Szerkesztő:Kapeter77/Demokratikus ellenzék

A demokratikus ellenzék a Kádár-kor ellenzékiségének központi csoportja volt. Elsősorban az ún. szamizdat irodalom kiadása kapcsolódik hozzá, de számos későbbi ismert, főként liberális politkust is "kinevelt".

1968-1973: a mozgalom kezdetei

Az 1956-os felkelést követő megtorlások után, az ún. konszolidáció időszakában a rezsim elutasítottsága csökkent. Az azzal szembenállók tehát jobb híján az emigrációt (korabeli elnevezéssel disszidálást) választották. Az emigránsok politikailag aktívabb része a nyugati médiákban próbálta meg feentartani az ellenzékiség és '56 szellemét. Itthon azonban - legalábbis szervezett - ellenállás egészen 1968-ig nem volt.

Budapesti iskola

A hazai ellenzéki szellemet némileg meglepő módon főként egykori marxisták tartották fent, amelybe keveredett a hatvannyolcas korszak ún. újbaloldali ideológiája is. Ennek az értelmiségi csoportonak a központja ekkoriban az ún. Budapesti iskola, vagy Lukács-iskola volt. Ez egy Lukács György köré csoportosuló gondolkodói kör volt, amely már a "konszolidált" rezsimre is kritikusan tekintett.

1968: Csehszlovákia, PÁrizs és a gazdasági problémák hatása

1968 elején Csehszlovákiában változások kezdődtek, amely végül az ún. Prágai tavasz eseményibe torkollott. A reformokat azonban nem nézte jó szemmel a brezsnyevi szovjet vezetés, illetve a többi szcialista ország nagy része sem. Így az több ország együttes támadásával keleltt szembenézniük. Az augusztusi bevonulás növelte a rendszerrel szembeni kritikus hozzáállást.

Ezzel egyidőben a vietnámi háború sem úgy alakult, ahogy azt az USA vezetői eltervezték. A háborúellenes megmozdulások kiváltották az 1968-as újbaloldali ellenállást, amelynek szintén volt hatása a magyar ellenzékiségre. Nemzetközi téren a "tőkés világ" engedményekre kényszerült, így létrejött a két blokk között az enyhülés, a détant időszaka. Enek során a nyugat elismerte a keleti blokk létjogosultságát és szuverenitását, és a vele való, a lehető legbékésebb együttműködésre törekedett. Így megkezdődhettek az ún. leszerelési tárgyalások is.

Ami a gazdasági helyzetet illeti, a hatvanas évek kötepére növekedett az ország adósságállománya, és a szerkezeti problémák miatt is központi áremelésekre kényszerültek. Mivel azonban az életszínvonalat minendképpen fent kellett tartani, sőt, növelni, illetve a fejlesztések is sok pénzt igényeltek, és a kádári vezetés is kénytelen volt reformokhoz folyamodni. Ezek összefoglal elnevezése az Új gazdasági mechanizmus volt.

1973: az "enyhülés" vége, a refomrok leállítása, március 15. és a fiozófus-per

A csehszlovák bevonulás hatására adták ki tiltakozó értelmiségiek Jugoszláviában az ún. korcsulai nyilatkozatot, amelyben elítélték az aggressziót (melyben több keleti ország nem is vett részt, ám Magyarország igen). A nyilatkozókat ekkor még nem érték súlyosabb retorziók, ám tevékenységüket egyre inkább kontrollálták.

A reformok ugyan nagyobb önállóságot adtak a gazdaság szereplőinek, ám ez újfent áremelkedésekkel járt együtt, ami szintén rontotta a hangulatot, ráadásul a '70-es évek elejére kiderült: a rendszert nem lehet reformokkal megjavíani. A növekvő szovjet nyomásra végül 1973-ra lényegében leáállították a liberalizációs folyamatokat. Tovább növelte a bajokat az ekkoriban kezdődött olajválság, ami szintén okozott fennakadásokat.

A nemzetközi helyezet amúgy is kevezőtlen volt. A vietnámi háború a "kapitalisták" vereségével ért véget, aminek hatására az egyre inkább elaggott szovjet vezetés befejezettnek tekintette az enyhülés folymatát. Közben a Szovjetúnió is az ún. stagnálás állapotába jutott, a KGST-országok gazdasága lejtőre került.

