Főmenü megnyitása

Egyfajta evidenciaként tárgyalják az építészetelmélettel foglalkozó könyvek, hogy a téralakítás az építészet lényege, illetve alaptevékenysége. Ennek ellenére a fogalom szabatos meghatározását ezekben az átfogó művekben[1] nem találjuk. Némelyikük (Uj Idők) megelégszik azzal a sommás megfogalmazással, hogy (az építészet) „Esztétikai szempontból a téralakítás művészete”. Meghatározást a fogalmat német nyelvterületen bevezető August Schmarsow sem ad, de egyértelművé teszi, hogy számára a téralakítás a tér külső és belső térre osztása, e két egység

  • elhatárolása és
  • kapcsolatainak megteremtése.

Ennek megfelelően a téralakítás eszközeinek három osztályát különbözteti meg:

  • térlezáró (raumschließende) elemeket (fal, járótalaj, lefedés, tető),
  • a teret megnyitó (raumöffnende) elemeket (ajtó, ablak, oszlopközök) és
  • az előző kettő között közvetítő, kettős funkciójukban a térelválasztó (raumtrennende) elemeket (pillérek, oszlopok, árkádok, balusztrádok stb.).

Tartalomjegyzék

TörténeteSzerkesztés

Az építészet egyik fő problémája minden időben az volt, hogyan lehet a rendelkezésre álló anyagokkal minél nagyobb belső teret lefedni. A legnagyobb nehézséget a lefedés módja, a falak közötti távolság áthidalása okozta. Ezt a távolságot kétféle módszerrel növelték: újabb építőanyagok és újabb épületszerkezeti elemek bevezetésével. Az új anyagok és szerkezetek új statikai megoldásokat követeltek, mivel a terhet és tartást, a mennyezetet és a tartófalakat szilárd egyensúlyba kellett hozni. Az építmény csak szilárd, ha szerkezete megfelel a statika törvényeinek.[2]

ÉpítőanyagokSzerkesztés

Föld és természetes növényi anyagokSzerkesztés

Amikor az ősember a természetes üregeket, barlangokat használt szálláshelyül, építészete elsősorban belsőépítészeti jellegű és szigorúan funkcionális volt: az üregeket céljainak megfelelően alakította át (megnagyobbította őket, tűzrakó-, illetve hálóhelyeket, raktárakat stb. alakított ki, lezárta, beszűkítette, illetve kitágította a bejáratot, megkönnyítette az egyes termek, csarnokok közötti átjárást stb.

Szabad téren az első építmények a jellemzően ovális alaprajzú alvógödrök, lombsátrak és szélvédők voltak (Pogány). A kőrézkorban jelentek meg a földkunyhók, majd a kerek- és az immár téglalap alapú hosszúházak. A szerkezeti elemeket kezdetben fából ácsolták, a szerkezet elemeit sással vagy folyondárokkal kötözték egymáshoz. A gerendaházakban ezek közeit ugyancsak fával töltötték ki, ott pedig, ahol kevés volt a fa, földdel.

Megmunkált természeti anyagokSzerkesztés

A folyómenti kultúrákban a földet hamarosan fölváltotta a napon szárított agyagtégla (Gerő), majd a vályog. A hőszigetelést fűfélékből (Poaceae) készült szőnyegekkel, illetve függönyökkel javították, és gyakran ilyeneket alkalmaztak a belső terek elválasztására is (Hajnóczi).

Az így készült épületek azonban nem voltak tartósak. A következő nagy változás a misztikus hiedelmek intézményesülésének, vallásokká alakulásának eredménye. Ennek hatására a szakrális építészet elkülönült a világitól, és ez a különállás a 20. századig meg is maradt. A szakrális építmények egyrészt időtlenségre, időtállóságra törtek, másrészt a (halandó) ember és a(z örök) természetfölötti erők, illetve lények kapcsolatát voltak hivatottak kifejezni. Ennek megfelelően a szakrális építmények két őstípusává a nyílt téren elhelyezett, körüljárható építmények (menhirek, dolmenek, cromlechek stb.) voltak, másrészt a szertartások jellemzően zárt és közösségi terei (szentélyek, templomok). Az ekkor ismert legtartósabb anyag a kő volt, tehát ezek az építmények jellemzően kőből, az égetett tégla feltalálása után kőből vagy téglából készültek.

A megmunkált kőtömböket eleinte (megalitikus építészet) kötőanyag nélkül rakták egymásra. A hézagokat alkalmasint agyaggal vagy más módon tömítették. Kb. i.e. 3000-ben jelent meg, majd jutott mind nagyobb szerephez a habarcs. A kezdeti mészhabarcsokat a Római Birodalomban jórészt a puccolán váltotta fel, de ennek használata Nyugatrómai Birodalom bukása után feledésbe merült, és csak a 18. században fedezték fel újra. A korszerű, nemcsak kötőanyagnak, de hőszigetelésre (vakolatnak) is használt cementeket a 18/19. század fordulója óta gyártják. Ez a cement alapozta meg a beton feltalálását.

