Wikipédia

A tizenhárom gyarmat

(Tizenhárom gyarmat szócikkből átirányítva)
Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2025. július 10.

A Tizenhárom gyarmat a 17. és 18. században alapított brit gyarmatok csoportja volt Észak-Amerika Atlanti-óceán partján. Az amerikai felvilágosodás vezette ezeket a gyarmatokat az amerikai függetlenségi háborúhoz. 1776 júliusában Amerikai Egyesült Államok néven kikiáltották függetlenségüket, amit 1783-ra a párizsi békeszerződés alapján értek el.

Tizenhárom gyarmat
1607. május 14. – 1776. július 4.
A tizenhárom gyarmat zászlaja
A tizenhárom gyarmat zászlaja
Nemzeti himnusz: God Save the King
Általános adatok
FővárosaLondon
Terület692 000 km² (1770)
Népesség2 100 000 fő (1770)
Népsűrűség3 fő/km² (1770)
Beszélt nyelvekangol, német, francia, spanyol
PénznemFont
TörténelemRoanoke kolónia
1585

Virginia kolónia
1607

Új-Anglia
1620

Rhode Island királyi charta
1663

Új-Hollandia megszűnése
1667

Utrechti béke
1713

Georgia tartomány
1732

Francia–Indián háború
1754

Kontinentális Szövetség
1774

Amerikai függetlenségi nyilatkozat
1776

Párizsi békeszerződés
1783
Kormányzat
ÁllamformaMonarchia
KirályI. Jakab (első)
(1607–1625)
III. György (utolsó)
(1760–1776)
ElődállamUtódállam
Amerikai Egyesült Államok →
A Wikimédia Commons tartalmaz Tizenhárom gyarmat témájú médiaállományokat.

A tizenhárom gyarmat csoportja a következőek voltak: Új-Angliai gyarmatok, amely magában foglalta New Hampshire-t, Massachusetts Bay-t, Rhode Island és Providence-i Ültetvények gyarmatát és Connecticutot; a középső gyarmatok, amelyek közé tartozott New York, New Jersey, Pennsylvania és Delaware; és a déli gyarmatok, amelyek magukban foglalták Marylandet, Virginiát, Észak-Karolinát, Dél-Karolinát és Georgiát.[1]

A tizenhárom gyarmat nagyon hasonló politikai, alkotmányos és jogrendszerrel rendelkezett, amelyet a protestáns angolul beszélők uraltak. Az első gyarmat Virginia volt, amit 1607-ben alapítottak. Az Új-Angliai gyarmatok, Maryland és Pennsylvania alapítását alapvetően alapítóik vallásgyakorlással kapcsolatos aggályai motiválták. A többi gyarmat üzleti és gazdasági terjeszkedés céljából jött létre. A középső gyarmatokat Hollandiától megszerzett Új-Hollandia gyarmatán hozták létre. Mind a 13 gyarmat része volt a Brit Birodalomnak, amelyet 1607 és 1707 között Angol-Amerika területnek neveztek, 1707 és 1776 között pedig Brit-Amerikának.[2]

A gyarmati népesség 1625-ről 1775-re kb. 2000-ről 2,4 millió főre nőtt, kiszorítva a területről az amerikai őslakosokat. Ebbe a népességszámba beletartoztak a törvényes rabszolgarendszer hatálya alá tartozó rabszolgák is. 1770-ben 3 gyarmaton Virginiában, Dél-Karolinában és Georgiában a lakosság több mint 50%-át a rabszolgák tették ki. A 18. században a brit kormány a merkantilizmus politikája szerint működtette gyarmatait, amelyben a központi kormányzat az anyaország gazdasági javára kezelte birtokait.

A 13 gyarmat magas fokú önkormányzati rendszerrel és aktív helyi választásokkal rendelkezett, és ellenálltak London azon követeléseinek, hogy nagyobb ellenőrzést gyakoroljanak felettük. A Francia–Indián háború (1754–1763) növelte a feszültséget a korona és a 13 gyarmat között, mivel a Hétéves háború részeként Nagy-Britannia államadóssága megduplázódott a háború alatt. A korona bevételi forrásokat keresett, és megpróbált új adókat kivetni gyarmataira. Az 1750-es években a gyarmatok együttműködésbe kezdtek egymással ahelyett, hogy közvetlenül Nagy-Britanniával tárgyaltak volna. A gyarmati nyomdászok és újságok segítségével megosztották ezeket a gyarmatközi tevékenységeket és aggodalmakat, és a gyarmatosítók az „Angolok jogai” védelmére szólítottak fel, különösen a „képviselet nélkül nincs adózás” elvére. A gyarmatoknak a brit kormánnyal az adókkal és jogaikkal kapcsolatos konfliktusuk az amerikai forradalomhoz vezettek, amelyben a gyarmatok közösen megalakították a Kontinentális kongresszust. A gyarmatok az Amerikai függetlenségi háborút (1775–1783) a Francia Királyság, Hollandia és kis részben Spanyolország segítségével vívták meg.[3]

Brit gyarmatok

szerkesztés
 
Észak-Amerika tizenhárom gyarmata:
   Új-Angliai gyarmatok
   Középső gyarmatok
   Déli gyarmatok

1606-ban I. Jakab angol király oklevelet adott mind a Plymouth Társaságnak, mind a London Társaságnak állandó telepek létrehozása céljából Amerikában. A London Társaság 1607-ben megalapította Virginia kolóniát, ez volt az első véglegesen letelepedett angol kolónia a kontinensen. A Plymouth Company pedig megalapította a Popham kolóniát a Kennebec folyónál a mai Maine állam területén, azonban ez rövid életű volt. A Plymouth Company számos gyarmatosítási projektet szponzorált, ezek közül a legnagyobb a Plymouth gyarmat létrehozása a mai Massachusetts területén, ahol a puritánok telepedtek le. A hollandok, a svédek és a franciák is sikeres amerikai gyarmatokat hoztak létre nagyjából az angolokkal egy időben, de idővel az angol korona alá kerültek a területeik. 1732-ben Georgia gyarmat létrehozásával teljessé vált a tizenhárom gyarmat, bár ezt a kifejezést csak az amerikai forradalomtól kezdve kezdték el használni. 1660-tól kezdődően egészen a függetlenedésükig a kolóniákat Londonban a „Déli Minisztérium” és a titkos tanács bizottsága, a Kereskedelmi és Ültetvényesek Tanácsa irányította.[4]

