visszatért Rómába.[20] A háború után, 102-ben vagy 104-ben praetori hivatalt viselt.[21] A második dák háborúban szintén Traianus közvetlen környezetében maradt, majd legatusként rábízták a Legio I Minerviát, aztán pedig 107-ben Pannonia Inferior kormányzását azzal, hogy "tartsa vissza a szarmatákat".[22][23] 107/108-ban visszaverte a jazigok támadását, ami a mai Bánát és Olténia téségére rányult.[24][25][26]

Az immár harmincas éveinek közepén járó Hadrianus ezután Görögországba utazott, ahol athéni polgárjogot kapott és 112-re kinevezték a város arkhónjává. Az athéniak Dionüszosz templomában felállították a szobrát, melynek feliratában részletezték addigi hivatali szolgálatát.[27][28] Ezután Traianus 115-ben indított pártus háborújáig nincs róla hír. Lehet hogy Görögországban maradt, míg a hadjáratba induló császár magához nem szólította.[22] Mikor 117-ben Syria helytartóját Daciába küldték, Hadrianust nevezték ki a helyére.[29] A hadjárat során Trainaus súlyosan megbetegedett és hajóval visszaindult Rómába, míg Hadrianus hátramaradt, a keleti légiók de facto parancsnokaként.[30] A császár útközben a ciliciai Selinus kikötővárosában meghalt.

Viszonya Traianusszal és családjával szerkesztés

Hadrianus quaestorsága idején, 100-ban vagy 101-ben feleségül vette Traianus unokahúgának 17-18 éves lányát, Vibia Sabinát. A házasságot valószínűleg Traianus felesége, Pompeia Plotina szorgalmazta; maga a császár kevésbé volt lelkes, és mint kiderült neki volt igaza, mert a házaspár viszonya botrányosan rossz lett.[31] Plotina kedvelte Hadrianust, érdeklődésük is hasonló volt, pl. mindketten rajongtak a görög kultúráért.[32] Támogatásának megvoltak az önös érdekei is; ha a gyermektelen Traianust Hadrianus követi a trónon, akkor Plotina és családja megtarthatta volna politikai befolyását, és nem járt volna úgy, mint pl. Domitianus felesége, a még élő, de teljeséggel elfelejtett Domitia Longina.[33] Hadrianus számíthatott anyósa, Salonia Matidia (Traianus szeretett nővérének, Ulpia Marcianának a lánya) támogatására is.[34][35] Mikor Ulpia Marciana 112-ben meghalt, Traianus istennővé avatta és Salonia Matidia augustai (császárnői) címet kapott. Ezzel Hadrianus lett az első szenátor a római történelemben, akinek császárnő volt az anyósa.[36]

 
Traianus mellszobra(Musée Saint-Raymond, Toulouse)

Traianusszal való személyes kapcsolata eléggé problémás és bonyolult volt. Hadrianus igyekezett a császár kedvében járni, befolyást szerezni döntéseire, ezért kapcsolatot tartott fenn annak fiúszeretőivel.[37][38] Nem sikerült egyértelmű kegyencstátuszt kivívnia, például Traianus uralkodása alatt soha nem kapott valódi consuli hivatalt, csak egy helyettes consuli (consul suffectus) címmel kellett beérnie 108-ban.[39] Ezzel természetesen még mindig benne maradt az arisztokrácia felső rétegében, de nem emelkedett fölébük, mint egy kijelölt trónörököstől elvárható lett volna.[40][41] Ha Traianus úgy akarta volna, patriciusi rangot adományozhatott volna neki, amivel előzetes tribunusi szolgálat nélkül is consul lehetett;[42] de ehelyett csak az előírtnál egy-két évvel fiatalabban kapta meg a néptribunusi hivatalt és akkor is el kellett hagynia a dákokkal hadakozó császár oldalát és vissza kellett térnie Rómába.[43] Másrészt Traianus fenntartotta a lehetőségét, hogy Hadrianus legyen az örököse, például neki ajándékozta azt a gyémántgyűrűt, amit ő még Nervától kapott (korábban Augustus adományozott gyűrűt kijelölt örökösének, Agrippának)[44] és ha óvatosan is, de rábízott fontos politikai posztokat, mint Pannonia kormányzósága.

A trónörökös szerkesztés

Traianus óvatosságának az állhatott a hátterében hogy nem akarta elsietni örökösének megnevezését. Ha feltűnően nem jelöl meg senkit, az a potenciális jelöltek kaotikus vetélkedéséhez, a császár váratlan halála esetén polgárháborúhoz is vezethet. Másrészt ha túl korán nyilvánvaló, hogy ki az utód, az az uralkodó háttérbe szorulásával járhat.[45] A haldokló Traianus hivatalosan is örökbe fogadhatta volna Hadrianust, ehhez elég lett volna ha tanúk előtt kinyilvánítja az ezirányú döntését.[46] Amikor azonban az örökbefogadási dokumentumot bemutatták a szenátusban, kiderült hogy azt nem Traianus írta alá, hanem Plotina és a császár halála utáni napra datálták.[47] További szabálytalanságot jelentett, hogy Hadrianus még Syriában tartózkodott, ugyanis a törvény szerint az örökbefogadásnál mindkét félnek jelen kellett lennie. Rosszindulatú pletykák kaptak szárnyra az örökbefogadás körülményeit illetően, amiket Traianus fiatal szolgájának, Phaedimusnak váratlan halála csak tovább szított.[48] A korabeli történetírók megosztottak Hadrianus örökösödésének törvényességét illetően: Cassius Dio szerint csalás történt, míg a Historia Augusta írója legitimnek tekinti azt.[49] Trónra lépését követően Hadrianus kibocsátott egy aureust (aranypénzt), melynek felirata a hivatalos álláspontot tükrözte: HADRIANO TRAIANO CAESARI (Hadrianus, Traianus caesarja (trónörököse))[50]

Uralkodása szerkesztés

 
A Római Birodalom 125-ben, Hadrianus idején

Miután a légiók is császárrá kiáltották ki, Hadrianus magyarázkodó levelet írt a szenátusnak, melyben trónra lépését már kész tényként kezelte (a Historia Augusta szerint: "a csapatok nem helyénvaló sietsége, amellyel császárrá kiáltották ki, abból a meggyőződésből fakadt, hogy az állam nem lehet császár nélkül".[51] Az új császár a szokásos módon pénzt osztott a katonáknak és aztán a szenátus is megerősítette a döntést. Trónra lépése alkalmából számos ünnepséget rendeztek, és Hadrianus istenné nyilváníttatta elődjét, Traianust.[52]

Hadrianus egy ideig még keleten maradt, leverte a zsidók felkelését és felmentette Júdea kormányzóját, Lusius Quietust, aki Traianus barátja és megbecsült hadvezére volt.[53][54] Ezután a nyugtalan dunai határra utazott, hogy kezelje az ottani helyzetet. Eközben Rómában Attianus testőrparancsnok (Hadrianus volt gyámja) bejelentette, hogy leleplezett egy, a császár személye ellen irányuló összeesküvést, melyben Lusius Quietus és három másik magasrangú szenátor, Lucius Publilius Celsus, Aulus Cornelius Palma Frontonianus és Caius Avidius Nigrinus vett részt.[55] Négyüket távollétükben titokban elítélték, elfogták és kivégezték.[55] Hadrianus azt állította, hogy Attianus maga kezdeményezte az eljárást és bár bőségesen megjutalmazta (szenátori rangot és consuli jelvényeket adományozott neki), 119/120-ban leváltotta a pozíciójáról.[56] A szenátust biztosította arról, hogy ezentúl tiszteletben fogja tartani ősi jogát arra, hogy maga bíráskodhasson a tagjai fölött.

A négy szenátor Traianus belső baráti köréhez tartozott, tapasztalt államférfiak vagy hadvezérek voltak, akik Hadrianus riválisai lehettek vagy legalábbis ellenezték hogy felhagyjon Traianus terjeszkedési politikájával.[57] Aulus Cornelius Palma (Arábia korábbi meghódítója) és Lucius Publilius Celsus (kétszeres consul) állítólag Hadrianus személyes ellenfelei voltak, korábban többször is felszólaltak ellene.[58] A szintén a legmagasabb szenátori körökhöz tartozó, művelt és befolyásos Caius Avidius Nigrinus (consul 110-ben, Dacia kormányzója) az egyik alternatívát jelentette Traianus utódlásában. A Historia Augusta szerint maga Hadrianus is azt tervezte hogy kinevezi örökösévé, de aztán inkább eltette láb alól.[59][60]

 
Hadrianus 119-ben, harmadik consulsága alkalmából kiadott denariusa (felirata: HADRIANVS AVGVSTVS / LIBERALITAS AVG. CO[N]S III, P. P.)

125-ben közeli barátját, Quintus Marcius Turbót nevezte ki testőrsége parancsnokává (praefectus praetorio), aki a lovagi rend egyik vezető alakja, tapasztalt bíró volt és procuratori tisztséget viselt.[61][62][63] Megpróbálta jóvátenni Attianus önkényes eljárását (akár ő adott parancsot a kivégzésekre, akár nem) és kiengesztelni a szenátust. Megtiltotta, hogy lovagok bíráskodjanak szenátorok felett,[64] a szenátust a legfőbb fellebviteli fórummá tette és döntései ellen még a császárhoz sem lehetett fellebbezni.[65] Erőfeszítései azonban nem jártak sikerrel, viszonya a szenátussal egész uralkodása alatt feszült maradt.[66] Egyes források szerint a "titkosrendőrség", a frumentariusok segítségével titokban információkat gyűjtött a szenátorokról és saját barátairól is.[67][68]

Utazásai szerkesztés

 
Hadrianus British Museum-ban lévő szobrát a 19. században hamisították a császár feje és egy másik, görög ruhás antik szobor kombinálásával. A történészek hosszú ideig annak bizonyítékaként tekintették a szobrot, hogy Hadrianus mennyire vonzódott a hellén kultúrához[69]

Hadrianus uralkodásának több mint felét Itálián kívül töltötte. Míg az őt megelőző uralkodók többnyire megelégedtek a hivatalnokok jelentéseivel, ő a saját szemével akarta látni a birodalom állapotát. Elődei általában csak akkor hagyták el a fővárost, ha hadjáratra mentek és a háború végeztével visszatértek Rómába. Hadrianus állandó utazgatásaival kinyilvánította, hogy szakítani akar a hagyományokkal és azzal, hogy a birodalmra kizárólag Itália szemszögéből tekintsenek. Be akarta vonni a provinciák népeit egy civilizációs szövetségbe, egy római felügyelet alatti hellén kultúrába.[70] A római coloniák telepítése helyett inkább a provinciák helyi municipiumait, félautonóm városi közösségeit támogatta.[71]

Ez a kozmopolita, ökumenikus szemléletmód érhető tetten uralkodása kései szakaszában kiadott pénzein, ahol a császár "felemeli" a megszemélyesített provinciákat.[72] Ahogyan Aelius Aristides írta róla később: "védő kezet nyújtott alattvalói fölé, felemelve őket, ahogyan az elesett embereket segítik talpra".[73] A római konzervatívok mindezt rossz szemmel nézték. Mint ahogyan korábban Nerót is kritizálták azért, mert sok időt töltött Görögországban, elköteleződött a hellén kultúra felé, Hadrianust is "egy kicsit túl görögnek", túl kozmopolitának tartották Rómában.[74]

Britannia és a nyugati provinciák (122) szerkesztés

 
Hadrianus fala Észak-Angliában

Hadrianus érkezése előtt, 119-121-ben egy kiterjedt felkelés zajlott le Britanniában.[75] Feliratok, numizmatikai adatok bizonyítják, hogy jelentős csapatmozgásokra került sor, többek között egy 3 ezer fős különítmény érkezett a provinciába, melyben Quintus Pompeius Falcónak kellett helyreállítania a rendet. A neves kortárs szónok, Marcus Cornelius Fronto is britannaiai katonai veszteségekről ír ebben az időszakban.[76] Hadrianus 122-ben bejelentette egy fal építését, "hogy elválassza a rómaiakat a barbároktól".[77] A későbbi feltételezések ellenére egyáltalán nem biztos, hogy a falat a barbárok jelentette konkrét fenyegetés miatt húzták fel. Hadrianus egyébként is leállította a Birodalom területi terjeszkedését és a fal mellett kevesebb katona is elegendő volt a barbárok szórványos fosztogató támadásainak feltartóztatására;[78][79] emellett jobban ellenőrizhetővé tette a kereskedelmet és a migrációt.[80] Látogatása idején Eboracumban (York) szentélyt emeltek és pénzt vertek Britannia istennő, a megszemélyesített provincia tiszteletére.[81] 122 végén Hadrianus elhagyta a szigetet és soha nem látta a nevét viselő falat.