A modern építészet kezdetét az acélszerkezetes épületek megjelenésétől számíthatjuk; ezek legismertebb példája az Eiffel-torony.

Az acélszerkezet és a beton kombinálásából jött létre a vasbeton. Vasbeton szerkezetekkel gyakorlatilag bármilyen távolság áthidalható; ennek eredményeként a téráthidalás problémáit műszaki-művészi eszközök kombinálásával megoldó „klasszikus építészet” véget ért; korunk építőművészeit már csak a megrendelő igényei és pénzügyi lehetőségei korlátozzák.

Épületszerkezeti elemekSzerkesztés

A fagerendák és támaszok helyettesítésére az időtállónak szánt épületekben kőgerendákat, illetve oszlopokat alkalmaztak.

ArchitrávSzerkesztés

Az oszlopok közötti távolságot eleinte vízszintes architrávokkal hidalták át. Ezek nem lehettek 3-4 méternél hosszabbak (ez függött a kőzet fajtájától), ezért az oszlopoknak sűrűn kellett állniuk. Nagyobb belső tereket csak úgy tudtak kialakítani, hogy a mennyezetet több oszloppal alátámasztották. Vízszintes áthidalásokkal egységes, nagy belső tereket még nem tudtak létrehozni. Az oszlopokat jellemzően sorokba rendezték úgy, hogy ezekben kisebb közöket hagytak, mint a sorok között. Az egyiptomiak külön ügyeltek arra, hogy az oszloperdőn ferdén ne lehessen átlátni, amivel a teret párhuzamos, folyosószerű részekre osztották. Ezt a jelleget hangsúlyozták azzal is, hogy a fedő gerendákat általában a közlekedés irányával párhuzamosan fektették fel (Hajnóczi).

Az oszlopok, pillérek törzse az entázis megjelenése előtt a magassággal arányosan vékonyodott, más támasztó eszközöket jóformán nem alkalmaztak. A fedett oszlopcsarnok világítását úgy oldották meg, hogy a középső két oszlopsort (középső hajót) a többinél magasabbra építették, és az alacsonyabb hajók fölött bevilágító nyílásokat hagytak. Ez az ún. hipetrális csarnok lett a későbbi bazilikális elrendezés előképe, miként az első átmeneti kortól sudarasított, úgynevezett protodór oszlopok a klasszikus görög-római oszloprendekéi (Gerő).

Boltozatok és kupolákSzerkesztés

A római téralakítás a vízszintes kőgerendák helyett félköríves, ún. „archivolt” boltíveket alkalmazott, amivel jóval nagyobb távolságokat tudtak áthidalni. A félhenger alakú dongaboltozattal már 20–30 méteres termeket is le tudtak fedni. Két, keresztirányban egymásba tolt félhengerből alakult ki a keresztboltozat a hosszanti hajókra merőlegek kereszthajókkal.

A római építészet legkiemelkedőbb teljesítménye a kupola. A félgömb alakú boltozat megépítése nagyon nehéz, de minden korábbinál jóval nagyobb belső tereket fedhet le. A Pantheon 43 m átmérőjű kupolája a legnagyobb egységes belső tér, amit a klasszikus építészet lefedni tudott.[2]

A kupolaépítést bizánciak fejlesztették tovább. Az Hagia Sophia bazilika 31 méter átmérőjű[3] és 55,6 méter belmagasságú főkupolája már nem kör alaprajzú falon nyugszik, hanem csegelyek (gömbháromszögek) viszik át a terhelést az alátámasztás négy pontjára. A csegelyes kupola négyzet alakú terek lefedését is lehetővé tette. Belső tere a térkapcsolás nagyszerű példája: a kupola alatti négyzetes térhez elöl és hátul is egy-egy negyedgömbbel fedett tér és ezekhez további három kisebb, félköríves tér kapcsolódik. A központi térhez oldalt, az oszlopok mögött további termek csatlakoznak — ezek a megoldások számos későbbi alkotást inspiráltak.