Új-Angliai gyarmatok

szerkesztés
  1. Massachusetts Bay tartomány, királyi gyarmatként 1691-ben alapították.
    • Popham kolónia, 1607-ben alapították és 1608-ban elhagyták.
    • Plymouth kolónia, 1620-ban alapították és 1691-ben a Massachusetts Bay kolónia egyesülésével létrejött a Massachusetts Bay tartomány.
    • Maine tartomány, 1622-ben alapították és 1658-ban Massachusetts Bay tartományhoz csatolták.
    • Massachusetts Bay kolónia, 1628-ban alapították és 1691-ben Plymouth kolónia egyesülésével létrejött a Massachusetts Bay tartomány.
  2. New Hampshire tartomány, 1629-ben alapították, 1641-ben a Massachusetts Bay kolóniához csatolták, majd 1679-ben királyi gyarmatként újra létre jött.
  3. Connecticut gyarmat, 1639-ban alapították, majd 1662-ben királyi gyarmat lett.
  4. Rhode Island és Providence-i Ültetvények gyarmata, királyi gyarmatként 1663-ban alapították 4 település egyesülésével.

Középső gyarmatok

szerkesztés
  1. Delaware gyarmat, tulajdonosi gyarmatként 1664-ben alapították.
  2. New York tartomány, tulajdonosi gyarmatként 1664-ben alapították, majd 1686-tól királyi gyarmat lett.
  3. New Jersey tartomány, tulajdonosi gyarmatként 1664-ben alapították, majd 1702-től királyi gyarmat lett.
    • Kelet-Jersey, 1674-ben alapították, 1702-ben egyesült Nyugat-Jersey-vel.
    • Nyugat-Jersey, 1674-ben alapították, 1702-ben egyesült Kelet-Jersey-vel.
  4. Pennsylvania tartomány, tulajdonosi gyarmatként 1681-ben alapították.

Déli gyarmatok

szerkesztés
  1. Virginia gyarmat, tulajdonosi gyarmatként 1607-ben alapították, majd 1624-tól királyi gyarmat lett.
  2. Maryland tartomány, tulajdonosi gyarmatként 1632-ben alapították.
  3. Észak-Karolina tartomány, Karolina tartomány részeként 1663-ban alapították, majd 1729-től királyi gyarmat lett.
    • Korábban, a part mentén, 1585-ben hozták létre a Roanoke-kolóniát, 1587-ben alapították újra, de 1590-ben eltűnt a lakossága.
  4. Dél-Karolina tartomány, Karolina tartomány részeként 1663-ban alapították, majd 1729-től királyi gyarmat lett.
  5. Georgia tartomány, tulajdonosi gyarmatként 1732-ben alapították, majd 1752-tól királyi gyarmat lett.

17. század

szerkesztés
 
1606-ban I. Jakab angol király által megbízott Plymouth Társaság és a London Társaság befolyás övezeteik, állandó kolóniák létrehozására. Az átfedő területet(sárga) mindkét társaság megkapta azzal a kikötéssel, hogy egymástól 160 km távolságra hozhatnak csak létre kolóniákat. A korai települések elhelyezkedése látható. J: Jamestown; Q: Quebec; Po: Popham; R: Port Royal; SA: St. Augustine.

Déli gyarmatok

szerkesztés

Az első sikeres angol kolónia Jamestown volt, amelyet 1607. május 14-én hoztak létre a Chesapeake-öböl közelében. A kolónia alapítást a London Társaság, egy aranyat kereső részvénytársaság finanszírozta és koordinálta. Az első évek rendkívül nehezek voltak, nagyon magas volt a betegségek és az éhezés okozta halálozási arány, a helyi indiánokkal vívott harcok és csak minimális aranyat találtak. A kolónia azonban életben maradt és virágzásnak indult azáltal, hogy dohányt kezdtek el termeszteni.[5]

1632-ben I. Károly angol király Cecil Calvertnek Baltimore 2. bárójának adta át Maryland tartomány alapítólevelét, így a báró lett Maryland első tulajdonosa. Calvert apja katolikus tisztviselő volt, aki ösztönözte a katolikusok bevándorlását az angol gyarmatokra.[6]

Karolina tartomány volt a második próbálkozás az angolok letelepedésére Virginiától délre, az első Roanoke volt, ami kudarccal zárult. Ez egy magánvállalkozás volt, amelyet angol lordtulajdonosok egy csoportja finanszírozott, akik 1663-ban alapítólevelet kaptak II. Károlytól a Karolina tartomány megalapítására, abban a reményben, hogy egy új gyarmat délen jövedelmezővé válik, mint Virginia. A próbálkozás kudarcot vallott, mert szinte alig akart valaki arra a területre kivándorolni. 1670-ig csak 1-2 kolóniát sikerült alapítani, azok is rövid életűek voltak. Végül azonban a Lordok egyesítették maradék tőkéjüket, és finanszíroztak egy letelepedési missziót a Sir John Colleton által vezetett területre, ahol megalapították Charlestont, amit II. Károlyról neveztek el.[7]