Ezután Dél-Gallián át folytatta útját. Nemaususban (Nîmes) talán maga felügyelte a pártfogója, Plotina (aki akkoriban halt meg és Hadrianus kérésere a szenátus istennővé nyilvánította) tiszteletére emelt basilica építését.[82] Nagyjából ekkor történt, hogy a császár elbocsátotta titkárát, Suetoniust, mert "túlságosan bizalmas" kapcsolatba került a feleségével.[83][84] Hasonlóan járt testőrparancsnoka, Caius Septicius Clarus is, aki közvetlenebb kapcsolatot ápolt Vibia Sabinával, "mint azt az udvari etikett megkívánta".[85] 122/123 telét Hadrianus a hispániai Tarracóban töltötte, ahol felújíttatta Augustus templomát.[86]

Észak-Afrika, Parthia (123) szerkesztés

A következő év, 123 elején a császár átkelt az észak-afrikai Mauretaniába, ahol személyesen vezetett egy kisebb katonai expedíciót a lázadó maurik ellen.[87] Ekkor azonban megkapta a hírt, hogy a pártusok háborúra készülődnek és a látogatást félbeszakítva sietve keletnek indult. Útközben megállt Cyreneben (a mai Líbiában) ahol pénzzel támogatta a jómódú családok gyerekeinek katonai képzését. Hadrianus korábban (119-ben) segítette Cyrene középületeinek felújítását, amelyek megrongálódtak a zsidók felkelése során.[88] Az újjáépítés évekig, Hadrianus uralkodásának végéig elhúzódott; 138-ban egy Zeusz-szobrot állítottak a városban, melynek feliratán Cyrene "megmentőjeként és megalapítójaként" tisztelegnek a császár előtt.[89]

Anatólia (123–124) szerkesztés

Hadrianus az Eufráteszhez érve személyesen találkozott I. Khoszroész pártus királlyal és rendezte országaik viszonyát. Ezután ellenőrizte a határerődítményeket, majd a Fekete-tenger partja mentén visszaindult nyugatra.[90] Valószínűleg Bithynia székhelyén, Nicomediában telelt. A várost nem sokkal ezelőtt földrengés sújtotta és a császár támogatást biztosított az újjáépítéshez.[91]

 
Antinous mellszobra (Nemzeti Régészeti Múzeum, Athén)

Talán ekkor, Claudiopolisban találkozott az alacsony származású, de igen szép Antinousszal, akibe a császár beleszeretett. Megismerkedésük ideje és helye nem ismert pontosan, más elképzelések szerint az udvarban nevelkedett és fokozatosan vált az uralkodó kegyencévé.[92] Hadrianus – Antinousszal vagy nélküle – folytatta kis-ázsiai utazását. A helyi hagyományok szerint számos várost meglátogatott és Mysiában egy vadkanvadászat után alapított is egyet, Hadrianuthereae-t (ma Balıkesir). Ekkoriban kezdték el küzikoszi Zeusz-templom befejezésének munkálatait is (az épületet még Pergamon királyai kezdték el építeni) és a templomban felállítottak Hadrianus hatalmas szobrát. Küzikoszban, Pergamonban, Szmirnában, Epheszoszban és Szardeiszben megalapították a császárkultusz helyi központjait.[93]

Görögország (124–125) szerkesztés

Hadrianus 124 őszén érkezett Görögországba, ahol részt vett az eleusziszi misztériumokon. Athénban (ahol korábban megkapta a polgárjogot és arkhón is volt egy ideig)[94] a polgárok kérésére felülvizsgálta az alkotmányukat és többek között alapított egy új phülét, amelyet róla neveztek el.[95] Óvakodott attól, hogy beleavatkozzon az olívatermelők és az olajra kvótát kivetni akaró városi tanács vitájába; ugyanakkor állami támogatást nyújtott Athén gabonaellátásához.[96][97] Létesített két alapítványt az ünnepségek, játékok és fesztiválok finanszírozására, arra az esetre ha a vagyonos polgárok nem tudják azokat szponzorálni.[98] Két nümphaiont (közkutat) építtetett Athénban; az egyik a Parnosz-hegyről kapta a vizet egy igen bonyolult vezetékrendszeren keresztül, melyet éveken át építettek.[99] Rendezte Argosz vízellátását is, amely már olyan régóta küzdött súlyos vízhiánnyal, hogy a "szomjas Argosz" kifejezés Homérosz eposzaiban is előfordul.[100]

 
Az athéni Olümpiai Zeusz temploma Hadrianus idejében, 131-ben készült el.

124-125 telén a császár bejárta a Peloponnészoszt, bár pontos útvonala nem ismert. Biztosan járt Epidauroszban, ahol templomokat építtetett és polgárai hálából felállították a császár – meztelen – szobrát.[101] Különös nagylelkűséget mutat Mantineia irányában, ahol helyreállíttatta Poszeidón Hippiosz templomát és a város visszakapta régi nevét is (III. Antigonosz makedón király Antigoneiára keresztelte át). Ennek oka az lehet, hogy a bithyniai Antinous ekkor már a szeretője volt és Mantineia számos történelmi, mitológiai, politikai szállal kapcsolódott Bithyniához.[102][103] A császár restauráltatta Abai és Megara ősi templomait, valamint Argosz Heraionját is.[104][105]

Bár a görög arisztokrácia hagyományosan ódzkodott attól, hogy részt vegyen a birodalmi politikai életben, Hadrianusnak sikerült rábeszélnie a Spártát vezető Eurycles Herculanust (családja Augustus óta volt vezető pozícióban a városban) és az athéni Herodes Atticust, hogy szenátori rangot kérjenek; ők ketten, az antik idők két leghíresebb rivális városállamainak képviselői, voltak az "ősi Hellász" első képviselői a szenátusban.[106][107] 125 márciusában Hadrianus hagyományos görög öltözékben elnökölt az athéni Dionüszia ünnepségsorozaton és ígéretet tett, hogy befejezteti az ötszáz éve félkészen álló Olümpiai Zeusz templomát.[99]

Visszatérés Itáliába és afrikai útja (126–128) szerkesztés

Görögországból Itáliába visszatérőben a császár megállt Szicíliában, itteni újjáépítésit pénzérméken örökíttette meg.[108] Rómában helyreállíttatta a 110-ben leégett Pantheont és bejeztette tiburi villáját. 127 márciusában itáliai körútra indult; útvonalát adományaiból lehet rekonstruálni.[108] Újjáépíttette Cupra szentélyét Cupra Maritimában és kijavíttatta a Fucino-tó lefolyását. Ugyanebben az évben hozott egy kevésbé népszerű döntést is, Itáliát (Róma városának kivételével) négy régióra osztotta fel, amelyeket consuli rangú császári legátusok irányítottak. Az itáliai ügyek így kikerültek a központi római bíróságok hatásköréből és Itáliát gyakorlatilag provinciák csoportjává fokozta le, amit a szenátus nem vett jó néven.[109][110] Újítását nem sokkal halála után vissza is vonták.[108]

Ekkoriban megbetegedett, de valószínűleg nem súlyosan mert 128 tavaszán már észak-afrikai útra indult. Érkezésekor éppen esőzések vetettek véget egy hosszú aszálynak, amit jó ómennek tekintettek. A szokásos újjáépítései mellett megszemlélte a helyi csapatokat is (itt elmondott beszéde fennmaradt).[111] Még ugyanezen a nyáron visszatért Itáliába, de rövidesen ismét újabb, három éves körútra indult.[112]

Görögország, Ázsia, Egyiptom (128–130); Antinous halála szerkesztés

128 szeptemberében ismét részt vett az eleusziszi misztériumokon. Ismét meglátogatta Athént és Spártát és tervezni kezdett egy görög városszövetséget; eleinte csak a régi amphiktüonia mintájára, majd jóval grandiózusabb léptékben. Ebből lett a Panhellénion, valamennyi görög város tanácsa. A szervezés és a jelentkezések elbírálása sok időt vett igénybe és a császár közben továbbindult Epheszoszba.[113] Lehetséges, hogy eközben Lucius Erastus epheszoszi kereskedő szállította át őt és kíséretét az Égei-tengeren, mert később levelet írt Epheszosz tanácsához, melyben támogatta Erastus jelentkezését a tanácsba és felajánlotta a szükséges díjak kifizetését.[114]

Kis-Ázsiából Egyiptomba utazott tovább, ahová a 130. augusztus 29-ére eső újév előtt érkezett.[115] Itteni tartózkodását azzal kezdte, hogy felújíttatta Pompeius Magnus pelusiumi sírját.[116] Lehetséges, hogy ennek az akciójának politikai üzenete is volt; a Keletet meghódító Pompeius Magnus emlékezetét ápolva megerősítette, hogy a birodalom továbbra is elkötelezett keleti hegemóniájának fenntartásában; azután is hogy Traianus uralkodásának utolsó éveiben lázadásokra került sor.[117]

Hadrianus és Antinous ekkor oroszlánra vadászott a líbiai sivatagban; a görög költő, Pankratész erre az eseményre írt verse a legkorábbi bizonyíték arra, hogy együtt utaztak.[118] Ezt követően azonban, miközben a Níluson hajóztak, Antinous belefulladt a folyóba. Az eset körülményei nem ismertek, lehetett baleset, öngyilkosság, gyilkosság vagy vallási áldozat is. A Historia Augusta így ír róla: Egy nílusi útja során elvesztette kedvencét, Antinoust, és úgy sírt az ifjú után, mint valami asszony. Az esettel kapcsolatban különböző pletykák keringenek; egyesek ugyanis azt állítják, hogy a halálnak szentelte magát Hadrianusért, mások pedig – amit mind szépsége, mind Hadrianus érzéki természete sugall. De akárhogyan is történt, a görögök Hadrianus kérésére istenné nyilvánították őt, és kijelentették, hogy az ő közvetítésével kaptak jóslatokat, de ezeket a közhiedelem szerint maga Hadrianus fogalmazta meg.[119]

130. október 30-án Hadrianus kegyence emlékére megalapította Antinoopolis városát. Ezután folytatta útját fel a Níluson Thébába, ahol november 20-21-én meglátogatta a Memnón-kolosszusokat. Látogatását a kíséretébe tartozó költőnő, Iulia Balbilla örökítette meg négy felirattal a köveken. A császár ezután északnak fordult és december elején ért a Fajjúm-oázisba.[120]

Görögország és a keleti provinciák (130–132) szerkesztés

 
Hadrianus diadalíve a jordániai Dzserasban

Egyiptom után Hadrianus útvonala kevéssé ismert. Talán visszatért Rómába, mindenesetre 130-131-ben ismét keletre utazott, hogy megszervezze a Panhelléniont, valamennyi görög város nagy szövetségét, amelynek az athéni Olümpiai Zeusz-templomot szánta központjául. A városok felvételi kérelmei görög eredetükre vonatkozó mitológiai vagy teljesen kitalált állításokat tartalmaztak, amelyekkel ki akarták elégíteni Hadrianus idealizált elképzeléseit a hellénizmusról; valamint kinyilvánították lojalitásukat a birodalom iránt.[121][122] Hadrianus a görög kultúra és a görög "szabadságok" védelmezőjének tekintette magát, Periklész eszmei örökösének szerepében tetszelgett (Periklész állítólag szintén összehívett egy pánhellén kongresszust, bár erről csak a császárságot tiszteletben tartó Plutarkhosz ír a Párhuzamos életrajzok-ban).[123]

A ránk maradt feliratok tanúsága szerint a gazdagabb, kis-ázsiai görög városok kisebb lelkesedéssel jelentkeztek a Panhellénionba, mert féltékenyek voltak Athénra és általában az európai városokra, melyek előnyt élveztek Hadrianus rendszerében.[124] A császár hellenizmusról alkotott felfogása szűk és szándékosan archaizáló volt; a "görögséget" a klasszikus gyökerek, és nem egy szélesebb, hellenisztikus kultúra szempontjából határozta meg.[125] Néhány, a görögségre kétes igényt tartó városnak – mint például a pamphüliai Szidének – azonban így is sikerült teljes mértékben hellénnek elismertetnie magát.[126]

Az uralkodó a jelentősebb városoknak kitüntető címeket adományozott;[127] palmyrai látogatásakor például a város Hadriana Palmyrára változtathatta a nevét.[128] A helyi arisztokratákat is kitüntette, többek között egy Soados nevű dúsgazdag kereskedőt, aki sokat tett a római-pártus kereskedelem fejlesztéséért.[129]

131-32 telét Athénban töltötte, ahol felszentelte az immár befejezett Olümposzi Zeusz templomát.[130] 132-ben kelet felé vette az irányt, Júdeába.

