Szojuz 7K–T

második generációs Szojuz űrhajó
Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2023. november 23.

A Szojuz 7K–T (GRAU-kódja: 11F615A8) a szovjet Szojuz űrhajók második generációja, mely alkalmas volt a Szaljut űrállomások kiszolgálására. 1973-tól 1981-ig alkalmazták. A típus első repülése személyzettel a Szojuz–12, az utolsó a Szojuz–40 volt. Ez a típus váltotta fel a két alkalommal repült Szojuz 7K–OKSZ-t.

Szojuz 7K–T
A Szojuz 7K–T jellegrajza (nepelemtáblák nélküli változat)
A Szojuz 7K–T jellegrajza (nepelemtáblák nélküli változat)
Általános adatok
Ország Szovjetunió
RendeltetésSzemélyzet szállítása űrállomásokhoz
Első repülés1973. szeptember 27.
Utolsó repülés1981. május 22.
Küldetések száma30 db
Űrhajósok2 fő
Műszaki adatok
HordozórakétaSzojuz, Szojuz–U
Hossz7,95 m
Átmérő2,72 m
Hasznos térfogat9 m³
Össztömeg6,790 t
Élettartamönállóan 3 nap, űrállomáshoz kapcsolódva 60 nap

Története

szerkesztés

Az űrhajó tervezését 1970 elején kezdték a Központi Kísérleti Gépgyártási Tervezőirodában (CKBEM) Konsztantyin Busujev és Pavel Cibin főkonstruktőrök irányításával mint a fejlesztés alatt álló DOSZ űrállomásokat kiszolgáló űrhajót. A Szojuz 7K–OK és 7K–OKSZ űrhajón alapult. A fő különbség a 7K–OK-hoz képest az űrállomásokhoz történő kapcsolódást lehetővé tevő dokkolórendszer volt. Eredetileg a 7K–OK-hoz hasonlóan háromszemélyes volt és a személyzet űrruha nélkül repült volna. A típust azonban még a rendszeresítés előtt, a Szojuz–11 1971-es tragédiája után áttervezték. Háromszemélyesről kétszemélyesre alakították, és az űrhajósok a start, a dokkolás, az űrállomásról történő leválás és a visszatérés során a Szokol űrruhát viselték. A harmadik űrhajós helyére további életfenntartó berendezéseket szereltek be. Első kísérleti indítására 1972-ben Koszmosz–496 jelzéssel került sor.

Alapvető feladata a Szaljut űrállomások kiszolgálása lett, emiatt az űrhajók többsége nem rendelkezett napelemtáblákkal. Önálló repülése során akkumulátorok látták el elektromos energiával, amely három napra elegendő energiaellátást tett lehetővé. Az űrállomáshoz kapcsolódva pedig annak energiaellátó rendszerét használták. Rendkívüli helyzetekben, amikor pl. az űrhajó nem tudott az űrállomáshoz kapcsolódni, energiatakarékosságból az életfenntartó, kommunikációs és irányító rendszereken kívül minden más rendszert le kellett kapcsolni.

A Szojuz 7K–T önálló repülései során napelemtáblákkal szerelték fel. A Szojuz–13 és a Szojuz–22 dokkoló berendezés nélkül repült, a helyükre asztrofizikai kutatásokra szolgáló kamera volt beépítve.

A 7K–T űrhajók pályára állítására a Szojuz–15-ös repüléséig a Szojuz hordozórakétát, ezt követően a Szojuz–U hordozórakétát alkalmazták.

Az Almaz űrállomást kiszolgáló változat

szerkesztés

A Szojuz 7K–T módosított változata a Szojuz 7K–T/A9 (11F615A9) űrhajó. Ez speciálisan az Almaz katonai űrállomások kiszolgálására tervezett űrhajó volt. 1971 második felében döntöttek arról, hogy a 7K–T-t a DOSZ űrállomások mellett az Almaz katonai űrállomások kiszolgálására is felhasználják. A módosított változat alkalmas volt az Almaz űrállomás távvezérlésére, módosított ejtőernyőt kapott, és több más, speciális katonai célokat szolgáló berendezéssel látták el. Ezeket a személyzettel repülő Almaz űrállomások (Szaljut–3 és Szaljut–5) kiszolgálására használták.

A Szojuz 7K–T repülései

szerkesztés

Személyzet nélküli repülések

szerkesztés
  • Koszmosz–496 – Az űrhajó első, személyzet nélküli tesztrepülése volt 1972-ben.
  • Koszmosz–573 – A Szojuz 7K–T személyzet nélküli második, a személyzettel végzett repülések előtti utolsó tesztrepülése volt 1973 júniusában.
  • Koszmosz–613 – Személyzet nélküli tesztrepülés volt, melynél az űrhajónak a hosszú távú repülés során való viselkedését vizsgálták.
  • Koszmosz–656 – A katonai Almaz űrállomást kiszolgáló 11F615A9 változat személyzet nélküli tesztrepülése.
  • Szojuz–20 – Személyzet nélküli tesztrepülés, melynek célja az új fedélzeti rendszerek próbája volt.

Személyzettel végrehajtott repülések

szerkesztés