Középső gyarmatok

szerkesztés

1609-től kezdődően holland kereskedők szőrmekereskedelmi állomásokat hoztak létre a Hudson folyón, a Delaware folyón és a Connecticut folyón, hogy megvédjék érdekeiket a szőrmekereskedelemben. A Holland Nyugat-indiai Társaság állandó településeket hozott létre a Hudson folyón, létrehozva Új-Hollandia gyarmatát. 1626-ban Peter Minuit megvásárolta Manhattan szigetét a lenape indiánoktól, és létrehozta Új-Amszterdam előőrsét. Viszonylag kevés holland telepedett le Új-Hollandiában, de a gyarmat uralta a regionális szőrmekereskedelmet. Az angol gyarmatokkal kiterjedt kereskedelmet folytattak, és sok új-angliai és virginiai terméket holland hajókon szállítottak Európába. A hollandok is bekapcsolódtak a feltörekvő atlanti rabszolga-kereskedelembe, és néhány rabszolgasorba vetett afrikai embert hoztak az észak-amerikai angol gyarmatokra, bár sokkal többet küldtek Barbadosra és Brazíliára. A Nyugat-indiai Társaság új Hollandia területét kívánta növelni, mivel kereskedelmileg sikeres volt, de a kolónia nem vonzotta az embereket ugyanúgy, mint az angol gyarmatok. A holland gyarmatra főleg angolok, németek, belgák és zsidók vándoroltak be.[8]

1638-ban Svédország létrehozta Új-Svédország gyarmatát a Delaware-völgyben. Új-Svédország kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokat épített ki a déli angol gyarmatokkal, és szállította a Virginiában megtermelt dohány nagy részét. A svéd gyarmatot 1655-ben hódították meg a hollandok, miközben Svédország részt vett a második északi háborúban.[9]

Az 1650-es évektől kezdve az angolok és a hollandok háborúk sorozatát vívták, az angolok pedig Új-Hollandia meghódítására törekedtek. Richard Nicolls 1664-ben elfoglalta a gyengén védett Új-Amszterdamot, beosztottjai pedig gyorsan elfoglalták Új-Hollandia többi részét. Az angolok Új-Amszterdam gyarmatát „New Yorkra” nevezték át. Ugyanebben az évben Nicolls lett New York első kormányzója. Az 1667-es bredai szerződés véget vetett a második angol-holland háborúnak, és megerősítette az angolok helyzetét a régió felett. 1672-ben a hollandok a harmadik angol-holland háborúban rövid időre visszaszerezték Új-Hollandia egyes részeit, de az 1674-es Westminsteri Szerződésben lemondtak a területről, ami véget vetett a holland gyarmati jelenlétnek Amerikában. Nagyszámú holland telepes maradt a kolónián, uralva a Manhattan és Albany közötti vidéki területeket, miközben az Új-Angliából érkezők, valamint Németországból bevándorlók kezdtek beköltözni. New York városa rohamosan fejlődni kezdett, nagyszámú bevándorlók telepedtek le, köztük fekete rabszolgák is. 1674-ben Kelet-Jersey és Nyugat-Jersey elszakadtak New York gyarmatától és saját kolóniát hoztak létre.[10]

Pennsylvaniát 1681-ben alapította William Penn kvéker saját gyarmataként, majd rá egy évre Philadelphiát is megalapította. Az új gyarmatra főleg kvékerek, skótok, írek és németek érkeztek. Philadelphia később a gyarmatok egyik legnagyobb városa lett központi elhelyezkedésével, kiváló kikötőjével és a 28 000 ezer lakosával.[11]

Új-Anglia

szerkesztés

Szeparatista puritán zarándokok egy kis csoportja érkezett először a területre, akik úgy érezték, hogy el kell hagyniuk Angliát az anglikán egyház üldözése miatt. A zarándokatyák a Mayfloweren 1620. november 11-én érkeztek meg a mai Provincetown területére, majd aláírták a Mayflower Compactot, amivel megalapították a Plymouth kolóniát. Az első hálaadást a plymouthi kolónia tartotta meg, akik meghívták a wampanoag indián törzs tagjait, akik az előző évben segítettek a telepeseknek megtanítani a halászatot, vadászatot és a kukoricatermesztést.[12]

1629-ben további puritánok vándoroltak be és 400 telepessel megalapították a Massachusetts Bay kolóniát. A szeparatista puritánok az anglikán egyház megreformálását szerették volna elérni Angliában, ami nem sikerült, de az Újvilágban egy ideológia mentes protestáns egyházat hoztak létre. 1640-ig kb. 20 ezer ember érkezett a kolóniára, azonban a többségük a megérkezés után meg is halt. Plymouth mellett idővel új puritán kolóniák jöttek létre Saybrook, New Haven, amiket később Connecticuthoz csatoltak.

Roger Williams 1636-ban alapította meg a Providence-i Ültetvényeket a Narragansett indiánoktól kapott földterületen. Williams puritán volt, aki a vallási toleranciát, az egyház és az állam szétválasztását, ellenezte az indián földek erőszakos elvételét, valamint az anglikán egyházzal való teljes szakítást hirdette. Williams még a puritánok között is radikális volt, ezért elűzték a Massachusetts Bay kolóniáról.[13]

Anne Hutchinson a mai Rhode Island területén másik kolóniát alapított a mai Aquidneck szigeten. Samuel Gorton új telepet alapított a mai Warwick területén Shawomet néven. A Massachusetts Bay kolónia megpróbálta ezeket a területeket elvenni és magához csatolni, azonban Samuel Gorton Londonba utazott, hogy gyarmati chartát szerezzen a királytól. Gorton megkapta a királyi oklevelet és 1663-ban négy település egyesülésével Rhode Island és Providence-i Ültetvények néven koronagyarmat lett. Robert Rich Warwick 2. grófja segített Gortonnak a chartát megszereznie, ezért Gorton a gróf tiszteletére Shawomet települést Warwickra nevezte át. A kalandorok és más telepesek innen indulva mentek északabbra a mai New Hampshire és Maine területeire új kolóniákat alapítani. 1641-ben Massachusetts magához csatolta ezeket a kis településeket, de New Hampshire végül 1679-ben kapott egy királyi oklevelet és külön gyarmattá vált. Maine egészen 1820-ig Massachusetts része volt.

1686-ban II. Jakab angol király megszüntette a helyi törvényhozásokat, az új-angliai gyarmatokat megszüntette és egy nagy gyarmatba tömörítette őket Új-Anglia néven, és az új gyarmatot Edmund Andros kormányzó irányítása alá helyezte. Három évvel később 1689-ben II. Jakab trónfosztása után III. Vilmos és II. Mária angol uralkodók eltörölték II. Jakab ezen rendeletét és visszaállították a korábbi gyarmatokat.[14]

18. század

szerkesztés

1702-ben East és West Jersey New Jersey néven egyesült.