Az ókeresztény templomok építői visszatértek a vízszintes fagerendás tetőzethez. Ez nemcsak az épület méreteit határolta be, de nagyon tűzveszélyes is volt. Ezért 1000 körül újra alkalmazni kezdték a rómaiak által kialakított boltozattípusokat, főleg a keresztboltozatot. A templom főhajóját a hüposztil csarnokokhoz hasonlóan magasabbra emelték. Így jött létre a román emelt záradékú keresztboltozat, amely nem két félhenger, hanem két félhordó alakú donga keresztirányú egymásba hatolása. Az ilyen, román stílusú keresztboltozatok lehetővé tették a templomhajók szélességének és egyben befogadóképességének a növelését, és egyúttal a tűzveszélyt is csökkentették. Hátrányuk volt viszont, hogy a kőboltozat nagy tömege miatt a falakat nagyon vastagra kellett méretezni, és azokon csak kis ablakokat nyithattak rajtuk.

A gótikus stílusban a boltozatok nyomását nem vastag falakkal fogták fel és vezették a föld felé, hanem pillérekkel és a falakat kívülről gyámolító támpillérekkel. A statikai szilárdságot támpillérek tetejét díszítő tornyocskákkal, fiálékkal növelték. Mivel már nem a falak, hanem a pillérek és támpillérek tartották a boltozatok terhét, kedvezőbbé váltak az erőátvitel feltételei. Ez a szerkezeti megoldás, valamint a boltívek csúcsívvé emelése lehetővé tette, hogy a vékonyabb falakon nagyobb ablakokat vághassanak. A gótika tágas és főleg magas templomai nemcsak a gyakorlati igényeknek feleltek meg, de az ég felé törekvést kifejező formák vallásos áhítatot is keltettek.

A reneszánsz téralakításának egyik újdonsága a középkori hosszhajós és a bizánci eredetű központos elrendezés egyesítése,[2] a másik a tamburos kupola (a világ legnagyobb térfogatú kupolája: Santa Maria del Fiore székesegyház, Filippo Brunelleschi. A reneszánsz és a barokk építészete elérte a téráthidalás hagyományos anyagokkal elérhető felső határát; ezzel együtt a Pantheon átmérőjét a vasszerkezetek megjelenéséig csak megközelíteni sikerült.

Téralakítás, tércsoportosításSzerkesztés

Az építményeket, illetve azok egyes részeit, a hozzájuk kapcsolódó fedetlen tereket (kerteket, udvarokat, utakat stb.) különböző rendező elvek alapján szervezik egységes szerkezetbe.

Koncentrikus térszerkezetekSzerkesztés

A koncentrikus szerkezetű terek legősibb formái a kőkorszaki alvógödrök és lombsátrak.

Ezek épített elemei egy középpont körül, jellemzően nagyjából izometrikus zárt vonalak (sokszögek vagy körök, ritkábban ellipszisek) mentén helyezkednek el. Ez a szervező elv nagyon ősi; a megalitikus építészetben klasszikus példája Stonehenge. A megalitikus építmények jellemzően tömbszerűek: belső terük egyáltalán nincs vagy minimális.

Az ókori egyiptomi építészet korai szakaszában ilyen jellegűek voltak a növényi anyagokból épült pavilonok, majd az egyiptomi építészet jellemzően tömbszerű építményei, a négyzet alapú gúlát formázó piramisok. Az Újbirodalom idejét megszakító Amarna-reform megpróbálkozott a tengelyes és a centrális elrendezés kombinálásával, de ez a kísérlet folytatás nélkül halt el.

Jellemzően ilyenek az ókeresztény építészetben szokásban volt kerektemplomok.

Centrális épületek a romanikában is épültek, de szerepük a hosszanti elrendezésű épületekénél már jóval kisebb. A centrális templom lehet:

Megnyúlt térszerkezetekSzerkesztés

A görög-római építészetre a hosszanti térszerkezetek jellemzőek. Ez a típus az ókeresztény építészetben háttérbe szorul, és a romanika idején kerül ismét előtérbe (miközben továbbra is épültek centrális jellegű épületek).

A román kor jellemzően megnyúlt egyházi épülettípusai:

  • a leggyakoribb a bazilika ennek középhajója általában annyival magasabb az oldalhajóknál, hogy a templomteret be tudják világítani a gádorfalba vágott ablakok;
  • a kora középkori háztemplom egy továbbfejlesztett változata teremtemplom. Apszisa nem ugrik ki az épületből, a belső térben nincsenek oszlopok, a falakba nagy ablakokat vágtak;
  • A csarnoktemplom három hajója ugyanolyan magas, a fény az oldalfalakba vágott ablakokból jön. Főleg Európa délnyugati területein terjedt el;
  • Az álbazilika mellékhajói csak kissé alacsonyabbak, mint a főhajó — nem annyival, hogy gádorfalakat alakíthassanak ki. Ez is a falakba vágott ablakokból kapja a fényt; a csarnoktemplom változatának tekinthető. Ugyancsak Európa délnyugati részén, főleg Poitou-ban gyakori (Poitiers, St. Pierre).