A feszült helyzetben ünnepelte az ország az 1973. március 15-én az 1848-as forradalom 130. évfordulójűt. Ez alkalomból a belvárosi Petőfi-szobor körül kisebb tüntetés alakult ki, amire 1956 óta nem volt példa. A tüntetésen megjelentek ezúttal is főleg fiatalok boltak, ám a másként gondolkodók egy része is jelen volt. Az eseményt durva rendőri é s hatósági beavatkozás követte. A büntetések, elzárások alapot adtak az ellenállás fokozáódásának, amely ezt követően főként az illegális, ún. szamizdat- iratok kiadásában, és az a köré csoportosuló szerkesztői kör megszervezésében valósult meg.

A helyzetet súlysbította a budapesti iskolával szembeni fellépés. Ebnnek közvetlen előzménye két akkoriban megjelent írás. Sem Haraszti Darabbér-című műve, sem pedig Konrád György és Szeléyni Iván híres műve, az Értelmiség útja az osztálhyhatalomba nem "nyerte el" a párvezetők tetszését. Egyre keményebben léptek fel a másként gondolkodókkal szemben. A budapesti iskola vezetői ellen hatásogi-jogi eljárás indult, ez volt az ún. filozfus-per. Ennek során elítélték az iskola tagjait, azok állásukat elvesztették, többek, pl. Szelényi és Heller Ágnes is emigrációba kényszerültek.

1973-1989: a Szamizdat-korszak

Lukács halála (1971.) és a fokozódó nyomás hatására az iskola már csak illegálisan, szellemi műhelyként, egyfajta Lukács-óvodaként működött tovább. Bár a disszidálások miatt is csökkent az ellenzékiek száma, mégis olyan ismert emberek csoportosultak ide, mint pl. Demszky Gábor, Rajk László, a kivégzett miniszter fia, Mécs Imre, Solt Ottília, Haraszti Miklós, Hodosán Róza, Kis János, Hegedűs András, aki egykor miniszterelnök is volt, vagy éppen Dornbach Alajos. Életpályályuk és nézeteik is némileg különböztek egymástól, leginkább a marxizmus, illetve különféle egyéb ahhoz kapcsolódó irányzatok ragadták meg őket, eleinte még a maoizmus is. A népi-urbánus ellentétet tekintve inkább az urbánusokhoz áltak közel. Egységes szemléletről tehát mem lehet beszélni, abban azonban egyetértettek, hogy a szocialista rendszert meg kell változtatni, vagy dönteni, a szovjet igát le kell rázni, és a szabdságjogokat, emberi jogokat helyre kell állítnai. Ekkor alakult ki tehát az illegális, ellenzék, ami később a Demokratikus ellenzék nevet kapta.

Mivel nyugatról a kör kevés támogatást kapott, legfeljebb a részben az emigránsok által fenntartott médiák segítettek nekik (pl. a BBC magyar adása, a müncheni székhelyű Szabad Európa Rádió, stb), hazai tömegmozgalom híján (a rendszer a jóléti intézkedéseknek köszönhetően nem volt éppen népszerűtlen) elsősorbanz az illegális iratterjesztésre, az szamizdat-kiadványok előállítására összpontosítottak. Így próbálták az embereket felvilágosítani olyan dolgokról, amelyeket a Párt eltitkolt előttük. Ebbe a sajtóba egyébként nem csak ellenzékiek írtak, hanem álnéven olyanok is. akik adott esetben belülről látták a problémákat.

Ezt a tevékenységet a pártvezetés próbálta akadályozni, elsősorban az ügynökhálózat alkalmazásával. Ide tartoztak a lehallgatások, beépített emberek alkalmazása, és egyéb titkosszolgálati eszközök. Az ellenzék válaszul konspiratív módszereket alkalmazotti. Paradox módon mindez emlékeztetni kezdett az egykori illegális kommunista mozgalom tevékenységéhez, amelynek elveitől a vezetés akkor már eléggé eltávolodott. A szamizdat egyébként nem volt jobboldali, vagy éppen kapitalista szellemiségű, szélsőséges sem, inkább az eredeti marixista-balodali eszméket kérte számon a rezsimtől. Felhívta a figyelmet a növekvő egyenlőtlenségekre, a protekcióra, a szabadságjogok elnyomására, így a szabad sajtó hiányára, illetve a történelemhamisításra.