A harmadik zsidó háború (132–136) szerkesztés

 
Hadrianus júdeai látogatásának emlékére vert érem

Júdeában a császár ellátogatott Jeruzsálembe, amely még mindig romokban állt a 66-73-as zsidó háború óta. Lehet, hogy tervezte a város római coloniaként való újjáépítését, ahogyan korábban Vespasianus tette Caesarea Maritimával. A nem római lakosságnak nem volt kötelező részt venni a római vallási rítusokban, de elvárták tőlük a birodalmi rend támogatását; valóban voltak is zsidók, akik a 66-os és 132-es felkelések idején a római hadseregben harcoltak.[131] Feltételezések szerint Hadrianus a jeruzsálemi templomot integrálni akarta a tradicionális római kultuszhoz; az efféle asszimiláció régóta bevett gyakorlat volt Görögországban és más provinciákban, és összességében sikeresnek voltak mondhatók[132]. A zsidókkal szomszédos szamaritánusok eddigre már integrálták a hellenisztikus és saját vallási rítusaikat.[133] A szigorúan monoteista zsidó hit azonban ellenállóbbnak bizonyult a császári kérésekkel, majd követelésekkel szemben.[134] 132-ben Simon bar Kohba vezetésével hatalmas Róma- és hellénellenes felkelés tört ki és Tineius Rufus helytartó kénytelen volt külső segítséget kérni a leverésére. Bar Kohba megbüntetett minden zsidót, aki nem volt hajlandó csatlakozni a soraihoz;[135] ezek főleg olyan keresztények voltak, akik nem voltak hajlandók elismerni őt Messiásnak.[136]

A Historia Augusta szerint a felkelésre azért került sor, mert Hadrianus betiltotta a körülmetélést, amit csonkításnak minősített.[137] Egyes mai történészek kétségbe vonják ezt az állítást; egyrészt mert a kétséges megbízhatóságú Historián kívül más forrás nem említi, másrészt a római jog a nemi szervek csonkítása alatt elsősorban a rabszolgák kasztrálását értette.[138][139][140] A lázadáshoz a vallási nézeteltéréseken kívül más tényezők is hozzájárulhattak: a szigorú, kulturálisan érzéketlen római közigazgatás; a helyi földnélküli szegények és a földadományokban bőségesen részesülő római telepesek közötti feszültségek; valamint az a zsidó messianisztikus várakozás, amely Jeremiás próféciája alapján arra számított, hogy a Templomot hetven évvel a lerombolása után újjáépítik, ahogyan az Salamon templomával is történt a babiloni rabságot követően.[141]

 
Hadrianus császárt köszönti Roma istennő, valamint a szenátus és a római nép geniusa (2. századi márvány dombormű, Musei Capitolini)

A lázadás valamikor 132 nyarán vagy őszén kezdődhetett (ennél pontosabb adat nem áll rendelkezésünkre).[142] A rómaiakat meglepte a lázadók vadsága és szervezettsége.[134] Hadrianus a Britanniából visszahívott Sextus Iulius Severusra bízta a hadművelet irányítását, aki nagy csapatösszevonásra kényszerült, még a Duna mellől is hoztak katonákat. Veszteségeik nagyok voltak, egy teljes légió (valószínűleg a XXII Deiotariana, amely a feliratok tanúsága szerint Hadrianus uralkodását követően teljesen eltűnik) is elpusztulhatott[143] A császár szenátusnak küldött hadi jelentéséből kikerült az a szokásos üdvözlő formula, amely arra utalt, hogy az uralkodó és légiói is jó egészségnek örvendenek.[144] A felkelést három év alatt, 135-re sikerült leverni, Cassius Dio szerint rendkívül véresen. Állítólag 580 ezer zsidót mészároltak le, 50 erődített várost és 985 falut tettek a földdel egyenlővé.[145] A lakosság nagy részét rabszolgaságba taszították. A pusztítás tényleges mértéke azonban vitatott.[146]

Hadrianus a Júdea nevet is eltörölte, a provinciát átnevezte Syria Palaestinára. Jeruzsálem az Aelia Capitolina nevet kapta és görög stílusban építtette újjá; a munkálatok felügyeletével a császár vejét, Pontusi Aquilát bízták meg.[147] A lojális szamaritánusoknak Hadrianus új templomot építtetett a Garizim-hegyen, amelyet Zeusz Hüpszisztosznak ("legmagasabb Zeusz") szenteltek[148][149] A felkelés bukása véget vetett a zsidók maradék politikai függetlenségének is.[150]

A feliratok alapján a császár 133-ban maga is hadba vonult a zsidók ellen, majd még abban az évben – valószínűleg Illyricumon keresztül – visszatért Rómába.[151]

Kései évei szerkesztés

 
Mars és Venus: a hadisten Hadrianus arcvonásait viseli, az istennőt valószínűleg Annia Lucilla hasonlóságára faragták át (eredetileg kb. i. sz. 120–140, 170–175 körül átalakították)

Hadrianus utolsó éveit Rómában töltötte. 134-ban fogadta a zsidó háború befejezéséért kapott méltatást (bár azt ténylegesen csak egy évvel később zárták le teljesen), de a győzelmi megemlékezéséket és kitüntetéseket igyekezett minimális szinten tartani, mert a háborút a kozmopolita birodalom eszméjének megcsúfolásának tartotta, pedig annak építését életcéljának tekintette.[152]

Felesége, Vibia Sabina 136-ban meghalt. Házasságuk politikai szempontból szükséges, de boldogtalan volt. A császár állítólag kijelentette, hogy ha közember lenne, már rég elvált volna tőle összeférhetetlen és házsártos természete miatt.[153] A közvélemény azt tartotta, hogy ő mérgeztette meg a nejét.[154] A látszat azonban megmaradt: a 128 körül augusta rangra emelt Sabinát a halála után istennővé nyilvánították.[155][156]

Örökösödés szerkesztés

Miután házassága gyermektelen maradt, a megromlott egészségű Hadrianusnak foglalkoznia kellett az örökösödés problémájával. 136-ban örökbe fogadta az azévi egyik consult, Lucius Ceionius Commodust (Gaius Avidius Nigrinus, a 118-ban kivégzett egyik szenátor vejét) aki trónörökösként felvette a Lucius Aelius Caesar nevet. Választása meglepő volt, mert Aelius nem annyira vezetői képességeiről, hanem műveltségéről és élvhajhászásáról volt ismert.[157] Egyes mai történészek azt feltételezik, hogy Hadrianus törvénytelen gyereke lehetett;[158] esetleg így akarta kiengesztelni a 118-ban kivégzett szenátorok családját.[73] Aelius megkapta Pannonia Superior és Pannonia Inferior kormányzói tisztét, ahol igen jól teljesített.[159] 137-ben ismét consuli hivatalt viselt, de aztán hirtelen megbetegedett és 138. január 1-én meghalt.[160]

A súlyos beteg Hadrianus ezután Titus Aurelius Fulvus Boionius Arrius Antoninust fogadta örökbe, aki korábban Itália egyik legatusaként és Asia tartomány proconsulaként bizonyította képességeit. Hogy megkapja a szükséges politikai támogatottságot, a császár utasítására Antoninus maga is örökbe fogadta Lucius Ceionius Commodust (Aelius Caesar fiát) és Marcus Annius Verust (a hasonló nevű, igen befolyásos és Hadrianus bizalmát bíró szenátor unokáját). Annius ekkor már jegyben járt Aelius Caesar lányával, Ceionia Fabiával.[161] Antoninus maga is szívesen egyengette Annius Verus (aki egyébként a felesége unokaöccse volt) útját, akinek válása után hozzáadta a lányát, Annia Faustinát. Később Annius Verus Marcus Aurelius néven lépett a császári trónra és saját kezdeményezésére társuralkodóként maga mellé vette Ceionius Commodust (aki a Lucius Verus nevet vette fel).[161]

Hadrianus döntéseit sokan támadták, főleg sógora, Lucius Iulius Ursus Servianus és annak unokája, Cnaeus Pedanius Fuscus Salinator, ugyanis korábban őket tartották legesélyesebbnek a trónra. 137-ben állítólag államcsínyt szerveztek a császár ellen és Hadrianus mindkettőjüket kivégeztette.[162] Servianusról feljegyezték, hogy kivégzése előtt azt kívánta, hogy Hadrianus "vágyjon a halál után, de ne tudjon meghalni".[163] Hosszú, súlyos betegsége során a császár többször is próbált öngyilkos lenni, de ebben mindig megakadályozták.[164]

Halála szerkesztés

 
Az Angyalvár, eredetileg Hadrianus és családjának mauzóleuma

Hadrianus 138. július 10-én halt meg baiaei villájában, 62 évesen, 21 évi uralkodás után.[165] Cassius Dio szerint vérzést követő súlyos vízkórságtól (ödémától) szenvedett; egyes mai kutatók a császár kései ábrázolásain koszorúér-betegség jeleit vélik felfedezni.[166]

A Baiae melletti Puteoliban temették el, azon a birtokon, amely egykor Ciceróé volt. Testét hamarosan átvitték Rómába és Domitia kertjeiben temették, el az épülő mauzóleuma mellett. Mikor a mauzóleum 139-ben elkészült, utóda, Antoninus égetéses temetést rendezett a számára, hamvait pedig felesége, Vibia Sabina és első fogadott fia, Lucius Aelius Caesar maradványaival együtt ott helyezték el. A Hadrianusszal rossz viszonyban lévő szenátus vonakodott istenné nyilvánítani őt, de mikor Antoninus lemondással fenyegetőzött, beadták a derekukat.[167][168] A Mars-mezőn építettek templomot számára, melyet a provinciákat jelképező domborművekkel díszítettek.[169] A szenátus a Pius (kegyes, jámbor) melléknevet adományozta Antoninusnak, amiért minden erejével előremozdította fogadott apja ügyét;[167] ugyanakkor azonban az istenné válást a szokásosnál jóval szerényebben, minimális mértékben örökítették meg emlékérmeken.[170]

Katonapolitikája szerkesztés

 
Hadrianus hadvezérként, fején corona civicával

Hadrianus felhagyott elődeinek agresszív, hódító külpolitikájával és a meglevő birodalom belső és külső fenyegetések elleni védelmére, a provinciák fejlesztésére koncentrált.[171] Politikája beleillett abba a tendenciába, hogy a túlterjeszkedett Római Birodalom további területi bővülése Traianus után jelentősen lelassult (bár teljesen nem állt le, még a Severus-dinasztia idejében is történtek hódítások).[172] Bár eközben a birodalom gazdaságilag és társadalmilag stabilabbá vált, a hadsereg tisztjei nehezményezték karrierlehetőségeik elvesztését.