II. Károly 1663-ban nyolc angol nemesnek adományozta Karolina földjét, akik megalapították Karolina gyarmatát. 1712-ben az ellentétek és a távolság miatt Karolina Észak- és Dél-Karolinára szakadt, azonban mind a két gyarmatot továbbra is a nemesek irányították. 1729-ben a hét nemes eladta a karolinai érdekeltségeiket a koronának, és mind Észak-, mind Dél-Karolina királyi gyarmattá vált.[15]

James Oglethorpe parlamenti képviselő és brit tábornok azt javasolta, hogy a Dél-Karolinától délre lévő területeket gyarmatosítsák az elítélt rabok számára, hogy a túlzsúfolt angliai börtönökön csökkenjen a teher. Oglethorpe gyarmati oklevelet szerzett II. György brit királytól és 1732-ben megalapították Savannah településnél Georgia gyarmatát. Oglethorpe felhagyott az eredeti tervével, a gyarmaton betiltotta a rabszolgaságot, és csak a legérdemesebb telepeseket engedte letelepedni a területre. A kolónia azonban 1750-re gyéren lakott maradt. 1742-ben „Jenkins füle” háború alatt a spanyolok sikertelen ellentámadást indítottak a georgiai brit erők ellen. 1752-ben nem sikerült a gyarmati vezetésnek megújítania védelmi támogatást, így a gyarmatot vezető kuratórium átadta a gyarmat irányítását a koronának.[16]

A tizenhárom gyarmat lakossága a 18. században rendkívül megnőtt. Alan Taylor történész szerint 1750-re a tizenhárom gyarmat lakossága meghaladta az 1,5 millió főt. A telepesek 90%-a farmer volt. 1760-ban New York, Boston és Philadelphia lakossága kb. 16 ezer fő volt, ami európai viszonylatban kicsik voltak. 1770-re a tizenhárom gyarmat gazdasági teljesítménye az egész Brit Birodalom bruttó hazai termékének 40%-át tette ki.[17]

A 18. század előrehaladtával a telepesek az Atlanti-óceán partjaitól beljebb kezdtek letelepedni. Pennsylvania, Virginia, Connecticut és Maryland mind igényt tartottak az Ohio folyó völgyében található földterületre. A gyarmatok tülekedést folytattak azért, hogy földet vásároljanak az indián törzsektől, mivel a brit kormányzat ragaszkodott ahhoz, hogy a földigénynek a törvényes vásárlásokon kell alapulnia. Virginia a nyugati terjeszkedésre törekedett, és az elit virginiai családok többsége az Ohio Company-ba fektetett be, hogy előmozdítsa Ohio terület betelepítését.[18]

Kereskedelem és bevándorlás

szerkesztés

A brit-amerikai gyarmatok a Brit Birodalom kereskedelmi hálózatának a részévé váltak, mivel az Amerikából Nagy-Britanniába irányuló export értéke megháromszorozódott 1700 és 1754 között. Nagy-Britannia korlátozta az amerikai gyarmatok kereskedelmét más európai hatalmakkal, azonban nyereséges kereskedelmi partnereket találtak a többi brit gyarmatban, különösen a karibi térségben. A gyarmatok élelmiszereket, fát, dohányt és különféle egyéb erőforrásokat kereskedtek többek között ázsiai teáért, nyugat-indiai kávéért és nyugat-indiai cukorért. Az amerikai indiánok hódprémmel és szarvasbőrrel látták el a gyarmati piacokat. Amerika előnyt élvezett a természeti erőforrások terén, és létrehozta saját virágzó hajóépítő iparát, és sok amerikai kereskedő foglalkozott a transzatlanti kereskedelemmel.[19]

Az európai gazdaságok javulása és a vallási üldözések enyhülése megnehezítette a munkaerő toborzását a gyarmatokra, és sok gyarmat egyre inkább rabszolgamunkára támaszkodott, különösen délen. 1680 és 1750 között drámaian nőtt a rabszolgák száma a gyarmatokon, a gyarapodásához hozzájárult a rabszolga kereskedelem, valamint a rabszolgák természetes szaporulata is. A rabszolgák délen hatalmas ültetvénygazdaságokban, míg északon különféle kétkezi iparágakban dolgoztak. Volt néhány helyi rabszolgafelkelési kísérlet, mint például a Stono-lázadás és az 1741-es New York-i rabszolgafelkelés, de ezeket mind leverték.[20]

Az angliai lakosság kis része 1700 után Amerikába vándorolt, de a gyarmatok vonzották az új bevándorlókat más európai országokból is. A bevándorlók az összes gyarmatra utaztak, azonban a legnépszerűbbek a középső gyarmatok voltak. A katolikus írek és a protestáns németek is ekkortájt főleg Pennsylvaniába telepedtek le. Az első nagy ébredés az 1730-as és 1740-es években söpört végig a gyarmatokon Jonathan Edwards, George Whitefield és John Wesley vezetésével, ami nagy hatással volt az amerikai protestantizmusra.[21]

Francia-Indián háború

szerkesztés
 
Területi változások a francia-indián háború után

1738-ban egy Robert Jenkins nevű walesi tengerészt érintő incidens robbantotta ki a „Jenkins füle” háborúját Nagy-Britannia és Spanyolország között. Brit gyarmatlakók százai jelentkeztek önként Edward Vernon admirálisnál, aki sikertelenül támadta meg a spanyol Cartagena városát. A Spanyolország elleni háború az osztrák örökösödési háború része volt, de a gyarmat lakók csak György király háborújának nevezték. 1745-ben a brit és gyarmati erők elfoglalták a francia Louisbourg városát, később 1748-ban az aacheni békeszerződéssel ért véget. A gyarmatokon élők feldühödtek, amikor Nagy-Britannia visszaadta Louisbourgot Franciaországnak az elvesztett indiai brit területekért cserébe. A háború után a britek és a franciák is igyekeztek megszerezni maguknak az Ohio folyó völgyét.[15]