A részben lengyel mintára létrehozott szamizdat irodalmat tehát nem volt egyszerű előállítani és terjesztni, mégis megoldották, alapvetően házilag, "kisipari" módszerekkl. A lapok példányszáma néhány ezer volt, és mintegy kézről kézre jártak. A szamizdat központja a belvárosban található, szinte legendássá vált Rajk-butik, Rajk László (ügynökök által is figyelt) otthona. Innen vitték szét az anyagokat városszerte (röplapok formájában is), és amennyire lehetett, Budapesten kívül is megpróbálták terjeszteni.

A szamzidat könyvkiadás ugyanakkor kísérletet tett arra, hogy "tiltólistán" lévő műveket is kiadjon, illetve behozzon, lefordítson.

Az illegális sajtó legismertebb lapja a Beszélő volt.

Mérföldkőnek számított az 1975-ös Helsinki értekezlet záróokmánya, amely még az enyhülés légkörében fogant, és az alapvető emberi jogok betartatását kodifkálta az aláíró oprszágok (köztük Magyarország) számára. Ám az enyhöülésnek ekkorra már vége volt, így a keleti blokkban azt megvalósíani sem lehettett. Erre hívta fel a figyelmet csehszlovák értelmiségiek egy csoportja, akik 1977-ben Charta 77-címmel tettek közzé nemzetközi felhívást. Ehhez a Demokratikus ellenzék számos tagja is szolidaritással csatlakozott. Ez szintén nem növelte "vonzerejüket" a pártvezetők körében, így szigorították az ellenrzést, a figyelést, a lehallgatásokat, zaklatásokat, egyes esetekben rendőri brutalitással együtt, pl. a beszállított ellenzékieket nem egyszer bántalmazták.

Azóta egyébként gakran felmerül, felmerült a gyanú, hogy a Demokratikus ellenzék tadjai (vagy legalább egyes tagjai) maguk is "beépített" emberek voltak. A vádaskodások szerint csak a nyugat felé kellett demokratikus látszatot kelteni, ezért "alkalmazták" őket. Bár az elmélet logikus, és feltehetőleg voltak is ügynökeik a rendszerben, ám konkrét bizonyíték egy esetben sem került elő. Inkább az ellenkezője: tevékenységöüket a legapróbb részletekig figyelték és nyilvántartották. Így stabil állásuk jövedelmük nem is lehetett, többnyire fordításokból, alkalmi munkákból tartották el magukat.

Újabb mérföldkő volt a lengyelországi események. 1981-re a lengyel szocializmus a bukás szélre került, a szovjet beavatkozást pedig csak rendłívüli, elnyomó intézkedésekkel tudták megakadályozni (szükségállapot).

A helyzetet rontotta a Breznyvev, hogy halálát követően Jurij Andropov, majd Konszantyin Csernyenkó keürltek a szovjet pártvezetői székbe, ami fokozta az ellentéteketek a reagani USA-val. 1983-ra pedig már nukleáris háború rémképe vetődött fel a két tábor között.

A Demokratikus ellenzék az egykori urbáusokhoz állt közel, ám a nyolcvanas évek elejére a népiek ellenállása is fokozódott.

1979. Bibó István halálának éve. Már a temetése kapcsán is adódtak "gondok", hisz azon a szabadgondolkodók közül többen is megjelentek, természetesen civilruhás ügynökök "díszkíséretében". De ami még inkább "kiverte a biztosítékot", az a Bibó-brevárium, tehát az ő szellemisége alapján 76 magyar író által szerkesztett Emlékkönyv volt. A pártvezetés ekkortól kezdve egyre nagyobb nyomást gyakorolt az addig viszonylag szövetségs, "békén hagyott" népiekre is nyomást gyakorolt. Részben ennek következménye a Tiszatáj-, valamint a Mozgó világ-ügyek, és egyéb retorziók (pl. a Csoóri-Duray ügy) a népieket is az ellenállás felé vitte, pláne, hogy a gazdasági helyzet is romlott. Közben a művészeket is elnyomó intézkedések sújtották, pl. utazási korlátozások (főleg nyugati irányba), könyvek , lemezek betiltása, cenzúra, stb, ez a növekvő kritikus, egyfajta ellenkultúrában nyilvánult meg, ami keleten főleg a rejtett, átvitt értelmű üzenetek, az ún. sorok között olvasás elterjedését vonta maga után.