Aurelius Victor 4. századi történetíró még úgy látta, hogy Hadrianus féltékeny volt Traianus dicsőségére (Traiani gloriae invidens), azért adta fel annak mezopotámiai hódításait.[173] Valószínűbb, hogy az expanzionista politika nem volt többé fenntartható; a hadsereg így is két légiót vesztett, a Legio XXII Deiotarianát és a IX Hispanát (amely talán a britanniai lázadásokban semmisült meg).[174] Traianus maga is rájött, hogy Mezopotámia védhetetlen és röviddel halála előtt kivonult onnan, hogy egy bábkirályra bízza a kormányzást.[175] Hadrianus Dacia egyes részeit átadta a szarmata roxolánoknak, akiknek a királya, Rasparaganus római polgárságot, kleinskirályi státuszt és évi támogatást kapott.[176] Olcsóbbnak bizonyult átadni a baráti barbároknak a daciai síkvidék egy részét, mint erődöket és helyőrségeket, ellátórendszert fenntartani.[177]

Hadrianus visszaállította a mezopotámiai Oszroéné államiságát, amelynek királyát, VII. Abgart Traianus hadvezére űzte el a trónjáról,[178] 123 körül pedig békeszerződést kötött a pártusokkal.[179] Uralkodásának vége felé, 135-ben az alánok támadtak be Cappadociába, de a kormányzó, a történetíró Arrianus kiűzte őket.[180] Arrianus arra gyanakodott, hogy a kaukázusi Ibéria királya együttműködött a barbárokkal, ezért római "tanácsadót" küldött mellé.[181]

A császár nagy jelentőséget tulajdonított a határok megerősítésének. Számos újabb erődöt építtetett, de a legnagyobb ilyen jellegű tevékenysége a Hadrianus-fal felépítése volt Britanniában. Emellett őrtornyok, táborok, erődök épültek a Duna és a Rajna mentén is. A limes erősítése stabilizálta a birodalom belső békéjét és egyúttal békeidőben lefoglalta a hadsereg energiáit is. Hadrianus tisztában volt azzal, hogy a békét csak erő (szükség esetén fenyegetés) felmutatása által őrizheti meg. Pénzein a katonai, harcos témák (mint pl. a disciplina, fegyelem) majdnem olyan gyakran jelennek meg, mint a békések.[182] Cassius Dio dicsérte a császár politikáját, mint a béke zálogát,[183] Fronto viszont azzal vádolta az uralkodót, hogy jobban szeretett hadgyakorlatot tartani és beszédeket mondani, mint ténylegesen hadjáratot vezetni.[184]

Miután Itáliából és a többi romanizált provinciából egyre kevesebb rekruta állt endelkezésre, Hadrianus egyre több numerust vont be a hadseregbe, olyan helyi, polgárjoggal nem rendelkező alattvalókból álló segédcsapatokat (pl. keleten lovas íjászokat), amelyek harcértéke alacsonyabb volt, de kevesebbe kerültek és mozgékonyságuk alkalmasabbá tette őket a határvédelemre és a fosztogatók, rablók felkutatására.[185][186] Ugyancsak ő volt az aki először alkalmazott a római hadseregben nehézlovasságot (katafraktokat).[187]

Jogi és politikai reformok szerkesztés

 
Hadrianus mellszobra (British Museum, London)

Hadrianus Salvius Iulianus neves jogtudóst megbízva a feladattal először kísérelte meg kodifikálni a római jogot. Ez volt az edictum perpetuum (örök érvényű rendelet), amelynek értelmében a praetorok addig évente értelmezett jogi intézkedései rögzített törvénnyé váltak, és a császáron kívül más nem változtathatta vagy interpretálhatta őket.[188][189] Felelevenítve Domitianus egyik korábbi kezdeményezését a császár jogi tanácsadó testületét, a consilia principist állandó szervezetté alakította, amelynek tagjait fizetett jogászok segítették.[190] Tagjai többnyire a lovagi rendből kerültek ki, szemben a korábbi gyakorlattal, amikor az udvar felszabadított rabszolgái adtak tanácsot az uralkodónak.[191][192] Mivel szabad emberek voltak, elvben nem függtek annyira az uralkodó személyétől és inkább általában véve a "koronát" szolgálták.[191] Az új testület a hagyományos magisztrátusoktól függetlenül volt hivatott gyakorolni a funkcióit és elvileg nem csökkentette a szenátus jogosultságait, a szenátorok azonban mégis presztízsük aláásásáként tekintettek rá és létrehozása egyáltalán nem javította a császár és a szenátus közötti, amúgy is problémás viszonyt.[193]

Törvényileg szentesítették a leggazdagabb, legbefolyásosabb polgárok (splendidiores personae vagy honestiores) hagyományos szokásjogát arra, hogy kisebb bűncselekmények esetén elegendő legyen bírságot fizetniük. Az alacsonyabb rangú polgárokat (alii "a többiek") uganazokért a vétségekért akár a bányákba vagy az építkezésekre is küldhették kényszermunkára. Bár a római polgárok névlegesen egyenlőek voltak a törvény előtt, a gyakorlatban a bírák döntését gyakran befolyásolta a peres felek rangja, vagyona, tekintélye. A szenátusi bíróságok hírhedtek voltak arról, hogy elnézőek voltak a saját rendbelijeikkel és nagyon súlyos büntetéseket szabtak azokra az alacsonyabb osztálybeliekre, akik szenátorok ellen követtek el vétségeket. Hadrianus törvényei alapján a honestiores tagjait a legsúlyosabb, hazaárulási esetekben legfeljebb lefejezhették; a többieket keresztre feszíthették, élve elégethették vagy vadállatok elé vethették az arénában.[194]

Hadrianus egyértelműen meghúzta a határt a két kategória között: a decurionok (a helyi gazdag középosztály tagjai, a lokális közigazgatás vezetői), a katonák, a veteránok és családtagjaik a honestiores csoportjába tartoztak – legalábbis a polgárjog szempontjából -, ez alatt mindenki (a birodalom lakosságának döntő része) pedig humiliores, magas adókötelezettségű és limitált jogú másodrangú polgár maradt. Kortársainak döntő többségéhez hasonlóan ő is természetesnek tartotta a rabszolgaságot, a természet rendjének megfelelőnek, amely szerint a "jobbak" a társadalom tetejére, a "hitványak" az aljára kerülnek. Mikor egyszer a tömeg azt követelte tőle, hogy szabadítson fel egy rabszolga státuszú népszerű kocsiversenyzőt, a császár azt válaszolta, hogy nem szabadíthatja fel valaki másnak a rabszolgáját.[195] Büntetéseiket és kiszolgáltatottságukat azonban mérsékelte; törvényesen meg lehetett őket kínozni hogy vallomást csikarjanak ki belőlük, de megölni csak akkor lehetett, ha főbenjáró bűnben elítélték őket.[196] Tulajdonosaik nem adhatták el rabszolgáikat gladiátornak vagy bordélyokba, kivéve ha bíróság ítélte erre azokat.[197] Megtiltotta a szabad státuszú vádlottak és tanúk kínvallatását.[198][199] Betiltotta az ergastulumokat is, azokat a zsúfolt munkagödröket, ahol megláncolt rabszolgákat dolgoztattak, sokszor büntetésképpen és néha előfordult, hogy elrabolt utazókat is közéjük zártak.[200]

Hadrianus betiltotta a kasztrálást, akár rabszolgán, akár szabad emberen végezték; akár önkéntesen, akár kényszerrel; és mind a kasztrálót, mind az alanyt halállal büntette.[201] Bár vonzódott a görög kultúrához, emellett ápolta a római tradíciókat is. Előírta hogy a szenátorok és a lovagok tógát viseljenek, elkülönítsék a férfiakat és a nőket a színházakban és fürdőkben. Hogy a polgárok ne csak a fürdőkben tétlenkedjenek, azok csak délután kettőkor nyithattak ki (kivéve egészségügyi okokból).[202]

Vallási tevékenysége szerkesztés

 
Hadrianus pontifex maximusként (Musei Capitolini, Róma)

Hadrianus egyik első feladata trónra lépése után az volt, hogy a szenátus hozzájárulását kérje elődje és közeli családtagjai istenné nyilvánításához. Traianus után röviddel unokahúga, Salonia Matidia (Hadrianus anyósa) is meghalt és Hadrianus kötelességtudóan őt is istennővé nyilváníttatta, akárcsak néhány évvel később pártfogóját, Traianus feleségét, Pompeia Plotinát.[203] Britanniából visszatérőben valószínűleg azért állt meg Nemaususban (Nîmes), Plotina szülővárosában, hogy felavassa bazilikáját.[82]

Császárként egyúttal ő volt a pontifex maximus, a birodalom főpapja, ő felelt a vallási intézmények megfelelő működéséért. Hispániai születése és görögbarátsága miatt a vallások súlypontja a tradicionális római kultuszok helyett némileg a provinciális hitekre helyeződött át. Az általa kiadott pénzeken a hagyományos genius populi Romani megnevezésen kívül megjelenik a Hercules Gaditanus (Gades Herculese) jelző és olyan érméket is megjelentetett, amelyek nyilvánvalóvá teszik a görög kultúra császári támogatását..[204]

A birodalmi császárkultusz központját némileg meglepő módon a kis-ázsiai Szagalasszosz városába helyezte, de több helyi központot is létrehozott, többnyire Görögországban. Az ilyen stáuszú városok állami támogatást kaptak a vallási ünnepségek és játékok szervezéséhez, nagyszámú látogatót vonzottak, kereskedelmük fellendült. A helyi notabilitásokat arra ösztönözték, hogy maguk is legyenek a kultusz tisztségviselői és erősítsék a császári hatalom iránti tiszteletet.[205] Hadrianus a klasszikus hellén kultúra iránti rajongását – amelyben sok kortársa osztozott – nyilvánvalóvá tette a régi szentélyek újjáépítésével.[104][206] Harmadik és utolsó görögországi és kis-ázsiai útja során a vallásos szenvedély már a császár személyére irányult, a kor szinkretizmusának megfelelően istenként ábrázolták, szobrait felállították a templomokban.[207]

Hadrianus nem sokkal halála előtt, 136-ban szentelte fel a Venus és Roma tiszteletére emelt templomot. Az épület helyét még 121-ben különítették el erre a célre (eredetileg Nero akarta ide építeni Domus Aureáját). Ez volt Róma legnagyobb temploma és inkább hellén, mint római stílusban épült. Célja az volt, hogy összekösse a római nép isteni ősanyjának és védelmezőjének, Venusnak a kultuszát Roma istennőével, akinek tiszteletét a görög szövetségesek kezdték el és addig Róma városában nem is volt szentélye. A császár ezzel is hangsúlyozni akarta Itália és a provinciák egységét, a birodalom univerzális jellegét.[208]

A keresztényeket illetően Traianus politikáját folytatta. Célzottan nem üldözte őket és csak bizonyos vétségek, mint pl. eskütétel megtagadása miatt kerültek bíróságok elé.[209] Asia proconsuljának, Caius Minicius Fundanusnak írott utasításában nyilvánvalóvá tette hogy ilyen esetekben a vádlóra hárul a bizonyítás terhe és ha nem jár sikerrel, rágalmazásért őt is elítélhetik.[210][211]

Antinous szerkesztés

 
Hadrianus és Antinous mellszobrai (British Museum)

Miután szeretője, Antinous belefulladt a Nílusba, Hadrianus egy közeli templomban egy egyiptomi pappal Ozirisz-Antinous néven istenné nyilváníttatta őt, majd megalapította Antinoopolis városát, benne az "isten" kultuszhelyével.[212] A város egy szokásos görög polisz képét mutatta, épületei görög-római stílusban épültek, polgárai házasodhattak a helyi lakosokkal anélkül hogy elveszítettk volna státuszukat, és még a megfelelő szociális intézményekről (mint a Traianus által bevezetett alimenta) is gondoskodtak.[213] Hadrianus ezáltal ötvözte a helyi egyiptomi kultuszokat (Oziriszét) a római-hellenisztikus kultúrával.[214] Az Antinous-kultusz igen népszerűvé vált a hellenisztikus világban és nyugaton is – ahol Belenos kelta napistennel azonosították – talált támogatókat.[215] Érméket vertek a képmásával, a birodalom mminden részén különféle viseletben (többek között egyiptomiban) szobrokat állítottak a tiszteletére.[216] Bithyniában és Görögországban (Mantineiában) templomot is építettek kultuszának, Athénben ünnepségsorozatot rendeztek neki, jóslatokat adtak az ő nevében. Kultusza túlélte Hadrianus uralkodását,[217] képe még Caracalla idejében is előfordul a pénzeken és megemlítik egy Diocletianus trónra kerülését dicsőítő költeményben.[218]

Bár nyíltan nem léptek fel Antinous megistenítése ellen, a császárnak sokan felrótták nyíltan kimutatott intenzív gyászát és költséget nem kímélő intézkedéseit, összehasonlítva késlekedésével és tétlenségével a szintén akkoriban elhunyt nővére, Paulina állami temetésének és istennővé nyilvánításának ügyében.[219][220]

Személyisége, érdeklődési köre szerkesztés

 
Hadrianus arcképe 123-ban kiadott aureusán

Hadrianus egész uralkodása alatt lelkesen támogatta a művészeteket és különösen sokat építkezett. Újjáépítési programja során számos várost alapított vagy újraalapított és templomokkal, amfiteátrumokkal, egyéb középületekkel látta el őket. Ilyen volt például a trákiai Philippopolis (ma Plovdiv), ahol ő építtette a monumentális stadiont és odeont.[221][222] vagy Uskudama újjáépítése, amit aztán Hadrianopolisra (ma Edirne) nevezett át.[223] Hálából támogatásaiért számos város (többek között a római Carthago) felvette a Hadrianopolis nevet.[224] Róma Pantheonja is az ő idejében újult meg és kapta meg mai formáját. Tiburi villája az általunk ismert egyik legimpozánsabb római kori villakomplexum.