A francia-indián háború (1754–1763) a hétéves háborúként ismert általános európai konfliktus része volt, ami a korábbi osztrák örökösödési háború folytatása vagy következménye. Észak-Amerikában a háború egyik elsődleges oka Nagy-Britannia és Franciaország közötti növekvő verseny volt, különösen a Nagy-tavak és az Ohio-völgyben.[22]

William Pitt az amerikai gyarmatokért felelős államtitkár úgy döntött, hogy jelentős katonai erőforrásokat kell fordítani Észak-Amerikára a Franciaország elleni háború megnyerése érdekében. A háború alatt a Brit Birodalom növelte fennhatóságát a gyarmatokon, egyre több brit katona és polgári tisztviselő jelent meg a gyarmati lakosság életébe. A háború növelte az amerikai egységérzetet, mivel a különböző gyarmatok katonái együtt szolgáltak, ami közös tapasztalatot és nemzeti tudat csíráját jelentette. George Washington alezredesként szolgált a háborúban. A brit kormányzat utasította a gyarmati vezetőket, hogy működjenek együtt a brit hadsereggel. Az együttműködés nem mindig voltak pozitívak, ami megalapozva a későbbi bizalmatlanságot és ellenszenvet a brit csapatokkal szemben.[23]

Az 1754-es albanyi kongresszuson Benjamin Franklin a pennsylvaniai küldöttség vezetője előterjesztette az Albany-i tervét, amiben szorgalmazta a tizenhárom gyarmat egységes kormányának és a gyarmatok egységes védelmének a létrehozását. A tervet elutasították, de előfutára volt a Konföderációs cikknek és az Egyesült Államok alkotmányának.[24]

A Párizsi békében Franciaország átengedte Nagy-Britanniának a Mississippi folyótól keletre lévő hatalmas területeket, beleértve Québecet, a Nagy Tavakat és az Ohio folyó völgyét. Spanyolország átengedte Floridát a briteknek, Havannáért cserébe, amit a háború alatt szereztek meg a spanyoloktól. Nagy-Britannia két gyarmatot hozott létre Floridában Kelet- és Nyugat-Florida néven. A háború végével a gyarmatokról kivonták a brit haderő jelentős részét.

A háború és a győzedelmi ünnep után az anyaország és az amerikai gyarmatok között megindult a széthúzás. William Pitt brit miniszterelnök úgy döntött, hogy a háborús adókat nem vonja vissza se a gyarmatokról, sem Nagy-Britanniából. A háború után mindkét fél úgy gondolta, hogy nagyobb terhet viselt, mint a másik. A brit elit, Európában a legsúlyosabban adózott, dühösen rámutattak, hogy a gyarmatok keveset adóznak a királyi kasszába. A gyarmatosítók azt válaszolták erre, hogy a fiaik olyan háborúban harcoltak és haltak meg, amely jobban szolgálta az európai érdekeket, mint a sajátjukat. Ez a vita egyik láncszeme volt az amerikai forradalom felé.

Növekvő ellentétek

szerkesztés

A briteknek nagy adósságaik maradtak a francia-indián háború után, ezért a brit vezetők úgy döntöttek, hogy növelik a tizenhárom gyarmat adóztatását és ellenőrzését. Több új adót is kivetettek, kezdve az 1764-es cukortörvénnyel. A későbbi törvények közé tartozott az 1764. évi valutatörvény, az 1765. évi bélyegtörvény és az 1767. évi Townshend törvény. A gyarmati újságok és nyomdászok különösen nagy felháborodást tettek a bélyegtörvény ellen, amely megadóztatta az újságokat és a hivatalos dokumentumokat, központi szerepet játszottak az ilyen adók a gyarmati képviselet nélküli adóztatás eszméjével szembeni terjesztésében a gyarmatosítók körében.[25]

Az 1763-as királyi kiáltvány korlátozta a gyarmatokat az Appalache-hegységtől nyugatra való terjeszkedésében, mivel a brit kormányzat ezt indián rezervátumnak jelölte ki. A telepesek egy része azonban figyelmen kívül hagyta a kiáltványt, és továbbra is nyugatra vonultak, és telepeket alapítottak. Később a kormányzat módosította a kiáltványt, és már nem akadályozta a nyugatra való letelepedést, de feldühítette a telepeseket, hogy előzetes egyeztetés nélkül hirdették ki.[26]

Amerikai forradalom

szerkesztés

A brit parlament közvetlenül vetett ki vámokat és jövedéki adókat a gyarmatokra, megkerülve a gyarmati törvényhozásokat. Ezáltal az „adózás képviselet nélkül” az amerikai forradalom egyik kulcsfontosságú jelszava lett. Ezzel tiltakozva többek között pl. az 1765-ös bélyegtörvény ellen. A gyarmatok azzal érveltek, hogy nincs képviseletük a brit parlamentben, így a jogaikat sérti, ha adót vetnek ki rájuk. A parlament elutasította a gyarmati tiltakozást, és új adók elfogadásával érvényesítette tekintélyét.[27]

A gyarmatlakók elégedetlensége tovább nőt, mikor a brit parlament 1773-ban kivetette a gyarmatokra a teatörvényt. A törvény által a tea ára olcsóbb lett, azonban a gyarmati lakosságot még tovább bőszítette, hogy képviselet nélkül vetettek ki újabb adót rájuk. A problémák tovább fokozódtak, mikor egyes gyarmatok bojkottálni kezdték a Brit Kelet-indiai Társaság hajóit, Bostonnál a bostoni teadélutánnak nevezett esemény alatt a Szabadság Fiai indiánoknak öltözve három hajó tea rakományát öntötték a tengerbe. A válasz nem maradt el, a brit kormány lezáratta Boston kikötőjét, korlátozta Massachusetts kormányzatának jogait, valamint bevezették a katonaszállási törvényt, ami által a gyarmati lakóknak el kellett szállásolniuk a brit katonákat. Ekkor Thomas Gage volt az Észak-Amerikai brit csapatok katonai kormányzója.[28]