A feszült nemzetközi helyzetben, de már Mihail Gorbacsov hatalomra kerültése idején került sor a Monori találkozóra, ahol a népiek és az urbánusok már együtt tanácskoztak (persze illegálisan) az ország helyzetéről. A két "tábor" már 1983-ban együtt volt jelen ikonjuk, Bibó István temetésén,, illetve együtt hozták létre a Bibó emlékkönyvet is, amely szintén nem a nagy könyvesboltok polcainak tetején volt megtalálható.

Ám a helyzet ennél szorosabb együttmködsét tett szökségessé, ezért találkoztak, a népiek részéről Monoron elősorban Csurka István, Lezsák Sándor, ill. Csoóri Sándor voltak a meghatározóak.

Ám az elnyomás nem enyhült, továbbra is megfigyeléssel, iratelkobzásokkal, rendőri zajlatásokkal kellett szemenézniük. Ráadásul a két tábor is ellentétbe került egymással, így az 1987-es lakitelki találkozón már főleg csak a népiek vettek részt. Ám ekkor már a vezetsben is előtérbe kerültek a technokraták, kérőbb az ún. reformkommunisták, akik részben segítették is őket (leginkább Pozsgyay Imre egykori minsizter), hisz ők belülről is látták, hogy a rendszer nem tartható fent sokáig. Ráadásul velük szemben is elkeztek retorziókat alkalmazni, pl. a los angeles-i olimpiai bojkott kapcsán, illetve később a Pénzügykutató intézet felszmáolásával, 1988-ra pedig többeket kizártak a pártból, akik "másként gondolkodtak".

Lakitelek után, 1988-ban már formálisan is létrejöttek tehát a politikai szervezetek, a későbbi pártok alapjai (bár egyesek szerint a Kisgazdapárt jogilag létezett is folyamatosan), mindenesetre népiek a Magyar Dmeokrata FÓrum, az urbánusok pedig az n. Szabad kezdeményezéske Hálózata köré csoportosultak. Időközben a fialatok egy része is radikalizálódott, 1988-ra már a fiatalok egy része is radikalizálódott, hisz az éppen Bibó nevét felevő jogász szakkollégium deiákjainka egy része szintén "pártot üttt".

De ekkorra már Moszkvában is elindult a gorbacsovi reformfolyamat glasznyoszty, ill. peresztrjka néven. A magyar vezetés tehát komoéy válságbe került, részben a gzadasági bajok, részben a szovjet változások miatt, és el is öregedett addigra.

Az 1988. májusi pártértekezlet személyi változásokkal próbált úrrá lenni a helyzeten,. Ekkor a refomrkommnisták kerültek előtérbe, és magánt Kádár Jánost is "fokozták", immár csk tisztelebeli pártelnök volt. Erre a lépésre temrészetesen nem a Beszélő 1987-es, nagy port kavart Társaadalami szerződés-című írása vette rá őket,de azt ők is látták, hogy a változások elkerülhetetlenek (addigra a keleti tömb más országaiban is elindulat bizonyos mozgások). Az említett írást egyébként Haraszti Milós jegyezte, híressé vált első mondata: Kádárnak mennie kell.

1988-1990: a rendszerváltás időaszaka

A szabad kezdeményezések hálózata párttá alakult, ennek neve Szabad Demokraták Szövetsége lett. 1989-ben bejelentették, hogy szabad választások lesznek. A párttá alakult SZDSZ is részt vett az 1990. márciusában tartott választásokaon, ahol mind listán, mint az összeredményt ekintve második helyen vézett az MDF-el szemben.