Feltételezések szerint ő kezdhette el a Hajógyári-szigeten lévő, Hadrianus-palotaként ismert helytartói palota építését is, még pannoniai kormányzó korában.[225]

Cassius Dio azt állítja, hogy Hadrianus nagyra becsülte saját építészeti tehetségét és ízlését és annak kritizálását személyes sértésnek tekintette. Mikor egyszer Traianus és Damaszkuszi Apollodórosz (Traianus kedvenc építésze, aki többek között Traianus fórumát, győzelmi oszlopát és Dunán átívelő hídját tervezte) valamilyen építészeti problémát vitatott meg, Hadrianus beleszólt a társalgásba a saját véleményével. Apollodórosz gúnyosan visszautasította, mondván hogy nem ért ehhez és térjen vissza a tökök (utalás a Hadrianus által kedvelt nagy kupolák) rajzolgatásához. Amikor császár lett, megmutatta az építésznek Venus és Roma templomának terveit és amikor az rámutatott annak hiányosságaira, Hadrianus dühbe gurult, száműzte Apollodóroszt és végül koholt vádak alapján kivégeztette.[226]

Fiatal kora óta szenvedélyesen vadászott, kamaszkorában megrótták mert katonai kötelességeit elhanyagolta a vadászat kedvéért. Egy alkalommal kulcscsontját és bordáját is eltörte vadászat közben.[227] Asia provinciában alapított egy várost egy elejtett medve emlékére.[228] Egyiptomban Antinousszal együtt oroszlánra vadászott.

 
Hadrianus, mint Mars isten (Musei Capitolini)

A görög kultúra iránti rajongása lehetett az egyik oka annak, hogy szakítva a hagyománnyal, szakállt növesztett (a másik ok állítólag az, hogy így akarta eltakarni arcának bőrhibáit)[229] Korábban valamennyi elődje (Nero kivételével, aki időnként pofaszakállt hordott) simára borotválta az arcát, követve a még Scipio Africanus által bevezetett, sok évszázados római divatot. Példája ragadósnak bizonyult, az őt követő (felnőtt korú) császárok egészen Nagy Konstantinig mind szintén szakállasok voltak (a 7. században Phókasz bizánci császár ismét visszahozta a szakáll divatját).[230][231]

Ismerte a filozófiai irányzatokat; még mielőtt uralkodó lett volna, Görögországban meghallgatta Epiktétosz előadásait.[232] Támogatójával, Plotinával is folytatott filozófiai jellegű levelezést és kérésére engedélyezte, hogy az ő jelöltje legyen az athéni epikureus iskola vezetője.[233] Egy alkalommal kijavította Favorinus szofista filozófus szóhasználatát, az pedig csak később vallotta be hogy könnyűszerrel visszavághatott volna, de nem akart vitatkozni olyan partnerrel, akinek harminc légiója van. Tanulmányozta az asztrológiát és a jóslást (a Historia Augusta szerint előre megmondta a halála óráját) és állítólag egy rokona asztrológiai számításai révén megjósolta, hogy császár lesz belőle.[234]

Hadrianus latin és görög nyelvű verseket is írt. Legismertebb verse az, amelyet halálos ágyán írt:

Animula vagula blandula

Hospes comesque corporis

Quae nunc abibis in loca

Pallidula, rigida, nudula,

Nec, ut soles, dabis iocos...

Weöres Sándor fordításában:

Lelkecske, lengécske, gyöngécske,

Test társa, pártfogója is,

Oly tartományba térsz, amely

Sápadt, szigorú, mezítelen,

És nem játszol többé soha.[235]

Néhány görög verse bekerült a Anthologia Palatinába.[236] Írt egy önéletrajzot is, melyben a Historia Augusta szerint főleg a róla keringő mendemondákat cáfolja és magyarázza vitatott cselekedeit.[237]

A Historia Augusta szerint járatos volt az aritmetikában, geometriában és festészetben; ügyesen bánt a fegyverekkel, még a gladiátorokéival is. Külső megjelenésében magas volt és erőteljes felépítésű, rendszeresen gyakorolta a fegyverforgatást. Haját bodoríttatta. Személyiségét illetően "egyszemélyben volt szigorú és derűs, méltóságteljes és játékos, halogató és gyorsan reagáló, fukar és nagylelkű, álnok és egyenes, kegyetlen és irgalmas, mindig mindenben változékony." Törekedett arra, hogy magánemberként szerzett sérelmeit császárként már ne torolja meg. Közfürdőkbe járt, ahol elvegyült a köznéppel. Egy anekdota szerint egyszer meglátta, hogy egy veterán a falhoz dörgöli a hátát. Kérdésére a kiszolgált katona azt válaszolta, hogy nincs pénze rabszolgára, aki megvakarná a hátát; erre Hadrianus bőségesen megajándékozta, hogy szolgát vehessen. A következő alkalommal látta, hogy egy csapat veterán bőszen dörgölőzik a falakhoz, mire kiparancsolta őket a fürdőből, hogy egymás hátát vakarják.[238]

Emlékezete szerkesztés

 
Hadrianus mellszobra

Cassius Dio szerint a nép gyűlölte és zsarnoknak tartotta a négy szenátor kivégzéséért. Az ókori történetírók (sokszor maguk is szenátorok vagy hozzájuk közel álló személyek) érdemei elismerése mellett inkább negatívan ítélték meg, különösen Traianusszal összehasonlítva. Marcus Aurelius az Elmélkedéseiben felsorolja azokat, akiknek hálával tartozik, de Hadrianus feltűnően hiányzik közülük.[239] A neves szónok, Marcus Cornelius Fronto, Marcus Aurelius nevelője azt írta, hogy Hadrianus idejében csak élete kockáztatásával tudott fenntartani egyes barátságokat.[240] Hadrianus és a szenátus feszült viszonyát az is jelezte, hogy uralkodása kezdetét nem a szenátus jóváhagyásától számította, hanem amikor katonái császárrá kiáltották ki.[241] A rossz viszony azonban soha nem csapott át nyílt ellenségeskedésbe, mint a későbbi "rossz császárok" idején oly sokszor.[242] A feszültség enyhítésének szándéka lehetett az egyik oka annak is, hogy Hadrianus uralkodásának felét Rómától távol, utazásaival töltötte.[243]

A későbbi korok pozitívabban ítélték meg a császár alakját. Az amúgy köztársaságpárti érzelmű Machiavelli ideális fejedelemnek vélte Hadrianust és besorolta őt az "öt jó császár" közé. Friedrich Schiller "a birodalom első szolgájának" nevezte Hadrianust. A neves angol történész, Edward Gibbon csodálta "mérhetetlen, aktív géniuszát", méltányos és visszafogott politikáját; uralkodását a történelem legboldogabb időszakai közé sorolta. A mai történészek közül egyesek a legsokoldalúbb római császárnak tartják.[244] Politikájának alapvető vonásai közé sorolják a birodalom "ökumenikus" (a provinciák igényeit, jellegzetességeit is figyelembe vevő) jellegének erősítését, a szenátustól független, autokrata kormányzást kiszolgáló adminisztráció kialakítását, valamint a terjeszkedő, hódító politika helyett a külső támadások elleni védelem és a belső kohézió megerősítését. Mindezek a jelentős politikai reformerek sorába emelik, aki továbbvitte a Római Birodalmat az abszolút monarchia felé vezető úton.[245] Vannak akik kulturális vívmányait, az egymással ötvözött görög-római kultúra létrehozóját látják benne (aki ezáltal el is pusztította az önálló görög tradíciókat).[246]

Források szerkesztés

Hadrianus idejében a történetírók már nem mertek a kortárs uralkodókról írni, mert tartottak attól, hogy ellentmondanak annak a képnek, amit a császár közzé kívánt tenni önmagáról.[247][248] A legkorábbi, megbízható latin nyelvű források közé tartoznak Marcus Cornelius Fronto levelei és írásai, amelyekben kitér Hadrianus személyiségére és belpolitikájára.[249] Röviddel halála után a görög Philosztratosz és Pauszaniasz is írt róla, de ők elsősorban a hellén városokat érintő döntéseire és azok mozgatórugóira fókuszáltak.[250] Pauszaniasz különösen sokat dicséri a császár építkezéseit, adakozásait (főleg Athénban).[251] Uralkodásának általános leírása csak későbbi (néha századokkal későbbi) forrásokban áll rendelkezésünkre. A Cassius Dio 3. század elején írt Róma története adott egy általános jellemzést Hadrianusról, de ennek eredetije elveszett és csak töredékek, valamint 11. századi bizánci összegzés maradt ránk; utóbbi főleg a vallási vonatkozásokat, a zsidó háborút és a szenátussal való viszonyát tárgyalja.[252] Az egyik legfontosabb forrásunk Hadrianus életéről a 4. század végéről származó Historia Augusta életrajzgyűjtemény, amely azonban hírhedten pontatlan.[253] A Hadrianusra vonatkozó részeket a mai történészek viszonylag megbízhatónak, légbőlkapott fikcióktól mentesnek tartják,[254] amely feltehetően olyan alapos munkákból merített, mint a 3. századi Marius Maximus Nervától Elegabalig terjedő időszakot feldolgozó elveszett műve.[255]