1774-re az elégedetlenség széles körben elterjedt mind a tizenhárom gyarmaton, azonban ekkor még azt remélték, hogy a Brit Birodalom részei maradnak. 1774 szeptember 5-én összeült az első kontinentális kongresszus Philadelphiában. Itt még nem a függetlenségre törekedtek, hanem pont ellenkezőleg a koronán belüli jogaik védelmét keresték. Kinyilatkozták, hogy a gyarmatok hűségesek a királyhoz, elfogadják a király által kinevezett gyarmati kormányzókat, de a brit Parlamentet már nem voltak többé hajlandóak elismerni. Követelték a gyarmatokat sújtó törvények visszavonását, leállították az exportot Nagy-Britanniába, és meghirdették a brit termékek bojkottját. A tizenhárom gyarmat lakossága az események határára megosztottá vált a brit uralmat ellenző hazafiakra és az azt támogató lojalistákra.[29]

Amerikai függetlenségi háború

szerkesztés

A gyarmati kormányzók többsége a brit koronához volt hűséges, ezért a gyarmatok polgárai alternatív testületeket hoztak létre az úgy nevezett Tartományi Kongresszusokat. Ezek a testületek kimondták, hogy nem ismerik el a koronához hű gyarmati kormányokat, valamint átvették tőlük a gyarmatok irányítását. Megegyeztek, hogy továbbra is bojkottálják a brit árukat, és helyi milíciákat kezdtek el szervezni. Ők delegáltak képviselőket az első- és a második Kontinentális Kongresszusba. Egyedül Georgia gyarmata volt a kivétel, aki az első Kontinentális Kongresszusra (1774) nem delegált képviselőket, mivel túlságosan függött a brit katonai védelemtől és belső megosztottság is uralta. Azonban a második Kontinentális Kongresszusra (1775) egységet mutattak és képviselőket delegáltak.[30]

Thomas Gage massachusettsi kormányzó félt összetűzni a hazafi milíciákkal, ezért erősítést kért Nagy-Britanniából. A brit kormány ekkor még nem volt hajlandó csapatokat küldeni a gyarmatokra, hanem helyette utasította a kormányzót, hogy foglalják le a milíciák fegyverkészletét. A kormányzó csapatokat küldött a Concord településen lévő hazafiak fegyverkészletének a lefoglalására, azonban tudomást szereztek erről a hazafiak és megakadályozták a kormányzó tervét. A hazafiak 1775. április 19-én Lexintonnál, majd Concordnál is visszaverték a brit haderőt, majd ostrom alá vették Bostont, ezzel kitörve az amerikai függetlenségi háborút.[31]

1775. tavaszának a végére a hazafiak az összes királyi tisztviselőt kiutasították a gyarmatokról. 1775. május 10-én Philadelphiában összeült a második Kontinentális Kongresszus, ahol megállapodtak, hogy a gyarmatok milíciáit a Kontinentális Hadseregben egyesítik és George Washingtont nevezték ki a hadsereg főparancsnokává. A Kontinentális Kongresszus megkísérelt egy utolsó lehetőséget biztosítani a békés rendezés felé, ezért 1775. júliusában „Olajág-petíciót” küldtek III. György királynak, amelyben a konfliktus békés rendezését kérték, azonban a király elutasította és lázadóknak nyilvánította őket.[32]

Függetlenségi Nyilatkozat

szerkesztés

A második Kontinentális Kongresszus megbízta az „Ötök Bizottságát” a Függetlenségi Nyilatkozat megírásával. A bizottság tagjai Thomas Jefferson, John Adams, Benjamin Franklin, Roger Sherman és Robert R. Livingston. A Kongresszus egyhangúlag 1775. július 2-án megszavazta a gyarmatok függetlenségét, majd július 4-én elfogadta a Függetlenségi Nyilatkozat, ami kijelentette, hogy a gyarmatok függetlenek Nagy-Britanniától. John Adams úgy vélte, hogy július 2-nak kell lennie az amerikai ünnepnapnak, végül azonban nem a függetlenség megszavazása, hanem a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadása július 4-e lett az ünnepnap.[33]

Az amerikai függetlenségi háború 8 évig tartott és 1783-ban ért véget a Párizsi békeszerződéssel, amiben Nagy-Britannia elismerte a tizenhárom gyarmat függetlenségét.(p104)

Tizenhárom kolónia lakossága

szerkesztés
Lakosságszám[34]
Év Népesség Átl. vált.(%)  
1610 350 —    
1620 2 302 18,84%
1630 4 246 6,12%
1640 25 734 18,02%
1650 49 734 6,59%
1660 75 058 4,12%
1670 111 935 4,00%
1680 151 507 3,03%
1690 210 372 3,28%
1700 250 588 1,75%
1710 331 711 2,80%
1720 466 185 3,40%
1730 629 445 3,00%
1740 905 563 3,64%
1750 1 170 760 2,57%
1760 1 593 625 3,08%
1770 2 148 076 2,99%

A gyarmatok lakosság száma a 17. században negyedmillióra, az amerikai forradalom előestéjére pedig közel 2,5 millióra emelkedett. A becslések nem tartalmazzák a kolóniák joghatóságán kívül eső indián törzseket. A kolóniák és a telepek nagy hangsúlyt fektettek a jó egészségre és a fiatalokra, mivel ezek biztosították a telepek túlélését. Kevesebb haláleset, a magas reprodukciós ráta és a bevándorlás által gyorsan nőttek a gyarmatok lakosságszáma.[34]

1776-ra a gyarmati lakosság felmenőinek a 85%-a a Brit-szigetekről származott (angol, skót, walesi és ír), 9%-a német, 4% holland és 2% francia. A lakosság 90%-a mezőgazdasági foglalkoztatott volt. 1774 és 1830 között az amerikai forradalom miatt a bevándorlás szinte megszűnt, a népességnövekedést csak az alacsony halálozási szám és a magas születési számnak volt köszönhető.[35]

Az Egyesült Államok Történelmi Népszámlálási Adatbázisa (USHCDB) szerint, a brit-amerikai gyarmatokon az etnikai népesség a következő volt:

Etnikai összetétel a brit-amerikai gyarmatokon[36][37][38]
1700 Arány 1755 Arány 1775 Arány
Angol és Walesi 80,0% Angol és Walesi 52,0% Angol 48,7%
Afrikai 11,0% Afrikai 20,0% Afrikai 20,0%
Holland 4,0% Német 7,0% Skót-Ír 7,8%
Skót 3,0% Skót-Ír 7,0% Német 6,9%
Egyéb európai 2,0% Ír 5,0% Skót 6,6%
Skót 4,0% Holland 2,7%
Holland 3,0% Francia 1,4%
Egyéb európaiak 2,0% Svéd 0,6%
Egyéb 5,3%
Kolóniák 100% Kolóniák 100% Tizenhárom kolónia 100%

Rabszolgaság

szerkesztés

A rabszolgaság legális volt mind a tizenhárom gyarmaton. A legtöbb rabszolgát a mezőgazdaságban dolgoztatták vagy házi szolgálatot teljesítettek. Főleg dohány, rizs és indigó ültetvényeken dolgozott a legtöbb rabszolga. Kb. 288 ezer rabszolgát vittek a tizenhárom gyarmatra a 160 év során. Ez csupán a 2%-a volt az atlanti rabszolga-kereskedelem által az Amerikai kontinensre vitt 12 millió rabszolgából. A rabszolgák döntő többsége a karibi térségbe és Brazíliába ment, ahol nagyon alacsony volt a rabszolgák várható élettartama és folyamatosan pótolni kellett őket. Ezzel szemben a tizenhárom gyarmatra került rabszolgák élettartama sokkal hosszabb volt, jobb életkörülményük volt és kevesebb betegség támadta meg őket a karibi-brazil társaiknál.[39]

A tizenhárom gyarmatra importált rabszolgák száma[40]
1620–1700 1701–1760 1761–1770 1771–1780 Összes
21 000 189 000 63 000 15 000 288 000

A rabszolgák száma nagyon gyorsan nőtt, az alacsony halálozás és a magas születési szám miatt. 1860-ra a rabszolgák száma elérte a 4 millió főt. 1770 és 1860 között az Észak-amerikai rabszolgák természetes szaporodási üteme meghaladta az összes európai nemzet szaporodási ütemét, pl. Angliánál kétszer gyorsabb volt.

A gyarmatok rabszolgakódexet fogadtak el a rabszolgák szabályozására. Az első legfontosabb az 1662-es Virginiai rabszolgakódex volt, ami kimondta, hogy a gyermek az anya státuszát követi, ha az anya rabszolga, akkor a gyermeke is az lesz. Az 1705-ös rabszolgakódex kimondta, hogy a rabszolgák tulajdonnak számítanak, nem tanulhatnak se írni, se olvasni, nem házasodhattak fehér emberrel és a tulajdonosuk akár halállal is büntethette őket. 1740-es rabszolgakódex megtiltotta a fegyverviselést, csak engedéllyel mozoghattak a birtokon kívül és külön éjszakai őrségeket állítottak a rabszolgák ellenőrzésére.[41]

Vallás

szerkesztés

A tizenhárom gyarmaton a protestantizmus volt az uralkodó vallás. Marylandben voltak katolikusok, zsidók és deisták is, azonban sok gyarmatosítónak nem volt vallási kapcsolata. A déli gyarmatokon hamar megalapították a Church of England egyházat. A puritán mozgalmak főleg Új-Angliában terjedt el. 1700 előtt a déli anglikán plébániák a helyi vesztrik (egyháztanácsok) irányítása alatt álltak, közfeladatokat is elláttak, pl. az utak javítását vagy a szegények segélyezését. 1700 után azonban a vesztrik befolyása csökkent és már nem uralták a lelkészeket.[42]

A gyarmatok vallásvilága változatos volt, köszönhető a különböző angol, német és holland protestáns bevándorlóknak. A református hagyomány volt az alapja a presbiteri és a kongregacionalista felekezeteknek. A francia hugenották saját református gyülekezeteket hoztak létre. A holland református egyház erős volt a holland amerikaiak között New Yorkban és New Jerseyben, míg a lutheranizmus a német bevándorlók körében volt elterjedt. A németek az anabaptizmus különféle formáit is behozták, különösen a mennonita fajtát. Roger Williams anglikán pappal vette kezdetét a Baptista mozgalom, aki 1636-ban megalapította az első baptista mozgalmat. A zsidók leginkább a kikötővárosban csoportosultak. A presbiteriánusok főként Skóciából és Ulsterből érkeztek bevándorlók, akik előnyben részesítették a gyarmati határmenti területeket.[43]

A katolikus Baltimore család megalapította Maryland gyarmatát, amit I. Károly katolikus feleségéről Mária királynéről neveztek el. A katolikusok 1775-ben a lakosság mintegy 1,6%-át, vagyis 40 000 főt tettek ki. Az 1701 és 1775 között a gyarmatokra érkezett 200–250 ezer ír közül kevesebb mint 20 ezer vallotta magát katolikusnak, a többsége eltitkolta a hitét az előítéletek és a diszkrimináció miatt. A legtöbb katolikus angol, ír, német és fekete volt, többségük Marylanden, Pennsylvaniában és New Yorkban élt.[44]

A kvékerek többsége Pennsylvaniában telepedtek le, és sok éven át ők irányították a gyarmati kormányzóságot és a törvényhozást is. Sok vallási felekezet támogatott missziókat az indiánokhoz, hit terjesztés céljából. A gyarmatokon a vallásszabadság csak fokozatosan alakult csak ki, először 1636-ban Roger Williams Rhode Islanden hirdetett teljes vallásszabadságot, majd Pennsylvania (1681) és Maryland (1649). Az összes volt gyarmatra vonatkozó vallásszabadság csak 1791-ben az amerikai alkotmány első kiegészítése révén vált egységes.[45]