Tengelyes (lineáris) térszerkezetekSzerkesztés

A tengelyes (lineáris) térszerkezet nyílt színen út-, zárt térben folyosószerű. Tipikus példája az ezt a kettőt ritmikusan kombináló óegyiptomi templomépítészet. Az egyiptomi templomok tipizálódása már az Óbirodalomban elkezdődött, de csak évezredes fejlődés után, az Újbirodalomban véglegesült (Gerő). A halotti templom jellemző elemei:

  • a Nílus partján álló völgytemplom, ahonnan a tényleges templomhoz vezető út indul;
  • a templomhoz vezető út a dromosz; ami mellett mindkét oldalt szobrok állnak;
  • a templomegyüttest kerítő falon nyílik az első pülón (kapu);
  • ezt egy nyitott templomudvar követi, az után
  • a második pülón vezet
  • a hüposztil csarnokba, ami után
  • a második templomudvar következik.
  • Ezután egyre kisebb udvarok és termek váltogatják egymást egészen a szentélyig. Fontosabb termek:
    • a bárka terme,
    • a kápolnák,
    • a kincstárak (Hajnóczi).

Az egyre kisebbedő terek nyújtotta hamis perspektíva az egyiptomi építészek fő célját, a monumentalitást szolgálta.

HatárfelületekSzerkesztés

Az egyes tereket, térrészeket sík, illetve ívelt felületű elemek határolhatják. Az ezeket megszakító térnyitó elemek határvonalai lehetnek egyenesek, íveltek vagy kerekek. Az egyes típusok elfordulása építészeti stílusonként erősen eltérő.

A támaszgerendás szerkezeteket alkalmazó egyiptomi, illetve ógörög építészetben a határfelületek jellemzően síkok, miként a nyeregtetők homlokfelülete (timpanon) is. Az álboltív ritka.

A boltív, illetve kupola, és vele a félkör, félhenger, illetve félgömb alakú határfelület a római építészetben tűnik fel és válik jellemzővé.

Az ókeresztény kerektemplomokre jellemző határfelületek a henger és a kúp. A romanikában a kerek formák főleg a stílus fő jellemzőjének tekintett rózsaablakokban, az ajtók, ablakok keretezésében és az apszisokban élnek tovább, de a térlezáró elemek többsége már sík.

A körívek helyére a gótikában a csúcsív lép és vele újfajta felületek:

Ezek az iszlám építészetben is gyakoriak.

A felületek tagolásaSzerkesztés

A korai egyiptomi téglaépületek kötése, falsávos és csipkézett falpillér-rendszere az elő-ázsiaival rokon; azt valószínűleg közvetlenül Mezopotámiából vették át. Később a felületek (ide értve a homlokzatokat is) tagolása jóformán a koronapárkányra korlátozódik (Hajnóczi, p. 165.) Az ablakkal áttört felületek rendhagyóan ritkák voltak és mindig valamilyen külső hatásra utalnak (pl. III. Ramszesz halotti temploma).

ArányokSzerkesztés

TájolásSzerkesztés

Egyes, alapvetően egyházi épületek szokás úgy építeni, hogy hossztengelyük valamely (alapvetően vallási) okból meghatározott irányba mutasson, bejáratuk valamely irányba nyíljon. A keresztény templomok ilyen jellegű tájolása a keletelés.

JegyzetekSzerkesztés

  1. Művlex, Magyar nagylexikon XVII. (Szp–Ung). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2003. 340. o. ISBN 963-9257-17-6  ,
  2. a b c Sulinet: Műelemzések I. - Építészet - A téralakítás történetéből
  3. Valójában nem pontosan kör alakú, az egyik irányban 31,88 méter, a másikban 30,88 méter az átmérője. →Irodalom, Fehér Géza Isztambul 58.o

ForrásokSzerkesztés

  • Művlex: Művészeti lexikon, szerk. Zádor Anna – Genthon István, Bp., Akadémiai Kiadó, 1965.
  • Hajnóczi Hajnóczi Gyula: Az egyiptomi építészet. In: Hajnóczy Gyula: Az építészet története — Ókor. Második kiadás, Tankönyvkiadó Bp., 1969, p. 71–170.
  • Gerő: Gerő László, 1964: Az építészeti stílusok. Gondolat Kiadó, Budapest, p. 11–14.
  • Pogány: Pogány Frigyes, 1965: Építészeti ismeretek II. Tankönyvkiadó, Budapest, p. 45–50.
  • Kampis: Kampis Antal, 1963: A képzőművészetek története. A kultúra világa — Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 807 old.
  • Schmarsow: August Schmarsow, 1914: A téralakítás mint az építészeti alkotás lényege
  • Uj Idők: Uj Idők lexikona 9–10. Budapest: Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. 1938.  , 2093. old.