Jegyzetek szerkesztés

  1. Krawczuk: Római császárok 177. o.
  2. Krawczuk: Római császárok 177. o.
  3. From Domitian to Hadrian, Lives of the Caesars. Wiley-Blackwell, 159. o. (2008. május 19.). ISBN 978-1-4051-2755-4 
  4. Alicia M. Canto, Itálica, sedes natalis de Adriano. 31 textos históricos y argumentos para una secular polémica, Athenaeum XCII/2, 2004, 367–408.
  5. Egyedül a Historia Augusta, Vita Hadriani 2,4, állítja hogy Rómában született, 25 másik forrás, beleértve a horoszkópját, Italicát adja meg szülővárosának. "The Emperor Hadrian in the Horoscopes of Antigonus of Nicaea", in Günther Oestmann, H. Darrel Rutkin, Kocku von Stuckrad, eds.,Horoscopes and Public Spheres: Essays on the History of Astrology, Walter de Gruyter, 2005, p. 49 ISBN 978-3-11-018545-4: Cramer, FH., Astrology in Roman Law and Politics, Memoirs of the American Philosophical Society, 37, Philadelphia, 1954 , 162–178, et al.,Googlebooks preview O. {{||}}Neugebauer and H. {{||}}B. Van Hoesen, "Greek Horoscopes" Memoirs of the American Philosophical Society, 48, 76, Philadelphia, 1959, pp. 80–90, 91, googlebooks preview of 1987 edition
  6. a b Royston Lambert, Beloved And God, pp. {{||}}31–32.
  7. Corpus Inscriptionum Latinarum VI 10909 [Text http://www.edr-edr.it/edr_programmi/res_complex_comune.php?do=book&id_nr=EDR131420&partId=1]
  8. Morwood 2013, 5 & 43. o.
  9. Opper 2008, 34. o.
  10. R. Syme, 'Spaniards at Tivoli', in Roman Papers IV (Oxford, 1988), pp. {{||}}96–114.
  11. Anthony Birley, Restless Emperor, pp. 24–26
  12. Anthony Birley, Restless Emperor, pp. 16–17
  13. Anthony Birley, Restless Emperor, p. {{||}}37
  14. John D. Grainger, Nerva and the Roman Succession Crisis of AD 96–99. Abingdon: Routledge, 2004, ISBN 0-415-34958-3, p. 109
  15. Thorsten Opper, The Emperor Hadrian. British Museum Press, 2008, p. 39
  16. Jörg Fündling, Kommentar zur Vita Hadriani der Historia Augusta (= Antiquitas. Reihe 4: Beiträge zur Historia-Augusta-Forschung, Serie 3: Kommentare, Bände 4.1 und 4.2). Habelt, Bonn 2006, ISBN 3-7749-3390-1, p. 351.
  17. John D. Grainger, Nerva and the Roman Succession Crisis, p. 109; Alan K. Bowman, Peter Garnsey, Dominic Rathbone, eds. The Cambridge Ancient History – XI. Cambridge U. P.: 2000, ISBN 0-521-26335-2, p. 133.
  18. Anthony Birley, Restless Emperor, p. {{||}}54
  19. Boatwright, in Barrett, p. 158
  20. Hadrian Livius.org
  21. A Historia Augusta azt állítja hogy "Suburanus és Servianus második consulsága" idején volt praetor, de nekik nem volt közös második consulságuk. A két lehetséges dátum 102 és 104; az utóbbi a valószínűbb)
  22. a b Bowman, p. 133
  23. Anthony Everitt, 2013, Chapter XI.
  24. Giurescu & Fischer-Galaţi 1998, 39. o.
  25. Mócsy 2014, 94. o.
  26. Bârcă 2013, 19. o.
  27. John Bodel, ed., Epigraphic Evidence: Ancient History From Inscriptions. Abingdon: Routledge, 2006, ISBN 0-415-11623-6, p. 89
  28. CIL III, 550 = InscrAtt 3 = IG II, 3286 = Dessau 308 = IDRE 2, 365: decemvir stlitibus iudicandis/ sevir turmae equitum Romanorum/ praefectus Urbi feriarum Latinarum/ tribunus militum legionis II Adiutricis Piae Fidelis (95, Pannonia Inferior)/ tribunus militum legionis V Macedonicae (96, Moesia Inferior)/ tribunus militum legionis XXII Primigeniae Piae Fidelis (97, Germania Superior)/ quaestor (101)/ ab actis senatus/ tribunus plebis (102)/ praetor (104)/ legatus legionis I Minerviae Piae Fidelis (106, Germania Inferior)/ legatus Augusti pro praetore Pannoniae Inferioris (107)/ consul suffectus (108)/ septemvir epulonum (112 előtt)/ sodalis Augustalis (112 előtt)/ archon Athenis (112/13). Ezenfelül 117-ben megkapta Syria provincia kormányzói (legatus) posztját.H. {{||}}W. Benario in Roman-emperors.org Archiválva 2011. április 8-i dátummal a Wayback Machine-ben.
  29. Anthony Birley, Restless Emperor, p. {{||}}75
  30. Karl Strobel: Kaiser Traian. Eine Epoche der Weltgeschichte. Regensburg: 2010, p. 401.
  31. Robert H. Allen, The Classical Origins of Modern Homophobia, Jefferson: Mcfarland, 2006, ISBN 978-0-7864-2349-1, p. {{||}}120
  32. Hidalgo de la Vega, Maria José: "Plotina, Sabina y Las Dos Faustinas: La Función de Las Augustas en La Politica Imperial". Studia historica, Historia antigua, 18, 2000, pp. 191–224. [1]
  33. François Chausson, "Variétés Généalogiques IV:Cohésion, Collusions, Collisions: Une Autre Dynastie Antonine", in Giorgio Bonamente, Hartwin Brandt, eds., Historiae Augustae Colloquium Bambergense. Bari: Edipuglia, 2007, ISBN 978-88-7228-492-6, p. 143
  34. Marasco, p. 375
  35. Tracy Jennings, "A Man Among Gods: Evaluating the Significance of Hadrian's Acts of Deification." Journal of Undergraduate Research: 54. Available at [2] Archiválva 2017. április 16-i dátummal a Wayback Machine-ben.. Accessed 15 April 2017
  36. Christer Brun, "Matidia die Jüngere", IN Anne Kolb, ed., Augustae. Machtbewusste Frauen am römischen Kaiserhof?: Herrschaftsstrukturen und Herrschaftspraxis II. Akten der Tagung in Zürich 18.-20. 9. 2008. Berlin: Akademie Verlag, 2010, ISBN 978-3-05-004898-7, p. {{||}}230
  37. Thorsten Opper, Hadrian: Empire and Conflict. Harvard University Press, 2008, p. 170
  38. David L. Balch, Carolyn Osiek, eds., Early Christian Families in Context: An Interdisciplinary Dialogue. Grand Rapids: Wm. B. Eerdmans Publishing, 2003, ISBN 0-8028-3986-X, p. {{||}}301
  39. Anthony R Birley, Hadrian: The Restless Emperor, p. {{||}}54
  40. Alan K. Bowman, Peter Garnsey, Dominic Rathbone, eds., The Cambridge Ancient History, XI, p. 133
  41. Mackay, Christopher. Ancient Rome: a Military and Political History. Cambridge U. Press: 2007, ISBN 0-521-80918-5, p. {{||}}229
  42. Fündling, 335
  43. Gabriele Marasco, ed., Political Autobiographies and Memoirs in Antiquity: A Brill Companion. Leiden: Brill, 2011, ISBN 978-90-04-18299-8, p. {{||}}375
  44. Historia Augusta, Life of Hadrian, 3.7
  45. Fündling, 384; Strobel, 401.
  46. John Richardson, "The Roman Mind and the power of fiction" IN Lewis Ayres, Ian Gray Kidd, eds. The Passionate Intellect: Essays on the Transformation of Classical Traditions : Presented to Professor I.G. Kidd. New Brunswick: Transaction Books, 1995, ISBN 1-56000-210-7, p. 128
  47. Elizabeth Speller, p. 25
  48. Birley, Restless Emperor, p. 80
  49. Stephan Brassloff, "Die Rechtsfrage bei der Adoption Hadrians". Hermes 49. Bd., H. 4 (Sep. 1914), pp. 590–601
  50. Roman, Yves, Rémy, Bernard & Riccardi, Laurent:" Les intrigues de Plotine et la succession de Trajan. À propos d'un aureus au nom d'Hadrien César". Révue des études anciennes, T. 111, 2009, no. 2, pp. 508–517
  51. Historia Augusta, Life of Hadrian, 6.2
  52. Michael Peppard, The Son of God in the Roman World: Divine Sonship in Its Social and Political Context. Oxford U. Press, 2011, ISBN 978-0-19-975370-3, pp. 72f
  53. Royston Lambert, p. 34
  54. Cizek, Eugen. L'éloge de Caius Avidius Nigrinus chez Tacite et le " complot " des consulaires. In: Bulletin de l'Association Guillaume Budé, no. 3, octobre 1980. pp. 276–294. Retrieved 10 June 2015. Available at [3]
  55. a b Elizabeth Speller.
  56. Françoise Des Boscs-Plateaux, Un parti hispanique à Rome?: ascension des élites hispaniques et pouvoir politique d'Auguste à Hadrien, 27 av. J.-C.-138 ap. J.-C. Madrid: Casa de Velázquez, 2005, ISBN 84-95555-80-8, p. 611
  57. Michel Christol & D. Nony, Rome et son Empire. Paris: Hachette, 2003, ISBN 2-01-145542-1, p. 158
  58. Carcopino Jérôme. "L'hérédité dynastique chez les Antonins". Revue des Études Anciennes. Tome 51, 1949, no.3–4. pp. 262–321.
  59. Cizek, "L'éloge de Caius Avidius Nigrinus"
  60. Anthony Everitt, Hadrian and the triumph of Rome. New York: Random House, 2009, ISBN 978-1-4000-6662-9.
  61. Birley, Restless Emperor, p. 91
  62. Christol & Nony, p. 158
  63. Richard P. Saller, Personal Patronage Under the Early Empire. Cambridge University Press: 2002, ISBN 0-521-23300-3, p. 140
  64. Richard A. Bauman, Crime and Punishment in Ancient Rome. London: Routledge, 2002, ISBN 0-203-42858-7, p. 83
  65. Digest, 49 2, I,2, P.E. Corbett, "The Legislation of Hadrian". University of Pennsylvania Law Review and American Law Register, Vol. 74, No. 8 (Jun. 1926), pp. 753–766
  66. Birley, Restless Emperor, p. 88
  67. Christopher J. Fuhrmann, Policing the Roman Empire: Soldiers, Administration, and Public Order. Oxford University Press, 2012, ISBN 978-0-19-973784-0, p. 153
  68. Rose Mary Sheldon, Intelligence Activities in Ancient Rome: Trust in the Gods But Verify. London: Routledge, 2004, ISBN 0-7146-5480-9, p. 253
  69. How Victorian restorers faked the clothes that seemed to show Hadrian's softer side”, 2008. június 9. (Hozzáférés: 2008. június 9.) 
  70. Paul Veyne, Le Pain et le Cirque, Paris: Seuil, 1976, ISBN 2-02-004507-9, p. 655
  71. András Mócsy, Pannonia and Upper Moesia (Routledge Revivals): A History of the Middle Danube Provinces of the Roman Empire, Routledge, 2014 Sablon:Page
  72. Paul Veyne, " Humanitas: Romans and non-Romans". In Andrea Giardina, ed., The Romans, University of Chicago Press: 1993, ISBN 0-226-29049-2, p. 364
  73. a b Christol & Nony, p. 159
  74. Simon Goldhill, Being Greek Under Rome: Cultural Identity, the Second Sophistic and the Development of Empire. Cambridge University Press, 2006, p. 12 ISBN 0-521-66317-2
  75. Birley, Restless Emperor, p. 123
  76. Opper, p. 79
  77. Scriptores Historiae Augustae, Hadrian, xi, 2
  78. Nick Hodgson, Hadrian's Wall: Archaeology and history at the limit of Rome's empire. Ramsbury: Crowood Press, 2017,ISBN 978-0-7-1982-159-2
  79. Patrick le Roux, Le haut-Empire romain en Occident d'Auguste aux Sévères. Paris: Seuil, 1998, ISBN 2-02-025932-X, p. 396
  80. Breeze, David J., and Brian Dobson, "Hadrian's Wall: Some Problems", Britannia, Vol. 3, (1972), pp. 182–208
  81. Britannia on British Coins. Chard. (Hozzáférés: 2006. június 25.)
  82. a b Birley, Restless Emperor, p. 145