Oktatás

szerkesztés
 
A kilenc felsőoktatási intézmény

A gyarmati korszakban kilenc felsőoktatási intézményt alapítottak. Az elsőt 1636-ban New College-ot (Harvard), majd utána a College of William & Mary, Collegiate School (Yale), College of New Jersey (Priston), King's College (Columbia), College of Philadelphia (Pennsylvaniai), College of Rhode Island (Brown), Queen's College (Rutgers) és a Dartmouth Főiskola. A College of William & Mary és a Queen's College később állami intézményekké váltak, míg a többi intézmény magánegyetem maradt. A College of William & Mary az egyetlen iskola, amit a déli gyarmatokon alapítottak, míg a többi intézményt Új-Angliában és a középső gyarmatokon. A déli gyarmatokon az volt a meggyőződés, hogy a család felelőssége a gyermekeik oktatása. A gazdag családok vagy Nagy-Britanniából oktatókat és nevelőnőket használtak fel, vagy Angliába küldték a gyerekeiket tanulni. Az Új-Angliai gyarmatok sorra alapítottak állami fiúiskolákat, szemben a középső és a déli gyarmatokkal, ahol szinte alig alakul ilyen iskola. A lányokat otthon vagy kis helyi magániskolákban oktatták, és nem juthattak főiskolára. A kezdő orvosok és ügyvédek általában gyakornokokként tanultak egy elismert szakembernél, bár néhány vagyonosabb kezdő fiatal orvos Angliába vagy Skóciába ment valamelyik orvosi egyetemre.[46][47]

Jegyzetek

szerkesztés
  1. ↑ https://www.history.com/topics/colonial-america/thirteen-colonies
  2. ↑ https://books.google.com/books?id=BO_cDwAAQBAJ&pg=PA1 |editor-last=Tomich
  3. ↑ https://www.worldcat.org/oclc/682892448
  4. ↑ https://www.thecanadianencyclopedia.ca/en/article/colonial-office
  5. ↑ https://books.google.com/books?id=GQGFjKy_5OsC
  6. ↑ https://archive.org/details/bub_gb_RBsNAAAAIAAJ/page/n30 16
  7. ↑ Weir, Robert M.. Colonial South Carolina: A History (1983. július 14.) 
  8. ↑ Richter (2011), p. 262.
  9. ↑ Richter (2011), p. 261.
  10. ↑ Pomfret, John E.. Colonial New Jersey: A History (1973. július 14.) 
  11. ↑ https://archive.org/details/philadelphia300y00weig
  12. ↑ https://books.google.com/books?id=WKly1zeyTncC
  13. ↑ http://www.portlandgeneral.com/community_environment/initiatives/protecting_fish/sandy_river/docs/sandy_river_history_full.pdf
  14. ↑ https://books.google.com/books?id=Ei_qCQAAQBAJ&pg=PR3
  15. ↑ a b Richter (2011), p. 323–324.
  16. ↑ Richter (2011), p. 358–359.
  17. ↑ Taylor (2016), p. 25.
  18. ↑ Richter (2011), p. 376–377.
  19. ↑ Jacob M. Price, "The Transatlantic Economy" in Jack P., Greene and J. R. Pole, eds. Colonial British America (Johns Hopkins University Press, 1983) pp 18–42.
  20. ↑ Richard S. Dunn, "Servants and slaves: The recruitment and employment of labor." in Jack P., Greene and J. R. Pole, eds. Colonial British America (1983) pp. 157–194.
  21. ↑ Middlekauff (2005), pp. 46–49.
  22. ↑ Richter (2011), pp. 383–385.
  23. ↑ Anderson, Fred. The War That Made America: A Short History of the French and Indian War (2006. július 14.) 
  24. ↑ Richter (2011), pp. 390–391.
  25. ↑ Morgan, 1953, pp. 187–188
  26. ↑ https://books.google.com/books?id=FhPAwAEACAAJ
  27. ↑ https://archive.today/20130607111905/http://www.questia.com/read/89805613
  28. ↑ Taylor (2016), p. 112–114.
  29. ↑ Taylor (2016), pp. 137–138.
  30. ↑ Breen, T.H.. American Insurgents, American Patriots: The Revolution of the People, 81–82. o. (2010. július 14.) 
  31. ↑ Taylor (2016), pp. 132–133.
  32. ↑ Middlekauff (2005).
  33. ↑ https://www.nps.gov/inde/planyourvisit/declarationhouse.htm
  34. ↑ a b https://www2.census.gov/library/publications/1975/compendia/hist_stats_colonial-1970/hist_stats_colonial-1970p2-chZ.pdf
  35. ↑ https://archive.org/details/economyofcolonia0000perk_j4y7/page/7 7
  36. ↑ The Enduring Vision: A History of the American People, 8th, Cengage Learning, 99. o. (2013). ISBN 978-1133944522 
  37. ↑ Scots to Colonial North Carolina Before 1775. Dalhousielodge.org . [2012. február 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. március 17.)
  38. ↑ U.S. Federal Census: United States Federal Census : US Federal Census. 1930census.com . (Hozzáférés: 2015. március 17.)
  39. ↑ https://books.google.com/books?id=cCMbE4KKlX4C&pg=RA1-PA156
  40. ↑ Dictionary of Afro-American Slavery. Bloomsbury Academic, 678. o. (1988. július 14.). ISBN 9780275957995 
  41. ↑ William M. Wiecek, “The Statutory Law of Slavery and Race in the Thirteen Mainland Colonies of British America.” The William and Mary Quarterly 34#2 pp. 258–280 [260–264], doi:10.2307/1925316
  42. ↑ James Bell, The Imperial Origins of the King's Church in Early America 1607–1783 (Springer, 2004).
  43. ↑ Le Beau, Bryan F.. Jonathan Dickinson and the Formative Years of American Presbyterianism. University Press of Kentucky (1997. július 14.). ISBN 9780813120263 
  44. ↑ https://www.worldcat.org/oclc/759158222
  45. ↑ Nash, Gary B.. Quakers and Politics: Pennsylvania, 1681–1726. Princeton University Press (1968. július 14.). ISBN 9780691045887 
  46. ↑ American Education: A History, 4th, Taylor & Francis, 24–25. o. (2008. július 14.). ISBN 9781135267971 
  47. ↑ Urban & Wagoner (2008), p. 11–54.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=A_tizenhárom_gyarmat&oldid=28251976”