  83. The Roman Empire at Bay, AD 180–395. Routledge, 77. o. (2014. május 19.). ISBN 9781134694778 
  84. Jason König, Katerina Oikonomopoulou, Greg Woolf, eds. Ancient Libraries. Cambridge U. Press: 2013, ISBN 978-1-107-01256-1, p. 251
  85. Anthony Everitt, Hadrian and the triumph of Rome.
  86. William E. Mierse, Temples and Towns in Roman Iberia: The Social and Architectural Dynamics of Sanctuary Designs from the Third Century B.C. to the Third Century A.D.. Berkeley: University of California Press, 2009, ISBN 0-520-20377-1, p. 141
  87. Royston Lambert, pp. 41–2
  88. Anthony Birley, pp. 151–2, 176-180
  89. E. Mary Smallwood, The Jews Under Roman Rule from Pompey to Diocletian : a Study in Political Relations. Leiden, Brill, 2001, 0-391-04155-X, p. 410
  90. Anthony Birley, pp. 153–5
  91. Anthony Birley, pp. 157–8
  92. Royston Lambert, pp. 60–1
  93. Anthony Birley, Restless Emperor, pp. 164–7
  94. Anna Kouremenos 2022. The Province of Achaea in the 2nd century CE: The Past Present. London: Routledge ISBN 1032014857
  95. Anthony Birley, Restless Emperor, pp. 175–7
  96. Kaja Harter-Uibopuu, "Hadrian and the Athenian Oil Law", in O.M. Van Nijf – R. Alston (ed.), Feeding the Ancient Greek city. Groningen- Royal Holloway Studies on the Greek City after the Classical Age, vol. 1, Louvain 2008, pp. 127–141
  97. Brenda Longfellow, Roman Imperialism and Civic Patronage: Form, Meaning and Ideology in Monumental Fountain Complexes. Cambridge U. Press: 2011, ISBN 978-0-521-19493-8, p. 120
  98. Verhoogen Violette. Review of Graindor (Paul). Athènes sous Hadrien, Revue belge de philologie et d'histoire, 1935, vol. 14, no. 3, pp. 926–931. Available at [4]. Retrieved 20 June 2015
  99. a b Anthony Birley, Restless Emperor, pp. 182–4
  100. Cynthia Kosso, Anne Scott, eds., The Nature and Function of Water, Baths, Bathing, and Hygiene from Antiquity Through the Renaissance. Leiden: Brill, 2009, ISBN 978-90-04-17357-6, pp. 216f
  101. Alexia Petsalis-Diomidis, Truly Beyond Wonders: Aelius Aristides and the Cult of Asklepios. OUP : 2010, ISBN 978-0-19-956190-2, p. 171
  102. Anthony Birley, Restless Emperor, pp. 177–80
  103. David S. Potter,The Roman Empire at Bay, AD 180–395. London: Routledge, 2014, ISBN 978-0-415-84054-5, p. 44
  104. a b Boatwright, p. 134
  105. K. W. Arafat, Pausanias' Greece: Ancient Artists and Roman Rulers. Cambridge U. Press, 2004, ISBN 0-521-55340-7, pp. 162, 185
  106. Birley, "Hadrian and Greek Senators", Zeitschrift für Papyrologie und Epigraphik 116 (1997), pp. 209–245. Retrieved 23 July 2015
  107. Christol & Nony, p. 203
  108. a b c Anthony Birley, Restless Emperor, pp. 191–200
  109. J. Declareuil, Rome the Law-Giver, London: Routledge, 2013, ISBN 0-415-15613-0, p. 72
  110. Clifford Ando, Imperial Ideology and Provincial Loyalty in the Roman Empire. Berkeley: University of California Press, 2000, ISBN 978-0-520-22067-6
  111. Royston Lambert, pp. 71–2
  112. Anthony Birley, Restless Emperor, pp. 213–4
  113. Anthony Birley, Restless Emperor, pp. 215–20
  114. Boatwright, p. 81
  115. Foertmeyer, Victoria Anne (1989), Tourism in Graeco-Roman Egypt, Princeton, pp. 107–108
  116. Birley, Restless Emperor, p. 235
  117. Boatwright, p. 142
  118. Opper, Hadrian: Empire and Conflict, p. 173
  119. Historia Augusta (c. 395) Hadr. 14.5–7
  120. Foertmeyer, pp. 107–108
  121. Boatwright, p. 150
  122. Anthony Kaldellis, Hellenism in Byzantium: The Transformations of Greek Identity and the Reception of the Classical Tradition. Cambridge University Press, 2008, ISBN 978-0-521-87688-9, p. 38
  123. Fernando A. Marín Valdés, Plutarco y el arte de la Atenas hegemónica. Universidad de Oviedo: 2008, ISBN 978-84-8317-659-7, p. 76
  124. A. J. S. Spawforth, Greece and the Augustan Cultural Revolution. Cambridge University Press: 2011, ISBN 978-1-107-01211-0, p. 262
  125. Nathanael J. Andrade, Syrian Identity in the Greco-Roman World. Cambridge University Press, 2013, ISBN 978-1-107-01205-9, p. 176
  126. Domingo Plácido, ed. La construcción ideológica de la ciudadanía: identidades culturales y sociedad en el mundo griego antiguo. Madrid: Editorial Complutense, 2006, ISBN 84-7491-790-5, p. 462
  127. Nathanael J. Andrade, Syrian Identity in the Greco-Roman World, Cambridge University Press, 2013, ISBN 978-1-107-01205-9, p. 177
  128. Andrew M. Smith II, Roman Palmyra: Identity, Community, and State Formation. Oxford University Press, 2013, ISBN 978-0-19-986110-1, p. 25; Robert K. Sherk, The Roman Empire: Augustus to Hadrian. Cambridge University Press, 1988, ISBN 0-521-33887-5, p. 190
  129. Hadrien Bru, Le pouvoir impérial dans les provinces syriennes: Représentations et célébrations d'Auguste à Constantin (31 av. J.-C.-337 ap. J.-C.). Leiden: Brill,2011, ISBN 978-90-04-20363-1, pp. 104-105
  130. Laura Salah Nasrallah, Christian Responses to Roman Art and Architecture: The Second-Century Church Amid the Spaces of Empire. Cambridge University Press, 2010 ISBN 978-0-521-76652-4, p. 96
  131. Giovanni Battista Bazzana, "The Bar Kokhba Revolt and Hadrian's religious policy", IN Marco Rizzi, ed., Hadrian and the Christians. Berlim: De Gruyter, 2010, ISBN 978-3-11-022470-2, pp. 89-91
  132. Bazzana, 98
  133. Emmanuel Friedheim, "Some notes about the Samaritans and the Rabbinic Class at Crossroads" IN Menachem Mor, Friedrich V. Reiterer, eds., Samaritans – Past and Present: Current Studies. Berlin: De Gruyter, 2010, ISBN 978-3-11-019497-5, p. 197
  134. a b Peter Schäfer, Der Bar Kokhba-Aufstand. Tübingen 1981, pp. 29–50.
  135. Chronicle of Jerome, s.v. Hadrian. See: [5] See also Yigael Yadin, Bar-Kokhba, Random House New York 1971, pp. 22, 258
  136. Alexander Zephyr, Rabbi Akiva, Bar Kokhba Revolt, and the Ten Tribes of Israel. Bloomington: iUniverse, 2013, ISBN 978-1-4917-1256-6
  137. Judeophobia: Attitudes Toward the Jews in the Ancient World. Harvard University Press, 103–105. o.. ISBN 978-0-674-04321-3 
  138. Peter Schäfer, The Bar Kokhba War Reconsidered: New Perspectives on the Second Jewish Revolt Against Rome Mohr Siebeck, 2003 p. 68
  139. Peter Schäfer, The History of the Jews in the Greco-Roman World: The Jews of Palestine from Alexander the Great to the Arab Conquest. Routledge:2003, p. 146
  140. Historia Augusta, Hadrian 14.2
  141. Shaye Cohen, From the Maccabees to the Mishnah, Third Edition. Louisville, KY: Westminster John Knox Press,2014, ISBN 978-0-664-23904-6, pp. 25–26
  142. Steven T. Katz, ed. The Cambridge History of Judaism: Volume 4, The Late Roman-Rabbinic Period. Cambridge University Press, 1984, ISBN 978-0-521-77248-8, pp. 11-112
  143. Legio XXII Deioteriana Archiválva 2015. március 17-i dátummal a Wayback Machine-ben Livius.org
  144. Cassius Dio 69, 14.3 {{cite book| title = Roman History
  145. Roman History, vol. 8 (books 61–70), Loeb Classical Library: London 1925, pp. 449451
  146. Daniel R. Schwartz, Zeev Weiss, eds., Was 70 CE a Watershed in Jewish History?: On Jews and Judaism before and after the Destruction of the Second Temple. Leiden: Brill, 2011, ISBN 978-90-04-21534-4, p. 529
  147. Epiphanius, "On Weights and Measures" §14: Hadrian's Journey to the East and the Rebuilding of Jerusalem, Renan Baker, Zeitschrift für Papyrologie und Epigraphik, Bd. 182 (2012), pp. 157-167. Published by: Rudolf Habelt GmbH
  148. Ken Dowden, Zeus. Abingdon: Routledge, 2006, ISBN 0-415-30502-0, p. 58.
  149. Anna Collar, Religious Networks in the Roman Empire. Cambridge University Press: 2013, ISBN 978-1-107-04344-2, pp. 248–249
  150. Geza Vermes, Who's Who in the Age of Jesus, Penguin: 2006, ISBN 0140515658
  151. Ronald Syme, "Journeys of Hadrian" (1988), pp. 164–9
  152. Ronald Syme, "Journeys Of Hadrian". Zeitschrift für Papyrologie und Epigraphik 73 (1988) 159–170. [6].
  153. Historia Augusta, Life of Hadrian, 10.3
  154. Historia Augusta, Life of Hadrian, 23.9
  155. Anne Kolb, Augustae. Machtbewusste Frauen am römischen Kaiserhof?: Herrschaftsstrukturen und Herrschaftspraxis II. Akten der Tagung in Zürich 18.-20. 9. 2008. Berlin: Akademie Verlag, 2010, ISBN 978-3-05-004898-7, pp. 26-27
  156. Olivier Hekster, Emperors and Ancestors: Roman Rulers and the Constraints of Tradition. Oxford U. Press: 2015, ISBN 978-0-19-873682-0, pp. 140-142
  157. Merlin Alfred. Passion et politique chez les Césars (review of Jérôme Carcopino, Passion et politique chez les Césars). In: Journal des savants. Jan.-Mar. 1958. pp. 5–18. Available at [7]. Retrieved 12 June 2015.
  158. Albino Garzetti, From Tiberius to the Antonines : A History of the Roman Empire AD 14–192. London: Routledge, 2014, p. 699
  159. András Mócsy, Pannonia and Upper Moesia (Routledge Revivals): A History of the Middle Danube Provinces of the Roman Empire. London: Routledge, 2014, ISBN 978-0-415-74582-6, p. 102
  160. Anthony Birley, pp. 289–292.
  161. a b The adoptions: Anthony Birley, pp. 294–5; T.D. Barnes, 'Hadrian and Lucius Verus', Journal of Roman Studies (1967), Ronald Syme, Tacitus, p. 601. Antoninus as a legate of Italy: Anthony Birley, p. 199
  162. Anthony Birley, pp. 291–2
  163. Dio 69.17.2
  164. Anthony Birley, p. 297
  165. Anthony Birley, p. 300
  166. Cruse, Audrey (2009. december 22.). „The Emperor Hadrian (fl. AD 117–138) and Medicine” (angol nyelven). Journal of Medical Biography 17 (4), 241–243. o. DOI:10.1258/jmb.2009.009057. ISSN 0967-7720. PMID 20029087.  
  167. a b Salmon, 816
  168. Dio 70.1.1
  169. Samuel Ball Platner, A Topographical Dictionary of Ancient Rome. Cambridge University Press: 2015, ISBN 978-1-108-08324-9, p. 250
  170. Christian Bechtold, Gott und Gestirn als Präsenzformen des toten Kaisers: Apotheose und Katasterismos in der politischen Kommunikation der römischen Kaiserzeit und ihre Anknüpfungspunkte im Hellenismus.V&R unipress GmbH: 2011, ISBN 978-3-89971-685-6, p. 259
  171. Clifford Ando, Imperial Ideology and Provincial Loyalty in the Roman Empire. Berkeley: University of California Press, 2000, ISBN 0-520-22067-6, p. 330
  172. Patrick Le Roux, Le Haut Empire Romain en Occident, d'Auguste aux Sévères. Paris: Seuil, 1998, ISBN 2-02-025932-X, p. 56
  173. W. Den Boer, Some Minor Roman Historians, Leiden: Brill, 1972, ISBN 90-04-03545-1, p. 41
  174. Yann Le Bohec, The Imperial Roman Army. London: Routledge, 2013, ISBN 0-415-22295-8, p. 55
  175. Albino Garzetti, From Tiberius to the Antonines (Routledge Revivals): A History of the Roman Empire AD 14-192. London: Routledge, 2014, ISBN 978-1-138-01920-1, p. 381
  176. Birley, Restless Emperor, pp. 84, 86.
  177. Julian Bennett, Trajan-Optimus Priceps. Bloomington: Indiana University Press, 2001, ISBN 0-253-21435-1, p. 165
  178. Opper, Empire and Conflict, p. 67
  179. Doležal, Stanislav (2017. május 19.). „Did Hadrian Ever Meet a Parthian King?”. AUC Philologica 2017 (2), 111–125. o. DOI:10.14712/24646830.2017.16. ISSN 2464-6830.  
  180. N. J. E. Austin & N. B. Rankov, Exploratio: Military & Political Intelligence in the Roman World from the Second Punic War to the Battle of Adrianople. London: Routledge, 2002, p. 4
  181. Austin & Rankov, p. 30
  182. Elizabeth Speller, p. 69
  183. Opper, p. 85
  184. Birley, Restless Emperor, pp. 209–212
  185. Luttvak, Edward N. The Grand Strategy of the Roman Empire: From the First Century A.D. to the Third, Baltimore: Johns Hopkins University Press, 1979, ISBN 0-8018-2158-4, p. 123
  186. Christol & Nony, p. 180
  187. The History of Central Asia: The Age of the Steppe Warriors– Google Knihy (2012. december 11.). ISBN 978-1-78076-060-5 
  188. Laura Jansen, The Roman Paratext: Frame, Texts, Readers, Cambridge University Press, 2014, ISBN 978-1-107-02436-6 p. 66
  189. Kathleen Kuiper (Editor), Ancient Rome: From Romulus and Remus to the Visigoth Invasion, New York: Britannica Educational Publishing, 2010, ISBN 978-1-61530-207-9 p. 133
  190. A. Arthur Schiller, Roman Law: Mechanisms of Development, Walter de Gruyter: 1978, ISBN 90-279-7744-5 p. 471
  191. a b Salmon, 812
  192. R.V. Nind Hopkins, Life of Alexander Severus, CUP Archive, p. 110
  193. Salmon, 813
  194. Garnsey, Peter, "Legal Privilege in the Roman Empire", Past & Present, No. 41 (Dec. 1968), pp. 9, 13 (note 35), 16, Oxford University PressJSTOR 650001
  195. Westermann, 109
  196. Marcel Morabito, Les Réalités de l'esclavage d'après Le Digeste. Paris: Presses Univ. Franche-C omté, 1981, ISBN 978-2-251-60254-7, p. 230
  197. Donald G. Kyle, Spectacles of Death in Ancient Rome. London: Routledge, 2012, ISBN 0-415-09678-2;William Linn Westermann, The Slave Systems of Greek and Roman Antiquity. Philadelphia: American Philosophical Society, 1955, p. 115
  198. Digest 48.18.21; quoted by Q.F. Robinson, Penal Practice and Penal Policy in Ancient Rome. Abingdon: Routledge, 2007ISBN 978-0-415-41651-1, p. 107
  199. Judith Perkins, Roman Imperial Identities in the Early Christian Era. Abingdon: Routledge, 2009, ISBN 978-0-415-39744-5
  200. Christopher J. Fuhrmann, Policing the Roman Empire: Soldiers, Administration, and Public Order. Oxford University Press, 2012, ISBN 978-0-19-973784-0, p. 102
  201. Digest, 48.8.4.2, quoted by Paul Du Plessis, Borkowski's Textbook on Roman Law. Oxford University Press, 2015, ISBN 978-0-19-957488-9, p. 95
  202. Garzetti, p. 411
  203. Birley, Restless Emperor, p. 107
  204. Gradel, Ittai, Emperor Worship and Roman Religion, Oxford, Oxford University Press, 2002. ISBN 0-19-815275-2, pp. 194–5.
  205. Boatwright, p. 136
  206. K. W. Arafat, Pausanias' Greece: Ancient Artists and Roman Rulers. Cambridge U. Press, 2004, ISBN 0-521-55340-7, p. 162
  207. Marcel Le Glay. "Hadrien et l'Asklépieion de Pergame". In: Bulletin de correspondance hellénique. Volume 100, livraison 1, 1976. pp. 347–372. Available at [8]. Retrieved 24 July 2015.
  208. Mellor, R., "The Goddess Roma" in Haase, W., Temporini, H., (eds), Aufstieg und Niedergang der romischen Welt, de Gruyter, 1991, ISBN 3-11-010389-3, pp. 960–964
  209. Birley, Restless Emperor, pp. 127, 183.
  210. Alessandro Galimberti, "Hadrian, Eleusis, and the beginnings of Christian apologetics" in Marco Rizzi, ed., Hadrian and the Christians. Berlim: De Gruyter, 2010, ISBN 978-3-11-022470-2, pp. 77f
  211. Robert M. Haddad, The Case for Christianity: St. Justin Martyr's Arguments for Religious Liberty and Judicial Justice. Plymouth: Rowman & Littlefield, 2010, ISBN 978-1-58979-575-4, p. 16
  212. Cassius Dio, LIX.11; Historia Augusta, Hadrian
  213. Tim Cornell, Dr Kathryn Lomas, eds., Bread and Circuses: Euergetism and Municipal Patronage in Roman Italy. London: Routledge, 2003, ISBN 0-415-14689-5, p. 97
  214. Carl F. Petry, ed. The Cambridge History of Egypt, Volume 1. Cambridge University Press, 2008, ISBN 978-0-521-47137-4, p. 15
  215. Williams, p. 61
  216. Elsner, Imperial Rome, p. 183f.
  217. see Trevor W. Thompson "Antinoos, The New God: Origen on Miracle and Belief in Third Century Egypt"
  218. Caroline Vout, Power and Eroticism in Imperial Rome. Cambridge University Press; 2007, p. 89
  219. Vout, Caroline, Power and eroticism in Imperial Rome, illustrated, Cambridge University Press, 2007. ISBN 0-521-86739-8, pp. 52–135.
  220. Craig A. Williams, Roman Homosexuality : Ideologies of Masculinity in Classical Antiquity. Oxford University Press: 1999, ISBN 978-0-19-511300-6, pp. 60f
  221. (https://ancient-stadium-plovdiv.eu/?p=12&l=2)
  222. (https://lostinplovdiv.com/en/articles/a-photo-walk-through-the-ancient-odeon)
  223. Edirne | Turkey | Britannica
  224. Birley, Restless Emperor, pp. 176-180
  225. Hadrianus palotájának maradványait 170 éve találták meg a Hajógyári-szigeten PestBuda
  226. Cassius Dio — Epitome of Book69. penelope.uchicago.edu
  227. Historia Augusta, Hadrian 2.1.
  228. Fox, Robin The Classical World: An Epic History from Homer to Hadrian Basic Books. 2006 p. 574
  229. Historia Augusta, H.A. 26.1
  230. Byzantine first & last times”, Βυζαντινον Χρονικον , Byzantium.xronikon.com (Hozzáférés: 2012. november 7.) 
  231. Barba – NumisWiki, The Collaborative Numismatics Project. Forumancientcoins.com. (Hozzáférés: 2012. november 7.)
  232. Robin Lane Fox, The Classical World: An Epic History from Homer to Hadrian. Philadelphia: Basic Books, 2006, ISBN 978-0-465-02497-1, p. {{||}}578
  233. Birley, Restless Emperor, pp. 108f
  234. Christiane L. Joost-Gaugier, Measuring Heaven: Pythagoras and His Influence on Thought and Art in Antiquity and the Middle Ages. Cornell University Press: 2007, ISBN 978-0-8014-4396-1, p. 177
  235. Hadrianus, Publius Aelius: Lelkecske, lengécske (Animula vagula Magyar nyelven) Magyarul Bábelben
  236. Juan Gil & Sofía Torallas Tovar, Hadrianus. Barcelona: CSIC, 2010, ISBN 978-84-00-09193-4, p. 100
  237. T. J. Cornell, ed., The Fragments of the Roman Historians. Oxford University Press: 2013, p. 591
  238. Hadrian Historia Augusta
  239. McLynn, 42
  240. James Uden (2010). "The Contest of Homer and Hesiod and the ambitions of Hadrian". Journal of Hellenic Studies, 130 (2010), pp. 121–135.[9].
  241. Edward Togo Salmon,A History of the Roman World from 30 B.C. to A.D. 138. London: Routledge, 2004, ISBN 0-415-04504-5, pp. 314f
  242. Paul Veyne, L'Empire Gréco-Romain, p. 40
  243. Birley, Restless Emperor, p. 1
  244. trans. Thomas M. Banchich, Canisius College, Buffalo, New York, 2009 Archiválva 2020. november 8-i dátummal a Wayback Machine-ben. Retrieved 24 March 2018
  245. Franco Sartori, "L'oecuménisme d'un empereur souvent méconnu : M.A. Levi, Adriano, un ventennio di cambiamento". In: Dialogues d'histoire ancienne, vol. 21, no. 1, 1995. pp. 290–297. Available at [10]. Retrieved 19 January 2017
  246. The Classical World: An Epic History from Homer to Hadrian. New York: Basic Books, 2006, ISBN 978-0-465-02497-1, p. 4
  247. Steven H. Rutledge, "Writing Imperial Politics: The Social and Political Background" IN William J. Dominik, ed;, Writing Politics in Imperial Rome Brill, 2009, ISBN 978-90-04-15671-5, p. 60
  248. Adam M. Kemezis, "Lucian, Fronto, and the absence of contemporary historiography under the Antonines". The American Journal of Philology Vol. 131, No. 2 (Summer 2010), pp. 285–325
  249. Mary Taliaferro Boatwright, Hadrian and the Cities of the Roman Empire. Princeton University Press, 2002, pp. 20-26
  250. Birley, Restless Emperor, 160
  251. K.W. Arafat, Pausanias' Greece: Ancient Artists and Roman Rulers. Cambridge University Press:2004, ISBN 0-521-55340-7, p. 171.
  252. Boatwright, 20
  253. Paul Veyne, L'Empire Gréco-Romain. Paris: Seuil, 2005, ISBN 2-02-057798-4, p. {{||}}312.
  254. Danèel den Hengst, Emperors and Historiography: Collected Essays on the Literature of the Roman Empire. Leiden: Brill, 2010, ISBN 978-90-04-17438-2, p. 93.
  255. Alan K. Bowman, Peter Garnsey, Dominic Rathbone, eds., The Cambridge Ancient History', XI: the High Empire, 70–192 A.D.Cambridge University Press, 2000, ISBN 978-0521263351, p. 132.

Irodalom szerkesztés

Inscriptions:

Fordítás szerkesztés

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Hadrian című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.


Elődei:
Appius Annius Trebonius Gallus
és
Marcus Appius Bradua
Consul
108. május-augusztus (suff)
collega:
Marcus Trebatius Priscus
 
Utódai:
Quintus Pompeius Falco (suff)
és
Lustricus Bruttianus (suff)
Elődei:
Marcus Erucius Clarus (suff)
és
Tiberius Iulius Alexander Iulianus (suff)
Consul
118. júniusig
collega:
Cnaeus Pedianus Fuscus Salinator (jan-feb)
Bellicius Tebanianus (márc)
Caius Ummidius Quadratus (máj)
 
Utódai:
Lucius Pompeius Bassus (suff)
és
Titus Sabinius Barbarus (suff)
Elődei:
Lucius Pompeius Bassus (suff)
és
Titus Sabinius Barbarus (suff)
Consul
119
collega:
Publius Dasumius Rusticus
Aulus Platorius Nepos
 
Utódai:
Marcus Paccius Silvanus (suff)
és
Quintus Vibius Gallus (suff)
Előző uralkodó:
Traianus
Római császár
117 – 138
 
Következő uralkodó:
Antoninus Pius